valódi szeretet helyett

Bele akartam írni az előzőbe, de aztán önállósodott:

és hány, de hány olyan férfi van, aki csak arra utazik a párkapcsolatában, hogy “ne legyen balhé”. Hogy békesség legyen, nyugodt este. Hogy ne zárja el tőle a nő a testét, kedvességét, jókedvét válaszképp arra, amit csinál, és ami nem szép tőle. Vagy lehet akár némaság is, de feszültség, hangos konfliktus ne legyen.

Tehát a férfi nem szeretetalapon működik, nem vállal valódi felelősséget kettőjük mint pár jóllétéért, nem törekszik arra, hogy igazságos legyen a munkamegosztás, nem akarja őszintén a partnere javát, és nem revideál akkor sem, amikor hibázik, vét, csak a büntetést próbálja elkerülni.

Ez is a tekintélyelvű nevelésből ered, és a fel nem nőtt, anyától rettegő, énerőt ki nem fejlesztő férfiak mintája: minden mindegy, szűkölő félelem, csak ne haragudjon a nő.

Az ilyen férfi a saját jóllétéért sem vállal felelősséget. Csak igazodik, és ez csak a látszat. Legalábbis nyíltan nem érvényesíti a saját szempontjait, még a vállalható és jogos igényeit sem, amelyek ellen, ha az elejétől így viselkedett volna, senki nem morogna (vagy ha igen, akkor tényleg menekülőre kell fogni). Például hogy szeretne saját időt, máshol szeretne nyaralni, vagy hogy sok neki az anyósból. Csak a konfliktust akarja elkerülni. Alakoskodik, stratégiákat választ, igazodik, sóhajtozik és elkerül. Titkai vannak.

És ez is baj. Ettől neki is satnyább az élete.

A fent vázolt viselkedésű férfi olykor akármilyen szemétséget, árulást elkövet a nő ellen, akire titkon neheztel, csak ki ne derüljön. Csak a látszat meglegyen: kenyérkeres, hazajár, vacsora van, feleségével mutatkozik, nyírja a sövényt, a gyerekek négyeseket és ötösöket hoznak, és a számlák is befizetve.

És csak sarokba szorítható, nincs neki meggyőződésből fakadó együttműködése. Amit tesz, az olyan, mintha megfizetné valaminek az árát, és aztán várja a terméket.

Néha működik az alku, néha nem. Amikor nem, vagy amikor kiderül valami titok, akkor a nő jól tudja, mivel tudja a férfit sarokba szorítani, és jobb híján él is ezekkel az eszközökkel.  Akár preventív jelleggel is. Rákérdez, úgy néz, bedurcul, elnémul, balhét csap, érvel, felelősségre von, ultimátumot ad.

Ő sem szeretetalapon működik. Azt valahol az első kanyarban elhagyták. Azokban az években, amikor még könnyű volt az élet, és nem kapcsolt be a kötelező szerep bennük.

Ha jó fej, vagyis a gázos viselkedést épp nem teszi szóvá, akkor a férfi sem fogja megvizsgálni magát (miért tenné?), úgy éli meg, amit csinál, rendben van, semmit nem érzékel a másik nagyvonalúságából. A nő meg nem érti, miért nem értékelik, hogy ő jó fej volt.

Körülbelül ez a társadalom tartópillére. Így válik érdekalapúvá és szerepjátszássá az, ami lehetne boldogságos is.

Az ilyen emberek között nincs boldog kapcsolat. És ha nem ismerik fel ezeket a mintázatokat, úgy marad a szájuk.

A nőnek sincs fogalma arról, hogy lehetne a kapcsolat igaz, belátáson alapuló, mindenki örömét szolgáló, őszinte is. Ő se látott ilyet, és el se tudja képzelni. Csak életvitelszerűen aggódik és szorong és megfosztottnak érzi magát, és használja a sarokba szorítás eszközeit, ha inog a tákolmány.

Így játsszák a szerepüket, végszavaznak egymásnak, egy életen át. Nincs hibás, nincs kiút, egymást tartják benne.

Én az egyenlő kapcsolatot úgy képzelem, hogy akkor is megmondjuk, hogy mi így gondoljuk, ezt szeretnénk, hogy érezzük magunkat épp, ha az furcsa, meglepő. Hogy lehetünk unortodoxok, nem kell “mások ebben a helyzetben”, “neked mindennel bajod van” szövegekhez igazodnunk, anyánk és barátnőnk és osztályfőnökök ítéletétől tartanunk. Otthon lehetünk a saját valóságunkban, és nem kell félnünk azt kifejezni sem. Lehánthatjuk hiedelmeinket, merev elképzeléseinket, ha azok ellentétesek az igazi jólműködéssel. És születhetnek szokatlan, de kölcsönösségen alapuló egyezségek, amelyek működnek.

Kölcsönösen. Tehát mindketten. Annyira szeretjük egymást, hogy fontos az, hogy a másik igazán jól legyen, és ezt nem ütik agyon az elvárásaink. Ezért mindenkor egyeztetünk, ha kell, újratárgyaljuk a megállapodást, és nem gyanakszunk, hogy a másik csak előnyt és könnyítést akar kicsikarni, mert nem érdekek kiábrándító dulakodása a kapcsolatunk. Ha már az, akkor csak a válás marad, ott már nem terem meg a szeretet.

És nem is méricskélünk grammra, nem kell mindkét félnek ugyanazt csinálnia, vállalnia, de olyan párkapcsolatot építünk, amely a két félnek valóban és mélyen, mindenkor elégedettséget hoz, és nem a rég megírt szerepnek való megfelelésből fakad a rendje.

A rég megírt szerep nem működik. Ha egy nő kapcsolatban él és gyereke is van, az harmincöt és negyven között vagy felébred és új alapokra kívánja helyezni a kapcsolatát (“megbolondul”, “feminista blogokat olvas”, elválik), vagy belepengeszájúsodik, kiég belőle minden lányságos öröm és életkedv, és reprodukálja a sárkányos, rossz fej női szerepet, aki ugyan megbízható és kitűnő a rácsos linzere, de rátelepedő anya, majd borzalmas, féltékeny anyós és pótcselekvés-nagymama lesz, hogy aztán ne értse, miért nem jönnek hozzá szívesen.

70 thoughts on “valódi szeretet helyett

  1. Tökéletes írás! Maximálisan egyetértek. Semmi “de”, semmi “egyéb nézőpont”, semmi egyéb komment a részemről, pedig én szeretem a szőrszálakat hasogatni, és ritkán van, hogy ennyire betaláljon egy blogbejegyzés.

    Gratulálok 🙂

    Kedvelés

    • mert megetted a végét, ami egyébként tényleg jó. Majdnem én is rányomtam a tetszik-re, de az ujjam megremegett. Maradjunk annyiban, hogy sok-sok féligazság van ügyesen összekötve az iménti férfivádiratban, de ez így nem lehet válasz a kérdésre; Miért?
      “A nőnek sincs fogalma arról, hogy lehetne a kapcsolat igaz, belátáson alapuló, mindenki örömét szolgáló, őszinte is” – egy kapcsolat, pláne ha egyenrangú, mindig 2 ember reszortja. De inkább a nőé, mert őt szocializálják erre, az ő feladata a férfi (és a gyerek). A férfié minden más.
      “Néha működik az alku, néha nem Amikor nem, vagy amikor kiderül valami titok, akkor a nő jól tudja, mivel tudja a férfit sarokba szorítani” – persze, hogy nem. Az alku sajátossága, sosem működik, az a legkisebb rossz. Milyen kapcsolat az ahol alkukat kötnek. Az alku nem kompromisszum, a szinonima szótár hazudik. Állandóan rajta akartok kapni minket valamin, amiért haragudhattok. Keresitek a rést, a szégyent… aztán mikor megtaláljátok… Hogy az eredendő ellenszenveteket legitimálhassátok.
      No mindegy nem folytatom, csak erre jártam, elolvasván a bejegyzést ez jutott eszembe.

      Kedvelés

  2. Hú, ezt is elsőzöm, már ha nem vagyok még kitiltva…

    Eddig nem gondoltam bele, hogy az anyától, büntetéstől való rettegés lehet az effajta konfliktuskerülés alapja, ez érdekes gondolat! De tény, hogy kamaszkoromban úgy képzeltem el én is az ideális párkapcsolatot, hogy ott nincs veszekedés. Vita van, az normális, de érzelmekkel teli, esetleg emelt hangú, indulatos veszekedés már nincs. Az kudarc. Persze azért, mert nálunk otthon ilyen nem volt. Mindennemű hangoskodásnak, minimális durvaságnak következménye volt. Anyám nem tudott mit kezdeni a férfiakkal, csupa nő között nőtt fel, az apja a nép ellensége volt, megnyomorította a családját… és én már 13 éves koromban ilyet mondtam neki: anya, nem szörnyeteg vagyok, csak fiú. Néha hangosabb, néha durvább, mint egy lány – de nem szörnyeteg. Azóta beszélgettünk erről, és kiderült, még húszévesen is meglepte, hogy amikor durván szakított egy barátjával, az utána mennyire összeomlott. Addig azt hitte, hogy a férfiak amolyan kemény, érzelemmentes lények.

    Aztán sok évvel később, amikor már majdnem letettem arról, hogy a kamaszkoromban elképzelt igaz, beteljesült, mesébe illő szerelmet megtapasztaljam, egyszer csak lett egy barátnőm… akivel szintén nem volt meg ez a szerelem, bocsánat a váratlan fordulatért. Volt viszont veszekedés. Mindenen. Ugyanazon többször is. Otthon a szülei a mai napig csak veszekedés által tudnak kommunikálni, ezt szokta meg, fel se tűnt neki. Én pokolian szenvedtem, hogy amikor órák után végre megegyeztünk valamiben, újra és újra meg kellett tapasztalnom, pár óra, nap vagy hét múlva, hogy nem, vissza az első mezőre, elölről kezdjük ugyanazt a vitát, törlődött a jegyzőkönyv, az összes érv, ellenérv, megállapodás, konklúzió, minden.

    Pár hónapig bírtam ebben a kapcsolatban. Utána megfogadtam: inkább egyedül leszek. Ennél az is jobb. Ez lealacsonyító. Mindkét félnek.

    Ekkor ütött be a szerelem. És nem olyan volt, mint ahogy kamaszkoromban elképzeltem. A közelségnek, partnerségnek, szeretetnek, szerelemnek, eggyé válásnak, megértésnek, egymásban gyönyörködésnek olyan kombinációját éltük meg, amilyenről soha nem mertem álmodni. Nem mertem elképzelni, hogy akár hasonló is létezhet.

    És veszekedtünk néha. Felemeltem a hangomat. Egyszer lyukat bokszoltam az ajtóba. Ő higgadt maradt, de közben szenvedélyes volt, néha elkeseredett, gyakran félve mondtunk ki olyan dolgokat, amikről addig nem mertünk beszélni.

    Nagyon vigyáztunk, hogy ne hibáztassuk egymást igazságtalanul. Soha egy pillanatig nem felejtettük el, hogy mennyire szeretjük egymást. Néha elakadt a lemez, mondtuk magunkét, és kellett hozzá egy fél óra, vagy még több, hogy tényleg meghalljuk, mit akar mondani a másik. Néha nem hittük el, hogy nincs másvalami a háttérben, mélyebb és mélyebb kérdéseket tettünk fel, egymásnak és magunknak is.

    És a végén mindig közelebb kerültünk egymáshoz. Minden egyes alkalommal. Csak mélyült a szeretünk. Jobb páros lettünk utána. És szerelmesen aludtunk el.

    Azóta, ha szenvedélyes veszekedést hallok például a szomszédból, kimondottan kellemes, meleg érzés jár át. Arra gondolok: ezek biztosan nagyon szeretik egymást. (És igyekszem nem gondolni rá: Lehet, hogy a semmin veszekszenek, körbe-körbe járva.)

    Kedvelés

    • Tényleg alapvető, amit otthonról hozunk: az én férjem családja egy igazi szőnyeg alá söprős, “csak veszekedés ne legyen”-attitűdöt alakított ki, ami szerintem nagyon beteg. Az én családom a másikat fikázó, kritizáló, az étel sózásán is vérre menő veszekedéseket folytat. Szerinted a mi házasságunk milyen? Megsúgom: nem egyszerű. Innen irigylem őszintén azokat, akik hasonló megoldásokat keresnek, és tudnak úgy vitázni, hogy közben szeretik egymást, ezt becsüld meg, mert nagy kincs!

      Kedvelés

      • Szintén. A barátom személyes háborúnak tartja a vitákat, amiben mindenáron neki győznie kell. Nem nézi, hogy az utána következő 2-3 napnak megteremti a szar hangulatát. Lényeg, h neki legyen igaza, ő győzzön. Még akkor is, ha csak részben van igaza.

        Kedvelés

  3. Ámen. Kellene ilyen ingyenes tanfolyamokra járni kerületi művelődési házakba (ahol előadás után van teasüti és kávé is), amelyek megtanítják a nőknek és a férfiaknak, hogyan kell szeretni. Hogyan kell túllépni a “harc az erőforrásokért”-szakaszon, és a cselekvő, a másik embert hibáival együtt elfogadó szeretettel szeretni. Én biztos beiratkoznék. A teasüti miatt.

    Kedvelés

    • Az iskolában kellene tanítani, hat éves kortól. Kommunikációt (asszertívat), párkapcsolatot, szülővé válást. Mérgező szülőket kötelező olvasmánynak. Relaxációs technikákat, a stressz ellen. Önismeretet. Szeretetet, annak kifejezési módjait. Mennyivel jobb generáció nevelődne fel, mint a mostani, agyonnyomorított, megfélemlített, szorongó ifjúság, akik agyban esetleg pengék (vagy épp funkcionális analfabéták), de megszégyenültek és szorongók.

      Kedvelés

      • És ki tanítaná ezeket a 6 éveseket?
        Látsz reményt arra, hogy ne egy Erkölcstan II. legyen ebből a tantárgyból?

        Kedvelés

      • Ha nem is hatéveseket, de problémás tizenéveseket (egy gyűjtősuliban) oktat jóga keretében egy barátnőm. Nagy sikerrel.

        Kedvelés

      • Én nem hiszek abban, hogy egy ilyen, minden progresszív-őszinte üzenetet ellenző társadalomban ez tananyagként, iskolai órán működne. Olyan lenne ez is, mint az erkölcstan. Vagy a hivatalos álláspont az egészséges táplálkozásról: több teljes kiőrlésű gabona, több zöldség (értsd: szétfőtt karalábé), váááá.

        Mire odajut, el is romlik minden.

        Kedvelés

      • Ez volt az én első reakcióm is erre… de akkor mi legyen? Akit ismerek, és képes megbeszélni a problémáit a társával, az általában keserves évek, évtizedek alatt jutott el ide. Pedig van köztük olasz (oké, konzervatív társadalom az is), német, és holland is. Mondjuk a holland pár, akivel erről beszélgettem, 5 év együtt járás plusz 1 külön töltött év után, 25 éves koruk előtt már túl voltak ezen. Persze ott is a férfi nem szeretett beszélni a problémáiról, amíg egyszer rá nem jött, hogy igazából kéne. Hiába nem férfias dolog…

        Kedvelés

      • Nem tudom, kinek válaszoljak. A kommunikáció meg minden egyebek tanítását kitalálták már, úgy hívják, ilyen-olyan tréning, és jellemzően pszichológusok csinálják, de mindenféle pedagógus is megtanulta már (a pályaelhagyók, akik kócsok meg mediátorok meg trénerek lettek). Nem ördögtől való, csak éppen ezt kellene tanítani az egyetemeken meg a főiskolákon, nem a frontális oktatás mennybemenetelét, meg óravázlatot, meg táblaképet meg ppt-készítést. Nyilván álmokban élek, csak szörnyű küzdeni azzal, hogy a klienseim nagy részénél – felnőttek, szorongók, szar kapcsolatokban élők, szenvedők, depressziósok – minden ott van elásva, hogy rossz a minta, rosszak a beidegződések. Azok, amik gyerekkorban szerződnek, vagy az első párkapcsolatban sebződnek. És senki nem akarja direkt elhanyagolni, verni a gyerekét, ordibálni vele a legkisebb problémán, nyomasztani, játszmázni, felnőtt terheket rárakni. Csak éppen nincs más mintája. Valahol el kellene vágni az ördögi kört. És olyan jó arról fantáziálni, legalább névtelen kommentelőként, hogy lehetne ez másként.
        És igen, éppen tegnap voltam a másodikos gyerekem szülői értekezletén, és fel mertem vetni az osztályfőnöknek (akiről eddig egyébként jó véleménnyel voltam), hogy talán nem lenne muszáj, hogy a németet tanító nő ordibáljon az egész osztállyal. Mert tény, hogy az én gyerekemmel pont nem ordibál, de ő bizony azt is nehezen tűri, hogy másokkal ordibáljanak. És szorong, és fáj a feje, de csak azon az egy napon, amikor van németórájuk. És mit csinált erre az osztályfőnök? Fejvesztetten kimenekült a helyzetből, hogy beszéljek én a német tanárral, majd egy hónap múlva, ha lesz fogadóórája, mert ez az én problémám. És amíg ilyen szinten lehet csak párbeszéd-kísérleteket folytatni, addig nyilván semmi realitása nincs, hogy értelmes dolgokat tanítsanak az iskolákban. Megfélemlített, megalkuvó, mindig alkalmazkodó tanárok nem tudnak hitelesek lenni. Ordibáló, fölényre törekvő, a tiszteletet alapból elváró tekintélyszemélyek nem tudnak asszertív kommunikációt tanítani. Boldogtalan, a saját párkapcsolatukban elvegetáló, válni nem merő, mártír-alaptermészetű nők nem tudnak a szexről és a szerelemről beszélni. Alkoholista szülők gyermekeként felnövő, annak traumáit magukba temető emberek nem képesek szülői viselkedésekről tanítani.
        Értek én mindent, csak mégis vágynék rá, hogy ne így legyen. Hogy a gyerekemnek már jobb legyen.

        Kedvelik 1 személy

      • Csak ugye ilyesmit aztán végképp nem lehet úgy tanítani, mint a matekot, csak példával. Azt meg ki mutatna?

        Kedvelés

      • Hát én nem tananyagként, tanításként gondoltam erre, hanem inkább kötetlen beszélgetésként, amit egy értő felnőtt “terelget” és rávilágít dolgokra.

        Kedvelés

      • Nyauuuuu, sec perc alatt bezáratnák az iskolát az otthon kielemzett és ezen felháborodott szülők. Sokan nem szeretnek szembenézni a hibáikkal.
        A mi családunkban apám a végsőkig üvöltve harcoló, soha bocsánatot nem kérő, megsértődő, stresszelő és minden hülyeségen saját magát felhúzó szereplő, anyu sokszor tűr, sokszor robban, a gyereknek meg kuss a neve (még ma is az lenne, szerinte). 10 év körül lehettünk a tesómmal, amikor nem tudom milyen indíttatásból anyuék közölték, hogy ma gyereknap van, ma mi vagyunk a felnőttek, mondjuk meg mi, hogy mi legyen. Az egész nap a miénk: mit eszünk, hová menjünk, mit vegyünk fel, minden. Olyan szépen adták elő, hogy teljesen elhittük, hogy belebújhatunk a bőrükbe. Emiatt teljesen spontán összejátszva kezdtük el őket ott, azonnal kifigurázni, milyenek amikor veszekszenek. Emlékszem a megkönnyebbülésre, hogy kiadhatom magamból a rossz élményeket és rámutathatunk arra, mit látunk tőlük, hátha megértik, hogy mennyire rossz ez a mi szemszögünkből.
        Apu lefagyott két perc alatt leállította az egészet és annyira a szőnyeg alá söpörték a szitut, hogy azóta sem beszéltük ki. Sosem fogjuk szerintem.
        Sokaknak hosszú évek szenvedését spórolnák meg azzal, ha tanítanának kommunikációt és felhívnák a figyelmet a játszmázásra. Az erre hajlamosakat pedig talán megállítaná a lejtőn és nem durvulnának el.

        Kedvelés

      • Azta! Egyrészt nagyon sajnálom, hogy ilyen élményeid vannak, megrendít. Másrészt viszont köszönöm, hogy megosztottad, mert nagyon jó ötletet adtál a családi összhang javítására! Mekkora poén! És persze kiváló önismereti tréning is. Sokkolódjuk gyerekeink rólunk alkotott kritikájával! 🙂

        Kedvelés

      • Sok sikert 🙂 Én is megpróbálom majd, csak még kicsi a fiam. Aztán remélem fogok tudni még tükörbe nézni.

        Kedvelés

      • Én már nem félek a tükörképemtől. Volt, mikor rettegtem tőle. Aztán rájöttem, hogy egyrészt minden tükör görbe, másrészt, hogy mindig sokkal rusnyábbnak képzeltem magam, mint amit a tükör mutatott. Jobb vele szembesülni, én amondó vagyok. 🙂

        Kedvelés

      • Nem is nagyon kell ahhoz semmilyen gyakorlat. Nézni kell, hogyan játszik a babáival/legóival/figuráival/plüsseivel, ahogy beszél hozzájuk, az te vagy. Vagy ahogy a kisebb tesójával bánik, az is te vagy.

        Kedvelés

      • Érdekes és szép komment ez, Pearl; én nem értek hozzá, nincs gyerek nálunk, de valahol olvastam, talán több helyen is erről, hogy ahogy a testvérével bánik… És eszembe jutott akkor is meg most is, hogy hány családot látok, ahol a tesók ütik-verik egymást. És eszembe jut, hogy volt egy barátnőm, évekkel ezelőtt, volt két kisfia, olyan 5 és 3 év körüliek és mindkettő, ha épp “elszakadt a cérna”, rácsapott az anyjukra. Elég gyakran láttam ezt.
        Azt is olvastam, hogy sok esetben azok a gyerekek csinálják ezt, akik otthon ezt látják aputól…ez mennyire igaz vajon?

        Kedvelés

      • Szokás volt nálunk, hogy szilveszterkor, mikor még a gyerekek nem jártak el buliba, Gazdálkodj okosant játszottunk. Egyszer kitaláltam, hogy ilyenféle szerencsekártyákat teszünk bele, hogy “apu eltippmixelte a kajapénzt, két körből kimaradsz”. Azt az ordítást….brrr.

        Kedvelés

  4. Ferj eleve azert nosult, hogy 1: legyen, aki gondoskodik rola, 2: legyen valaki (valakik, gyerekek is vannak), akikrol o is gondoskodhat= cel az eletenek. Szereto (en) a hazassag 3. eveben erkezik, a masodik terhesseg kezdetekor. A hazassag 5. eveben szereto tavozik, tobbek kozott a kapcsolatba atvinni megprobalt erdekalapu csereprobalkozasok miatt. Mert ferj nem is tud maskepp mukodni. Igy szocializalodott.
    Hazassag 14. eveben szereto (sok mas szereto utan) visszater a kepbe, es lass csodat, a kapcsolatban mukodni kezd az erdek nelkuli oromtalalas ferj reszerol is, szerintem a szunetben mas szerettokkel folytatott kapcsolatok tapasztalatai miatt. En problemamentes vagyok. Hazassagbugyanugy erdekalapon mukodik, feleseg hozzaallasat nem ismerem. De uuuuuugy szeretnem megismerni.

    Kedvelés

  5. Exférj nősül, és ezt onnan tudtam meg, hogy anyám unokatestvérét, valamint anyám férjének testvérét és annak családját meghívta az esküvőre. Jobban szerettem volna tőle megtudni, annak idején ő is tőlem tudta meg, elsőként, hogy megszerelmesedtem másba. Nem baj, örülünk így is, jó hatással van minden érintettre a helyzet.
    Ennyit a konfliktuskerülésről.
    Mit illik nászajándékba adni ilyenkor? Konyhafelszerelés stb. nem játszik, mert odaköltözik exférjhez az új asszony, és én csak könyveket hoztam magammal kelengyébe. Most komolyan, ötleteket kérek szépen!

    Kedvelés

  6. Jaj nagyon jó írás.
    Én egyetlen egy jó házasságot láttam a környezetemben, rám nem sok hatása volt annak se. A nagymamám-nagypapám házassága. 17 évesen, két unatkozó kamaszból lettek házas felek, és hát jól összejött. Néha ordítottak, néha meg anyám sógornője vöröslő fejjel jött utánunk a játszótérre, hogy nem igaz a papa meg a mama már megint dugnak, nem lehet hazamenni…:)
    Együtt laktunk, nagy család, sok gyerek egyrakáson, anyám és apám a klasszikus fent leírtak alapján mentek egymás agyára.
    Kevés a jó házasság, de valójában kevesen vágynak rá igazán. Tárgyakba (közös ház) helyzetekbe (romantikus nászút, puccos esküvő) projektekbe (baba) vagyunk szerelmesek, és igen, még azok is, akik értelmiségiek.
    Körül lehet nézni, mi megy. Tombol az esküvőkultusz, minimacaronos kínálóval, esküvőtervezővel, kalligráfiatanfolyammal, hogy meg tudd írni szépen a borítékot (amibe a pénzt teszed, ha te vagy a legjobbarinő, és le tudd írni a neveteket, amennyiben te vagy az ara) megy a szivatás már rögtön az elején, és nem akarom ennyire lesarkítani, mert tényleg lehetnék árnyaltabb is, de úgy látom, nem nagyon töri zúzza magát a kedves párkapcsolatra szomjazó 30-as réteg, hogy valami igazán minőségi érzelmevilágot alakítson ki magának, és ezzel adni is tudjon a partnerének valamit.
    Nem akarok én itt nagymamaként károgni meg bezzegamaifiatalozni, mert én is bele tartozom, csak látom, hogy a paleocsokitortás-pornóramaszturbálós pár miből készül.
    És ha te más vagy, legyintesz az abroncsszoknyára, meg a szalmabálán vintage esküvőfotózásra, meg a maldiv szigeteki anyakönyvezésre, nem akarsz céges ford fókuszt amivel hétvégén mehetsz welnesszelni benzinelszámolósan, akkor nem vagy valami jófej.
    Kilógsz a sorból.

    Kedvelés

    • Vszg. ha mindez nem történik meg veled, van rá esély, hogy átlátod és egy idő után ódzkodsz tőle. Vagy nem tudom, nekem ez így nem esne jól.
      Engem a kötelezően Budapest környékén felépített családi házak is zavarnak.
      Korábban majdnem összejöttem egy közeli cimborámmal, de végül csak az esküvői tanúja voltam – nem a fentiek alapján szerencsére. Viszont a ház megvan és mindig eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy azt nem nekem építette.

      Kedvelés

  7. 1. Az első és a második bekezdés tézise közötti trivialitásnak kezelt ok-okozati összefüggés minimum kétséges.
    2. Egyáltalán nem hiszem, hogy a férfinak kiosztott szerepet itt feltétlenül mindig a férfiakhoz kell kötni. Több postodban is tetten érhető ez a -szerintem- indokolatlanul és néha bántóan deklaratív leosztás.
    3. Számomra egyoldalúvá, és ezért kicsit az egészet hiteltelenné teszi, hogy kizárólag az egyik fél -a helyi terminológiát használva: a férfi- szerepére világítasz rá, a másik kvázi szenvedő alanyként jelenik meg. Ez a valóságban soha nem így van, csak gyakran így látszik, ha kizárólag az egyik oldal aspektusát tekintjük.
    4. A fentiekkel együtt rendkívül jó a post és elgondolkodtató.

    Kedvelés

    • Köszönöm. A publicisztikai szövegeken a formállogikát nem nagyon érdemes számon kérni. A “tehát” kötőszót úgy értsd: “ez azt jelenti, hogy…” vagy: “szerintem ennek hátterében az áll, hogy…”

      Olvass a blogon többet. Nő írja, nőként nézi, női történetek százait hallgatta végig. Itt nagyon is szó van a női rosszfejségről, de szerintem annak jellege, tendenciái mások. Igazságra nem törekszem (egyetlen publicisztika sem törekszik igazságra, ez nem tudományos, nem is elemző szöveg). Az igazság nem is középen van, hatalmi alapon működik a nemek viszonya is, és nem a nőknél van a több hatalom. Amit írsz (hiteltelen), amögött az a hiedelem áll, hogy a helyzet szimmetrikus, férfiak bántanak nőket, nők bántanak férfiakat, 1:1, de ez nem így van.

      Tudom, zavaró ezzel szembesülni, de a reflexes vita, meg ez a szimmetriakényszer: “hol itt az igazság?” szerintem nem értelmes reakció.

      szép szimmetria

      a nők is tudnak ám

      a biztonságos középen

      megint: nincs szimmetria

      nem meccs

      Kedvelés

  8. Hmm… Érdekes szembesülni azzal, hogy az eddig megélt életem, házasságom, válásom ennyire tipizálható. És valóban, benne volt a nyugalomvágy, az óvatos, mérlegelő közelítés, a mondandó többszöri átgondolása, “csak meg ne sértődjön”… És mindennek a valódi forrása is egyértelmű már.
    Szóval tipikus az egész. Szomorú, élt bennem egy apró remény, hogy azért volt az életemben valami különleges, valami egyedi… Milyen büszkék voltunk rá, hogy sose veszekszünk. Egyszer aztán mégis és hamarost elköltöztem…
    De most jó, béke van és nyugalom. “Nincs nő, nincs sírás.” De biztos ez is tipikus. Minden tipikus, nem tudok újat kitalálni, számos nemzedék próbálkozott számos megoldással korábban.

    Sokat tanultam azóta az egyedül töltött évek alatt, de legalábbis volt időm és alkalmam gondolkozni. Fogadkozásnak itt nincs helye, meg minek is fogadkoznék? Azt viszont megtanultam, hogy azért nincs szükségem senkire, hogy ne legyek egyedül. Azért nincs szükségem senkire, hogy gondoskodjon rólam. Negyvenkét évesen, két gyerek apjaként már semmi sem sürgős. Nem kényszerít a családalapítás vágya, nincs már meg a “minden nőt nem lehet megdugni, de törekedni kell rá” érzés. Lassan talán megtanulom az utazást is élvezni egyedül. 🙂

    Talán jobb lett volna mindezt korábban felismerni, de talán még nem késő. 🙂

    Ave, Saabi.

    Kedvelés

    • 42 évesség – ami gyakorlatilag az én életkorom is – még az az életkor, amikor más módon akár, de meg lehet élni teljes párkapcsolatot. És erő van bennünk, alkotunk, kapcsolódunk, élünk, ha nem is feltétlenül szabályosan, nagycsaládilag.
      Az egyedül utazást nem tudom elmondani, hogyan kell élvezni, én megszerettem. Az tény, hogy szeretek nyelveken beszélni és ez összeköt azzal, akit az úton találok. Egyedül sátrazni erdőben azt még nem merek :-).

      Kedvelés

    • De jó, hogy ezeket meglátod. Ha utólag, utólag. Én is szerettem volna inkább előleg okos lenni, de ha most tartok itt, akkor ez most van. Én még házas vagyok, de az összes friss örömömet egyedül éltem át.

      Kedvelés

  9. Csak lazán kapcsolódik ide, és lazán a többi mostanában megjelent poszthoz, meg sok kommenthez is, hogy annyira nehezen mondják ki emberek azt, hogy “basszus, tényleg, bocs!”
    A legtöbb sérelem ennyivel simán elintézhető volna. De nem. És akkor az ember magyaráz, és aztán már nem csak azért haragszik, amit eredetileg fölhozott, hanem hogy el van vitatva az a bizonyos sérelem.
    Annyira képtelenek sokan elismerni, hogy hibáznak. Pedig sokszor egyáltalán nem lenne nagy ügy. Hát senki sem tökéletes! Önmagukkal tisztában levő emberek ezen inkább poénkodnak. Elröhögcsélnek rajta. Ehhez azonban tudni kell magunkon nevetni, meg hogy időnként hülyék vagyunk, meg vannak ismétlődő marhaságaink, amitől nem sikerül szabadulni. És tudni kell, hogy a gerinc nem a hibák elismerésétől roppan, hanem pont azok eltagadásától.

    Kedvelés

      • Ezt most nem igazán értem, hogyan kapcsolódik. Persze én is csak belelőttem a laza asszociációmat ide a blogtérbe.
        Én arra gondoltam, hogy itt ez a sok magas lóról eszet osztó ember. Mind igyekszenek tartani az okosság, tökéletesség látszatát. Pedig mennyivel élhetőbb lenne a világ, ha nem akarnánk tökéletesnek látszani. Ha szabad lenne hibázni, hülyeségeket csinálni. Szerintem legtöbben azért helyezkednek ebbe a “mindent tudok” pózba, mert annyira sérülékeny az egójuk. Annyira képtelenek elviselni a gondolatot, hogy hibás lehet a gondolatmenetük, az érvelésük, a viselkedésük, hogy meg sem hallják inkább. Érvelési hibákba menekülnek, elkerülő manőverekbe kezdenek. Pedig olyan izgalmas fölfedezni új gondolatokat. Ezek az emberek félnek a gondolkodástól. Azt hiszik, ha összeomlik a világképük, ők maguk is megszűnnek. Pedig általában nem sok időt töltöttek eme dédelgetett világkép összerakásával, hanem nagyrészt összeollózták jól hangzó, vagy sokat hallott érvekből.

        Kedvelés

      • Úgy értem, igyekszem nem reagálni, szó nélkül hagyni, nem belemenni az erősködésbe, kilépni a szituból, ha romboló. Ez amúgy csak újabban van így.

        Miközben nekem illene mégiscsak reagálni valahogy, hát ő egy olvasó-kommentelő, és nekem írja pl. az okosságot.

        Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .