amikor ideges leszel

Én tényleg nem akarok bántani senkit, és nem is teszem, ez durva félreértés. Vannak emberek körülöttem, akiket érzékenyen érintene egy-egy blogtéma, mert, igen, ők ihlették, róluk, nekik szól, azt dolgozom fel a szöveg megírásával, amit velük éltem meg. Ezek a bejegyzések vázlatban maradnak. Nagyon is vigyázok én.

És mégis sokan, olyanok, akiket nem ismerek, úgy érzik, nekik szól egy-egy téma vagy mondat, itt ők vannak megtámadva azzal, ahogy én a világ absztrahált dolgairól elgondolkodom. Megbántódnak, és úgy vágnak vissza, mint ha én személyükben őket sértettem meg, őket baszogatnám.

Ők, akikről én gyakran semmit sem tudok. Nem tudom, mi fáj neki, nem tudom, honnan is tudnám, hogy nyolctól négyig dolgozik, és azt feltételezi, hogy én lenézem, csak mert leírom, hogy én tudatosan akartam azt, hogy ne legyen kötött munkaidőm. Vagy nem végzett egytemet, és akkor bántja, amit a kiművelt emberfőkről írok. Nem tudom azt se, hogy nem szeret sportolni, vagy hogy valóban pizzán meg kakaós csigán él.

Magára veszi, ugrik, és ingerült kommentet ír.

Én ezt nem értem, nem szeretem. Ez teher, és csalódás. Ez nem engem illet. Mindig döbbenet a kommentelő, aki talán sokáig jól volt itt, korrektül leírta, ő hogy látja a témát, és akit nem bántott senki, aki érveket kapott, majd elnémul, aztán kirobban belőle a harag. Eláraszt mindent a feszülés, a vitakényszer, a birkózás. Nem azt írja, hogy rosszul esett neki valami, nem érvet ír, nem árnyal, nem kérdez, nem jelzést ad, és nem is vallja be, hogy keményen viszonyít vagy akár irigykedik, hanem kíméletlenül sarkít, olyan álláspontot tulajdonít nekem gúnyos túlzásaival, amelyet nem írtam és amelyet nem osztok. De hát nem pontosnak lenni, nem mértéktartóan fogalmazni, a másikat az álláspont kiélezése révén befeketíteni, az rég ismerős kommentelői húzás, így könnyebb kiadni a frusztrációt. Megkapom, hogy én milyen vagyok: gőgös, privilegizált, ítélkező, lekezelő, és nekem könnyű. A legszebb szavaimat használja ellenem, gúnyolódva, lejáratva. Vágódik az ajtó, a kommentelő valamit megelégelt, sosem tudom meg, mi baja, miért gondolja, hogy amin kiakadt, az ellene, az életstílusa, értékrendje, életeseményei ellen van írva.

Ha gőg, legyen: azért vagyok blogger, mert azt gondolom, és azt fejlesztem magamban, hogy tudok mondani változatos témákban olyat, ami érdekes lehet, és ti ezért vagytok itt.  Mi másért csinálnám? Nem gondolom, hogy pletykás kíváncsiságból érdemes itt olvasni, vagy mert megszoktad, vagy épp azért, mert a munkatársad is olvassa a blogot.

A bloggerségem egy beszédmód, egy pozíció. Nekem gondolkodni, élesen látni és közvetve élni segít, felszabadít. Nem köt semmi, szabad vagyok. Nem magyarázkodom, lehetek félkész meg nem kiérlelt is. Nem kell vigyáznom, hogy jaj, mit gondolnak, és nem gondolom, hogy különösebben építő szájat húzni, mondataimra vadászni, a fejemhez vágni. Szabadon választok témát, műfajt, ha akarok, poénkodom, vagy magamról mesélek, ha nem, akkor hávégésen érvelek. Tehetek fotót, de nem kell azt sem, csak úgy elevenebb. Bevallhatom a gyarlóságaimat. Megpiszkálok nehéz témákat, eljátszhatok elinduló gondolatokkal is, akkor is, ha végül mégsem vezetnek sehova.

És minél kevésbé szeretném ezt az egész blogolást mindenféle igényeknek és nem engem illető (nem az elemi korrektség körébe tartozó) érzékenységeknek megfelelve, zsombékokon egyensúlyozva csinálni.

Nem szeretem a feszkót, és nem szeretem, amikor bele kell mennem. Nem szeretem, amikor egy elvi nézetkülönbségből, pláne megfogalmazásból vagy részletkérdésből harag, személyes neheztelés lesz. Amikor ellenérzésből ellenérvet, ízlésből normát, saját választásból és élményekből kizárólagosan üdvözítőt fabrikálnak.

Lépj egyet hátra, és figyeld meg magad, itt és az életed szereplői körében is, hogy mitől leszel ideges, mi talál el, mitől robbansz néha. Az nagyon jellemző mindenkire, hogy mi az a téma, kulcsszó, bírálat vagy felvetés, amitől kedve támad felpattanni, otthagyni a beszélgetést, vagy amitől a nem túl intellektuális mondatok kezdenek dőlni a szájából. És foglalkozz azzal a területtel sokat és szeretettel. Lesz ott valami, és az neked tanulság. Magadat figyeld. Ne a másikat elemezd ilyenkor, ne kapjon el a visszavágás kényszere.

Felismerheted magadban például, hogy a blogger téged életed egy fontos területével kapcsolatban megnyugtatott: bár mindenki rád mutogat, nem te vagy a hibás, ez pedig neked fontos volt és jól jött. És most azt várod, hogy életed más területén, ahol pedig igenis tiéd a felelősség és a változtatás esélye, ugyanígy nyugtasson meg, hogy maradhatsz úgy, jó vagy úgy is, nem kell semmit tenned.

Nem fog. De nem rólad ír.

Tegnap egy barátnőm azt mondta, hogy “mit akar tőlem egy 56 éves férfi, hát az apám lehetne, miért nem a saját korosztályában keresgél”. Egy kicsit feszengtem, egy nagyon szép, nosztalgikus családi kép alatt ültünk épp, rajta János, aki meghalt, és aki 29 évvel volt nálam idősebb. És nem, nem veszem magamra, nem leszek ideges, nem vágok vissza, nem vagyok dühös, pedig ez azért életemnek egy örökké fájdalmas, további feldolgozásra váró területe, a korkülönbség, a világ ítélete a kapcsolatunkról és a halál. Én hallom, értem, miért mondja ezt, az ő mátrixát, ugyanakkor képes vagyok jelezni, hogy ezt nekem nem jó hallgatni, mert valahogy degradálja az életem történetét. Mert nekem nem elég, hogy én tudom, mégpedig minden romantizálás nélkül is tudom, hogy János ki, mi és mekkora volt az én életemben: én azt szeretném, ha a világ is szépnek és méltónak látta volna a mi szerelmünket, annak, ami volt, és nem kalkulálna és magyarázna bele semmit, és nem csak örök kivétel lennék, hogy “ti mások vagytok”, hanem el lehetne ismerni, hogy van ilyen is. Sok minden van.

Hogy tartósan és több területen jól vagy, rendbe jöttél, azt pont innen veheted észre: nemhogy nem veszed magadra, amikor más magáról beszél, vagy a világról, de még az sem idegesít fel, ha neked címzik nagy sunyin a szöveget. Miért ne elmélkedhetne arról, ahogy ő látja a világot. Nem, nem igazságos, nem terjed ki mindenre, van, amit nem lát, esetleg általánosít, nem jól fogalmaz, de nem téged bánt vele, és a te meggyőződéseid egyáltalán nem ilyen könnyen megingathatók. És azért maradhatsz nyugodt, mert látod: ha neked szól a dolog, de nem a (reális) igényét, kérését, érzését fogalmazza meg veled szemben, korrektül, hanem piszkál, leszól, hasoníltgat, az az ő bulija.

71 thoughts on “amikor ideges leszel

  1. Off, csak a címről jutott eszembe, hogy az is idegesíteni tud, mikor valami ostobaság felbosszant, és közlik, hogy biztos azért bossant, mert érintett vagyok.

      • Igen és akkor a probléma nem is létezik.
        Kedvencem még, amikor saját szakmám kérdéseiről beszélgetnek ismerősök, akik más területen dolgoznak. Meggyőződéssel, alapos infók nélkül. Ha kijavítom, erre a válasz, jaj lehet ezt te rosszul tudod. Hát aki a saját hibájából akar tanulni, nem vagyok ellene.

    • Örülök. Ez egyfajta attitűd, és elég ritka. Nagyon nem érti, aki nem érti, mit okoskodom, bizonygatok itt. “Sajnos, a problémából is meg lehet élni”, hányta a szememre egy megosztás alatt a kommentelő (elvettétek azt a szép világot c. poszt!), visszakérdeztem, hogy az újságírás és bármilyen problémafelveztés értelmében hisz-e, ő maga milyen megoldást javasolna a hazug nosztalgiázásra és a nők lenyomására, érdeklődve várom. Valamint hogy egész pontosan mivel nem ért egyet. És miért gondolja, hogy én nem vagyok jól, és ez az én problémám. Mindig kiderül, hogy ők nem olvasnak blogot, nem ismerik ezt a műfajt, azért nem értik. Számukra aki a köztérben elmond valamit, és nincs mögötte szerkesztőség, az izgágáskodik, fel akar tűnni, vagy panaszkodik és megoldást vár a problémáira.

  2. “Lépj egyet hátra, és figyeld meg magad, itt és az életed szereplői körében is, hogy mitől leszel ideges, mi talál el, mitől robbansz néha. Az nagyon jellemző mindenkire, hogy mi az a téma, kulcsszó, bírálat vagy felvetés, amitől kedve támad felpattanni, otthagyni a beszélgetést, vagy amitől a nem túl intellektuális mondatok kezdenek dőlni a szájából. És foglalkozz azzal a területtel sokat és szeretettel. Lesz ott valami, és az neked tanulság. Magadat figyeld. Ne a másikat elemezd ilyenkor, ne kapjon el a visszavágás kényszere.”

    Ennyi. Köszönöm, ma is és minden nap.

    • Úgy. Ezen van mit dolgoznom, ahogy ezen is, a magam érdekében:

      “Hogy tartósan és több területen jól vagy, rendbe jöttél, azt pont innen veheted észre: nemhogy nem veszed magadra, amikor más magáról beszél, vagy a világról, de még az sem idegesít fel, ha neked címzik nagy sunyin a szöveget.”

      Amikor anyám a fel nem használt diplomáról célozgat, a lányából nem lett kutató. Hogy szerinte megint én alkalmazkodom többet a párom helyett helyzetekhez. És hogy ezt ne zabáljam be, ne higgyem az igazát kötelező érvénynek, pláne ha tudom a magamét. Mert nini, hozom példának, emlékszem rájuk, bánt a dolog, motoszkál, kérdés, miért? Mert engem is basztat a dolog, vagy csak mert olyan sokszor döngicséltek már a fülembe?

      • Nagyon könnyű játszmákba ragadni azzal, aki közel áll, jól ismer, és rutinosan nyomogatja a gombokat is. És mégiscsak az anyád, nem fordíthatsz neki úgy hátat, mint egy irritáló szomszédnak, kollégának. És akkor ebből a “nem szólok, legyen békesség” alapú és egyre súlyosbodó játszmából még röpke 25-40 év…

  3. Erről az jut eszembe, mikor még az első gyerekem volt kicsi, és néhány ismerős anyuka a hasonló korú gyereke mellől ment kirándulni/vissza dolgozni/buliba/kávézóba. És én milyen összeszorított foggal sziszegtem rájuk: “Hogy teheti? Az anyjára van szüksége!(hahaha)”
    Ma már tudom, hogy csak szimplán irigy voltam. És régóta én is megyek mellőlük sokfelé. Talán sokak szerint túl sokfelé is, de az már az ő reszortjuk, küzdjenek meg vele ők.

  4. Szeretem ezt a blogot olvasni, néha megsimogatja a szempilláival az arcom, mert közel van, nagyon közel. És telibetalál, mint a torpedó, viszont sohasem bántó !
    Élő, értő, érző író és olvasó.

  5. Hú, poszt alatt az odaböffentett totális, ellenséges, vicsorgó közhelyek zavarnak, azok is leginkább akkor, amikor hetedszer is ismételgeti, és ha valaki esetleg ellenvet, akkor meg személyeskedni kezd, vagy csúnya jelzőket kopogtat a klaviatúráján. Ha látom hogy eredménnyel terel egy ilyen, tény, először csak odamorrantok hogy köszönjük Emese, elmondtad, de mivel újdonságot már a tizenhetedik kommentben nem mondasz (kb az előző tizenhat az első valamilyen változata), szóval itten most már jól laktál, lakjál máshol (copyright Kanca from l’art pour l’art), erre rám kezd megsértődni, beírja még tizenhétszer, tizennyolcadiktól kivágom, mire néhány tájékozatlan szerint én vagyok a mocsok cenzor, pedig láthatóan eldugult tőle minden értelmes párbeszéd a témáról. Mindig ugyanaz a játszma, néha ismétlődő szereplőkkel, már a második mondatnál ásítok, és páran kivívták, hogy kollégákkal együtt hang nélkül küldjük őket a süllyesztőbe – a tájékozatlanok persze időnként megint nem értik, megmagyarázni huszadszor fárasztó.

    Igen, van egyfajta viselkedés, tudom, hogy ítélkezem, de nem tom másként, leírni, szóval magabiztos totálbutaság (látható tájékozatlanság az adott dologban) az irtóra bír idegesíteni, ha nem tud szöveget értelmezni, az is, ha meg valaki elkezd oktatni, akkor már nyomom is a kis x-et a jobb felsőben, mégis udvariasabb, mint a “közöd??” vagy valami még gorombább, elsődleges gyerekes megnyilvánulás, ha a sima “haggyálbékibe” felszólításnak nincs foganatja. De ha idegenek véleménye hosszan felbosszantana, már rég nem léteznék a virtuális térben aktívan, hiszen minek lennék saját magam ellensége.

    Nem virtuális térben hálisten kevés a gombnyomogató, az idegesít, ha védekezésre akarnak kényszeríteni vagy racionális érvek lepattognak. Valami korábbi szakszerűbb felmérés is kimutatta, konfliktusban alap magatartásom a kikerülés, tehát komolyabb balhét csak sarokba szorítással lehet előidézni….akkor viszont tény, kiszámíthatatlanul lépek, magam se látom előre, szívből remélem hogy valamennyit fejlődtem huszonéves korom óta, amikor állítólag ha tényleg volt tét és tényleg nem volt módom eloldalogni, akkor a kő kövön nem marad forgatókönyv lépett életbe, na nem a jó értelmében.

    • Aki oldalt, blogot működtet, az azt csinál a saját ízlése, tapasztalata szerint, amit jónak lát, és nem is köteles magyarázkodni senkinek. Nem véletlenül van ehhez technikai lehetősége is. Pont ilyen lenne hasonló oldalfajta/szolgáltató esetén másoknak is. Minden hőbörgőt biztatni szoktam, tessék belekezdeni, rászánni a pénzt, munkát, időt, és tartalmat előállítani, ugyanilyen jogosultságaid lesznek, és ugyanígy zavarnak majd a kötözködők. Már ha sikerül az oldaladdal bármilyen érdeklődést kiváltani. Csakhogy ők inkább kényelmesen, biztonságosan és lustán reagálni szeretnének, aztán odébbálni, a munka legyen másé.

      • A miénk egy bonyolult cucc, mert elsősorban nem rólunk szól, teleírják az olvasók, alkalmi szerzők és pár rendszeres. Na ettől aztán közös a játszótér, hiszen sokan elmondhatják, én is tettem bele, szüléstörténetet, posztot, miegymást, persze más beküldeni két árva posztot, mint évekig igazgatni egy naponta akár többször frissülő portálfélét, telerakni ilyen-olyan szolgáltatással,valahogy elkínlódni a technikán (arra a forgalomra pl úgy tudom az itteni technika nem elegendő) és persze küszködni azon hülyékkel, akik poszttal sose próbálkoznának, és a konstruktív hozzászólás se igazán a műfajuk. Na ők szokták az észt osztani időről időre, mért csináljuk mi rosszul, és hogy is kéne ezt (azoknak én is azt mondom, nagy a net, tessék venni tárhelyet, domént, oszt gyártani a tartalmat ezerrel…).

        Akik tényleg értelmesek és szeretnének másmilyet (is), azok ééérdekes, valóban megcsinálják, egy törzsolvasó kedves, okos, meghívásos blogot csinál tényleg értelmes, fogalmazni is tudó társakkal, és nem a világhír a cél. Van akinek megáll a témája magában is, esetleg őt már egész sokan olvassák. De aki acsarogva “ellen” kezd valamit gyártani, az általában eddig megbukott, először a közönség oldalgott el, ha volt, utána a vicsorgók egymásra is vicsorogni kezdtek.

        Szóval ilyen vegyesfelvágottnál még könnyebben odavágják, mért nem teszem magamévá a pincér vagy a vendéglátós zenész mentalitását, csakhogy a dolog nem így működik: ott ő olvasóként direkt nekünk nem fizet, ezért nem is rendel nótát, legfeljebb felajánlhatja a magáét….ez sokaknak évekig nem megy át. Itt talán egyértelműbb a helyzet, ott alapértelmezésben van egyfajta bázisközösség, csak sokan elmentek azokból a szerzőkből, akikkel én valóban közösséget éreztem az elején. Most van pár új, akikkel megint – mondjuk a téma olyan, hogy a többség egyszerűen idővel kinövi, ha a fejünkre állunk is, ezért odébbállnak.

        • Meg szabad kérdezni, hogy miért egy egyoldalú, nem moderáló, hanem senkit be se engedő, frontális blogról jutott ez az eszedbe? Ír valamit a nemi erőszakról, csöpög belőle vastagon a szociáldarwinizmus, és nem lehet hozzászólni. Se kulturáltan, se bunkón, se sehogy. Csak kussban nyelni a karcinogént és mosolyogni, hát igaz, ha hagyod magad, akkor már nem erőszak, óje.
          És akkor a végére megint én leszek az acsarkodó díszhülye, akit ki lehet állítani a napközi közepére, hogy na, tessék, nem érti, biztos új, alszik, mit veri magát, nesértőggyémeg. És onnantól azt mondok, amit akarok, szó szerint bármit, mert onnantól hússzor el lesz magyarázva a húsz különböző kommentemre, hogy én vagyok a bunkó, hogy is képzelem, hogy a blog az vagy zárt, vagy moderált.

          • MIÉRT OLVASOD, ha karcinogén? Miért vitatod el a világ akárhogyanlátásának és a véleménye nyilvános kifejtésének meg a saját szája íze szerinti (túl sok melót nem jelentő, őt nem idegesítő) kommentpolicy jogát bárkitől?

            • Na például pont ezt írtam bele a posztba, hogy t. i. ez, amiről itt napok óta beszélgetünk azért nem valódi probléma, mert az inkriminált nemierőszakos poszt kb fél éve volt, illetve most kattintottam rá a linkre – azaz egy ideje pont a fentebb vázolt problémák miatt nem járok oda problémázni azon, hogy mivel _nem_ értek egyet, és hú basszameg deborzasztó, hogy nem tudok hozzászólni, most mi lesz. Semmi. Ha érdekel, elolvasom, ha nem, nem. Amúgy tényleg, tőlem csinálhatja így is, nekem mondjuk ez egyoldalú – ő meg így érzi azt, hogy megírta a véleményét és nem kell hülyékkel hadakoznia (na az biztos is:). Most, hogy előjött a téma, kirobbant belőlem, hogy miért gondolom ezt, de ez nem minősítés, vagy norma, vagy frankómegmondás – legalábbis én nem annak szántam.

              • Én csak azt nem értem, miért élvezed ennyire, hogy háboroghatsz rajta. Meg más blogon szidni valakit ilyen alaposan és részletesen, aki amúgy már nem is érdekel… hát, nem tudom. Nem próbálnál valami más témához kapcsolódni?

                • Baromira élvezem. Erre izgulok. Már kurvára unom egyébként, de hú, de izgi, folytassuk. Mondjuk el még egyszer ugyanazt, hátha megint kapunk rá hülyéneknézős választ… Meg, hogy sok vagyok. Azért vagyok ilyen kibaszott _sok_, mert nem szeretem, hogy azt mondok, amit akarok, úgyis valami egész más fog körbeérni.

                • Éleseket írsz, erős szavakkal, és mindig az a benyomásom, hogy jólesik, azért csinálod. Van valami abban, hogy egy ismeretlen blogja ennyi sort és figyelmet vált ki belőled, kommentek,posztok, minden. És igen keményen nekieesel, a szigszalagos száj meg a többi fordulat, nos, én annak a szavára, aki így támad és ennyire telített indulattal (vagy hatásos retorikával?), nem adnék. Van abban valami kellemetlen, amikor bejáratott, népszerű blogokat bírálnak nagy elánnal a kisebbek.

                  És ismét: ha ő vagy a blogja érdekel, miért nem helyezkedsz bele a szemszögébe. miért nem fogadod el, hogy ő úgy? Vitakényszer, nem kedvelem.

                • Nem mindig azért írok, mert jólesik. Egyfelől jó, hogy így látod, másfelől meg – pont ebben az esetben – félrevezető, mert tényleg marhára untam már a témát, amikor az előző kommentet leírtam. Kifejezetten örültem annak a négy napnak, amikor az elvi lehetősége is el volt vágva a netezésnek, és nem is nagyon kapartam azért, hogy mégis netezhessek.
                  Az egészben az a borzasztó, hogy az utóbbi időben tényleg nem olvastam IKL-t. Pont azért, mert ha nagyon figyelek, megértem, jól is ír, de valahol meg felsejlik, hogy mennyire katedráról beszél. Utóbbi miatt álltam le róla. Azt nem tudom, hogy mennyire népszerű, irigyelni nemigen irigylem (az az ő élete, nekem is van sajátom, azzal van dolgom, nem az övével), se azt, hogy ő világéletében eredményorientált, “normális” volt és nem 29 éves korára lett belőle ember, mint belőlem. Lehetne ez a megfejtés, de valójában halál komolyan az egyoldalúság jutott eszembe arról, hogy belinkelték az egyik posztját, és ezen húztam fel magam ennyire.
                  Nem kellett volna terjengős, személyeskedő kommentet írnom mérgemben, mert valójában az egészet két mondatban el lehetett volna intézni azzal, hogy nekem az nem jön be IKL-nél, hogy hülyének nézi a népet (aminek persze oka és sora van, rengeteget melózik, orvos, magyar egészségügyben stbstbstb). Pont. Erre fel írtam egy (több) másfél flekkes szart arról, hogy ezt írta és amazt és abcúg. Öreg hiba volt, pláne, hogy eltolta a hangsúlyokat a hiszti és a személyeskedés irányába.

                • A blog, az ilyen egyoldalú. Halál idegesítő a sok elvárás, ahogy ismeretlenek mindenféle feladatot, felelősséget testálnak az emberre jófejségem a default, de ők nem tartoznak semmivel, akár tovább is állnak, szidnak, zaklató e-maileket írogatnak, vagy sajátként adja elő, amit itt kapott, úgy próbál befutni, és nincs vele tisztában, mi honnan jött az életébe.

                • Jó, hogy én vagyok erre az élő példa, amiért nem örültem neki, hogy ott a remek szociáldarwinista posztja a nemi erőszakról, és én csak bólogathatok hozzá jóízűen és megérthetem az ő álláspontját, ami van neki. Rettentő normatív, elvárós, ingyen beleugatós szemét zaklató lettem volna, ha be tudom kommentelni, hogy hát azér’ izé, nem biztos, hogy ennyire egyszerű (kb “csak a kurvákat erőszakolják meg, de nekem van tartásom” szintű logika, ne igyon, ne járjon szoknyában stb, és akkor nem lesz baj). Tényleg jogtiprás lett volna a vége. Azt hiszem, két különböző dologról beszélünk. Amúgy megértem, hogy nem akarja a trollokat lapátolni, és ezt úgy oldja meg, ahogy akarja, tőlem. Csak ennek a kiakadásnak ennyi volt az előtörténete. Én nem valamelyik elmebeteg rajongód vagyok.

                • Most megint sarkítasz, élezel, helyezkedsz, engem ez fáraszt. Nem olvastam azt a posztot. Mindenféle vélemény legitim, ez a szólásszabadság lényege, és ettől tehetjük mi is szóvá, hogy elítéljük a gyűlöletbeszédet vagy az áldozathibáztatást vagy az akármit.

                • Ettől tehetjük szóvá, igen. Erről dumálok, hogy ő is mondhatja a maga véleményét, de ettől még ott lesz mellette az enyém is, hogy szerintem meg máshogy van. Nem elvárás, nem minősítgetés, csak az, hogy más meg máshogy gondolja, és lehet ám, hogy az se hülyeség. Sarkítok, az igaz is, de hol írtam én azt, hogy be kell tiltani azt, akivel én nem értek egyet? Véleményszabadság van. Még abban is szabadság van, hogy a saját blogodon mit írsz ki és kit eresztesz be. Meg abban is, hogy az adott munkamódszer kit mennyire bosszant. Rég nem tökölnék ezen a témán (tökölést nem a te gondolataidra értem, felfogom, hogy mit írsz, nem pusztába kiáltott szó – hanem magára a folyamatra), ha nem kerülne elő egy-egy újabb vádpont, hogy én már megint milyen vagyok, betiltatnám a másikat. Elhiheted, nem járok hozzá verni a huppot, nem ezzel foglalkozom 24/7 (ma kb három perce foglalkozom vele, azóta elolvastam a kommentet, megfogalmaztam ezt, na, mindjárt öt perc lesz), nem írogatok neki maileket, nem oda járok beadványgyáros kisnyugdíjasként missziózni. Ezt (is) értettem azalatt, hogy nem vagyok valamelyik küldetéstudatos zakkant rajongód. De azt is, hogy már marhára szeretnék nem ezért idejárni. Ez lenne a helyezkedés?

                • “ott lesz mellette az enyém” — nem lesz ott, ha nem akarja, a sajátodon lehet ott, bár ott is ilyen izé, hogy mit gerjeszt ez benned ilyet? nem is a véleménye, hanem a nemkommentelési helyzet? Ez az ő döntése, nyilván magát védi vele, kommentet olvasni, kezelni idő. Az ő blogja, ehhez joga van, nem biztos, hogy vitatkozni akar. Ez nem szigszalag és nem bólogatás elvárás. Ez egy olyan jog, amit nem kéne minősíteni. Bárkit megillet, csak a legtöbben nem tudnak élni vele, mert nem annyira érdekes, amit írnak.

                  Nem szeretem, amikor nem arról van szó, amit mondok, hanem amit az olvasó gondol, elképzel, kitalál, hogy én biztos azt gondolom, hogy… (“én vagyok erre az élő példa” “Rettentő normatív, elvárós, ingyen beleugatós szemét zaklató lettem volna” “Én nem valamelyik elmebeteg rajongód vagyok.”) Nem gondolom ezeket. Nem kell bólogatnod sem, ott se. Csak azt mondom én, hogy az az ő blogja, kész. Nem közfeladat írnia, és nem közbotrány, ha mást ír, mint amit te vagy én gondolunk.

                • Értem, mit mondasz. Azt viszont nem értem, hogy miért ne _gondolhatnám azt_, és írhatnám le valahol, hogy ez azért valahol olyan, mintha hülyének nézne és okítana mindenkit (nem IKL maga – bárki, aki ilyen típusú blogpolicyt vezet be)? Ő meg eközben úgy védi magát, ahogy jónak látja, azt enged be és ír le, amit akar. Szerintem amúgy is pon’leszarja, hogy kinek mi a magánvéleménye az ő blogpolicyjéről – és ez így van jól. Gyakorlatilag ennek a vitának a hosszát se értem, ha nem álltál volna ki úgy védeni ezt a bloggert, mintha én ki akartam volna űzni a világból, és már menne a fekete autó, akkor nagyjából négy komment lenne az egész. Ne haragudj, tényleg nem értettem helyenként, hogy miért most kellett az összes veszélyben lévő, olvasók által terrorizált bloggert megmenteni, gyakorlatilag tőlem, aki annyit mondtam, hogy nekem nem jön be ez a blogpolicy, mert nekem olyan, mint a kinyilatkoztatás. Ettől még látod, van, aki használja – és használja egészséggel, azért van. Ha nem akar trollokat gyógypedezni, akkor így tuti nem is fog, probléma megoldva.

                • “hülyének nézne és okítana mindenkit” ha olvasod, azzal igent mondtál a blogjára, és valamennyire el kell fogadnod. A blog per def kinyilatkoztatás, leginkább, kifaszt érdekel a random arra járó? A vélemény-segglyuk? Nekem még a címe is erre utal. Ha magadat felbaszni jársz oda, megérdemled. El tudom képzelni, hogy nincs ideje, agya, kedve vitára. Attól még, hogy pont leszarja, feltűnő, hogy neked ennyire fontos, én csak ezt jelzem neked vissza, nem azt állítom, hogy te ártasz neki. A blogger-olvasó viszony nem szimmetrikus. Nincs veszély, nem mentettem meg senkit. Most nagyon mész előre egy csőben, nem tudsz kijönni belőle, de ez a párbeszéd nem annyira izgalmas.

                • Öööö, nem járok oda. Említettem vala nagyjából kétszázhetvenszer, hogy utoljára vagy fél év olvastam, valakinek a linkjei között rákattintva, mert már régebben leálltam vele, miután az ikszedik posztjával nem tudtam mit kezdeni. Azért meg minek, hogy felhúzzam magam, vagy hülyén nézzek?
                  Nekem meg inkább ezek miatt a tényleg látványosan narci megmozdulásai miatt lett volna “fontos”, hogy egy fél mondatot be tudjak tolni például a kedvenc nemierőszakos posztom, vagy a véget nem érő hájszoszájöti-törleszkedései és prolizásai alá (amiknek előtörténete egy-egy bunkó beteg volt, akit pont el is tudtam képzelni, már csak abból kiindulva, hogy egyesek fele ennyire kiszolgáltatott helyzetben [utas] is mennyire infantilisen bunkók bírnak lenni). Lett volna, de mivel nem volt felület, ezért leálltam vele, mondván neki ez a világképe, én meg se kutyája, se macskája nem vagyok, helló. Most is csak ettől toltam fel az agyam ennyire, hogy egy tök jó hangulatú poszt alatt megjelenik a linkje az egyik parttalan szocdarwinözönének, amit megint csak _megérteni_ lehet, mert hát orvos, diploma, életmentés stb, ne kicsinyeskedjünk már. Tényleg ennyi az egész, komolyan tele van már a facipőm ezzel a vitával.

                • Azt gondolsz, amit akarsz, de ahogy leírod, szerintem nem sokm érv támogat meg. Nem értem, mitől ilyen fontos, hogy más mit ír. Olyan, mint ha ott ugrálnál a bokájánál, hogy vegyél észre, naaa…!

                • Ez ilyen. Az utóbbi négy kommentben már próbáltam utalni rá, hogy a fülemen jön ki a téma, és az utóbbi egy évben összesen ennyit nem foglalkoztam se a frontális blogokkal, se IKL-lel, mint most. A másik írása meg leginkább akkor fontos, ha a szokásos romboló dumákat nyomja, amire nagyon jól tudja, hogy nem fog semmi ellentartást kapni. Á la kormány, KDNP, “de hát te toleráns vagy, ne beszélj vissza”, és igen “szólásszabadság van, miért ne mondhatnám el a nélkül, hogy beszólnának a hülye libsik”.

                • De ő nem tartja rombolónak, valószínűleg. Ő fel van háborodva, azt gondolja, hogy azért ne már, és neki van igaza. Nincsenek abszolútumok.

                • Ez így van:) Az a dolog másik fele, hogy önmagában az, hogy egy ember ezt vagy azt így vagy úgy gondol, nem is romboló. Ami ellövi – ha ellövi – nálam a pöttyöst, az a kb kétszázhuszadik egyed, aki például a megerőszakolásmítoszt ragozza körbe-karikába, abból az alapállásból, hogy van _hibás_, valakinek _igaza van_ és mindenképp kell egy erősebb. A “ha ellövi” részlet azt akarta jelenteni, hogy másfelől meg hidd el, nem ebből csinálok sportot 24/7, hogy szálanként hajkurásszak és baszogassak más, felnőtt embereket, hogy hogy mernek másmilyenek lenni, mást gondolni, máshogy fogalmazni, mint én. Pláne, hogy ha összehasonlítósdit játszunk, akkor sok ilyen vonalas dumákat durrogtató polgártárs ezerszer jobban “funkcionál”, hitelesebb, régebb óta hiteles, mint én. De nem ezért nem játszunk összehasonlítóst, hanem, mert abból nem igazán lehet építkezni.

                • Én elhiszem.
                  Ebben a kommentedben a sarkítás és hamis dilemmaképzés eszközeit használod védekezésképp. Semmi másról nem beszéltem, csak erről a konkrét esetről, arról, hogy IKL-re szerintem túlságosan rátapadtál, érthetetlen indulat van benned, és láthatólag a személye iránt, szeretnéd, ha egyenlő helyzetből beszélgethetnél vele, szólhatnál rá (holott téged érdekel az ő blogja, ő nem ígérte, hogy majd érdekli a te kommented), és nem érzed át a basztatott-típusú bloggerek helyzetét. Érveim ennek szóltak, ennyi az ellentét. Nem gondollak ezen kívül semmilyennek.

                • Átérzem a basztatott _akárkik_ helyzetét. Nem csak a bloggerekét. Már azt is felfogtam, hogy van egy ilyen blogpolicy, hogy kirakom, de nem lehet hozzászólni (használják is, önmagában a réti kutyát nem zavarja), és azt is, hogy ezt bárkinek joga van használni, aki nem akar se trollokat lapátolni, se teljesen zártan limitált számú havernek blogolni. Magyarul: ne beszéljek már vissza, hát neked van igazad és kész. Akármiben, ahogy én is csácsoghatok, amit akarok, akkor is az lesz a végeredmény, hogy igggeenn, én hamis dilemmát képzek (használom a hamis dilemmaképzést, tudatosan, mert egy kis játszmázó szarkeverő vagyok – ahelyett, hogy sikítva ütögetném a fülemet és elszaladnék, jó primitívhez illően), rá vagyok kattanva IKL-re (az utóbbi hat évben összesen nem foglalkoztam vele ennyit, mint most, és most is minek), és rá vagyok tapadva (nem olvasom, sebaj, de rá vagyok tapadva, hát hiszen megmondtad).
                  Kicsit olyat érzek itt, hogy megvan a szereposztás és én vagyok a díszhülye, akin szemléltetni lehet, hogy milyen az, amikor valaki ilyen meg olyan. Akkor is, ha épp nem olyan, vagy írt valamit, ami más az eddigiekhez képest.

                • Ne rejtélyeskedek, csak tényleg, mit fejtsek ki azon, hogy én is piszokra unom ezt a vitát. Oda-vissza megtárgyaltuk, azt hiszem, felfogtam, miről van szó.

                • Egynél több szó van benne=körmondat. Pedig már pont örültél, hogy bekussoltam és eloldalogtam a sarokba. Egyenlőség, béke.

                • Nem így gondolom (körmondat), de azért elég szenvedélyesen és hatásosan igyekszel fogalmazni. Élesen. Úgy gondolom, a célod is ez.

                  Ne kussoljál. És ne is gúnyolódjál. Csak ezt a témát hagyjuk már.

        • A kapacitásról: az ingyenes alap, amire bizonyos forgalom és idő után hirdetés települ, nem bír el komoly forgalmat. Én is váltottam prémium sablonra, amikor átlépett az olvasószám egy határt, és így reklám sincs (ha lenne, a wp keresne rajta).

          • Én itt szoktam fikázni az olvasóimat! 🙂

            Én azt gondolom, Vakmacs ott is keményen oltja, aki zavaró. Rohadt nehéz néha.

            Valahogy éreztetik, hogy legyük hálásak, amiért egyáltalán olvasnak… a helyzet az, hogy kíváncsiak az emberek, nem kell annyira lasszóval fogni az érdeklődőket. Én sokkal jobban érezném magam, ha sokkal kevesebb, de értő és jóindulatú olvasó lenne. Az olvasó-blogger viszonyt az olvasó kezdeményezi: önmagában olyan nagyon nem párásodik be a szemünk attól, hogy ő olvas, mert lehet, hogy tökre nem épül és ért és kapcsolódik, hanem csak kukkol, kotorász vagy áskálódni jön, és bármi pici zavarnál azonnal vicsorogni kezd, bosszút fontolgat. Kicsit elgaloppírozzák magukat néhányan, elképesztő elvárásokat támasztanak, magyaráznak, figyelmet akarnak, mindenfélét felrónak, irodalmi posztok kapcsán írják, hogy én hazudok, és szem elől tévesztik, hogy a blogger is csak ember. Hátborzongató látni, hogy aki nagy teátrálisan elvonult, hogy ő többet nem, kis ritka országából azóta is minden nap egy tucatnyit kattint…

            Kicsit kiábrándult vagyok, nagyon sok idő, figyelem kell, és gyakran egyáltalán nem akarnak jót, felőlük fel is fordulhatna a blogger. Annyi a motiváció, hogy itt jó sokan vannak, itt majd figyelnek rám, itt kiöntöm a szemetesemet. Vagyis ő akar kommentelni.

            Aki érzi, érti, mire való ez az egész, aki lát engem enberként, és az ízlésének is megfelel a blog, úgy tud itt lenni, annak én örülök. És azt gondolom, ez volna a normális. Nem a feszülés, a vitakényszer, az öndomborítás. Meg a hierarchikus viszony, hú, de utálom: aki vagy alulra, vagy a másik fölé bír csak kerülni, fölfele hízeleg, lefele fröcsög és aláz.

            • Nem bírok oda írni alája, ezek szerint benéztem volna valamiket? Hülye multitasking:DDDD

              De tényleg, az viszont baromira érdekelne hogy szerintetek létezik olyan téma (nem személyes, magánéleti, hanem sokakat érintő fajta) amire pl egy blogos felület nem jó megbeszélni, mert csak közhelyek, sértődés, személyeskedés vagy félreolvasás lesz belőle nagy eséllyel? Mintha léteznének ilyenek, de nem tudom miért, és miért pont azok.

              • Mindent érdemes beszélni, és nema téma vagy a megírás módja dönti el, mivé coincálják.

                Nálam nem a férfi-nő téma váltotta ki a nagy botrányokat (vagy azt már megszoktuk), hanem
                bármi, ami az iszlámot érintette
                szociálisan érzéketlen megnyilvánulások bírálata
                rasszista témák
                korrupcióellenesség, kismagyar viszonyok, gyerek túlabajgatásának bírálata
                ne verd át magad, ne hagyd sorsára a tested, felelős vagy
                feleség-gőg, kíméletlen középkorú patriarchális nők

          • Én nem járok sehova fikázni “az olvasót”, mi az hogy “az olvasók”, sokezren vannak, itt is, ott is, ilyenek meg olyanok, arról meg alapjában véve fogalmam sincs, ha spec én írok vmit, hányan olvassák. A kommentelők egy része viszont nem olvas, csak ír, itt is, a troll pláne nem olvasó, akinek folyton baja van, az ritkán olvas értően, aki már olvas, azzal ritkán van idegesség, még ha találva is érzi magát pont ettől vagy pont attól. Nem az a bajom, ha bárki egyet nem ért, vagy akár marhaságot mond, marhasághoz is joga van, mondjuk személyeskedve támadni, fészen kukkolni-nyomozgatni mások után vagy kínosan ordítozni már nem feltétlenül. A tudatos, direkte, nyilván sok esetben valami súlyos trauma miatti randalírról van elsősorban szó, ami idegesít, online nem lehet meggyógyítani a traumáját az illetőnek egy blogon, nem haragszom én személyében őrá (sose láttam, mit tudom én, ki ő valójában), bár tény, például a harmincadik rasszista beköpéstől ugyanazon poszt alatt ugyanattól nem kicsit vagyok ideges, ilyenkor elmesélem szépen magamnak, hogy biztos van szegénynek oka arra, hogy ezeket gondolja, mert nem tudja, mert úgy nőtt föl, mert projektál, mert bal lábbal kelt, ezer és egy oka van, aztán vállat vonok, eh, nem lelki klinika ez, hanem egy online felület amin betűk vannak, szóval lehet hogy segítségre szorul, de ezt online általában nem lehet megadni neki, és akkor pont úgy vágjuk ki, ahogy te is kivágod. Feldobódott itt egy kérdés, mitől lesz az ember ideges, én például ettől, nem fikázom, lehet attól még a Legremekebb Erények Tulajdonosa, attól még lerágom néha a hajamat, ha megjelenik és elkezdi.

            Például: ha meglátok egy kommentet azzal a mondatrésszel hogy “…mert ti libsik mindig….” akkor bevallom a mondat többi részétől lassan függetlenül automatice viszket az ujjam a moderálógomb felett, mert ebből a büdös életben párbeszédnek nevezhető izé nem lesz, az viszont lóg a levegőben, hogy a szöveg leírója egy idő után neki fog menni mindenkinek csúnyán, aki valami racionálisnak szánt érveléssel próbál ellentartani. Nem állok se a jó, se a rossz oldalon, egyszerűen nem tudok egy ilyen félmondattal mit kezdeni, és a sokadiknál bosszankodom, bár úgy igazából megsérteni nem tud, hiszen nem ismerem és ő sem engem, most milyen lenne már hogy én megsértődjek akár rád, hogykéremszépen aszontad lenézem az olvasóimat a hátuk megett. Mi nem ismerjük egymást, nem beszélgettünk erről sosem, ha ez a kép rajzolódik ki akkor max. azt bírom leszűrni hogy nyilván vacakul fogalmaztam valamiről, ráadásul nem látom őket masszának, ahogy te sem a tieidet, de megette a fene, ha negyvensok évesen mondjuk ilyen mondatokon alapulna az önértékelésem. Egy blog erre nem jó, arra igen, hogy gondolatokat ébresszen meg emberek a témáról gondolatokat cseréljenek. Aztán a gondolatok alapján néhányan érezhetnek rokonszenvet a másik megszólaló iránt, de ebből leszűrni, hogy ismerem a másikat…..muhaha.

            • Itt izé, vannak gondolatok meg tapasztalatok, amik érdekesek és sokszor vannak igen jól megírva, ezért jópárat elolvasok. Néhányról eszembe jut valami sztori, vagy jót vihogok valami kommenten….de ezek nekem szövegek, nem valami rocksztár-rajongó viszony alapjai. Odaát is isten ments utóbbitól. . A személyes posztokról odaát erősen leszoktam (kivéve egy-két olyat, ami tényleg csak hasonló emlékeket indít el másokban, leoltást nem), ami leginkább működik, az a népszerű-tudománytalan vagy közepesen hasznos ismeretterjesztés.Egyre kevésbé érdekelnek a gyerekesen indulatos-érzelmes, tényeket vagy hátralépős reflexiót nyomokban se tartalmazó viták és sértődések.

              Dilemmám, hogy bizonyos témákból leginkább terméketlen cirkuszok bírnak csak lenni, miközben kéne róluk beszélni és többet érdemelnének….nyilván nem a megfelelő eszköz amit használok, nem a “beszéljünk róla online anonim”. De akkor mit és hogyan?

            • “milyen lenne már hogy én megsértődjek akár rád, hogykéremszépen aszontad lenézem az olvasóimat a hátuk megett. Mi nem ismerjük egymást, nem beszélgettünk erről sosem, ha ez a kép rajzolódik ki akkor max. azt bírom leszűrni hogy nyilván vacakul fogalmaztam valamiről, ráadásul nem látom őket masszának, ahogy te sem a tieidet, de megette a fene, ha negyvensok évesen mondjuk ilyen mondatokon alapulna az önértékelésem. ” Ööö, nem én írtam, hogy fikázod az olvasóidat, én épp nem ezt írtam.

            • Vakmacskának: én nem vagyok tapasztalt és régi blogolvasó, tartalomelőállító meg pláne nem, de azt vettem észre, hogy nem a téma dönti el, miből lesz a csúnya vita, hanem a közönség. Ha népszerű az oldal, és BÁRKI olvassa, kommenteli, akkor a hangnem is lehet BÁRMILYEN, és ez általában nem pozitív. Viszont ha van értő olvasótábor, mint pl itt, mert van óvatos, értő moderálás, akkor akármilyen kényes témáról lehet érzékenyen eszmét cserélni.

    • Úgy érted, aki ideges lesz a blogom tartalmától, az azért ideges, mert én nem voltam elég píszí?

      Szerintem (illetve én erről írok:) azért ideges, mert rám tolja át azt, amivel neki kéne szembenéznie, engem használ szimbolikusan, bokszzsáknak.

      Sokan pont a szembesítésért, az élességért járnak ide. Én mindig fogok jelenségeket bírálni, a manipulációt, mellébeszélést messziről kiszúrom, mindig érvelni fogok, és sosem fogok bántó, lejárató, gyűlölködő szavakat használni, bárkit kipécézni.

      Azt mondjuk nem bánnám, ha a píszít legalább körülbelül abban az értelemben használnánk, amit jelent, mert gyanítom, inkább arról van szó, hogy semmilyen módon nem szeretnéd átélni, hogy talán nem minden úgy van, ahogy hiszed. Nem kedveled a kognitív disszonancia, a zavarba hozottság intellektuálisan nagyon is termékeny állapotait. Ezzel monduk nem vagy egyedül, az emberek többsége ilyen.

      De köszönöm a tanácsot, ha az akart lenni.

    • Ez a posztod egy hónapos, nem is értem, miért írod, hogy nem foglalkozol a kövérség témájával. Nagyjából azt írod, amit én, neked is megvan a sikered, sztorid, csak azt mondod emberekre, hogy zabálnak, meg majd milyen szar lesz nekik. Ami nem annyira píszí. Meg még az elhízásgének, ebben nem hiszek. Hiszen te is írod, hogy zabáltál, cukros üdítőt ittál, és nem volt örömöd, azért híztál meg.

      Tudod, én azt hittem, mindent, de mindent tudok a fogyásról. Mondjuk én nem próbálkoztam korábban fogyással, nem is szenvedtem, de elméletben sok mindent tudtam. Aztán teljesen máshogy csináltam végül, megdöbbentően új dolgokat fedeztem fel egy év alatt, és nem is vékony lettem (az nem lettem), hanem sportoló, csupa élet, hátraszaltózó, és rendbehoztam a betegségemet is. Erről bőven van mit írni. Lám, te is írtál róla.

  6. Részemről maradok az irodalmi blognál, én pl. nem foglalkozok se a soványság, se a kövérség témával, ha van is erről egyéni véleményem, azt nagyon PC módra, de megtartom magamnak… Az én blogomon éppen ezért, csak szépirodalom, meg rondairodalom van 😀 Az én lelki békémnek ez tesz jót. Nincs szükségem se pro se kontra véleményekre, valami felkavaró, indulatokat szító, dögunalmas közéleti témában. Nálam vers, próza és humor van, ingyen írom, annak ez meg bőven elég. Semlegesnek maradni, számomra a legnagyobb érték.

    • Nagyszerű. Biztos nagyon jókat írsz.

      Ez pedig egy másik blog, három éve és három hónapja működik, naponta frissülő tartalommal, és azt tartalmazza, ami engem foglalkoztat.

      “Felkavaró, indulatokat szító, dögunalmas” — ezt a hármat hogy sikerült összehozni?

      Ha nem szítódsz, ha tudsz józanul érvelni, akkor nincs indulat. Rajtad áll, kedves olvasó!

      Hogy miért kell örökké összemérni, viszonyítani, domborítani, burkoltan szidni másokat, sosem fogom megérteni.

      “ingyen írom” Itt sem _kell_ fizetni, önkéntes a dolog. Nekem viszont ez a foglalkozásom. Szerintem minden blogger erről álmodik, hogy meg is élhessen az írásaiból, most nem azért.

      (Légyszi, egy nevet használj! Kösz.)

    • “én pl. nem foglalkozok se a soványság, se a kövérség témával” És akkor ismét: de ez itt nem a te blogod, és én nem is faggattalak aról, hogy hogy csinálod, hogyan írjak blogot szerinted.

      Nálam a blog egyik vonulata, hogy megírtam a személyes történeteimet, köztük sok megrázó vagy vicces dolgot, és ezeket nagyon sokan olvasták, a régieket is olvassák, most is, ebből látom, hogy érdekes.

      Én is voltam túlsúlyos, én is vergődtem a kajafüggőségben és a hanyagságban, és nem volt jó. Nagy út volt, komoly teljesítmény, amire igenis büszke vagyok, és nem engedem, hogy elrontsák. Öröm látni, hogy sokakat érdekel ez a téma, és motiválódnak. Az egész testformálás, diéta, sport nagyon izgalmas és színes téma, főleg a társadalmi vonatkozásaival együtt. Ne szóld le, kérlek, nekem ez fontos. Meg szerintem az sem jó, ha rosszindulatúnak tűnsz.

      Én nem a kövérségről írok, hanem az önáltatásról és a súlyos társadalmi bajokról, rossz szokásokról, ami miatt ilyen az átlagpolgár életminősége, így néz ki, így fikázza a “műnőket”, és ami miatt annyian irigykednek meg kifogásokat keresnek.

      Az általad itt megadott blogcímen egyébként “nothing found”.

      • Ez a poszt inkább a saját kövérségemről szól. A sajátom, az nem a másoké. Nálam olyat sohasem fognak olvasni, hogy mi a véleményem mások kövérségéről, a menekültügyröl, a médiáról vagy egyéb polarizáló témáról (ezek engem untatnak). Mindig magamról írok, meg ezen kívül még vannak irodalmi posztok is. Egyszer-kétszer írtam közéletről, utánna nem tudtam levakarni magamról a fotósokat meg az újságírókat, kösz nem hiányzik a népszerűség. Ausztriában élek, ha Budapesten élnék, valószínűleg benne lennék az otthoni irodalmi életben (mint ahogy benne is voltam, anno). Véletlenül se burkolt sértegetésnek szántam, amit írtam. Nagyon szeretem a blogodat. De miután kizártál, átmentem a Gumiszobába (tudod, az is egy blog, nem kötelező nekem itt tipródni, ha nem engednek be). Ha akarsz privátban esetleg beszélgetni, megtalálsz. Én szeretettel várlak. ennyi. 🙂

        • Csak azt kértem, hogy egy néven kommentelj. Ha új nevet használsz, az megint fennakad, mint minden első komment, talán ebből lehetett félreértés, hogy én kitiltalak, de szinte azonnal beengedtelek. Kicsit parás vagy, nem?

        • Te vissza szoktad olvasni, amit leírsz? Nem magadról, hanem nőkről, akik zabálnak, megeszik a maradékot, stb. Ők, a nők. Akik.
          Egyes szám első személyt csak ott látok, ahol a férjedről írsz, hogy öregember.
          Én aztán nem védem az elhízást, de ez a stílus bicskanyitogató. Ahogy megmondod a frankót. Vagy, ahogy összekacsintasz ( legalábbis szeretnél) Évával és engedélyt adsz, hogy írjon neked privátbaa, mégiscsak más a ti kettőtök szintje ugye, az egyszerű olvasóéhoz képest. Finom leszek: ízléstelen.

      • Ez a poszt a saját kövérségemről szól. Másokéról nincs benne egy mondat se… A polarizáló közéleti kérdéseket tudatosan kerülöm. Csak azért nem élek írásból, mert Ausztriában élek, és nem Budapesten. De 14 éves koromban az első fizetésemet pont azzal kerestem, hogy a megyei napilapnak írtam verseket, és pályázatokat nyertem… Véletlenül se szántam burkolt sértegetésnek a píszí témát. Sajnálom, hogy minden ártatlan megjegyzés mögött trollokat gyanítasz. Én továbbra is maradok az olvasód.

        • Most megint azt csinálod, hogy visszalősz, és úgy állítod be, hogy én támadlak, pedig csak visszatükrözöm, miket írsz. Nem mondtam, hogy troll vagy, és nem is gondolom. Nem ártatlan, amit írsz, kérlek, ne minősíts, ne mondd meg, hogy én mit gondolok.

          Én nem bántottalak és nem kértem számon rajtad semmit, te kezdtél itt versengeni meg feszültséglevezetni. Azt nem értem, miért méred magad hozzám, az írás is, a fogyás is a te beakadásaid. Ez (hogy a poszthoz is kapcsolódjak) kifejezetten idegesít.

          Akkor olvass, ha neked jó, nem kell hűségnyilatkozatot tenni, se behódolni, de ha megértenéd, mi bajom a kommentjeiddel (leírtam), annak örülnék.

        • “Ez a poszt a saját kövérségemről szól. Másokéról nincs benne egy mondat se” Dehogynincs, állítod, hogy te bezzeg megcsináltad (itt nálam meg azt írod, nem sikerült, és tanácsot kérsz), kielemzed őket, és csúnya halált jósolsz nekik.

          “A polarizáló közéleti kérdéseket tudatosan kerülöm.” A nem gondolkodós emberek szoktak félni az ilyen témáktól, “őket nem érdekli a politika”. Ez egy gondolkodós blog. Ne olvass olyan posztot, ami nem érdekel, de fogadd el, hogy engem és sokakat érdekel.

    • Én nem szeretek semleges lenni. A langyosokat még valaki ki is köpi. A szépirodalom meg, ha igazán jó, felkavaró, semmiképp se lelkibéke-gyógyszer. Vagy legalábbis nekem nem.

  7. 😀 EEEEz igen! Jól értem, hogy ezt és a ” Semlegesnek maradni, számomra a legnagyobb érték” ugyanaz az ember írta? Mert, ha igen, akkor a minimum, hogy csöndben marad . De ízibe.

    • Én meg revideálok, türelmesebbnek kéne lennem, nem nehéz életűekkel szemben képviselni az igazamat, csak épp ez a poszt szól arról, hogy ne basztass, ne okoskodj, ne nyomd rám, neked van bajod, erre illusztrálja bőszen a jelenséget. És visszaolvastam, tök kedves voltam vele.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s