szerelmes a világ

Love is in the air.

Szól a rádió, minden slágerrefrén erről szól: a nagy, a felforgató, a feledhetetlen, az őrültségre hajlamosító szerelemről. Nézzük a filmeket, és beleépülnek a narratívák és hepiendek az agyunkba. Hogy végül mindenki. Hogy egyszer az életben mindenki. Hogy végre, és akkor nagyon. És az a lényeg, és akkor van boldogság, nélküle meg nincs.

Nos, nem így van. Kapcsoljuk ki a rádiót. Ez is egy cím, amit majd jól megcáfolunk itten. Ha körülnézünk, ezer példáját láthatjuk, hogy a szerelem egyáltalán nem olyan fontos, nem vált meg, nem igazít ki semmit, nagyon sok a zűr vele, csak keveseknek felhőtlen boldogság, és nekik sem egész életükben.

Nem, nem mindenki érti és éli meg a szerelmet, a kölcsönös, egymás szemébe nézőset.

Van, akiből, mint alkatrész a kütyüből, ez az egész issú hiányzik. Nem érti, nem érzi, nem indul a keze senkinek az arca felé, vagy csak egyszer indult, de az se az volt.

Van, aki szívesen kapcsolódik az ellenkező nemmel, beszélget, bulizik, minden, csak ne legyen szex; a szex ritkás és nem is jó. Mert traumák érték, vagy mert tényleg annyira ritka az igényes, érző partner, vagy mert benne ez nem lobog, aggódjon bármennyire a frigiditásáért az évamagazin, ő nem, és kész, gazdag emberi kapcsolatai vannak, szex nem, minden okés, viszlát.

Van ellenben, aki csak azért megy az ellenkező nem közelébe, hogy szex legyen. Erre valók, mi másra? A barátaink pedig, akikkel beszélgetni lehet, velünk egyneműek. Dühödt kommentelők bizonygatták itt tömény nőgyűlölettel, hogy nők és férfiak nem lehetnek barátok: minden férficimbi bugyiban akar matatni, és minden nő, aki barátnak tűnik, egyszer be fogja vetni a szexet valami érdek jegyében. Hát, érdekes egy világuk lehet, kívánok ilyen igényes kapcsolatokat jó sokat, élmény lehet. A beengedett kommentelőkkel arra jutottunk, hogy minél provinciálisabb, merevebb, gyanakvóbb egy közeg, annál kevésbé állnak az emberek szóba egymással csak úgy, barátságosságból (míg ellenben ezzel szemben Skandináviában…!). Boldog országokban verebek a fán, ismeretlenek a vonaton, bolgárgyörgy a törökszofival, meg egyáltalán, mindenki beszélget, hátsó szándék nélkül, érdek és helyezkedés nélkül, egyszerűen azért, mert beszélgetni, másokat megismerni jó.

Van, aki eldúdolja a slágereket, de valójában csak annak enged, hogy “így szokás”: a másik nemmel való kapcsolat arra van, hogy a párkapcsolat betöltse a társadalmi szerepét. Tehát ha férfiról van szó, akkor hozzon pénzt, biztosítson rangot, nyújtson védelmet és nemzzen gyereket. Legyen neki jól hangzó, felvehető vezetékneve. Ha nő, akkor legyen háttér, szexeljen és főzzön, mosson szépen, legyen hű, valamint gondozza az utódokat. És álljon ott az út végén, mert egyszer megjavulok én. És ennyi. Ha ezt hozod, ha fel tudod mutatni az ilyen partnert, akkor nem kötnek beléd, és nem terjesztenek rólad szemétségeket. Szépen élsz, nyírod a kertvárost (nahát, ki hitte volna, hogy a Csabi?). Az ilyen emberek nem vonzalomból, nem individuális lelkek találkozásából, nem sorsszerű pillantásokból, nem hullócsillagnézősen ugyan, de valamiféle kapcsolatban, együttműködésben élnek. Vannak projektjeik, vannak szertartásaik, én mindig úgy képzelem, rohadt boldogtalanok és kiégettek, alapvetően éhezik az igazit. De ez nem biztos, van, akinek ez így jó (csak bele ne szeressen igazán valakibe a másik). Nyáresti partokon még lassúznak is érzelmesen talán (ez is a szerep része), és a pipa megvan.

A pipa nagyon fontos ám.

Van, aki eljátssza, hogy “a párom” és “összegabalyodtunk”, “bejövünk egymásnak”, de igazából arról van szó, hogy elromlott a rádió csak úgy tud élni, hogy van mellette valaki. Nem képes egyedül jól érezni magát, megállni a helyét, ellenni a maga köreiben. Neki kell valaki, egy terület, egy erőforrás, egy bőrmeleg, akihez szólhat, akin kitöltheti a frusztrációit és akivel játszmázhat. Ha nincs, azt szenvedésnek éli meg, és ha nem spontán a csajozás/pasizás (aligha), akkor mohón keresi a társát a -keresőn.

Van, aki vágyik ugyan a szerelemre, de olyan kiélesedett, érzékeny lélek, és annyira fél a buktatóktól, a kínos történetektől vagy az elköteleződéstől, esetleg: bevallhatatlanul más orientációjú, különös fantáziái vagy vonzalmai vannak, hogy csak biztonságos, nem kölcsönös, letagadható formákban éli meg a nemiségét. Nevezetesen: felületes vonzalmakba ragad, ismerős nőket figyel, róluk fantáziál, leveleket küld nekik névtelenül, rászáll a bloggerre. Vagy virtuálisan él szexuális életet (Bus István az ÉVA magazinban bizonygatja, hogy nincsen azzal semmi baj — nos, szerintem mindent illessen súlyos morális kritika, ami üzletet, szolgáltatást, dologias dolgot csinál abból, ami lényegileg nem az). Vagy éppen pornót néz, prostituálthoz vagy swingerbe jár. Elidegenedett, zsibbadt lelkeknek nincs is ennél jobb: nem kell annak a szemébe nézni, akihez vonzódsz, a vonzalmadnak nincs tétje, nem szól bele a másik, csak gépiesen mosolyog, vagy nem is tud róla. És nem is kell semmilyen felelősséget vállalni, kitenni magad a kockázatnak. Játszadozás lehet abból, ami nem az, hanem nagy méretű és megunhatatlan, igazi játék.

Mi nem játszadozás? Amiről én írok mindig: a teljességigény, a félelem nélkül a közösen birtokolt univerzum, a rezzenő ujjbegy, az, hogy nem tudod, te álmodtad-e a körhintásat, vagy ő. Az, hogy elmondható, megosztható, kisimogatható. Az ágyba kiborult kávé, és nem baj az se. Az, hogy nem kell félni, és nem rideg érdekek vannak. Az, hogy tetszik a szájszaga és izzadsága is. Az, hogy ő az, elemien, anyánkhoz bújtunk így, ha jött a vihar.

Én, azt hiszem, nem azért képzelem nagynak és teljesnek az igazi szerelmet, és nem azért voltak — egy-egy kínos kamaszkori pettinget leszámítva — kizárólag érzelmi alapú, nagyon szerelmes kapcsolataim, mert ilyen vagyok, hanem mert a szocializációm tele volt elsőrangú kulturális bevésődésekkel, morális üzenetekkel, és aztán ezt kerestem az emberi kapcsolataimban. Nekem kimaradtak a felszínes dolgok, én egyistenhívő voltam, és komolyan gondoltam mindenkit. Kötődtem, ragaszkodtam, hittem, kibírtam, vállaltam és naplót írtam. Nagyon komolyan vettem mindazt, amit olvastam az emberi kapcsolatokról, Csehovnál Szo- és Nyinát, például, és beépítettem a személyiségembe, annyira, hogy nem is értettem, de dadogva nem, hogy másoknak miért önös, megunható játék vagy épp egófitogtatás vagy sima ürítkezés ez az egész.

46 thoughts on “szerelmes a világ

  1. “Kötődtem, ragaszkodtam, hittem, kibírtam, vállaltam és naplót írtam.”

    Naplót nem, de a többi igen. Máig. Túl sokat elvett ez belőlem, miközben csak a minimális jött vissza, vagy még az sem. Mindig harcolnom kellett a figyelemért. Most nagyon-nagyon elfáradtam ettől. Én nem érek annyit, hogy valaki – ő – értem törje kezét-lábát? Lehet, hogy az erős ragaszkodással menekülést váltok ki? Azt mondja, korlátozom. Sok vagyok? Akkor mi kellhet neki? Én nem tudom máshogy, nem tudom kevésbé….

  2. (míg ellenben ezzel szemben Skandináviában…!)

    Érdekes, hogy ezt írod. Biztosan te jobban értesz skandináv dolgokhoz, de én inkább azt látom, hogy az írók, rendezők nem a fent vázolt boldog életre, hanem egy eljátszott boldog életből fakadó elfojtásra alapoznak.

    (most akkor ez túlságosan off volt és elképzelhető, hogy rám lesz pirítva)

    • A kötőszóhalmozás jelzi az iróniát. Skandinávia szimbólum: utópisztikus, egyenlő, progresszív társadalom.

      De tényleg mások arrafelé az emberi kapcsolatok, ismerősök beszámolói, saját élményem és a filmek üzenetei szerint.

      Dehogy pirítok és valószínűleg igazad is van. De a már említett Szeretetkönyv című gyerekkönyv nagyon jó értékrendet sugall pl. hogy az érzések vállalhatók, és hogy nem bántunk másokat. Itthon kevésbé születnek ilyen könyvek.

    • Rém lesz pirítva… Fú, amikor az olvasó alátesz a paternalizmusnak. Diktatúra-lenyomat. Hogy itt, mert “ez az én blogom”, neki viselkedni kell és ő fél és tojáshéjon lépdel, és jaj, nem is meri leírni, de azért leírja. Közben az ott a saját vakfoltja! Haragszom ezért, asszem. Az miért nem megy, hogy az olvasó csak úgy, default módon normális, nem gyanakszik, nem tulajdonít?

      Felvázolja és ezzel meg is teremti a tekintélyszemély-alárendelt viszonyt… és lázadni jár ide. Hát vagy ne fogadj el tekintélyszemélynek (ez nem csak azt jelenti, hogy nem olvasol, nem kommentelsz), vagy létezzünk együtt, a saját véleményeinkkel, kézen fogva, méltón. A vita érdekes, a vitakényszer, belekötés nem.

      Én nem vagyok tekintélyszemély, én csak azt kérem, ha nem érted, akkor olvasd el újra, ne kritizálj azonnal. Nem, a poszt nem állítja, hogy Skandináviában minden emberi kapcsolat sokkal jobb.

      Kommentelj szabadon, vitakényszer és félelem nélkül. Magadtól legyél képes arra, hogy ne kövesd el azt a hibát, amiről előre mondod, hogy én majd rád pirítok. (Rám lesz pirítva, határozói igenévvel, nincs benne “te” vagy kérés vagy állítás.) Nem azért, mert engem bánt, mert nem bánt. És nem, nem vagyok diktátor sem, az a csalódás, hogy tök pontosan megírom, és jön a felszínes kötözködés.

      A hiba itt: belekötsz egy metaforába, amelyt ráadásul ironikusan használtam.

  3. “Nekem kimaradtak a felszínes dolgok, én egyistenhívő voltam, és komolyan gondoltam mindenkit. Kötődtem, ragaszkodtam, hittem, kibírtam, vállaltam “,mert csak igy érdemes.
    Ha most kezdeném is ugyanezt tenném, te is jól tetted.

      • Volt egyszer valami kutatás, nem is tudom, kitől hallottam róla, de azt mutatták ki, hogy minden szexuális együttlétkor olyan idegi kapcsolódások jönnek létre, amik a kötődést váltják ki a másik emberhez, akit épp szex közben néz. Minél többször van valakinek más partnere, annál kevésbé alakul ki a kötődés, az idegi pályák egyre kevésbé aktívak vagy mittomén. Valahogy oda futott ki az egész, hogy ha valakinek sok partnere van, végül ahhoz sem tud igazán kötődni, akihez szeretne. Ha most ezt olyan olvassa, aki ért hozzá, biztos fogja a fejét. Csak azt akartam, hogy amit régóta tudunk, azt agyi vizsgálatokkal be is bizonyították.

        • Volt egy időszakom a házasságomban, amikor “habzsoltam”a szexpartnereket. Azt hiszem, vártam valami Nagy Érzést, hogy talán majd most?! Hát nem jött… És tudjátok mi történik velem? Rosszul vagyok még a szex gondolatától is… nem kell! Tévút volt .

            • Mind a mai napig nagy örömmel gondolok vissza Miskóciára. Miskolctapolcára, Dudujka – völgyre, Liĺlafüredre, Avasra, Rockwellre, a Művészmozira…

              Egy életre szól, ugyanúgy ki tud merülni, mint a többi hormon. Nagyon értékes cucc ! Vigyázzunk rá !

      • Abszolút egyetértek. Amíg én jó mókának találtam a szexpartneri kapcsolataimat, a lelkem valahogy megkövült…. remélem, van ebből visszaút!

        • …a lélek elfárad, kiég, unottá vállik. Nem tud újból – és újból kivirágozni. Néha megöntözik – azt is csak megszokásból, de igazából már Az sem hiányzik. Talán az ember azt gondolja, hogy hátha ez lesz az a nagy kapcsolat, de az idő múlásával rájön, hogy ez sem az volt…pedig olyan szépen indult minden, aztán pedig olyan szürkévé vált minden. Minden mosoly, minden gesztus, minden mozdulat. Ja igen, a mozdulat ! Ebben a a mindig változó – szürke mozdulatlanságban – odabennt a belső, titkos kedves kis lakásban megvan még a kulcs ?

  4. Nagyon sokáig a barátzónában voltam mindig és én is mindenkit ott tartottam. Úgy éreztem, hogy jó ez így. Ahogy valaki közeledett felém, inkább menekültem, nehogy legyen valami. Féltem az elkötelezõdéstõl? Lehet, de inkább azért menekültem, mert a legtöbb férfi, aki közeledett, azt éreztette velem, hogy nem vagyok ember, nem vagyok egyenrangú partner, “csak” egy nõ vagyok, akinek kötelessége viszonozni a férfi érzését. Egyik sem volt nyíltan erõszakos, mégis tisztán érzõdött ez a fajta hozzáállás.

    Aki tudta, hogy ilyen vagyok, meg volt róla gyõzõdve, hogy engem bántalmazott egy idegen / az apám / a testvérem, valami súlyos trauma ért, kóros önbizalomhiányom van, túl szigorúan neveltek, félek a férfiaktól stb. Ebbõl egyik sem igaz. Soha nem zaklattak szexuálisan (a legtöbb nõi ismerõsömet már valamilyen formában igen). Az apámmal való kapcsolatom kivételesen jó: nekem õ barát, példakép és a lehetõ legjobb férfi- és apaminta. A férfiaktól soha nem féltem, mindig is több fiú barátom volt, mint lány. A szextõl sem féltem soha. Viszont a bántalmazó kapcsolatot el akartam kerülni – szinte görcsösen.

    Próbálkozásaim nem nagyon voltak és nem is vágytam rá igazán. Azt gondoltam, hogy csak akkor, ha igazi, ha mély, ha elementáris erejū. Soha nem bonyolódtam volna semmilyen viszonyba csak azért, hogy legyen valakim. Soha nem zavart az egyedüllét: inkább a minõségi, önként vállalt egyedüllét, mint a párkapcsolatnak álcázott társas magány. Nem szoktam errõl másoknak beszélni, de aki tudott róla, gyakran kérdezgette, amikor még nem volt párkapcsolatom: “De hát a szex nem hiányzik? Nem vágysz rá?” Tudom, hogy sokak számára nehezen érthetõ és elfogadható, de én soha nem vágytam _a_ szexre, nekem a szex egy konkrét emberhez kapcsolódik (egyébként nemtõl függetlenül). Számomra a szex nem létszükséglet, csak hab a tortán, nem vagyok frusztrált, ha nincs, viszont élvezem és szeretem, nem vagyok aszexuális sem.

  5. Buspista mindig önmagáról ír, jaj.
    Egyébként meg igen. Én ugyan sokszor kicsinykét a három nagy szerelem mellett, de akkor is komolyan.
    Életem legmélyebb és legelemibb szerelme meg az idén, és sosem hittem hogy ilyen van. Nem lett semmi a végén, de csupasz, nettó szerelem volt a taktikus, bruttó, átgondolt kapcsolat helyett. Azt sem tudtam hogy ilyen van.

  6. Én is, mikor végre elhatároztam magam, hogy tovább a langyos trutymóban nem, mohón és elszántan kutattam a társkeresőn. Azzal, hogy nyilván nem lesz semmi eget rengető, életet megváltoztató, de legalább valami jófej fuckbuddy hátha összejön. Aztán két heti levelezés után, így visszatekintve, már szerelmesen szálltam le a vonatról az első randin. Az első idők nyűglődései akörül zajlottak, hogy belé még senki sem volt szerelmes, soha, és nem egészen értette, mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel. Mikor fog kiderülni, hogy mit is akarok tőle. Aztán ki is derült, hogy ez a mostani helyzet a legnagyobb szívás, mert a feleségei csak a munkaerejét, a pénzét, a házát, az autót akarták tőle, én viszont…

  7. Ez egy felkavaro iras. Na tessek, kellett nekem ezt munkaidoben elolvasnom, most ezen fog az agyam jarni.
    Nagyon nagyon egyet ertek veled. Szerepjatszas. Es mindenki azt varja, hogy majd valaki vagy valami boldogga teszi. (regen en is ezt hittem) Kicsinyes jatszmak stb.
    Skandinavia.. nem tudom kinek mi villan fel az agyaban, mikor ezt meghallja. Koztuk elek. Nem tudom, hogy mennyire megjatszott boldog elet-e ez. Tenyleg baratsagosak, beszelgetnek, nyitottak. Sajat magamon tapasztaltam, hogy mikor igazabol nincs semmi gondom, akkor is kepes vagyok valami problemat csinalni magamnak, ahelyett, hogy egyszeruen csak elveznem az eletet. Es ez kihat masokra. Es a skandinavok nem ilyenek. Ah, irigylem oket. De leginkabb azert irigylem oket, mert van egy hatarozott elkepzelesuk magukrol es arrol, hogy mi a jo nekik vagy nem jo nekik. Nem nyuglodnek, ha nem tetszik ott hagyjak… (legyen szo akar szemelyrol vagy targyrol).

  8. Liza az albatrosz eredendően olyan, amit nagyon becsülök.

    Amikor régen ráakadtam erre a blogra – és azóta is rendületlenül táplálkozom belőle -, nem tudtam még, mi az igaz szerelem, mit is jelent igaziból az a szó, hogy társ. Ugyan voltam szerelmes többször, és voltak szépnek tűnő kapcsolataim, de soha egyikben sem voltam boldog. “Nyáresti partokon még lassúznak is érzelmesen talán (ez is a szerep része), és a pipa megvan.” – Ez zseniális.

    Egyik-másiknál talán a legelején még boldog voltam, amikor még csak a szép látszódott ki a másikból. Aztán később kínok közepette kecmeregtem ki az egyoldalúnak megélt kapcsolataimból. De kikecmeregtem, és erre büszke voltam. Borzasztó nehéz úgy kiszállni, hogy még szeretjük a másikat, de ő nem szeret, vagy nem úgy, és emiatt élhetetlen, és muszáj menni. A legfájdalmasabb és egyben legdühítőbb mindig az volt, hogy a másik, kevésbé szerető fél, akinek elvileg kevesebb volt a veszítenivalója, soha nem kezdeményezett szakítást, kivétel nélkül mindig mindegyik megvárta, hogy én lépjek. Hogy tépjem ki a saját szívemet. Hogy legyen enyém a felelősség, a bátorság, a súly. És utána persze “igen, igazad van, jobb így, én se voltam boldog”. Igen? Akkor mi a fenének vártál eddig? Ha te már úgyis tudtad, hogy nem kellek, miért nem vetted a bátorságot, hogy a szemembe mond? Miért hagytad, hogy reménykedjek, hogy szenvedjek, miközben te nagylelkűen “tűrted”, hogy szeresselek?

    Ezért mindig haragudtam. Azért, hogy nem szeretnek úgy, ahogy én vágytam volna, azért nem. Nem tehettek róla, nem akartak ők bántani. Ennyit tudtak és kész. Az én döntésem volt, hogy maradtam, amíg maradtam, és saját elhatározásból reménykedtem és tűrtem a lelkierőm utolsó morzsájáig. És visszatekintve, volt, hogy már az elején látszott, tudtam, hogy nem hozzám való, hogy érzelmi fogyatékos, de annyira vágytam már valamire és úgy élt bennem a remény, hogy változik majd valami, és egyszer csak bekattan nála valami, és majd ő is úgy, mint én… Nem bántom az akkori önmagam, mert most is értem, hogy miért mennek bele emberek nem kiteljesítő, éppen csak elégséges kapcsolatokba. Mert sokan egész egyszerűen nem is tudják, hogy létezik másfajta is! Én legalábbis nem tudtam. Persze filmekben láttam, hogy milyen az, amikor a férfi megőrül a nőért, és ő a mindene, és úgy szereti, úgy kell neki, ahogy van, és fájt is rendesen. De azt gondoltam, ez csak fikció, ilyen nincs, hiszen sosem tapasztaltam ilyet, sem a saját, sem más életében.

    Azóta sem találkoztam ilyennel. És egyedül vagyok, régóta. De! A blog adott egy megingathatatlan bizonyosságot afelől, hogy ezerszer inkább egyedül, mint egy átlagos kapcsolatban egy átlagos emberrel. És most már végre nem érzem azt, hogy elmegy mellettem az élet, hogy lemaradok valamiről. Mert tudom azt, mert Éva megerősített, hogy amire én vágyom, az ritka kincs, és nem is talál rá mindenki. Nem irigylésre méltó többé a kapcsolatok nagy többsége (és az általam ismertek összessége), mert súlyos megalkuvások árán működnek. De sosem bántanám azokat, akik nem eszerint élnek, mert én magam is közéjük tartoztam. Mindenkinek magának kell tudnia, hogy mit bír, és mit ér meg a kapcsolata. Nem vagyunk egyformák. Van, aki jól elvan a langyos lábvízben (édes tudatlanság), és van aki képtelen egyedül, kötődés nélkül élni. Én nem bírtam a langyost, a félgőzt, a takaréklángot. Most viszont hálás vagyok az itt kapott erőmért, ami lehetővé teszi, hogy méltósággal és türelemmel várjak. És tisztában vagyok vele, hogy benne van a pakliban, hogy egyedül maradok, ha nem érem be kevesebbel, de egyelőre úgy érzem: vállalom.

    • Nem akarok olyat, aki nem tud nélkülem élni. Inkább csak ne akarjon nélkülem élni. Olyat se akarok, aki megőrül értem. Őrület nélkül is legyen neki jó velem és nekem vele..

      Nem tudom, érthető-e, amit mondani akarok. Van az a lelkesültség, ami aranyos, van, ami felhevít, és van, ami inkább ijesztő.

  9. Olyan nyomorult, bénító lehet a szerelemre a Mindent Meghatározó Gyerekkor. Van egy barátnőm, iszonyat gyerekkora volt, kamaszkora meg még inkább. Csak nagyon gáz pasijai voltak, aztán férjhez ment egy rendes, megbízható, vicces, okos fiúhoz, gyerekük is született. Aztán elköltözött tőle, majd vissza, iszonyat mennyiségű pótcselekvés mellett éltette a kapcsolatot, de lehetett tudni, hogy bomba fog robbanni. Most válnak, mert a barátnőm egy másik nővel fog együtt élni, ott találta meg a szerelmet, megértést, mindent, amit férfival sose. Pedig próbálta, csak majdnem ráment az élete.

    • Itt azért nem CSAK a gyerekkor volt az ok, illetve nem csak úgy, hogy rossz volt, hanem a heteronormatív környezet, ami miatt meg sem fordult a fejében, hogy a pasikkal az a gondja, hogy neki inkább nők kellenének. Ismerek egy ilyen lányt, teljesen normális, elfogadó szülei vannak, voltak rossz kapcsolatai pasikkal, meg a szex sem volt jó, most együtt él egy lánnyal, és jó a kapcsolat is, a szex is.

      • Az a durva, hogy a barátnőm nem tartja magát egyáltalán homoszexuálisnak, mindig is heteróként gondolt magára, a klasszikus családra vágyott, és most is azt mondja, hogy meg se fordulna a fejében nőkre nézni, de ez az egy barátnője olyan, hogy társként tud vele élni. Az embert látja benne, aki nem fogja bántani, és nem fog vele szemben olyan elvárásokat támasztani, mint egy férfi.

            • Igen, ezt értem. Itt inkább azt akartam veletek megosztani, hogy egy heteroszexuális beállítottságú embert mennyire meg tud nyomorítani a saját családja (akár két generáción keresztül is), hogy végül még olyan ellenkező nemű emberrel sem tud együtt élni, aki szereti, becsüli. Nem is annyira coming out ez, hanem inkább annak a küzdelemnek a feladása, hogy valaki megpróbálja úgy megoldani a múltját, hogy tudjon házasságban gyereket nevelni a férjével, mert annyira mély sebeket hordoz, és annyira egy másik, hasonlóan bántalmazott azonos nemű emberrel tud inkább együtt lenni, hogy felvállalja az összes ezzel járó nehézséget. Valami ilyesmit látok én, húszéves barátság távlatából.

              • Nem mondom, hogy a te ismerősöd nem heteroszexuális, és nem azért és úgy van a dolog, ahogy mondod. Csak azt akarom mondani, hogy ilyen esetek mögött bőven lehet elnyomott, szégyellt homoszexualitás IS.

  10. Még egy: amióta a blogot olvasom, egyre gyanakvóbban figyelem a Tökéletes Párokat. Próbálom felfedezni, mi nem stimmel. Nem mindig töltünk együtt elég időt, hogy rájöjjek, de általában ki szokott lógni a lóláb, ha máshol nem, a nő szomorú tekintetében, ha épp nem figyeli senki. És azt is észrevettem, hogy akik tényleg jól vannak, meg sem próbálják eljátszani a Persze, hogy Szerelmes vagyok a Férjembe/Feleségembe – szerepeket.

    • Amiota az en hazassagom tonkrement, en is mindig a Tokeletes Parokat figyelem. Es az eleg nagy ismeretsegei koromben talan ha egy ilye igazi szovetseg akad, a tobbi mind megalkuvas es szerepjatszas. Munkahelyi ebednel sokszor csak ulok, meg se merek szolalni az ellenkezo velemennyemmel, olyan tudatlanok az emberek!

    • Egy olyan párt ismerek, akik nagyon deklarálják minden lehetséges alkalommal, hogy Ők Egy Pár. Eleinte nagyon gáz volt, aztán úgy huszonöt év alatt megszoktuk, hogy ők tényleg, csak fontos nekik, hogy ezt mindenki tudja is azonnal körülöttük.

  11. Nálunk sok ilyen Tökéletes Pár van, legalábbis például facebookon. Azon tűnődöm, ez a kistelepülések jellegzetessége-e vajon. Fiatalok szerintem mindenütt csinálják, itt házasok is, legalábbis falusi ismerőseim körében lényegesen magasabb a “Szerelmemmel”, “Szeretlek, te édes drága!”, “A világ legjobb férje!”-szerű képek, mint a nagyvárosiak közt.
    Lehet talán valami összefüggés, hogy a közösség szeme vagy ilyesmi, egymás figyelése, de nem értek hozzá. Néha én is ki szoktam rakni, aztán szólok az emberemnek pár nap múlva, hogy lájkolja már. 🙂 Ő közli, hogy legyek olyan szíves, hogy lájkoljam be helyette, mert lusta felmenni netre és úgyis tudom a jelszavát, de nekem ez nem tetszik, az úgy már nem az igazi, neki kell szépen lájkolnia, én meg úgy teszek, mintha meglepődnék és lelkesedem.

  12. Nemrég évente ismétlődő, egy hetes rendezvényen voltam, táborban. Van ott egy nő, családanya, pár éve ő is mindig jön a táborba. Első évben nem nagyon figyeltem fel rá, túl vidámnak tűnt, ezzel elriasztott, nem beszélgettünk. Tavaly aztán megismertük egymást, kiderült, nagyon mélyen érző, ösztönösen szerető, szeretetteljes, őszinte, intuitív, érzelmileg nagyon intelligens lény. Idén már látványosan örültünk egymásnak. Bókoltunk egymásnak, méltattuk egymás sportos testét, érzelmes, mély témákról beszéltünk, párkapcsolatokról, az ő családjáról, hogyan bánik a gyerekeivel, hogyan fejlődik a kapcsolatuk a férjével, illetve az én szerelmi ügyeimről. Ezen a téren sem győztünk bókolni egymásnak, szerintem valami nagyon érdekesen mély és értékes kapocs van köztünk, annak ellenére, hogy alig találkoztunk az életben. Reggelente ő ébresztett, simogatva, gyöngéden. Kávét főztünk egymásnak. Megbeszéltük, hogy őt gyakran félreértik, csak azért, mert kedves és bújós, ölelgetős típus, sok férfi azt hiszi, szerelmes beléjük. Utána elváltunk, chaten üzentem neki, milyen jó dolog ilyen komplikációmentesen szeretni valakit, elpoénkodgattunk rajta, hogy csináljunk-e komplikációt… és most nem fogunk találkozni egy évig. Nem akarunk semmit egymástól. Csak örülünk egymásnak. És ebben van erotika is, vonzalom, férfi–nő viszony. De nem baj. Azt sem kell minden áron aprópénzre váltani. Lehet ártatlanul élvezni is. A helyében nem lenne lelkifurdalásom, a férjével szemben sem. Remélem, neki sincs. Szerintem nincs.

  13. Visszajelzés: megzsarolt nők | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s