maximalista

melléknevek sorozat 38.

-ista képzővel

Ahha, szóval magadra ismersz: maximalista vagy. Te most panaszkodsz vagy dicsekszel?

Ezt a szót is szárnyaira kapta a közhelymédia, a bakancslistával, a komfortzónával, a testképpel és a kiégéssel együtt.

Túl sokan húzzák magukra ezt a maximalizmusdumát. Talán ez biztonságos számukra, megmagyarázza a nyugtalanságaikat. Mintha akkor nem tehetnének róla, mintha nem lennének felelősek a rossz közérzetükért. Büszkék rá, hogy ők a tökéletest hajtják, ez legális probléma. (Hallottál már valakit arról panaszkodni, hogy pocsék az ágyban? Vagy hogy bántalmazó? Vagy hogy nem ért ahhoz, amit csinál? Ezek nem legálisak.) Az adja az öntudatukat, amitől szenvednek (ha ezt veszed észre magadon, gyanakodj). Láttam jó pár embert, akik tökéletességhajszolóként jellemezték magukat, és zavarban voltam, mert még jó se volt, amit csináltak.

Elkoptatták a szót, boldog-boldogtalan magára illeszti, mert kicsit igaz is rá, meg menő is. Mintha a szavak maguk formálnák a valóságot.

Mindenesetre elvesztik a jelentésüket.

Szerintem a maximalizmus sem jelenti mindazt, ami mindenre rámondják. Most elvégezzük a differenciáldiagnosztikát.

Egyik életmódváltó ismerősöm például állítja, hogy ő azért nem tud belekezdeni az igazi diétájába, mert ő maximalista, mindent a legjobban akar csinálni. Nem tud, és azért nem tud. Ez azt jelenti, hogy jelenleg – addig is – müzliszeletet eszik, meg brióst, mert ugye még nem tökéletes a terv. A szitu. A motiváció. Nem adottak a feltételek. Ő csak akkor kezdi el, ha már minden stimmel!

Valami azt súgja nekem, hogy nem lesz ilyen időpillanat, és az aprólékosság, túlproblémázás elfoszlik a semmibe. Ez még csak nem is tökéletlenül csinált diéta, hanem a diéta tagadása, halogatás és önbecsapás. Merthogy ezzel a szöveggel ő semmit sem csinál. (Megmondtam neki is.)

Először is: az igazán maximalista ember soha nem mondja magáról, hogy ő maximalista. Maximalizmusa ugyanis gyári beállítás. Hogy ő maximalista? Dehogy! Lehetne még maximalistább is. Vagy nem gondol semmit, csak csinálja a dolgát, ahogy jónak gondolja, nem viszonyít, nem néz semerre. A lendület és az eredményesség fontos ismérve az igazi maximalizmusnak. Erről később is lesz szó.

Mások véleménye sem mérvadó, mert ők készek lemaximalistázni a kicsit lelkiismeretesebb, tehetségesebb társukat.

Vedd hozzá azt is, hogy a tipik magyar munkaerő lusta, megúszós, reklamálós és sunyi. Ha és amikor megteheti, egyik kezében cigi, a másikban műanyag kávéspohár, a harmadikban a szabadságkivevős kérvény, és utálja az egészet. Na, ahhoz képest nem nehéz maximalistának érezni magad. Ha csak valami olyasmit csinálsz, mint ami a szerződésedben áll. Ha mártír vagy balek vagy, és megcsinálod a többiek helyett is. Feladatvégrehajtós, nem kreatív embereket, akik nem a maguk urai, kár maximalistaként jellemezni.

A megfelelési kényszer, a megbízhatóság és precizitás nem az a fajta maximalizmus, amire büszke lehetnél. Ami bármi jót termel neked. Persze, a cég prosperál, az otthonotok kirakatba való, de neked ez gyomorfekély. Ha irodában dolgozol, lélektelen, végrehajtós, önerőt nem igénlő, ellenben monotóniatűrésre alapozó feladatokat, akkor megint csak gyanakodj. Az igazi maximalizmusban önállóság van, lendület és szenvedély.

Lehet, hogy nem vagy maximalista, csak tehetséges. Persze, hogy a tehetséged hajt. Nézd az eredményt: szép, jó? Akkor produktív vagy. Görcsölsz rajta? Persze, hogy görcsölsz, az alkotó ember görcsöl. Ne félj a tehetségedtől! Nincs azzal baj. Ne vegyél vissza! Ne az alkotásvágyad nyesd meg. Tanuld meg inkább élvezni, a javadra használni, átélni a mély elégedettséget. Mert ez kiváltság. És nyesd meg inkább a szar érzéseidet, meg a külvilág hülyeségeit.

Egy másik eset: nem vagy maximalista, hanem pont nem vagy elég tehetséges, és ezért túlbonyolítod, -aprólékoskodod a dolgokat. Ez a fenti életmódváltó sztorija. A maximalizmus mint öndiagnózis kifogás, megnyugvás a szar érzések és az eredménytelenség miatt. Jól hangzik egyébként. Ha sok melóval, részleteken fennakadva hozol létre valami nem túl jót, netán semmit, valami félbehagyottságot, akkor csak buzgó dilettáns vagy, aki a tehetség hiányát pótolja igyekezettel. A fogadd el magad magazintrend arra hajlamosítja a kritikátlan befogadókat, hogy tizenkettő egy tucat termékek – honlapok, nemezelt táskák, sütemények és selyemfestmények – fölött bizonygassák, hogy őket irigyelni kéne.

Bocsánatot kérek, hogy én is rossz érzéseket keltek bennetek. A nők úgy általában önbizalomhiányosak, ritkán elégedettek a saját teljesítményükkel, éppen támogatni és biztatni kellene őket. De én bízom benne, hogy az olvasóim nem kajálják az olcsó motovációt, ellenben elbírják az igazságot. Az önbizalomhiányon nem segít, ha alanyi jogon kapják a buksisimit, hogy nem kell tökéletesnek lenned. Ilyesmivel ne nyugtatgassa magát az, akinek nem ez a gondja. Épp az a helyzet, hogy a nőkre nehezedő nyomás miatt sem a kedv, sem a kiteljesedés élménye, sem a produktum nem tud olyan lenni, mint nagyobb szabadságban-boldogságban volna.

Én nem látom azt a sok munkamániás, túledző nőt. Kihasználhatóságot látok, elnyomottságot, mártírkodást és pótcselekvéseket, meg még temérdek lustaságot, ön-túlbecsülést, mohó, unalom szülte, gőgös ambíciót, belépőigényt Különlegesékhez. Téves irányban és céllal kifejtett erőfeszítést.

A kényszeresség sem maximalizmus. Nézd az eredményt! Én például nagy súlyt fektetek arra, hogy mindent atomig szelektáljak, úgy dobjam ki a papírt, fémet, műanyagot. Pedig ez csak kicsinyesség és energiapocsékolás. Babon- és rigolya.

A nők nagyon gyakran mondják, hogy maximalisták, de ez leginkább aggályos pepecselést jelent, félelmet és igazodást. Mindez pedig szenvedést és pszichoszomatikus tüneteket okoz. Meg a férfiak is mondják, akik sosem érnek rá – nekik ez fedezék, ne kelljen mást csinálniuk, mert a párkapcsolat, a gyereknevelés melósabb, unják is. Azt mondják, félnek attól, hogy kirúgják őket. Ez se maximalizmus. Nem is grandiózus, amit létrehoznak, egyszerűen csak sok időt töltenek vele.

Ebben az esetben is az a kérdés: milyen az eredmény?

Persze ezt is ki ítéli meg? Nem tudom, ez nehéz kérdés. Attól jó valami, hogy nagyon hiszek benne? Hogy rámondom, hogy jó? Dehogy. Hogy megszállottan foglalkozom vele? Nyilván nem. Vagy hogy divatos, mások kedvelik? Hogy sokan kedvelik netán? Nem, nem. De azért ha az ember jót csinál, azt szokta tudni. Vagy valahol valaki, az Isten nagy könyvébe be vagyon írva.

Az igazi maximalizmusban, abban, aminek a tehetséghez van köze, van egyfajta nagyívű lendület, és az eredménye csoda. Lehet, hogy nem te fogod csodának tartani, nem ez a lényeg. Nem tudom, ki mondja meg, hogy csoda-e, vagy csodácska legalább, de azért az idők folyamán lassan kiderül. Ki szokott. A hatása, talán.

A nagyság nem tesz boldoggá. Még elcsíptük zárás előtt Ország Lilit, az Árnyék a kövön című életmű-kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában, köszönet a jegyért! (Én nem tudom értelmezni az absztraktot, viszont nem is dumálok nagyképűen, hogy “nem tetszik” – figyelek inkább, raktározok, gyűjtöm a tudást, amiből talán lesz egyszer festészetértőbb szem. De azt láttam, hogy az övé külön, egyedi világ, van egy logikája, és nagyon erősen hatott rám.) Ő tudta, hogy zseni, belülről tudta, de ez nem tette boldoggá. Egészen a festészetnek élt, négy-öt emberrel tartotta a kapcsolatot, és súlyos mániás depressziója volt. Ő attól félt, hogy megreked, nem bírja már el a saját feladata súlyát.

Aztán, elemien különbözik az a fajta magas mérce, amely a szülői elvárásból, gyerekkori közegedből, hajtós sulidból, rivális testvéredből ered, mint az, ami belülről hajt. Utóbbi kiteljesedés, ne menj vele pszichológushoz. Előbbi romboló hajsza.

Rácz Zsuzsa ír erről az örök elégedetleségről a második Terézanyuban, nála az apa a forrás, aki egyben kerékkötő is. Én úgy nőttem, mint a dudva, senkit nem érdekelt, teljesítek-e, nem is tudtak róla a szüleim, amikor igen. Nemhogy nem segítettek, ágyaztak meg a sikereknek, mintegy mellesleg szerkesztettem éjszakák tucatjain át, phD-nyi munkával az OKTV-met. Nem volt nyomás, hogy jól tanuljak, kövessem szüleim pályáját, zenéljek, ötöst hozzak. Talán ettől vagyok boldog: hajt a kiválóság vágya, átmegyek a falon érte, de nem megfelelésből csinálom. Nem tudom, és nem is foglalkozom vele, hogy én maximalista volnék-e, az említett paradoxon miatt úgysem tudom magamról.

Tedd fel a kérdést: van rajtam nyomás? Ki szól a fejemben? Mert lehet, hogy ez a fajta maximalizmus, bizonyítási vágy épp a teljesítmény gátja.

Az, hogy félsz mások bírálatától, elégedetlenségétől, megint csak nem maximalizmus. Ez sem mond semmit a munkád minőségéről, csak arról, milyen dinamikákat folytatnak ellened a kollégáid, anyád, anyósod, férjed. Az, hogy soha nem érzed, hogy elég jó vagy, nem maximalizmus, hanem kizsigereltség. Hétköznapi agresszió, amelyet belsővé tettél és magad ellen is űzöl. És talán nem elég erős az éned, védekezésben élsz.

El ne hidd, hogy az elég jókat csodálják vagy békén hagyják, és azt kritizálják, aki hibázik, aki nem elég jó. Mindenkit piszkálnak. Pont azért oly hevesek a “kritikusok”, mert jobb vagy. Bárki, aki csinál valamit, ami mellett nem lehet elmenni, bírálhatnékot fog kiváltani a környezetéből, és még rosszindulatot is. Majmolni fogják, és kikezdeni, így-úgy magyarázni, hogy neked könnyű, hogy nem is jó, hogy nem tökéletes. Engem például, hétköznapi, negyvenegy éves, háromgyerekes örömsportoló létemre világbajnokokhoz mérnek, hogy szarul érezzem magam.

Nem fognak szeretni, ha jó vagy, ezt felejtsd el. A népszerűség is kétélű, nemhogy a kiválóság. Hacsak nem azzal töltöd a munkaóráid nagyobb részét, hogy cuki legyél, visszaigazold azt, amire az embereknek szükségük van, azt duruzsold, amit hallani akarnak, álszerényen hízelegj – szerintem ezzel prostituálod magad, és ez megfojtja a tehetséget, amellett manipulatív. Ha kompromisszum nélkül csinálod azt, amiben jó vagy, a megfelelés görcse nélkül, akkor árad majd a vélemény. Mert a közepesek és a sokat szenvedett megcsonkítottak nem bírják elviselni azokat, akik jobbak náluk, és le merik szarni a korlátokat.

Az igazi maximalizmus tehát micsoda? Mész bele abba, ami vagy. Képes vagy arra, hogy kizárd a külvilágot. Az eredmény számít, amely szól és működik. Mindegy, mennyi munkával, és az is, te milyennek érzed. Vannak zseniális svihákok, nagyon erősen és hirtelen, vagy mintegy mellesleg csinálnak valami zseniálisat. A szorongás mértéke nem egyenlő a maximalizmussal. A szenvedély a lényeg, és az inkább a görcs nélküliséget jelenti, az önállóságot, a saját szabályok megteremtését.

41 thoughts on “maximalista

  1. Nagyon szép meglátások, jól elkapott poszt.
    Én, amikor fogyasztó vagyok, maximalista szakember kezei közt szeretnék lenni. Olyan könyvet akarok olvasni, aminek a korrektora maximalista volt, és addig nem hagyta abba a munkát, míg talált benne helyesírási hibát. A sebészem meg pláne legyen maximalista. De az elég jó, meg a nem elég jó is elég jó számos munkahelyen. Mikor elkezdtem dolgozni, döbbenten láttam, mennyire kiválónak tartanak csak azért, mert kapott feladataimat határidőre, normális minőségben elvégeztem (szerintem ez a minimum volt, nem a maximum).

    Azzal vitatkoznék, hogy aki jót csinál, szokta tudni. Például a bestsellerek általában pocsékul vannak megírva, de a szerző nagyon elégedett, és a közönség is jobban eszi, mint Nádas Pétert.

    • …viszont Nádas Péter nem okvetlen jobb a maga műfajában, mint egy nagyon jó bestseller a maga műfajában. Műfajok vannak, a bestseller és a chicklit vélja a szórakoztatás, nem az esztétikum. Lehet azt is magas szinten művelni.

      “döbbenten láttam, mennyire kiválónak tartanak csak azért, mert…” – ez nagyon érdekes és tanulságos…

  2. pontosan úgy, mint fentebb írva vagyon
    én perfekcionizmusnak hívom, az csúfabb kifejezésnek tűnik
    annyit tennék hozzá, hogy nagyon sokáig tart, amíg rájön az ember, hogy mi a probléma (mert ugye a jobbra törekvést mégiscsak jutalmazza a környezet, vagy legalább úgy tesz)
    illetve, hogy leszokni róla nagyon nehéz, még akkor is, ha már megvan a reflexió
    nekem kétféle módszerem van:
    az egyik az idő- és teljesítménynyomás – ha túl sokat kell teljesíteni rövid idő alatt, akkor nem lehet a végtelenségig csiszolni (ezért jó, ha az embernek legalább két állása van, esetleg három). Lényegében minden fontosabb eredményem kutyafuttában, hirtelenjében, félkézzel jött létre.
    a másik a szelekció és delegálás – fogcsikorgatva átadni másoknak, majd igyekezni nem csúnyán nézni, mert nem olyan, amilyennek lennie kéne
    mindkét módszer rossz és fárasztó
    ha valakinek van jobb, roppantul örülnék neki

      • ja, a kettő együtt igaz
        amit te írsz, arról szól, hogy kívülről analitikusan nézve milyen. Amit betuszkolnak alá, az valójában a probléma része, tünet.
        én meg arról, hogy belülről milyen, ha már tudod, hogy ez nem OK. Nem jó. Rendes perfekcionista magával sem elégedett. Sőt elsősorban magával nem elégedett.

        • Érdekes, a perfekcionista nem inkább a teljesítményével elégedetlen?
          Rám szokták mondani a perfekcionistát, én nem tudom, mi vagyok.
          Adott munkát húsz perc alatt megcsinálok úgy, hogy használható legyen, és a kollégáknak teljesen megfelel. De ha érdekel a dolog, hónapokig dolgozom ki egészen apró részletekre bontva. Élvezettel alakítgatom minden kis időben, pl. míg felforr a víz, hazaér a gyerek . Ehhez nagyon lelassítom a folyamatot, és ha a kis részletek jók, újra összerakom, ügyelve rá, hogy ne legyen érzékelhető az aprólékosság, csak a minőség. És a végén elégedett leszek , örülök nagyon, ha sikerült. Laikus is észreveszi egyébként, milyen jó a végeredmény, de nem mindig használom, ami elkészült, és ezt a fajta munkát senki nem várja el. Viszont ez a folyamat nekem megéri a belefektetett energiát.

  3. Évekkel ezelőtt olvastam helyi kis újságban megjelent riportot nagynéném húgával. Az interjút a maximalizmusára hegyezte ki. Hogy ő az, és ez mekkora érték szerinte. Közben néztem a fotóját, ahol egy nyúzott, full stresszes nőt láttam tele szorongással, ital hagyta nyomokkal. Egy nőt, aki jogász szeretett volna lenni és Budapesten élni, de helyette magyar-történelem szakos tanár lett egy borsodi kis városka kicsi általános iskolájában, aki végül iskolaigazgató-helyettességig vitte. Hol itt a szenvedély és az eredmény, ami koronája lehetne a maximalizmusának?Vagy ez vidéki környezetben már az?
    Örök tüske benne, hogy nem vették fel jogra, és amit elképzelt magának abból nem lett valóság.
    Egy időben odáig vitte, a lányain át igyekezett sikert kicsikarni és az ő eredményeiket a magáénak is beállítani, őket úgy igazgatni, lóvés pasashoz menjenek hozzá mert ez a fő szempont, és nívós egyetem nívós szakán szerezzenek diplomát, ne járjanak úgy, mint ő.
    Végül is lediplomáztak, és olyan messzire repültek hazulról, amennyire csak lehetett.
    Valahol szomorú, valahol nem meglepő.

  4. Tejóég, ez mekkora trükk, és én tényleg hányszor beszoptam! Nekem, ha valaki ezzel jön, hogy neki csak a legjobb az elég, én egészen komolyan képes vagyok szégyellni magam, hogy hát igen, én csak ennyit teszek, ennyit tudok. Soha soha nem jutott eszembe – nem csak mondani nem jutott eszembe, hanem a gondolatig sem jutottam el, egyszer sem, hogy a másik, aki engem leszól, valójában annyit sem tesz mint én. Olyan jó lenne ilyennek lenni: teljesítménytől függetlenül többnek gondolni magam a másiknál. Nem gondolom úgy, hogy ezek az emberek hazudtak, ők ezt így látják, így élik. Ők jobbak, fölényben vannak, mert csak. Irigylésre méltó. De jó lenne így élni! Én bármit csinálok vagy nem csinálok, mindig szégyellem magam érte.

  5. Nagyon jó!
    Jaj, én is annyiszor hallom azt, hogy “azért, mert maximalista vagyok…”aztán valami furcsa blődség, mondjuk nem ment el az illető vizsgázni (és a végén úgy alakult, hogy addig húzta, míg jól évet ismételt), meg ilyenek. Ha szóba kerül a maximalizmus, én egy történetre szoktam gondolni. Volt nálunk a gimiben egy két évvel fölöttem járó lány, az iskola (egyik, mert ez ám egy hajtós gimi volt) dísz-virága, oktv-n jó szereplés, 12 évig full kitűnő, nyelvvizsgák, akármi és valami kis és nem túl lelkesítő főiskolára adta be első helyre. Mert hogy ő olyan maximalista, neki annyira szorongásokkal teli minden megfelelési helyzet, hogy itt biztosan tudja, hogy ő mindenben a maxot fogja hozni. Engem ez nagyon mellbe vágott, főleg hogy valaki 18 évesen, érettségi előtt stb így gondolkodjon. Én kitaláltam, hogy mi akarok lenni, természetesen valami elhívatott és magas kvalifikációjú dolog, naná, és úgy gondoltam, addig megyek, amíg el nem érem azt, amíg a szakma szempontjából a legjobb egyetemre be nem kerülök, nincs pardon. 🙂 Így is lett, mindkettőnk esetében. Szerintem én voltam a maximalistább, ha lehet ezt kimondani, bár nem tartom magamat annak. Minden, amit csinálok, lehetne sokkal-sokkal jobb. Hajjaj!
    A másik, amitől frászt kapok, amikor a kicsinyességet kell elviselni, sőt, felmagasztosítani maximalizmusra hivatkozás okán.

  6. Észrevettétek hogy a magukat maximalistának valló, de valójában csak szőrőzős-aggályoskodó-jómunkás nőknek mindig “tökéletes” párkapcsolatuk van? Aztán egy-két őszintébb beszélgetésben jönnek és csak nézek. Ugyanebből a férfitípusnak meg általában egy nő se elég jó (valójában nem igazán van nőjük).
    Lehet, hogy csak az én merítésemben van így, és egyébként is ronda felületes dög vagyok.

    (Hozzátartozik, hogy én elég lusta és beleszarós vagyok, a kevés energia mellett elérhető legnagyobb eredmény mentén rendezem a munkaügyeimet, a tisztességesen elvégzett munka határain belül próbálva maradni. Szerintem nagyon sok dolog, főleg az alkalmazotti létben nem éri meg a görcsölést és a hajtást, mert az a minimális előrejutás ami a legtöbb helyen lehetséges nem éri meg a túlórázást, hajtást. Jobb szeretek kevesebbet keresni, és nem kifacsartnak lenni)

    • Én is minimalista vagyok inkább, pl. a takarítás terén (ez néha azért bánt ám), viszont járok kórusba, táncra. Mondják mások, nekik erre nincs idejük, mert a család meg a főzés meg a takarítás stb. és milyen jó nekem, hogy tudok időt szakítani.No, ezért vagyok vigyorgósabb a hétköznapokban. Melyik a jobb?

      • Erröl jut eszembe a másikfajta rejtett dicsekvés, hogy én olyan telibeszarós, laza vagyok. Ugyanez diákként: sose tanultam ám, sose készültem semmire (mégis miylen jó jegyet kaptam, haha)

          • Én tényleg sose tanultam. ADHD, amit akkoriban nem is kerestek. Kétféle jegyem volt. 2-es vagy 5-ös. Nagyjából fele – fele.

            Remek idők voltak. 😦

        • Én tényleg sok dologban extra beleszarós vagyok már alkalmazotti munkaügyben, már nem vagyok hajlandó sem idegeskedni, se hajtani azokban a tisztességesen elvégzendőn felül, ez mondjuk látszik is a “karrieremen”. Az gyanús lenne, ha lazának és beleszarósnak vallanám magam, és valami csúcsvezető lennék egy perfekcionizmust igénylő munkakörben.
          Kezdetben úgy 10 évig nagyon igyekeztem, képességeim és az energiáim maximumát bevetettem, mégsem haladt úgy a dolog hogy megérje. Beláttam hogy nem vagyok elég jó, így munkahelyet váltottam, úgy hogy ugyanennyi pénzért kevesebbet dolgozzak, azt is sokkal lazábban.
          Nem bánom hogy így döntöttem, az árát (alacsony presztízsű munka, átlagos fizetésért) örömmel megfizetem, sok időm van a kedvteléseimre.

        • Van ilyen is, aztán általában egy-egy nagyobb megmérettetésen, legkésőbb az alapvizsgáknál kiderül hogy nagy szívás, ha korábban nem tanult meg tanulni az ember, mert egy szint felett már nem elég az agy. Hacsak nem tényleg egy igazi zseni, na de olyan nem sok van.

  7. Még egyetem elején volt egy furcsa élményem ezzel kapcsolatosan, egy évfolyamtársunk-barátnőnk megszülte a nem tervezett gyereket, mire fel, kedves “barátnőink” és az egyetemi társaság karrierista maximalistaként kezdte őt emlegetni (így együtt) aki mindent akar, és nem bíz semmit a véletlenre…nagyobbat nem is tévedhettek volna.
    De azon is csak kukkoltam, amikor engem neveztek ennek, csak mert 2 (látszólag ellentétes) területen “futtatom” a “karrieremet” (nem szeretem ezt a szót, bélyegző, kényszerzubbonyos érzetű)…nem értették, hogy ez nem valamiféle “majd-én-megmutatom” kínokkal teli nyögdécselős önkegyetlenkedős kényszerből van.
    Nem szeretem a karrierkedést. Kényelmetlen, nem szabad, nem kiteljesedést inspiráló, hanem befelé spirálosodó, ponttól pontig teljesítményhajsza. Kívül van.
    Még csak eszembe is alug jut, hogy akkor én most karrierkedek, nem ám hogy megmutatom nekik. És ők nem értik.
    Nem miattuk van. Nem nekik szól, Nem értük van. Nem valakikért van. Hanem mert öröm a felfedezés, a belső vidám ugrálás, tetszetős az eredmény – nekem, magamból, magamtól.
    Mindig érttttetlenül nézem azt a rengeteg mert-így-kell és mert-ez-az-élet-rendje pszichózisost, aki olyannyira foglya saját és környezete elvárásainak, hogy legbelül is retteg megengedni magának az elhajlást, a belső örömöt, na jó ez most egyszerűsítés, de talán érthető.

    Nagyon jó újra itt lenni és kommentelni, majd igyekszem ismét gyakrabban olvasni! 🙂

    • Örülök neked! Milyen területen dolgozol? Kíváncsi lettem.

      Jé, nekem is mondják, hogy 1. az edzéssel, 2. az egyedül intézett favágással, perrel stb. én BIZONYÍTANI akarok, meg akarom mutatni, hogy vagyok olyan, mint egy férfi, illetve hogy én férfi nélkül is megoldom…

      • Olyan ugyes vagy, basszus. Most, hogy ismet lattam egy alkaron allos fotot a fejlecen. Nekem errol soha sem jutna az eszembe az, hogy valaki bizonyitani akar. A sportolasodban kifejezetten az tetszik, hogy sokoldalu, pont ugy van ahogy mondod, ez latszik minden mozdulaton amelyet megorokit aki epp ott kering korulotted. Aki mast feltetelez az szimplan rigy?
        Egyedul favagni pedig lehet, hogy csak muszaj mert nincs mas, de ugy latszik azt mar el sem tudjak nehanyan kepzelni, hogy elvezni is lehet az ilyesmit.

        • Nem biztos, hogy csak irigy, lehet, hogy az a sok hülyeség forog a fejükben, amivel a világ teleírta a sportolást, testtel való foglalkozást.

          Még olyanokban is megy a lemez, akik kifejezetten lelkesek a fotóktól, és jönnek velem edzeni. Bűntudat (hogy luxus a hely, hogy délelőtt edzünk, vagy pl. hogy érdekli őket a kinézetük), negatív én-mantrák (“nekem ez nem megy, én ezt nem szeretem, olyan béna vagyok, nincs izmom, de te bezzeg”), mindenféle ítéletek a témában. Rájuk szoktam szólni, hogy ez nem te vagy, ez nem azzal kapcsolatos, amit most csinálunk, ezt valaki más mondja benned.

          Jaj, ma úsztam, végre be nem ázós és nem is szorítós, jól felrakott úszószemüvegben, utána van ez a nagy fáradt hála. És most rövidgatyóban repesztek bringán. Elvégre szülihetem van. Mondjuk minden héten igyekszem úszni.

      • Hehe, bizonyítani :). Egyszerűen meg kell csinálni, mert 1. nincs, aki megcsinálja helyetted, 2. minden csip-csup ügyre mestert hívatni rengeteg pénz és idő

        • Ez a vád kb. ugyanaz, mint a dacos szingli, aki meg akarja mutatni, hogy ő egyedül is megáll a lábán. Miközben a szingliség nem biztos, hogy öntudatos döntés… és a “karrier” sem megmutatás, hanem elemi emberi igény, hogy tanuljon és jó állást szerezzen, meg értelmes tevékenységeket űzhessen. Amely kétségkívül sok évszázadon át volt férfiprivilégium.

          • Hát pedig minden nap ezekkel a szövegekkel találkozunk nőként. Szerinted ez már nincs, ma már boldogság és szabadság van. Ami elég vicces, mert nem vagy más, mint egy agresszívan mansplainingelő, kullancs zaklató.

            A női érvényesülés addig természetes, ameddig valaki el nem kezd aggódni, hogy ez sérti az érdekeit, illetve hogy a nő esetleg jobb nála, vagy kiderül, hogy korlátozottak az erőforrások, pl. egy ösztöndíj esetén. Akkor jönnek a lenyomó, sunyin erőszakos, áljóindulatú álkonzervatív dumák arról, hogy hol a nő helye, és ki a nőies.

            Megint teljesen erőszakosan félremagyarázod, amit írok, és engem vádolsz, de nincs igazad, nem velem van a probléma.

            Miért kommentelsz olyan blogra, amelyikről a viselkedésed miatt kitiltottak? Jellemgyenge vagy? Én úgy gondolom, hogy mivel te akarsz tőlem valamit, én nem akarok tőled semmit, te fogod elfogadni az itteni játékszabályokat.

  8. Nekem egy férjem van és három fiam, de egyedül nyírom a füvet és vágom a fát. Plusz a szülinapom hetében egyedül én találhattam meg és áshattam el a padláson régóta oszladozó döglött macskát. Nem versenyzésből csinálom… falun élünk.

    • Nekem is ez jutott eszembe. A 82 éves nagymamám falun él egyedül, ha megdöglik a macska, elássa, nem várja meg míg hétvégén valami férfirokon odamegy. Pedig asszem ő nem tudja mit jelent a feminizmus.
      Sőt, még pár éve fát is vágott egyedül, mindenféle gendertudat nélkül. Skandallum!

    • “…sok helyen kell megfelelni nőként, de még több, amit manapság a nők magukra vállalnak. Kényszeresen akarnak egyszerre karriert, jó háziasszonyok lenni, bomba formába kerülni, gyereket nevelni, beverni a szöget a falba, cipekedni, súlyokat emelni, autót megszerelni. Pedig ez nem mind női feladat. És nem kell mindent egyszerre.” Há’ érted!

      Azon filózom, hogy milyen az, aki _kényszeresen akar karriert_, és mondjuk nem őrül bele az unalomba, az agya-képességei kihasználatlanságába, valamint, na, ez az igazán szörnyű, keres is vele annyit, hogy eltartja belőle a gyerekeit… habár, tetszett volna szépen háziasszonykodni meg mosolygósnak ÉS csábítónak lenni, akkor volna/ott maradt volna a férj, aki eltart, és akkor nem kéne a kényszeres karrier, ellenben hallgathatnád a sóhajtozást, hogy ő tart el, te nem csinálsz semmit, és miért “nem mehet” motorostalálkozóra/sörtúrára. A legszebb, hogy van ennek olyan változata is, aki úgy nem érti, meg sóhajtozik, hogy közben jól sem keres, full frusztrált, unja az életét és keseríti másokét, na, amellett mosolyogj. Fú, mindjárt írok ebből posztot…

      • “Évek óta nagyon trendi mutogatni az előtte-utána képeket. Ezek sokszor motiválóak lehetnek, de nagyon sokszor azt látom, hogy egy teltebb vagy normál kinézetű nőből hogyan lett „férfi”. Szubjektív véleményem szerint ez esztétikailag nem egy szép látvány, funkcionálisan a szervezetednek nincsen rá szüksége, legtöbb esetben bekötött izomzatot eredményez, ezen kívül az ösztrogén hormon sem tud megfelelően tárolódni a szervezetben. Amint a tested úgy érzi, hogy férfias dolgokat csinálsz, férfiak számára elegendő testzsírod van, férfi méretű izomzatod van, meg fogja szüntetni a nőiséggel járó testi folyamatokat.” Muhaha… nem látom, hogy a túl nagy izom és túl alacsony zsírszázalék össznépi probléma lenne, a visszahízás viszont igen, még versenyzőknél is, és két-három hónap alatt. Ugye LifeTilt tűzte ki, hogy 18 alá nem megyünk, na, 13,3-mal (DEXA szerint 16-7) néz ki valaki így, mint én.

        • “ösztrogén hormon sem tud megfelelően tárolódni a szervezetben”
          Ez igen! :DDDDD
          Én csak azt nem értem, hogy egy tápkieg forgalmazó oldal miért lövi lábon magát egy ilyen szöveggel. Jógához, pilateshez senki nem fog teljesítményfokozót meg proteint venni.

            • Megnyitottam a cikk végén “forrásként” megadott két linket, egyre viccesebb ez … Szerintem abban a hitben tette őket oda a szerző, hogy senki se fogja megnyitni, vagy maga se olvasta el őket… az egyik pont arról szól, hogy az izomépítés milyen hasznos a nőknek (“Association between muscle function and body composition, vitamin D status, and blood glucose in postmenopausal women with type 2 diabetes”) , a másiknak meg semmi köze a sporthoz, a maffiának dolgozó nőkről szól… (“Performance matters more than masculinity: Violence, gender dynamics and mafia women”) Gyenge promóciós anyag az egész ckk, sztracsatella.-aroma helyett mainstream “jóindulatú szexizmussal” ízesítve… A szerző cikkeinek fele “egèszsèges, mindenmentes” sütirecept, a màsik fele pedig pilates-szerű dolgokròl és diètáròl szòl, kezdő szinten.

      • ááááá de kár, hogy ezt nem én mondtam, mert ez így annyira tömören összefoglal mindent, amit az arcába mondanék az összes ilyen mézesmázos alaknak, mert valahogy ettől a fajta gügyögő szexizmustól még jobban tudnék ütni, mint az explicit kontenttől 🙂

  9. Nagyon tetszett a poszt, sokszor elolvastam már azóta. Sok mindenre ráismerek.
    Eszembe jutott az a baromság, hogy állásinterjún, amikor azt kérdezik, hogy mi a gyenge pontod, mondd azt hogy túlzottan maximalistra vagy, mert ez végül is pozitívum, te meg ooolyan kis szerénynek tűnsz tőle. Hát, nem akarok olyan helyen dolgozni, ahol nem röhögik pofán azt, aki ilyet mond.
    Én nem vagyok maximalista. Sokat gondolkodtam ezen, amióta megjelent a poszt. Én befogadó alkat vagyok inkább, nem alkotó. Az értelmezés minőségének maximumára törekszem, de például odáig ez nem fajul, hogy kifele irányítsam. Nem lustaság ez, hanem… én vagyok a szürkék hegedőse. Vagy ilyesmi.
    Szóval jó poszt volt. Elolvasom még sokszor.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s