az építők meg én

Összegyűlt több posztkezdemény, jegyzet, egyben adom közre. Szafaládé. Ez még nem a jelszavas, de jön az is, nemsoká.

*

Fogjuk fel úgy, hogy a Julisnak el kell sajátítania, és az iskola egy bizonyos mértékig, sőt hát főleg, arra szolgál, hogy megtanulja: a világ nem olyan, mint az anyja, az apja, az elemi közege, kastálya, cicarajzai, hídba lemenései. Nagyon nem. Maradjon lényegében ilyen, és tanulja meg kezelni amazt.

*

Én nem vagyok vegyülős, az edzőteremben sem, annak ellenére, hogy sokat vagyok ott. Ott van wifi, meleg víz, fűtés, ezért megyek, ezt szoktam mondani. Már megszoktam íráshoz azt a tüc-tücöt. Szóval, nincs nagy partilájf, csak Eddel, az én odavitt barátaimmal, meg egy-két véletlenszerűvel, művészalkatúak főleg, viccesnek találnak. Közegidegen vagyok, nem is edző, nem is ritka látogató. Kalandom a proletariátussal intenzív élményekhez juttatott, de fogom a fejem azért. Hiába, ha a fasz feláll… ja, én lány vagyok.

De van egy kör, aki  kedvesen köszön, néha azt gondolom, kifejezetten tisztelettel. Ők a fentiek, a crossfit szintről. Ők azok, akik láttak engem ott edzeni, azokat a mozdulatokat, amelyeket csak én csinálok. Ami már két éve az énmegélésem lényege, nem izom, nem kinézet, hanem mozdulat.

*

Boldog akkor tudsz lenni, ha tudsz viszonyítani, vagyis átéltél már ezt-azt, van fogalmad arról, mekkora mázlid van, DE nem élsz annyira beszorítva, állandó kopásban, hogy ne tudj örülni, ne csillanj föl soha. Nagyon sok, ránézésre rendben levő, végleg elkopott embert ismerek. Nagyon nagy kincs, ha lelkes tudsz lenni kultúra, emberek, testiség iránt, és sok magány és belső munka a fedezete, hogy ne írjam, ára.

*

Vajon aki fölmegy oda, egész föl, és egész napra, az árbóckosárba, az egyszerre éli át a tériszony és a klausztrofóbia élményét?

Vagy ezek kioltják egymást?

Ezek költői kérdések?

Amikor egy ilyet kiírok a facebookra, megválaszolják az ismerőseim, de még ismeretlenek is. Elkezdik tudományosan megmagyarázni, mit jelentenek ezek a szavak.

A metaforáim, a paradoxonaim!, sírok. És szorítom. Hát nem értitek?

*

Olvasom az új Varró Dániel-kötetet, és nagyon behúz. A Knézy Jenő-vers, azon sírni tudok, fel is olvastam tegnap társaságban. A szabadverstől szétvoltam, csodás, önironikus dekonstrukció.

Én vagyok az olvasó és szorongok. Hogy én ezt nem tudom megugrani, például a versbeli én állítja, hogy neki nincs közléskényszere, ami egy költő esetében valóban érdekes, mert a nemköltőknek is van, szinte mindenkinek, és ő tényleg ilyen hallgatag, csendes, szelíd, belső fényű, és én meg szégyellem magam, hogy mit virítom itt ki minden moccanásomat, alig is értik, utólag sokszor én se. Túlírok mindent. Pedig sem a versbeli én, sem az életbeli költőDániel nem gondol rólam semmit, valószínűleg. Én gondolom azt, hogy kb. negyven százalékot kellene húzni a közléskényszeremből, és ezen kívül harmincat a témáimból, és most persze megint csak mórikálom magam, ezzel a százalékkal, de meg az önkritikával is, hogy talán így elnézhető az olyanságom. Éva, hát miért kell hülyén viselkedni?

De én nem tudom lenyelni, visszafojtani, hogy olyan vagyok. Én szeretek ilyen lenni, fontos nekem. Cserébe nem nyomasztok senkit a kínommal, nem önigazolok. Deal?

*

És akkor már nagyon álmos vagyok, de mint amikor beszivárog egy nagy tál, üvegtál! hideg vízbe valami lila, hipermangán, nagy dózisban, igen, olyan módon eláraszt a felismerés, hogy az életemben nincsenek kicsinyes dolgok. Tele van grandiózus, fájdalmaiban is nagyszabású töténésekkel – ó, ez veszélyes, ebben tocsogni, ennek örülni, hogy ezek mekkorák, mert akkor az ember hajlamos ezeket vadászni és gejeszteni is. Most nem agyaltam ezen, tényleg beúszott, és inkább közérzet volt. Már reggel agyalok csak, akkor a hála öntött el, az egyértelmű, jó hála, amely egyébént a ketózissal szokott együtt járni, a ketózisba való belelépéssel, az a sejtig hatoló, mély elégedettség, hogy nincsen baj. Beázás, számla, elégedetlen családtag, elnémuló ismerős, mószerolás, megint, nem állnak le, nem számít. A lényeg, hogy mindig tovább, mindig lendület, megyek tovább, nem marad abba, ami fontos nekem. Pedig nagyon unom néha, sok a diszharmonikus részlet, olvasok igazi írókat és nézem a világbajnokokat, nehéz élmény. De meglátom fotón az én amatőrségemet, a magamnak kitalált életemet, vagy elmondja valaki, neki milyen volt olvasni valamelyik posztot, és akkor kipucolódik.

*

Mert annyit szorongtam az elmúlt napokban, azon agyaltam, amin pedig nem szoktam, és e nemszokás szabadságom záloga, hogy rám hogy néznek emberek, mit gondolnak vajon, emberek, akik általában nemigen gondolnak semmit, úgy értem, nem saját, nem reflektált, megvizsgált dolgokat gondolnak. Nem lehet mindenki író meg önmegjelenítés-mán, értem, de még okos befogadó sem. De amikor magamat önsajnálaton kapom: milyen tiszta volt a szívem veletek, mennyire nem basztattalak titeket, nem ítéltem, pedig, meg kell mondjam, nagyon könnyen parodizálhatók vagytok… ha gyanakodtok, akkor adok is rá okot, legyen már miért utálni, mert nincs értelme annak, ha az embernek üres kínjai vannak, ez akkor ne legyen egy nagy félreértés, hadd szóljon.

Ez egyébként egy nagyon érdekes működésmód, ajánlom figyelmetekbe a megvizsgálását, amikor mi vagyunk azok, akik reflexesen gyanakszunk, ítélünk, ellenségeskedünk, öndefinícióként: mert én nem vagyok olyan. Ha mondjuk tanárként csinálod, vagy az egyik gyerekeddel van bajod a másikkal szemben, a diákod vagy az egyiked tuti be fogja teljesíteni a várakozásaidat.

Attól félek, hogy elromlok. Az utóbbi időben voltak kicsinyes húzásaim, kísértések, hogy mondjak valamit, amitől a másik rosszul érzi magát, és élvezzem a szavam hatalmát, vagy elemeljek egy csomag sütőport a SPARban (miért pont?), vagy csak úgy, mert megtehetem, hazudjak egyet, tét nélkül, mert mindegy, de hogy átéljem: ezt is megtehetem, akár, nem kell mindig jónak lenni. És erre ment a lelkierő, hogy ennek ellenálljak. Nincs terapeutám. Nem futok hosszútáv. Járok viszont újra shiatsura, és megigazulok.

És aztán inkább nagyvonalú lettem.

*

Egyébként itthon meg olyan nagy nyugi és béke van, kifejezett szeretet, figyelem, működő rutinok, kevés stressz. Néha jónak érzem magam.

*

Ha nem figyelek, gonoszságnak gondolom a butaságot. Ami ugye nem is akkora tévedés. Van az az aforizma, hogy ne gyaníts az olyasmiben direkt rosszakaratot, ami sima emberi butasággal is magyarázható. De a butaság önérdekűség is, tágabb kontextusba helyezési képtelenség, szűk látókörű idegenkedés, ítélet, és az már majdnem gonoszság. Beteltem az ízléstelen, felszínes, alakoskodó dolgokkal, a nyomással, hogy minden szempilla hosszabbított, minden fotó előnyös. És úgy döntöttem, nem leszek többet ennyire gyanútlan és jóhiszemű, mert melós.

De mégis, ami csak butaság, azt meg kell érteni, úgy értem, elnézni, felülemelkedni. De én nem akarok felül lenni, én azt akarom, hogy értse, szeresse egymást a nép, mindenki, és ne legyenek ezek a rettenetes hitványságok.

*

Szoktam elborulni, hogy milyen életet élnek az emberek, nem valakik messze, hanem közeliek is: micsoda beszorított, reflektálatlan, kaját hozatós, áruházi, tévénéző, agymosott algoritmust. Hogy alkatrésszé váltak, nincsenek gondolataik, kész mondatokat szajkóznak és szerepeket játszanak. Ez nem valódi élet, ennél több az emberi létezés, ez elviselhetetlen, ez gyilkos.

Én nem is tűröm se a hierarchiát, se a monotóniát, se a kötött munkaidőt, se a megaláztatást, se a havi fixet, se azt, ha nem számít, ami a fejemben van, amit tudok, csak én tudok… azt hiszem, időben le is vontam ennek a konzekvenciáit, nem nyomasztok kollégákat, és bloggernek álltam.

Sőt, szoktam a beszorítottakat kárhoztatni, hogy megvakultak a lényegre, hogy fel se fogják, hogy hazudnak maguknak, és hogy azt basztatják, aki nem ilyen. Evolúciós csorda!

Viszont amögött, hogy én ilyen nagyon szabad életet élek, egy csomó kötött munkaidős, fixet kereső ember munkája és tűrése van. Azoké, akikről ilyen véleményem van. Nem szép tőlem. Akkor sem, ha nem vagyok henye, ha szenvedéllyel végzem a magamét, vállalom a felelősséget, és magam aprítom a tüzelőmet: bürokaták intézik a juttatásaimat, bíbelődő, fegyelmezett fiúk szerelik fel az eső- és lejtőbiztos fékemet, nénik termelik meg és eladók pakolják szatyorba, amit eszem. És többnyire hatékonyak, és nem sírnak.

És én próbálok erre is gondolni, és szeretném nekik megköszönni.

14800178_10210912461306809_1023017232_o

 

22 thoughts on “az építők meg én

  1. …” Ez egyébként egy nagyon érdekes működésmód, ajánlom figyelmetekbe a megvizsgálását, amikor mi vagyunk azok, akik reflexesen gyanakszunk, ítélünk, ellenségeskedünk, öndefinícióként: mert én nem vagyok olyan. …”
    Hát én éppen ezt tettem mostanában, nem vagyok rá büszke. De tény bunkó voltam, amit írtam azt nem bánom. A sértődést se.Hanem azt, hogy olyan ember blogján tettem azt, aki nem érdemelte meg.

    • Engem is, igaz, a többi is. De ezt tovább is gondoltam, miszerint műszakos meló, fizetés, és egyéb ilyesmik egy darabig még lesznek, ezekkel kell együtt élni – de az lenne a cél, hogy eközben ne váljon az ember reflektálatlan, odarakom-ottmarad “mirendesemberekké”. Nem véletlen, hogy megfogott ez a bekezdés: egyenruhában, napi 9 órában szabályokat tartatok be vadidegen emberekkel. Mindenféle emberrel. És ehhez van úgy nyolcvan kollégám műszakonként, szintén sokfélék. Jó edzőpartner a munkahely, na.
      Nyilván ehhez a szürküléshez vagy nem-szürküléshez sok minden hozzájárul. Tehát egyéni felelősség is van meg rendszerszintű tényezők is (igyekszem azt idefogalmazni, amit gondolok, hogy ne legyen félreolvasható se kritikátlan és embertelen szociáldarwinizmusnak, se kizárólag a körülményeket hibáztató tehetetlen siránkozásnak, mert egyiknek se vagyok barátja – bár mindkettőt megértem, vagy ha nem, hát igyekszem megérteni).

      • AZ ezekkel kell együttélni persze vonatkozik arra, aki ezt választja, vagy ez az elsődleges út számára. Te mást választottál, kitaláltad magad, de ezt mindenkinek magának kell. Majd lehet én is kitalálok ilyet, de lehet, hogy egyenruhában megyek nyugdíjba:)

          • Erre akartam én is kilukadni. Meg a szabadság is sok mindenben ott van, gondolom én. Erre is értettem, hogy lehet, hogy én is bjárom az utat addig, hogy mindent magamnak szerkesszek, de az is lehet, hogy nem, és ettől nem okvetlen leszek egy rend-, állóvíz- és kritikátlan békességpárti, megtört, félig megfulladt valaki. Ezt is nálad tanultam, t. i. hogy nem kell a te szavaidat valamiféle dobozolós gondolkodásmódra rászerkeszteni fejben, majd kiakadni azon, hogy “akkor ezek szerint mindenki menjen remetének és legyen egyéni vállalkozó, mert különben birka és úgy kell neki??”. Nem. Ezt mondaná egy vonalasan szociáldarwinista, facebook-kommentelni imádó selfmadewoman, aki viszont nem te.

            • Igen, értem.

              És vedd hozzá, hogy nem választottam a sorsomat, a férjem halálát sem, de például a családommal sem ezt az inkompatibilitást, ahogy ők nem látják az érdemeimet, hanem mindenért én vagyok a hibás.

              • Na ez meg a másik fele, hogy ezen kívül – mármint, hogy most itt a szabadságról beszélgetünk, ami nálad ebben a sajátszerkesztésű, nagyon atipikus, tökjó életben manifesztálódik, és aztán ezt látja Luc Gizi és Gipsz Jakab -, még mennyi szempont van egy ember életében, amit nem okvetlenül tudunk/ha hallottunk is róla harangozni, nem biztos, hogy be tudjuk illeszteni a történetbe. Meg egyáltalán, minek pázlizunk a másik életével? Arra ott van ő maga.

            • Hát, ez nagy butaság volna, hamis dilemma. Eléggé nem is becsülöm sokra az ilyen színvonalon olvasó olvasót, aki megtisztel annyira, hogy fontos neki a szavam, hozzám viszonyít, de aztán rámönti a frusztrációját. Nyilván én az én szabadságomról beszélek. És ami ennek a meló részét jelenti, vizes fa fűrészelése, örök kussolás a klikrabszolga tanítónővel szemben, elviselni a szankciókat, hogy ebben a közegben nemhogy én, de a gyerekem sem lesz okosszépügyes, pedig az, hajaj, és a waldorf meg nem pálya… szóval nem cserélne velem senki, asszem.

  2. “Vajon aki fölmegy oda, egész föl, és egész napra, az árbóckosárba, az egyszerre éli át a tériszony és a klausztrofóbia élményét?’
    Barlangban jártam így: kétoldalt a mészkő vállszélességre, néhol a kobakom is alig fér át, alattam 2-3-4 m semmi, meander szélén talpalatnyi lépésen a lábam. (Igen, ez most nem metafóra, tudom, tudom. De olyan gyakran emlegetjük, hogy igen, van az a hely ahol ez előfordul, nem tudtam megállni.)

  3. Csak annyit írnék ide, hogy a Knézy Jenő-vers engem is megérintett. Nem ismerem annyira Varró Danit (talán azért, mert a gyerekversei nem tetszettek annyira, vagy másért, nem tudom), így külön köszönet a múltkori bejegyzésért, ahol az új kötetről olvashattam.

  4. Én 3 éve itt, és mindig tud újat nyújtani a blog. Nem untam rá, élvezem a változásaidat. Tudom h szereted a bambusz biciklid, de nekem mégis autóm (is) van. Sosem éreztem ilyenek miatt találva magam. A tartalmadért járok ide. Egyszer írtad h ne ragadjunk itt, azt sem fogadtam meg.
    Mondjuk az autóm az szép.

  5. A “butaságból” minden lehet, gonoszság is, jóság is…utóbbinál nem is gondolkozunk el, természetesnek vesszük, az előbbinél nem tudom, hogy ér-e erre hivatkozni…én azért néha adnék felmentést :).

    • Szia! Hát adj! Engem a butaság, plusz nagy mellényű hobbivéleményezés irritál. Ha hatalmi helyzettel is jár, akkor meg kész tragédia: tanáraink ügyintézőink, vezetőink, bíráink nem bölcsek. Ettől tart itt ez az ország, úgyszólván.

  6. Visszajelzés: a hétköznapok gyönyöre | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s