Mostanában olvasod ezeket a fogadd-el-magad tartalmakat. Nyomasztó szépségelvárás, már a kislányaink is, meddig gyötörjük még magunkat az irreális vékonysággal, szőrtelenséggel, ránctalansággal, továbbá ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Címlaplányok, fotosop, magazinok – a magazin szállítja neked, akire haragudni lehet, aki csípi a szemedet. Most ez a hang dívik a progresszív női médiában: “hová fajul a világ”.
Engem irritál a sorok kiszámíthatósága, hamissága, a kontextus nélküliség. Vajon én lettem finnyás, bonyolult, én haladtam meg a testem és a létezés iránti igényeimmel a realitásokat? Irritál, hogy ez számít bátornak, szókimondónak. Pont ilyen volt a tavalyi “a hétéves kislányok már sminkelnek” műbalhé is.
Te viszont lájkolsz és megnyugszol. Hogy akkor te jól vagy úgy. Illetve: hogy akkor hát nem (mégsem) kell a testeddel foglalkoznod. Azt mondod, elfogadod magad, miközben azt szeretnéd, ha mások fogadnának el. Ha így is megfelelnél.
A megfelelési vágytól, amely a szeretettség, elfogadottság ősi igénye, nem olyan könnyű ám megszabadulni. Nekem se megy, én is csak egy kicsit vagyok alter. Miért ne csináljuk akkor építően, örömet szerző módon?
Amióta találkoztam az igazi testemmel, hatalmas energiák ébredtek bennem. A többiek, korábbi önmagam is, azóta szedáltnak tűnnek.
Mi van veled? A párkapcsolatod darált ilyenné? Vagy a kötelességteljesítés?
Sosem mertél belegondolni, hogy minimális tudatossággal lehetnél te is sugárzó, olyan huszonéves módon? Lubickolhatnál a testedben? Neked már mindegy?
Te is végigszorongtad az életedet a tested miatt? Te is altattad és megszoktad a rossz érzéseket? Én meg tudom neked mondani, ebből merre vezet az értelmes, értékelvű, felelősséget vállaló kiút.
Mikor érezted utoljára, hogy kompromisszum nélkül sugárzol, nőies vagy, jól vagy, szép vagy?
Miért esik rosszul a kérdés is?
Látod magad? Miből alkotod meg a testi énképedet? Milyen érzetekből, impressziókból?
Tudod, a világ hallgat. Ezért állunk annyit a tükör előtt, ha állunk, ezért csodálkozunk a fotókon: igazából nem tudjuk, mások milyennek látnak minket. Pedig az a látvány az énünk üzenete. A szerelem köde ebből a szempontból nem ér, a férj végképp nem: aki nagyon bizonygatja, hogy őt nem érdekli, mert a férjének így is tetszik, az ennek révén foglyává válik a kapcsolatának. A házasság sok mindent elbír, de a lényeg, az az, hogy te a saját szemedben, a saját közeged normái közepette jól vagy-e. Ha kulturált közegben élsz, és anyádnak vagy a barátnődnek nem pont a fogyjál-le (vagy: egyél, túl vékony vagy) a kontrollálós játéka, akkor a világ elnéz melletted, és nem jelzi élesen, hogy megroskadtál. Csak te tudhatod, milyen volt jól lenni, csak te juttathatod érvényre azon igényedet, hogy a lehető legjobban, egészségesen és sugárzóan akarsz létezni.
A nyomasztás, amelyről annyit írnak a cikkek, a te fejedben képződik meg, azok hatására, akikhez viszonyítod magad. A pucsító modellek, a lájkgyűjtő diadalmasok, az instagramkirálynők nincsenek ám olyan sokan, és ahhoz képest aránytalanul nagy helyet foglalnak el a tudatodban. Az is lehet, hogy magadnak csináltad: te vagy az, aki feszeng, ha serken a szőr vagy nem volt körmösnél, senki más ezt nem látja csúfnak vagy ápolatlannak. Azt se a világ csinálja veled, hogy görcsölsz a kicsike melled miatt, és kitömöd, nem tudsz büszke lenni rá.
Nekem se ment. Nekem kvázi jó mellem van, mint kiderült, legnagyobb döbbenetemre. Végigparáztam miatta az életemet, és rettegtem, hogy lógni fog, ha lefogyok.
A szépséget emlegetjük folyton, holott másról van szó.
Feljavításról van szó: beavatkozásokról, korrigálásról, amelyekre iparág épül. Ez valóban költséges, időigényes, mint amilyen a műköröm, a szemöldöktetoválás vagy a szolárium, és nem sok köze van a szépséghez: sírnivalóan ízléstelen, mesterkélt eredményeit láthatjuk mindenhol. Amúgy semmi gond vele, csak az a gond, hogy valami helyett van: a test igazából nincs rendben. Rengeteg időt töltünk a feljavítással, ez a norma, de az igazi egészséges szépség mégis a nyomelemdús, erős köröm és a napsütötte bőr volna. A feljavítás nem szépség, és az ilyen norma ellen érdemes tiltakozni.
A divat, a smink- és frizuratrend, a prémium bőrápolás túlnyomó jelenléte nagy példányszámú magazinokban, miközben te a gyereknek épp nem tudsz cipőt venni. Megint érdemes tiltakozni, leginkább azzal, hogy nem veszed ezeket a magazinokat. Üdítő progressz az ELLE és a Marie Claire, amely a nagyvilágra és a társadalmi felelősségvállalásra nyitott, és kifejezetten tudatot tágít, még a sztárinterjúi is izgalmasak, bátrak. Az ÉVA magazint, egykori kedvenc lapomat és néhány cikkem megjelentetőjét felfalta a gondos anyaság és feleségszerep, a társadalmi illeszkedés, az értelmetlen dekorációk, mulatságos fesztiválok, kockás gumicsizmák és a sem nem finom, sem nem könnyen elkészíthető receptek, a hamis fényű ünnepek külsőségei, a jópofáskodás. Nincs itt semmi probléma, kérem. Számomra irritálóan kütyürajongók is.
A szexualizált tekintetet, a mindenben szexet és hajlandóságot leső, provokatív megjelenést se keverjük a szépséggel. A szexualizáltság hatalmi kérdés, súlyos probléma, a szépség viszont a test természetesen esztétikus és egészséges állapota, illetve annak eszménye, a mindenkori kultúrába ágyazva. Nem, nem annyira sokféle és korhoz kötött az eszmény, létezik közüös nevező: a táncosok és atléták testét például általában mindenki szépnek tartja, a dús hajat és a sima bőrt is.
Nem stabil az énképünk, ezért gondoljuk nyomasztásnak, amit átélünk, a saját rossz érzéseinket, önelvárásunkat, viszonyító hajlamunkat. Figyelgetünk, és haragszunk arra, aki már nem lehetünk, bosszant a fiatalabb, gondtalanabb, szerencsésebb adottságú nő. Bosszant, hogy vonzzák a férfiakat, előnyökhöz jutnak. Bosszant mindenki, akinek van ideje, ereje, lehetősége, kedve a teste karbantartására.
Te értelmes nőnek gondolod magad, és megköveteled, hogy elfogadjanak, ne a külsőd alapján ítéljenek meg. Emlékszel, mikor néztél legutóbb valakire gyanakodva, csak azért, mert olyan nagyon felöltözött dús dekoltázsba, magassarkú jó lábba? Hát a hülye picsa, kurva mikor hagyta el a szádat, csak azért, mert valaki feltűnően sminkelt? Esetleg mert valakinek a valakije?
És azt fel tudod idézni, hogy megnyugodtál, hogy valakinek a felesége “csak” úgy néz ki, és te jobb nő vagy?
Sürgős lelki és testi rendberakandók volnának. Attitűdváltás és konkrét lépések.
Itt van például ez a cikk. Nem akárki írta, hanem Gyurkó Szilvia.
Ki a szép? Ki a jó? Hogyan beszélj a gyerekeddel a szépségről?
A munkafüzet problémás. A fast fashion valóban problémás. De hogy a szépség mitől lett ekkora mumus?
Figyelitek a csúsztatást?
A „szépnek lenni” elvárása annyira része lett az életünknek, hogy észre sem vesszük, milyen alattomosan befolyásolja, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, és mit gondolunk saját magunkról. Nem alszol eleget? Karikás a szemed? Megjelentek az első ráncok? Babaháj van a hasadon? Megereszkedett a feneked? Visszereid vannak? Nem volt időd hajat mosni? Nincs egy rendes göncöd? Ugye, nem kövérít ez a ruha? Megint nem mentem el futni, el fogok hízni… és a többi, és a többi. Hiába hirdetjük, hogy a belső értékek fontosak meg a kisugárzás, azért ha fontos megbeszélésünk lesz, vagy randira megyünk, mégis gondosan és alaposan felkészítjük a testünket, mert tudjuk, hogy csak az után lesz érdekes amit mondunk, ha „eladtuk a csomagolást”.
Alattomosan befolyásolja. Észre sem vesszük. Nem alszol eleget. Árulja már el valaki, hogy az elég alvás, a visszér hiánya, a nem lógó has, a rendszeres futás (mozgás), a hajmosás (!), meg az, hogy a ruhám nem áll kifejezetten szarul, miért szépségkérdés és nyomasztó elvárás. Ahelyett, ami: az életminőség minimuma, a magam megbecsülése, hozzáférés gyógymódokhoz, önkarbantartás, jó közérzet, vonzerő és egészség. Aki ezeket nem engedheti meg magának, válságban van. Engedje meg magának mindenki, igenis.
Aki ilyet ír és ilyet lájkol, annak milyen élete van? Lehet, hogy a kocsija ápoltabb és átnézettebb, mint a teste?
Mindezt képzett, világlátott, társasági nő, elismert szakember írja. A wmn.hu célközönsége is városi, technológiához hozzáférő, erőforrásokban bővelkedő, értelmes nők. Hogy lehet ez?
Tucatjával születnek az ilyen cikkek és “bátor kiállások”. Mit kell ennyire túlkiabálni? Genya vagyok, ha megkérdem: és eközben a tükörben mit látsz…? Mert amíg ez a Nagyon Progresszív Cikktípus kell az énképed megtámogatásához, addig te nem vagy jól. Nem bírod el a valóságot.
Ezért mondom én, még a test meg az izom előtt (és az elmúlt éveim után): erősödj meg, olvasóm. Ha nyomasztható vagy, nyomasztani fognak. Ha a megfelelni vágyás az életprojekted (munkaerőként, szüleid gyerekeként, a társadalom tagjaként, anyaként, nőként), akkor használni fognak.
Ha marad rés rajtad, mert nem építetted fel a szilárd énedet és a testi jó közérzetedet, akkor be fog furakodni a karmos világ. Egyetlen út van: a saját lényegű, teljes körű és főleg lelki megerősödés. Amit mások, és ezen ne lepődj meg, önzésnek fognak titulálni. Ha ide elérsz, nem jut eszedbe majd az interneten nyígni.
Kérlek szépen, ne törődj bele a kialvatlanságba.
Se a lyukas fogba (ez, ugye, itt volt).
Se abba, ha felhalmozódott a hasadon a zsír.
Nagyon szomorú, ha ezek karbantartására, megelőzésére nem jut idő, energia, és nem azért, mert akkor nem vagy szép, hanem mert az ilyen állapot kizsigereltség. Súlyosan rontja azt, ahogy érzed magad, amennyire energikus tudsz lenni, és az identitásodat is: amire becsülöd magad, amire becsül a környezeted. Semmivel nem lehet ezt igazolni. Hökkenten látom, hogy ebben a fajta újságírásban a nőkért való kiállás a nők ellen fordul, igazolást szállít, és rontja a nők életminőségét. A hasi zsír következményei az egészség szempontjából nem különböznek lényegileg a mellráktól, amelynek megelőzésére és korai felismerésére oly nagyívű kampányok zajlanak.
Ha elfogadod, hogy te már ilyen vagy, akkor nem látod majd az összefüggéseket sem, a hosszú távú folyamatokat. Hogy mit tehettél volna, és mi mindent fordíthatsz vissza vagy előzhetsz meg még. És ott van a lányod, és azt gondolod, minden okés, ő ilyen, ezt örökölte.
Pedig kiskorunkból jön az a sok hatás, amelynek eredményén aztán majd oly nehéz változtatni. Attitűd is, testi jellemzők is. Az ülésre, kütyünyomkodásra szoktatott gyerek nem szeret majd mozogni. Nem fejlődik úgy se a tüdőkapacitása, se a vázizomzata, se a mozgáskultúrája, és a testtartásával is gondok lehetnek. Ha nem elég erős a hasizma, azt megsínyli majd a teste a szüléskor.
Nem arról van szó, hogy paráztasd és minősítgesd a gyereket. Hanem hogy teremtsd meg körülötte azt a tágas kontextust, amelyben boldog lesz a teste is. Ezek nagyon egyszerű dolgok néha: kevesebb szénhidrát és nyami, játszótérre menni, ugrabugra programot választani, azt tenni vonzóvá. Megkeresni az igazi, gyerekszerető edzőt és mozgásfajtát. Jó ízlést közvetíteni a “csajoskodás” és a bóvli helyett, felhagyni azzal, ami csiricsáré és lehúzás, és igen drága is, az életvitelszerű kék nyalókák, a frozenes hajpánt, csillámpónis dresszek begyűjtésével.
A másik, amit nem úszol meg: mutass példát. Ne ríjál a külsődön, ne készülődj ideges púderpamaccsal és ne tolongj bizsukért meg leárazásokon, hanem képviseld a skandináv testet, és tegyél is érte. Hihetelenül ragadós a jó példa.
Nem arról van szó, hogy én akarok tőled valamit, és főleg nem paráztatni. Hanem arról, hogy merre terem az igazi jóllét.
Azt az állapotot volna jó elérni, hogy nem neheztelünk senkire, elismerjük a teljesítményt (a sport és az ápoltság is az), nem akarunk mindenáron segíteni sem másokon (vagyis, okoskodni, hogy ők hogy táplálkozzanak, fogyjanak le), nem a beavatkozásokra koncentrálunk, viszont a saját legjobb állapotunkért felelősséget vállalunk, és nem engedjük, hogy a környezetünk kicsavarja az időt, erőforrást a kezünkből.
csak az olvassa. én szóltam 
A lányom lenyulta a kedvenc ugrokotelemet, ma még közölte, hogy ” te IS vensegedre hulylsz meg”. Mert, mondom, még ki? Hát a Danett anyja. Aki szintén 50 körül van, és elkezdett törődni magával. A szolárium miatt, mert én meg ettől érzem jól magam, és nem a kinezet miatt ( negerbarna vagyok naptól is), hanem mert jól esik bent lenni. Ennyiben maradtunk, mondván, ez csak egy vélemény. 22 éves. Sportos. És a box ellen pl nincs kifogása.
KedvelésKedvelik 1 személy
„Emlékszel, mikor néztél legutóbb valakire gyanakodva, csak azért, mert olyan nagyon felöltözött dús dekoltázsba, magassarkú jó lábba? Hát a hülye picsa, kurva mikor hagyta el a szádat, csak azért, mert valaki feltűnően sminkelt?”
Csak magamnak jegyzem meg, ha ilyet gondolok, pont azért, mert tudom, hogy akkor velem nem stimmel valami. De sokan kimondják hangosan, fura.
Nehéz erre rájönni, amit írsz, pont az ilyen „nyugtató” és „megerősítő” cikkek vagy beszélgetések miatt. Szerencsére van egy öcsém, évek óta sportol, alázatosan, ő mondta meg egyedül, hogy nem vagyok így jól, ahogy vagyok, ne hanyagoljam el magam, ez nem valami extra, ez lenne az alap. És meg fogom érteni, ha elkezdem. Elkezdtem futni, bicajozni, mozogni, kirándulni napi szinten, és tényleg megértettem. Visszahúz a fogadd el magad duma. Most kezdem elfogadni magam, most figyelek csak igazán magamra. Nem akarom már beérni kevesebbel, nem akarom meghallani a sóhajtozókat, akik sorsközösséget vállalnának velem.
KedvelésKedvelés
Amikor sportolok, nem értem, miért nem kezdtem el korábban, mitől féltem. Akkor nagyon élvezem. Ha valami miatt abbahagyom, már nagyon távoli az egész, rettentő nehéz visszatalálni. És most megint itt vagyok. Várom a megmentőt, aki majd jön, rábeszél. De nem akar többé rábeszélni, nélkülem jár. Igaza van, felnőtt vagyok, ha akarok, magamtól is megyek.
KedvelésKedvelés
Igen, ez nagyon pontos. A megújuló motiváció szükségessége. A mindig újrakezdés, a nosztalgia: “ó, de jól ment ez tavaly ősszel, amokr azt hittem, hogy mostanra meg majd szaltózom”… és akkor volt jobb, lendületesebb és mozgékonyabb voltam (most meg arányosabb, sokkal erősebb, és pompás seggem-mellem van, valamint sok hajam nőtt). De nem volt elég, akkor se, most se.
Az ember valahogy elkezdi elhanyagolni a itamint, haj-körömtablettát, BCAA-t, proteint, kvázi nem hisz bennük, és egyszer csak teljesen felborul a makróarány is.
Engem az előre egyeztetett edzéseim kötnek, amelyek revitalizálóak lelkileg is (akkora szeretet és poénkodás van!), az identitásom (leginkább sportcuccban, rövidgatyóban járok, és kínosnak érzem, ha nem olyan a lábam már), a cuccaim, amelykre sokat költöttem, illetve az, hogy az augusztus második felében kicsit lustaságból, kicsit “miért ne, adaptálódtam, nekem ez sem árt”, kicsit nyamivágyból evett szénhidráttól OLYAN szarul lettem, kvázi depressziós, hogy SOHA TÖBBET.
KedvelésKedvelés
Aktuális téma: kialvatlanság, kizsigerelés, zsíros haj, elcseppenés. Ez mind megvan, és még a 30-at sem töltöttem be, gyerekem sincs. Mostanában gyakran előfordul, hogy hiába fekszem le, nem tudok aludni. Vagy azért, mert még vagy négyszer felkelek pisilni, vagy még jár az agyam. Néha azt kívánom, hogy legyen már reggel. És tudom jól, hogy ezek összefüggnek a munkámmal. Személyesen akarom megoldani az egész világ baját, és van, hogy még a pisilést is visszatartom, és akkor hol vagyok még attól, hogy felálljak, friss levegőt szívjak! És van, hogy napok óta nézem, hogy basszus, még mindig nem vágtam le a körmömet. És ez valójában az én hülyeségem, nekem kéne meghúzni a határokat. Mindemellett napi 30 perc jóga, heti 1 TRX és 1 jóga óra, 2 francia, 1 zenekar és szinte mindig van koncert/mozi/kiállítás is. Olyan érzésem van, mintha két műszakban lennék. De minimál alvással ez nem fog sokáig működni.
A többihez nem szólok hozzá bőven, mivel egyetértek veled, és magamon is megtapasztaltam az életmódváltást. Nagyon szeretem az izomzatomat, a formát, az erőt, az energiát, és a kajámat is szeretem. Az egyensúly megteremtésén kell még dolgoznom.
KedvelésKedvelés
Ezt most nagyon köszönöm! Éppen itt tartok most! A saját legjobb állapotomért való felelősségvállalásnál, valamint, hogy ne hagyjam kicsavarni a kezemből az ehhez szükséges időt, erőforrást. Elképesztően felszabadító.
Az is, ahogy a példa ragadós, hogy mit tanítok ezzel a gyerekeimnek. Hogy a három nagyobb egy emberként áll mellém, ajánlja fel, hogy vigyáz a kicsire, menjek futni, kórusba, vegyek már magamnak egy új futócipőt, hisz a másik már mindenhol feltörte a lábam. Felváltva jönnek velem, kísérnek bringával, de ha azt mondom, most egyedül szeretnék menni, szó nélkül hátrébb lépnek, megértik, elfogadják és betartják a határaimat. Másokkal is betartatják, kiállnak mellettem, értéknek tekintik. Elképesztő, inspiráló, szárnyalásra késztet, 15 évet fiatalodtam lélekben. Örülnek, hogy ilyen anyjuk lett.
KedvelésKedvelés
Most a fejemhez kaptam: az enyémek is megérdemelnék, hogy ilyen anyjuk legyen. Lesz is!
KedvelésKedvelik 1 személy
Hihetetlen megkönnyebbülés: miközben a gondoskodós, szűrővizsgálatra vivős, lélekdajkálós, kis rezenéseikre odafigyelő, osztálypénzt befizető, intézménnyel egyeztető, érdekérvényesítő, színkitűnő stb. anyaságban megbuktam, a gyerekeim nem öreges, rossz fej, sóhajtozva mosogató anyjukként látnak, akire nem szeretnének hasonlítani, hanem kifejezetten menőnek. Büszkék rám, akár blogírás, akár hirtelen moziba menés, dolgok leszarása, edzés, elefántos keksz. Kb. kardomba dőlnék, ha ez se lenne.
KedvelésKedvelés
A blogposzt elfogadást követel:
http://bouvet.cafeblog.hu/2014/06/15/tisztelt-schobert-norbi-egy-testi-lelki-serult-no-udvozol/
Jól beszólt! Most biztos sír a Norbi.
Aztán ugyanitt:
http://bouvet.cafeblog.hu/2015/03/11/testepito-nok-a-lo-tuloldalan/
Na jó, összeollózott és egyszerűen fröcsögő, kontextustalan bloggal tele van a net.
(Vajon birkózókat, kalapácsvető/nehézatléta nőket is így bántanának?)
KedvelésKedvelés
(be nem engedett kommentre)
Az egész nyomorú kommented arról szól, hogy TE MILYEN GYÖNYÖRŰ ÉS TÖKÉLETES VAGY, továbbá ÁRTATLAN ÁLDOZAT, és én BIZTOS IRIGYELLEK.
Erről ábrándozol? Ezért nézegeted a sportolásomat? Komolyan? (arcát kezébe temeti)
Mindezt álnéven, nagy bátran,, bár ismersz, régi olvasó vagy.Ti SOHA nem mondtátok meg, mi az isten bajotok van velem, milyen követelésetek van egyáltalán, csak kórusban kezdtetek gyűlölködni, a hátam mögött és nekem irkálva álneveken.
Nem szégyelled magad?
Amióta ilyen a testem, SEMMIRE nem becsülöm az olyan “szépséget”, amiben nincs meló (sport). Ami csak csajoskodás, magakelletés, smink. Főleg ha idősebb nő erőlködik. Brrr.
Ahogy emlékszem, te szép se vagy. Te vagy az egyetlen, aki tökéletesen szépnek tartod magad, és idedörgölöd. És akármilyen is, csakis téged érdekel a kinézeted.
Szörnyű az egész csúsztatás, célozgatás, manipuláció. Ahogy a szöveget kezded (hogy átmenj a radar alatt, “hálás”, “fejlődik”), ami lesz belőle, és amit csak sugallsz, nem mered kimondani, hogy engem kritizálgatsz.
És a kamu név. Annyira átlátszó!
Komolyan gondolod, hogy miután kitiltottalak, lefertőtlenítettem magam, engem érdekel a véleményed? Vagy Angéláé?
Hogy mi valaha is barátnők voltunk? Piócák vagytok, és agresszívan irigyek. Csak az elején behódolni volt kifizetődő, most meg csürhében zaklatni.
Lesz, van blog, test, erő, szerelem, fejlődés, nyugodt lehetsz. Te fogsz tönkremenni a hadjáratodban.
És: van pofád játszani az erkölcsbírót! Neked! Téged mindig csak bántott a “csúnya, de eredeti” barátnőd is (és te, ugye, sose voltál pasijára rámozdulós, hülye picsa)… és ő teljesen szétment, alkoholista lett, te bezzeg… Nézz már magadra. Te mi lettél? Látlak néha.
Tocsogsz az irigységtől.
Engem nem érdekel más szépsége. Bőven van dögös élményem, elismerés, van blogom, sikerem, saját lényegem. Pláne az nem érdekel, aki a lábamat nyalogatta nemrég, hogy Éva, így vagy csodás, úgy vagy tehetséges.
Ki az a felnőtt ember, aki egy másikban, akit irigyel, azt lesegeti, hogy “de nem szép”? Elmúltál negyven, libus…
Nagyon ide vagy ragadva.
És az e-mailek! Én nem olvasok el olyat, amelyek nem megszólítással kezdődnek, és/vagy kamu nevekről érkeznek.
Állati manipulatív vagy. Viszont legalább csodaszép, az jó lehet! :DDDDD
Én biztos nem olvasnék olyan blogot, amelynek a szerzőjében ekkorát csalódtam. Te hogy vagy ezzel?
Lehet, hogy semmi sem igaz? BIZTOS.
Hihetetlen az önlobogtatásod.
A verset Baudelaire írta. A blogon rendszeresen vanak irodalmi posztok. Nem tudsz bemocskolni. Nem foglalkozom senkinek az életével, eseményeivel, aki nem része az életemnek. Nem üzenek, nem célzok, nem gondolok rá. Leszarom. Régebben is leszartam, minden nyaggatás, nyalizás ellenére, “Éva, gyere Lajosmizsére…”, “Éva, arra járok a hegyen, beugrok, hívtam még másokat is”…
A blogom érdekel, a saját életem. Aki elárult, rosszindulatú, hergel, koppint, attól távol tartom magam.
De látszik a megfogalmazásodon, a rengeteg modoros cirkalmon, hogy te sem hiszed el a szánalmasan összekombinált vádat.
Én amúgy nem tudtam róla, hogy Angéla vagy te a barátnőm vagy (akkor szebben intézte volna, nem gerjesztette volna a hangulatot!) (vagy nekem szigorúbb a barátság-mércém?). Ti csak most értelmezitek barátnővé a piócát, mert most ez jön jól.
Lerágott csont a verses kamu, nemhogy az asztalon tartod, de főni is újra fölteszed. Eleve is hitvány minőségű volt. Ízléstelen.
Többéves sztorikon hintalovazol mindig.
KedvelésKedvelés
Szia.
Nem tudom, miért pont erre a kommentre válaszolok, de így döntöttem.
Szóval kapsz egy kommentet, amit végül úgy döntesz, hogy kimoderálsz. Nyilván okkal, és jogosan. Majd válaszolsz rá, és a választ látom. De nem értem, mert amire válaszolsz, azt nem látom.
Ezt nem lehetne máshogy? Olyan mintha láthatatlan emberekker verekedne valaki az utcán (túlzó a hasonlat, tudom..)
Tamás
KedvelésKedvelés
Szia,
azért erre a kommentre válaszolsz, mert nem tudsz igazán kapcsolódni, a poszt témája nem érdekel, és belém akarsz kötni, irányítani (mansplaining, idegenként tippeket adni, mit hogy csináljon a blogger, “birtokba venni”, de a blogger önmagáé).
A posztot olvasd, és ne a reakcióimat, másokkal való interakciómat figyeld.
Nem engedhetek be mindent, de nem hagyom válasz nélkül sem. Nem tud mindenkinek szólni minden komment. Ha nem rád tartozik, amit írok, ugord át bátran!
És ne minősíts. Nem tudod elképzelni, milyen mocskot írt. Ne én legyek már a hunyó. Én senkivel nem verekedtem.
Ez nem valami szolgáltatás, aminek az a célja, hogy te mindent könnyen megérts.
KedvelésKedvelés
itt van a komment néhány részlete és feldolgozása, 2023:
“A női lélek bugyrai. És hogy engem mi érintett meg Edie Ledwellben. (Edie Ledwell A koromfekete szívben a rajzfilm alkotója és az áldozat. A koromfekete szív pedig Robert Galbraith = J. K. Rowling krimije.)
Nekem rengetegen írtak a blog miatt. Ismeretlenek. Hogy a lomtárban mik vannak!
Én nagy szövegértő vagyok, az évek alatt lett rutinom is, hogy az álnévről írók közül ki csak fura, ki van bajban, ki viccel, ki megszállott.
De ezt én nem fogtam föl, mert tőlem teljesen idegen a rivalizálás. Engem lekötöttek az írásaim, a belső világom, a gyerekeim, a sport, a filmek, a kapcsolatom. Évek kellettek, hogy megértsem: ezeket ENNYIRE zavarta, hogy sportolok és merek örülni.
Ez a megértés most katarzis.
Sokat beszéltem az edzésekről, a mai eszemmel nekem is túlzás (már csak értékítélet nélkül, adatalapon, tömören naplózok), de kedves és őszinte voltam mindenkivel, és az biztos, hogy nem ellenük edzettem.
Azért beszéltem róla, mert volt a blogom, és ott a mindenféle élményeimről és megéléseimről írtam már évek óta azoknak, akiket érdekelt.
Ezek meg azt hitték, ellenük “mutogatom”, “dicsérgetem”. És az életemet MOZIZNI, magukat hozzám mérni jártak oda. Volt valami fura düh mindig. Azt se tudtam, kicsodák!
Ez a nő több tucat e-mailt írt aztán, mindhez fura nevet talált ki, mindig modoros más vájkáló volt, jellegzetes fordulatok: mondat végére tett “tehát”; “dicsérget”, “hálás”, “búcsúzni jöttem” (kb. ötször írta…), meg hogy ő mennyire szép, parttalan önmagasztalás, lelkizés, humortalanság; külföldön él, gazdag, lakásai vannak, szül, összejár a régi törzsolvasókkal (és engem szidnak); a “rettenetes” melléknév (a “jellememre”). Az méretes szereptévesztés, hogy névtelen irigy irkálóként a mohón megfigyelt bloggernek a _jellemét_ elemezze fennakadt szemmel… Még ha vállalná magát!
Most rájöttem arra is, ki ő, látom néha. Magányos. Nagyon odavan, hogy ő szép. Kiraktam a blogról még 2013-ban, mert írt egy borzalmas, gyűlölködő levelet, hogy én nem is vagyok sikeres, hazudtam, de ő bezzeg (és kamuk). Semmi előzmény nem volt. És beszólt egy nagyon személyes részletre (a haldokló férjemre), azért, hogy fájjon. Tiltás.
Ez lett a bosszú.
Na, ezt írta:
“Valamit nagyon átértékeltem a blogod olvasva, hálás is vagyok érte, illetve jókor és nagyon jól jött a fejlődésemben: a szépség lelkifurdalás nélküli elfogadása. Tudom, ez furcsa lehet, mert ilyesmiről nem nagyon illik beszélni, én sem szoktam, sőt. Hirtelen jött, észre se vettem, és egyszer csak tele voltam hálával és alázattal, mint aki ajándékot kapott csak úgy.”
Ez az első részlet. Úgy indít, hogy ne tűnjön fel a gyűlölet, amibe majd átfordul. Ő kvázi hálás, fejlődik. Lefordítom: ő szép, és sunyin érezteti velem, hogy én nem, érezzem rosszul magam. Humble bragging.
“A szépség hatalomforrás, kár is lenne tagadni.”
Másod sincs (még ha igaz is). Ti, leányok, ne tegyétek!
“Én sok évig nem értettem a barátnőmet, aki hát tényleg nem szép, viszont izgalmas és okos, még azt is mondhatom, hogy elsöprő és különleges, úgy ahogy van.”
Itt leírja a sztorit: ő gyönyörű, feddhetetlen, véletlenül sem hülyepicsa, a barátnő meg irigyli. Én volnék a barátnő(nek megfelelő karakter, soha nem voltunk barátnők!); én ugyan izgalmas voltam eredetileg, de irigyeltem őt (így képzeli, miközben ő nézegetett engem, a testemet, élőben és képeken is. Sajnos, egyszer beengedtem az otthonomba. Annyira nem szép, hogy ezt így élezze).
Arról fantáziál (sugallja), hogy én őt gyűlölöm.
“…hányszor éreztem a gyűlöletét, persze szeretett is. Semmi oka nem volt a haragra, hogy hátrányban érezze magát, mégis tele voltunk rossz történetekkel, rengeteget bántott, és az volt a legszörnyűbb. Mindenhol, minden szituációban dominálni akart, de mint nő nem tudott, vagy azt hitte.
Ma már, úgy néz ki, gyógyult alkoholista. De elveszítette a csillogását, a humorát, és mindazt, amitől olyan vonzó volt. Ezt iszonyú volt végignézni.”
A hősnő-szindróma: milyen erős történet, és ő szenved!
“A blogod segített megértenem őt is és magamat is. Már értem, honnan jön a keserűség, mit kompenzálnak az emberek a saját maguk, a testük dühödt és görcsös dicsérgetésével.”
Hoppá. 😃
“Emberek”, “a keserűség”, én régen nem érettem, hogy szerinte bennem van ez, és ő persze szép, hibátlan, nem érti, miért nem kedvelik stb. Ahogy van képük áldozatot játszani több évnyi megszállott, sunyi e-mailes bombázás után, benne fájó pontok piszkálásával, a magánéletem vájkálásával és hazug vádakkal!…
Edzeni kéne, libus. Nem a szépségedet nekem dicsérgetni (mert engem tényleg nem érdekel). Nem azt elemezgetni, akit sunyiban figyelsz!
“Nagyon sajnállak téged, de nem mennék már a közeledbe. Pedig eleinte bírtalak, de az az igazság, hogy már egy ideje a döbbenet hozott ide.”
Sportoltam “már egy ideje”.
“És az is jó, hogy ennek kapcsán többen elkezdtünk beszélgetni, őszinte emberi közelségek lettek.
…Búcsúzom, biztos, hogy nem jövök olvasni többé, rossz árad a soraidból.”
De jött. És írt, mindig ilyeneket. Menjek fel hozzá, álljunk a tükör elé, majd megnézzük, ki a szebb. Nekem adja a fülbevalóját, ő nem sajnálja tőlem! (!!!) Meghív kávéra is, igyak egyszer egy jót. Egy pszichológus remekül szórakozna…
Azt is olyan óvatosan mondja, de később konkrét neveket is belefoglalt, hogy ki mindenkivel (blogolvasókkal) lett ő jóban, éreztette, hogy _megszerezte őket_, és mivel “kiismertek”, “lehullott az álarc”, együtt “dolgoznak fel” engem (pletykálnak).
Mintha én bele akarnék szólni abba, ki kivel írogat, kivel barátkozik.
Csak ma este értettem meg ezt. És nagyon vicces. Nem hittem volna, hogy ilyen rohamokat váltok ki emberekből a blogommal. Hogy arra használnak, hogy tökéletesen hamis, önfelmentő narratívát farigcsáljanak, engem besározzanak – miközben makacs, nettó zaklatók.”
KedvelésKedvelés
Igen, az jó dolog, hogyha valaki figyelmeztet arra, hogy kicsit jobban kéne törődni magaddal, de nem azért mert ez “divat” (úristen…), hanem mert ez lenne az alap. Szóval a cikkhez nem nagyon tudok mit hozzátenni, csak bólogattam végig.
Ugyanakkor azt mindig meg kell nézni, hogyha valaki elmondja, hogy “foggyáále”, akkor miért mondja. Pl nekem anyám, mikor otthon éltem, folyamatosan basztatott azzal, hogy kövér vagyok, undorító vagyok, mozogjak, stb. És tényleg annak láttam magam.
Valamelyik nap viszont a kezembe kerültek régi fehérneműs képeim, és leültem a döbbenettől. Igazából olyan eszméletlen, szinte betegesen vékony voltam, hogy azt leírni nem lehet. Még a combom között is volt egy méretes rés, hasam semmi, nem is tudom hogy jöttek rám azok a ruhák, mondom, le kellett ülnöm a sokktól, hogy IGAZÁBÓL ennyire vékony voltam. Anyám meg folyamatosan ostorozott, hogy kövér vagyok… és mennyire gyűlöltem magam, hogy tényleg…
Azóta rájöttem, hogy rám vetíti ki azt még most is, hogy ő nem tud lefogyni. És mennyire más érzés most örömből sportolni, büszkeséggel vegyített izgalommal jókat és jól enni, nem hallani a bántalmazó agresszort, mint akkor, amikor öngyűlöletből és másoknak akaró “én is szexi leszek” indíttatásból kínzod magad az éhhalál széléig. Ami ugye mindig csalódás a végén. Egész más.
És köszönöm, hogy ez a blog is benne van abban, hogy így kezdtem újra, ezeknek a cikkeknek hála, mint ez. Egészen más érzés.
KedvelésKedvelik 1 személy
Tőlem tolhatnak ilyen fogadd el magad mozgalmat, ahogy jelenleg tartom magam, azt nem szeretném elfogadni, mert nem tetszik, nem érzem jól magam a bőrömben. és az sem vigasztal, ha mások szerint így is jól nézek ki (így IS. Aha, nem az igazi, de ISben kiegyezhetünk?!). Amúgy ez kamu, anyám fojton a hasi hájamon rugózik. Még úgy is, hogy neki is ott domborodik, de gondolom úgy van vele, ő már 50+ éves, milyen legyen? És a nők nálunk mindig oda vastagodtak… Mintha ez érv lenne, de azért a 30+-ost csesztetni szabad.
Meg terhesnek nézni: rendszeresen megkérdezik, átadják-e nekem a helyet. Please, no. És zubog bennem a méreg, hogy fasznak vagyok hájas. Mintha nem tudnám, mikor verem a szöget a koporsómba.
Emlékszem, milyen volt vékonynak lenni. Izmom az nem sok volt, csak a minimál, de vékony voltam! Istenkém, M méret, 38-as méret, és mintha könnyebben lódultam volna. Két egyetemi épület között suhanva futottam, pedig nem kellett sietnem. Régi emlék. Lassan rakódtak rám a kilók. Emlékszem, amikor először rájöttem, vastagszom: vizsgára menten, lábra simuló fekete nadrág, fehér blúz, és a buszon ülve rámeredtem a nadrág alatt domborodó húsos alhasamra. Nem értettem. Nem fogtam fel. Csak zavart. de nagyom. És aztán teltek az évek, rávakultam a roskadásomra. Csak a ruhaméret lett egyre nagyobb és nagyobb. Ha felemlegetem, megkapom, ugyan már, ne akarjak újra 18 éves csontkollekció lenni. Akkor nagyon vékonynak láttak, aki nem eszik eleget. De ettem, napjában többször is, de talán kisebb adagot, mint ma.
Nem szeretnék újra gyönge fizikumú 18 éves lenni. De abba nem vagyok hajlandó belenyugodni, hogy akkor itt ez a 90 kiló a 176 centimhez, oszt csókolom. Érzem, mi van a rétegek alatt. Van ott izom, szép ígéret, de ahhoz sok mást le kell fejtenem, hogy tényleg előbukkanjon, hogy lássam, mennyi az annyi, hogy rájöjjek, félre a fals kilókkal, az állag, az érzet, a ruhaméret, a fotóim különbet mesél. Vagy amikor nem kell a nadrág derekát ráhúznom a hájamra, mert máskülönben belevág/ráfittyed, és a szoknyáknál sem kell ragaszkodnom a térdig vagy bokáig érőre, mert az elundorító ökörtérd, a narancsbőr oda.
Néha, ha nagyon elborulok, kedvem támad szikével lemetszeni a hájréteget mindenhonnét, és nem adni magamnak ételt. Ilyenkor nincs szeretet, nincs bizakodás, csak vegytiszta gyűlölet a kinézetem és magam iránt, amiért azokat eszem, amiket, és hogy az vagyok, aki.
Hamar illanó, pokolcsúf epizód.
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: top 10 közhely | csak az olvassa — én szóltam