türelmes

Közzétéve Szerző:

melléknevek sorozat 24.

-alom/-elem képzős főnévből, -s képzővel

Hány, de hány nőnek az a végső tanulság: türelmesnek kell lenni. Ezért vár, hallgat, és ettől reméli, hogy béke lesz.

És nincs béke.

Mert nem az a probléma, hogy ez a nő nem elég türelmes, hogy ingerült, könnyen felcsattan, veszekedős, kiégett, hanem az, hogy apa mélyen, a beléivódott szereppel, a jogosultságok birtokában, az olykor érthetetlenül túlzó önértékelésével, tudjátok, az a fajta, aki meghatottan gratulál önmagának, ha meló után még vásárolni volt az ALDIban, azt gondolja, hogy igazán itt ő számít, ő hozza a pénzt, őt kell csodálni, ő az ész, ő fogja eligazítani gyermekeit — és különösen a fiát — az Élet dolgaiban. Ő intéz mindent, amihez kompetencia kell, ész, erő, kezdeményezőkészség, döntés és bátorság, hát hiszen ő a férfi. Sőt, ő a türelmes is, mert ezek mellett még elmegy az ALDIba is.

Anya eközben tartja a frontot. Nem ám az ALDIban (ó, de kellemes is az), hanem otthon. Vagyis, kivár, kibír, kérlel, vagy megcsinálja ő maga azt, amit türelmes, halk szavú szolgáltatóként, néha aprókat sóhajtva, kell. Anya nem csap az asztalra, nem kemények a keretek, ő inkább kérlel, rábeszél, kivár, vagy megcsinálja maga. Nem valami dicső. Viszont vállalja a felelősséget, és elképesztő mennyiségű stresszt és frusztrációt elvisel, onnantól, hogy csecsemő mellett közel sem akkor pisil, eszik, alszik, amikor jólesne, odáig, hogy amikor a felnőtt gyerekkel végső ciki van, tolószék, drog, emésztő bűntudat, akkor ő fog ott állni, legfeljebb a háttérben toporog még valaki. Az ilyen családokban a gyerekek nem csak nyűgösen rikkantanak, hogy kérnek ezt meg azt, vagy hogy anyaaaa, vakard meg a hátam, anya rikkantás nélkül is eléteszi, vakar, cipőt köt hétéves és vizet tölt tízéves gyereknek, minden kérésre, panaszra készségesen reagál, megelőlegzi, kérdez (nem kérsz vizet? ne vakarjam meg a hátad?), bűntudata van, nagyon fáradt, kavargó homályban él, hogy mit is kéne még, hogy jobb legyen?

Ez derék, így képzeljük az anyákat. Ami érdekes, az az, hogy ettől a valóban nélkülözhetetlen, ám alig értékelt helytállástól nem lesz semmi jobb, viszont nyűgös gyerekei lesznek, viszkető háttal és végignyafogott hétvégékkel, meg még elváró férje, és ők komolyan azt hiszik, hogy ő ezt az egészet azért csinálja, mert neki ez fontos és jó. Mert ez a dolga, legitim létezése neki. Nem ám értük, a kedvükért, a jóllétükért.

És a nőnek alkalma van ritkás kommentolvasó idejében olvasni egyes blogokon, hogy egynémely férfi szerint az otthonlét, a férj és gyerekek kiszolgálása, a rendelkezésre állás, az lófasz, az csak henyélés, tinglitangli, mert a világot parketten, zöld szőnyegen és uránbányában és világfórumok tanácskozásain és laborokban és olajkutaknál (uramisten, a nőgyűlölő klisék!) a férfiak alkották meg, és ők működtetik.

Talán a férjed elmosogat, igen. Talán megoldja a matekpéldát a fiatokkal, sőt, talán heti rendszerességgel teszi ezt. De biztosan te leszel az, aki a tojáshéjat, krumplidarabkát, nyúlóssá rohadt, mosogatószerhabos petrezselyemzöldet kiszedegeti a lefolyóból, és ezt senki nem fogja észrevenni, tudni, se azt, hogy az az egész szarság ott volt az alján, se azt, hogy te ezt megcsináltad, és hogy most és mindörökké te csinálod, de még azt sem, mi lesz akkor a lefolyóval, ha nem szedi ki senki. És te leszel ott a nagyon elégedetlen tanárral szemben, aki el fogja neked mondani, hogy komolyan aggasztó, ahogy a fiatok viselkedik, és ő már mindent megpróbált, és szerinte ezt és ezt kéne tenni, és te fogsz szégyenkezni akkor, és te latolgatod kétségbeesésed intermezzóiban hazafelé menet, hogy az apja meg ne tudja, vagy legalábbis hogyan kéne ezt a problémát neki tálalni, hogy ne vegye elő a pofonegyszerű megoldást, a basztatást, hegyibeszédet, megszégyenítést, bezárást, okostelefon-elkobzást, a legegyszerűbb, hatalmaskodó, erődemonstráló, megoldást, megértést soha nem hozó rítusokat, amelyektől még egy gyerek sem kezdett jól viselkedni, együttműködni, képleteket tanulni.

Az a nagyon fájdalmas, hogy az ilyen nőket, a lét valódi hőseit nem veszik komolyan. Elvárják, amit nyújt, élnek és profitálnak belőle, de nem veszik komolyan, és nem számítják teljesítménynek. Gondosan főzött, kitálalt ételeit félig rágottan otthagyják, mert inkább mégse, mert nem ízlik, mert a kiindulópont az, hogy anyának úgyis ez a dolga, neki ez nem fáradság, hiszen olyannyira zokszó nélkül csinálja. Anyát szabad zavarni, vécére neki bekiabálni, anya nem szundít délután és nincs a laptopon sem halaszthatatlan intéznivalója, amit természetesen az egész családnak türelmesen ki kell várnia.

Mélyen azt éli meg, hogy ő a háttér, a szolgáltató, és némileg, ha át nem lát a helyzet blöff-jellegén, hajlamos csodálni is a férjét, amiért annyi mindent ért, tud, lát, véleményez, határozottan állít a világ dolgaiból, a mosogató szifonjától a liberálisok bukásának okain át a Forma-1 kulisszák mögött zajló részleteiig. Annyi mindent átlát apa, istenem, amit ő maga, a nő, ha hinne kognitív képességeiben és kreativitásában, ha nem felejtette volna el, hogy oka, joga van ehhez, és értelme van kezdeményezőnek, okosnak, bátornak, alkotónak lenni, és — főleg — ha lenne ideje, agya, idegzete, üzemmódja, ő is igen jól, talán még sokkal jobban értene és átlátna. Sőt, például a mosogatószifon esetében jelen viszonyok közepette is kénytelen kompetensnek lenni, ő szerel, intéz ezer férfias, ám macerás dolgot, de az nem számít.

Én erre a türelemben való létezésre, halk szavú, monoton gyötrődésre anyaként fokozódó mértékben nemet mondtam, és ma már egész nyugodtan csinálom egészen máshogy. Egyértelműen, elvárva, hogy van, amivel nem viccelünk. Önállóságot várok és például a személyes tárgyaim tiszteletben tartását, és azt is, hogy a gyerek szól, ha éhes, másban is ne elvárjon, hanem kérjen meg, és érzékelje, hogy mi munka, az én munkám, és ne éljen vele vissza. Nem bírnám másképp, nem megy, nem telik. Nagyon csapdás is, mártírrá tesz, nem hinnének nekem, kérlelhetnék napestig, nagyon nagy szívás volna, nem maradna belőlem semmi. Muszáj, hogy létezhessek önjogon is. És nem gondolom, hogy a gyerekeim ettől boldogtalanabbak, sőt.

132 thoughts on “türelmes”

  1. Hogy én mennyire zombi-módban éltem át a gyerekek születése után muszáj-türelmes létet! Simán az alkonyzónában van kb. 8-10 év, amire alig-alig emlékszem. Ja, volt benne egy okj-s képzés (popómat kitörölhetem vele) meg egy fősuli, ami felüdülés volt, de a diplomát meg nem használom. Viszont legalább szellemi kihívás, önazonosság, kompetencia volt abban az időben. De hogy mi történt itthon? vajmi kevéssé maradt meg. Most vagy korai alzheimerem van, vagy az agyam jótékonyan véd engem.

    “És te leszel ott a nagyon elégedetlen tanárral szemben, aki el fogja neked mondani, hogy komolyan aggasztó, ahogy a fiatok viselkedik, és ő már mindent megpróbált, és szerinte ezt és ezt kéne tenni, és te fogsz szégyenkezni akkor, és te latolgatod kétségbeesésed intermezzóiban hazafelé menet, hogy az apja meg ne tudja, vagy legalábbis hogyan kéne ezt a problémát neki tálalni, hogy ne vegye elő a pofonegyszerű megoldást, a basztatást, hegyibeszédet, megszégyenítést, bezárást, okostelefon-elkobzást, a legegyszerűbb, hatalmaskodó, erődemonstráló, a megoldást, megértést soha nem hozó rítusokat, amitől még egy gyerek sem kezdett jól vselkedni, együttműködni, képleteket tanulni.”
    Ezt most nagyon köszi, hogy megfogalmaztad, és így. Mert ezt én még nem, pedig megtehettem volna. Tényleg ez van, és tényleg -szinte- csak a fiúgyerekkel.

    Anya meg mindenért felelős. Ha a gyerek hármast kap Olaszország hegy- és vízrajzából, ha foltos gatyában ment suliba, ha nincs nála a diákja, ha nem jegyezte meg, mikor kezdődik a fafaragó szakkör, mind-mind az anya hibája. Egek, de utálom ezt. Hogy senkinek sincs egyéni felelőssége, minden az én hibám. Ha a 14 éves csinál magának szendvicset és hagy némi disznóólat maga után a konyhában, két verzió van: 1. a gyerek még kicsi(!) ahhoz, hogy egyedül csináljon kaját 2. nem tanítottam meg neki, hogy elrámoljon és összetakarítson maga után. Régen elhittem, de most már csak legyintek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • zsuzska,de jó hogy nyilik a szemünk!
      Én is mostanában gondolkozom ilyeneken,hogy én is szolgáló vagyok…
      Pontosan a tegnapelőtt szögeztem le,hogy a férfi tagok is mosogassanak.Például a tegnap volt szolgálatos a szinte tizenötéves fiam,utána következik az apja.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én egy pontosan ilyen türelmes anya lánya vagyok, és napi küzdelem bennem, hogy ne legyek passzív, és ne apelláljak titkon arra, hogy valaki majd be/kisegít (nem is csak a háztartás szintjén, minden egyéb feladatban is). Ez szinte megbénít, hogy nem tudok a világban aktívan, magabiztosan mozogni… például a mai napig kételkedem benne, hogy tudok magamnak jó cipőt venni, ha anyám nincsen ott, még úgy is, hogy jókat veszek, de a kétely mégis olyan mélyen van…

        Két viszonyulás között vergődöm állandóan.
        Apám: ne oktassál ki, azt majd én jobban tudom, nem segítek, ha nem akarok, majd én tudom, mikor kell – ezt is teljesen a magaménak érzem sokszor.
        Anyám: teljes testtel és lélekkel végzett magáról elfeledkező szolgálat. (Ezt a hozzáállást egyébként a katolikus (keresztény) vallás olyan okosan megtámogatja és felmagasztalja, hogy ahogy leírom az “önfeláldozó szolgálatot”, még én is meglepődöm, hogy ez valójában mennyire nem egy abszolút pozitív jelző és elérendő cél, ha a másik oldalon közben ott áll egy kihasználó, zsarnokoskodó fél – ami csak nagyon komoly önuralom árán nem jön elő valakiből egy kiszolgáló partner mellett.)

        Kedvelés

  2. Nagyon betalált ez a poszt !
    Ezek igy vannak programozva.
    Arra gondoltam a tegnap,hogy mi nők,hibásak vagyunk a férfiak kikimélésében ,mégpedig a fiainkon keresztül. Kivivtam,hogy mosogasson a fiam is,meg az uram.A tegnap azt vettem észre magamon,hogy igyekeztem könnyiteni a fiam szolgálatát. De akkor elhiszi,hogy a női munka könnyú,mert én mesevilágot teremtettem neki…Hmm…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Nagyon szépen köszönöm ezt. Épp én is fellázadtam, de nem könnyű, hiszen a gyerek kicsi kora óta arra van kondicionálva (elsősorban Apa által), hogy Anya a szolgáltató, és mindenkit kiszolgál. A klasszikus példa, amikor gyerek Apja mellett játszik, és pl. folyik az orra: a megoldás nem az, hogy (1) kicsi gyerek, Apa megtörli az orrát (2) nagyobb gyerek, ad neki zsebkendőt vagy szól neki, hogy törölje meg, nem. A megoldás: Anyaaaa, gyere, (aki mellesleg a lákás másik végében valami mást csinál), folyik a gyerek orra!
    Arra látok némi reményt, hogy a gyerek változik, ha elég következetesen kifejezem a saját igényeimet is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Ezzel engem a gyerekeim szembesítettek. Arról beszélgettek, ők nem élnek majd szolgamód. Kérdeztem, én akkor úgy éltem? Igen anya, apával úgy.
    Megtanultam és ők is megtanulták közösen működtetni az életünket.
    Az anyák napi verseken is együtt röhögünk és borzadunk, többet átköltöttek.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

  7. Nekem anyám volt ilyen… Amikor meghalt (az én interpretációmban ebbe bele, egyszerűen elfogyott belőle az életkedv), feltúrtuk a netet, hogy apám és öcsém használni tudják a mosógépet.
    Bennem meg az csapódott le, hogy EZT NEM. Nem vasalok, nem csillog a lakás, nem basztatom a gyerekeket. Viszont marad a lelkifurdalás és szégyenkezés (csak úgy lájtosan-leszarósan): mert ha a férjem ing-napot tart, nekem ciki, ha gyűrött. Ha váratlanul toppan be valaki, nekem ciki, ha koszos a padló vagy a csap vagy rumli van. Ha kommentet pötyögök gyerekkel játszás-beszélgetés helyett…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hu de ismerős!
      Az én anyám nem halt bele, de rossz az egészségi állapota, túlsúlyos.
      Most ugyanezt csinálja az unokájával. Ha szólok neki, nem kellene csecsemőként kiszolgálnia a kamasz gyereket, a válasza: Nektek is megcsináltam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ó, ennél szofisztikáltabb önsorsrontás ez! 😄
        Mert ő vasal, csak nem mindig, mert jó az úgy, vagy nem”elég szépen”.
        És ha ő vasal, takarít (mert takarít, gyerekez stb.), az én fejemben beindul a szaranya-szarfeleség-program, ami azt zümmögi, hogy lusta vagyok, gyenge, és nem jó semmire.

        Kedvelés

    • De most, ha úgyis összegyűrődik délre, akkor minek vasalod ki egy épkézláb felnőtt cuccát?

      Mondjuk, én kedvelem a gőz puffogását, de nem szoktam magamra vasalni. Gyűrötten hordom az ingeket. Terítőket, no azt igen.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Tetszik, Anna. Ötkor a locsolónál…?
        Ha, ultrakonzervativ mélyen vallásos lennék, akkor még keresztet is vetnék az asztalterítőre…hogy, legyenek áldottak az édesanyák, akik életet és kenyeret adtak nekünk … “annak neve legyen áldott.” Vagy valami ilyesmi.
        De most már kérem kapcsolja ki ès tessék menni aludni.

        Kedvelés

      • Exanyósom a zoknikat meg alsógatyákat is kivasalta. Exférj kifejezetten szeretett vasalni, rokonok és ismerősök akkor kezdtek engem trehány, feladatát elhanyagoló luvnyának tartani, mikor a legnagyobbik születésekor jöttek babanézőbe és férj vasalta a nagy halom pelenkát.
        Itt a kedvessel is használtuk már egyszer a hat éve vásárolt vasalóját, mikor a konyhabútort élfóliáztuk. Maradtam trehány és igénytelen 🙂

        Kedvelés

      • Meg tudom számolni, évente hányszor veszem elő a vasalót. Anyukámtól azért kaptam karácsonyra egy vezeték nélküli pótvasalót, legyen, ha a másik elromlana. Köszi, anyu, mindig is jól ismertél!

        Kedvelés

      • Az idén kivasaltam egy nyári ruhámat. A 10 éves gyermekem a következő megjegyzést tette közben: aha, szóval így kell használni. 😊 És ez volt az a tárgy, amit sosem is ertek fel a szókincset felmérő teszteken kisebb korukban.

        Kedvelés

      • Hahaha! Ma activityztünk a gyerekeimmel és az anyámmal. Anyám szava a vasalódeszka volt, amit a lányom rekordsebességgel megfejtett rajz alapján, mert anyám se vasal túl sokat, de ott legalább látják a gyerekeim kinyitva.

        Kedvelés

  8. Hogy lehet túllépni azon, hogy minden rajtunk csapódik le, minket tartanak felelősnek mindenért, ráadásul konkrét negatív következményei is vannak a “mi” mulasztásainknak? Pl. ha a fiam nem öltözik fel rendesen, megfázik, én meg vihetem orvoshoz, ápolhatom, fizethetem a gyógyszerét?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • nalunk ez van. Ha nem oltozik fel, akkor megfazik. Legkozelebb majd feloltozik. Hagyom a sajat hibajabol tanulni es nem teszem rozsassa a betegsege idejet, hanem erztetve van, hogy gondatlansagabol adodoan lett beteg, ez elkerulheto maskor, gondolja at.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Azért ez életkorfüggő. Ekkora felelősséget, ok-okozat átlátást, távlatot nem bír el egy gyerek, van, hogy nekünk kell okosabbnak lennünk. Nagyon szomorú, ha a kiégettség, agyonfáradás ennyire kiégetté tesz, de nekik akkor is kell, hogy valaki keményen ÉS szeretettel ne hagyjon nekik bizonyos dolgokat. A majdnem tizennégy éves fiamra sem bízhatom azt, hogy rájár-e a kávécukorra, és cukorfüggő lesz-, aminek esetleg húsz meg negyven év múlva lesz visszafordíthatatlan következménye. Még mi felnőttek sem látjuk be egy-egy koktélos estén, hogy hogyan leszünk másnap, és mennyi fölösleges kalóriát vittünk be, vagy hogyan fogunk így szuperálni a munkahelyünkön. Csak az a tanulság, hogy két kisgeyerek mellé segítség kell, mégpedig rendszeres és komoly, különben nem bírható.

        Kedvelés

      • Csak nem lesz kpckakucor függő, én sem lettem , de a fogínyre csurgó darabos olvadékkal nem lehet betelni. Majd elmúlik. 🙂

        Kedvelés

      • Nálam nem tudna. Nem tartok cukrot otthon évek óta. Ezzel nemrég szembesültem, amikor vendég kifejezetten cukrot kért a kávéjába.

        Kedvelés

      • Én NULLA cukort fogyasztok majdnem egy éve, de a kávécukor-gyűjtésről nem bírok leszokni, és ha le is bírnék, a nekem szállító ismerősök nem tudnának. 😀 Most pl. tíz-és húszeurós mintájú kávécukrokat kaptam itt a parton.

        Kedvelés

      • Jahaaa, értem, ezek ilyen kiscsomagos cukrok, most esett le! Hát azt dupla kihágás megenni! 🙂 Orvul megenni meg, tripla!

        Kedvelés

      • Intelligens és értéktudatos lévén nagyon vigyáz rá, hogy egydieket, ritkákat ne egyen, csak pl. piros segafredo, illy, ikea típusúakat. 🙂 De a szanaszét tépett csomagolásokat előkeresni az ágya réseiből, az döbbenet.

        Kedvelés

    • Nem kéne olyan férfiakkal családot alapítanunk, akik ránk tolják az egész babramunkát, helytállást, felelősséget.

      Tutujgatás helyett önállóságra nevelés: megbízom a gyerekben, nem kezelem kis izének, aki szegény úgyse…, és el is várok tőle sok mindent. Bizonyos dolgokban nem ismerek tréfát. Nevezzenek keménynek, átlátom, a rövid távú engedékenységből, helyette-megcsinálomból mi lesz, milyen hatással van ez rá, és milyen szerepbe tol engem. Viszont korrekt vagyok. Nem fenyegetem hülyeséggel (parton az anyuka: Bence, ha onnan leesel, nekem ne sírj a kórházban, én be nem megyek hozzád! :O ) Én nem akarok sajnálatra méltó áldozathozó lenni, felhős arccal sáros lábnyomokat ezredszer is feltörlő, hanem vegyék le a cipőjüket, és még mossanak is fel. És nekik is akkor jobb, ha megtanulják ezt a fajta érettséget, felelősségvállalást, ha anyuka nem kényelmi szolgáltatás, hanem külön ember, akihez hasonlóvá válni ők is szeretnének, és ha nem hisztiznek szét hétköznapi helyzeteket, bambán vagy kétségebeesetten elvárva, hogy majd én megcsinálom, hanem feltalálják, elfoglalják magukat, és legfeljebb útmutatást vagy asszisztenciát kérnek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Azt hiszem engem megóv a mérhetetlen önzőségem, és ez durva, de felnőttként jó dolog: senkit nem tudok annyira szeretni, hogy mindent megcsináljak helyette.
        Ha pl. kész a kaja, (vagy van a hűtőben) nekem nem tünne fel (egy bizonyos kor után) egyik családtagom esetében sem, hogy egyáltalán evett-e aznap bármit is.
        Kénytelen lenne vasalni, cipőt pucolni, a saját térfelét rendben tartani, mert egyszerűen én nem veszem észre, hogy ezt vagy azt meg kéne csinálnom. Nem tűnik fel, hogy mondjuk üres az ő tusfürdőjének a flakonja. Ha nem szól, mikor megyek vásárolni, biztos, hogy csak magamnak fogok venni. Nem szemétségből, azért mert nem szoktam hozzá, hogy egy másik felnőttről gondoskodni kellene.

        Kedvelés

      • Szerintem klasszikus formában nem vagyok rá alkalmas. Ezért írtam, hogy nem venném észre az igényeit, nem direkt szúrnék ki valakivel. Nem is hiszem, hogy az együttlakós, családra vágyó férfiaknál kiválasztódnék. De mivel nekem sincs ilyen igényem, nem okoz hiányérzetet. Érdekes, hogy úgy igazából adni szeretek, komoly segítségnyújtást is, ha tehetem nagyságrendeket is, csak a napi rutinszerű gondoskodás nem alakult ki bennem. Nem vizsgálom, hogy számít-e, de gondolom igen, hogy az első komoly kapcsolatom (9 év) egy tengerészhez kötött, és a későbbieknél sem volt szempont az összeköltözés. Ha úgy alakult nem volt kérdés a mosás, kaja csinálás, de az nem volt soha tényleg, hogy nekem kellett volna figyelnem.

        Kedvelés

  9. En is elvarom a gyerekemtol, hogy kerjen meg. Ez a mondat igy tobbszor el is hangzik, miutan mutogatas van a vizre az asztalnal vagy egyszeruen kiboki, hogy viz…. Mi van a vizzel?? Nem konnyu es eszreveszem magamon, hogy neha mar elore kerdezgetem, holott mondhatja o is ha valamire szuksege van es az sokkal jobb

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ó, nálunk én voltam a boszorkány, hogy rászóltam az egyik lány apjára, hogy ha ötévesen még annyit sem képes mondani a gyerek az asztalnál, hogy víz, akkor talán ne kapjon rögtön kakaót inni. Miután valamelyest sikerült elérnem, hogy a gyerek kinyissa a száját, kiderült, hogy alapvető élelmiszerek (pl. magyar gyümölcsök stb.) nevét sem tudja (konkrétan a kakaón és a kekszen kívül mást nem tudott korrektül megnevezni), mivel mindig mindent (vagyis nem mindent, de amit egyáltalán kapott, azt igen) elétoltak kérés nélkül, illetve a kétéves gyerek rámutató kérése szintjén leragadva. Azóta apa hajlandó elismerni, hogy igazam volt, de még most is (gyerek közelít a kilenchez) gyakran előfordul, hogy ahelyett, hogy megvárná, amíg a gyerek összeszedi magát annyira, hogy kitalálja, hogy egyáltalán éhes-e, nekiáll hosszas percekig kérdezgetni, hogy mit kérne, és ajánlgatni neki a kedvenc ennivalóit. Én ilyenkor iszonyú rosszul érzem magam, mondjuk főleg akkor és azért, ha a háromévesünk is ott ül az asztalnál, és nem akarom, hogy bármit is kérjen abból, amit ez a lány eszik. Ha nem ül ott, akkor becsukom a fülem, szemem és próbálok tenni rájuk magasról, de nem érzem jól magam, és nem tudom, mit tehetnék még azért, hogy ne így történjen.

      A legviccesebb, hogy az “anya a mindenért a felelős” elv olyannyira érvényesül, hogy a hétvégi lányaink minden viselt dolgáért is sokszor én vagyok az. Például a játszótéren, ahol nem tudják, hogy nem az én lányaim.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. En most ebbol szabadulok fel eppen. Mert a pici gyerek mellett tenlyeg rabszolgasag lenni. Ahogy nonek, egyre szabadabb vagyok. Es nalunk mind a ketto onallo, en nem ugralok foloslegesen. Nekik is van labuk.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Érző, intelligens komment. Miután másról sem szól a blog, amelyet évek óta olvasol, mint rendszerbe ágyazottságról, bonyolult összefüggésekről, megfelelésvágyról, aról, hogy ki a jó feleség… Tudod, engem, aki ezt nem csinálom, milyen iszonyú önzőnek tartanak sokan, és hogy sajnálják a férkjemet utólag is?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Hogy te milyen szűk látókőrű vagy! Magunknak persze! Amikor összeköltözéskor a férfi nem mozdul, természetesnek veszi, hogy otthon a nő intézzen mindent és ha szólsz ül tovább a valagán. A gyereknek sem intéz semmit. Ha többször szólsz, baszogatod őt és veszekedős vagy!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Mint az ismeretlen katona, igen.
      Most, hogy kiszedtem, éreztem, hogy ezt meg kell írni, erre az élményre, meg hogy a férj és a kamasz ezt nem is veszi észre, sokan rá fognak ismerni.
      Meg aztán volt egy facebookos mém, hogy akkor vagy igazán felnőtt, ha nem csak elmosogatsz, hanem ezt a trutyit is kiszeded.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

      • Ez Robert Fulghumnál (is?) van. Egyébként ja, felnőtt lakótársnak is problémàt okoz, most futom a második kört miatta.

        Kedvelés

      • Beelőztél, én is épp Fulghumra akartam hivatkozni, hogy ő talán régebben írta ezt, mint a facebook, olyannyira, hogy a fiamnak irodalomórai anyag volt ez és még egy-két írása. Mondjuk nálunk a lefolyónál spec az a helyzet, hogy én gondosan ügyelek, hogy eleve ne essen oda semmi, és utóbbi időben sikerült ezt oly módon kommunikálni a család több tagja felé, hogy teljesen meglepő módon az eszükben maradt a probléma, és szólnak egymásnak is (már amikor, de legalább több, mint nullaszor, máskor meg persze beleszórnak mindent). Aztán ha mégis ott van, a nagyobb részét én szedem ki, viszont ha nem szedem ki időben, és lejjebb, a lefolyónál gyűlik össze annyi minden, hogy nem folyik le rendesen a víz, akkor a pasi dolga szétszedni a lefolyót és kitakarítani. Szóval nálunk legalább pont ez az egy dolog valamelyest elfogadhatóan működik. 🙂

        Kedvelés

      • Hm. Én a szűrő használatára nem tudtam rávenni a volt feleségemet. Aztán mefmondtam neki, hogy OK, de akkor ő szedi szét a lefolyót. Az első alkalom után csak ritkán felejtette el a szűrőt. HAjmosás után szűrő a fürdőkádba dettó. Nem tudom, most hogy áll ezekkel.

        Kedvelés

      • Odateszek egy fél üveg buggyant lekvárt, hogy majd aki mosogat, dobja, és mossa majd ki; szennyes fazék fakanállal a tűzhelyen; laptop mellett felejtett bögre; morzsa az asztalon. Elmosogat, és ezeket ignorálja, én meg rosszfejnek érzem magam, hiszen hálásnak “kellene” lennem, hogy egyáltalán…

        Kedvelés

  13. Nálunk a gyerekek szerencsére elég önellátóak, 13 éves koruktól már maguknak készítik az iskolába a szendvicseket (legalább nincs pampogás, hogy anyaaaa, ezt nem szeretem, miért adsz ilyet?). Mosni, mosogatni és varrni is tudnak, ha nagyon muszáj. Nem mondhatnám, hogy nagyon kényeztetve voltak. De basszus, most hogy megnőttek és egyre kevesebb szükségük van rám, jaj, szeretném, ha kicsik lennének újra – néha, egy picit.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Majd az unokák… 😀

      De azért te szerzed be azt, amiből a szendvics lesz. te is döntöd el, mit veszel?

      Nekem nagy érzelmi élmény a fiamnak luxuskajákat csomagolni. Tudom, hogy értékeli, ha török a szendvicsbe borsot, vagy van egy magvas buci és abban fürjtojás, vagy rukola, vagy ha vaj helyett majonézzel kenem. Még a kis csomag Oreónak vagy a Müller italnak is van szépsége. Meg mondjuk egy zöldalma, vagy pörkölök mandulát, kis dobozban visz el.

      Mondjuk van, hogy puritán a kaja, vagy csak pénzt adok.

      Képzeld, nekem ő, a nagyfiam bújik, legnagyobb meglepetésemre. Jó ez. Meg van is még két kicsi szuszogó, csecsemőként alvó, bömbölő. Aki bár ne folyton nekem hisztizne meg követelőzne meg ne ennyire dobálnák a testi állapotaik, meg ne árulkodna… néha úgy érzem, ők is, mégis, folyton.

      Van a lányomnak egy nagyon szép virágos kis ujjatlan felsője, extrém minőségű és nagyon szép színű-mintájú anyagból, nyolc hónapos korában kapta, akkor mondjuk bokáig érő ruhaként volt rajta, most meg derékig ér. És mondogatta, hogy ő ezt nem növi ki sose. Mondom, azért érettségizni csak nem ebben mész. De akkor alvós. hogy vele alszik, úgy érti. Mondom, majd lehet lányod, és akkor hordhatja ő. Ettől meghatódott, és már eltervezte, hogyan lesz akkor.

      Tegnap a kultikus darabot majdnem elvitte a vihar, egy parti fűz ágán száradt épp, de visszamentem érte, megmentettem, a parton sodorta a szél.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De jó 🙂
        Az én lányom nem nőtte ki az első osztályos korában varratott néptáncszoknyát. Kicsit le kellett engedni, épp így varrták, hogy jó legyen sokáig. Meg van egy gyakorlója, kb. öt éve vettem, de azt szereti legjobban. Babaruhát is megtartottam párat emlékbe.
        Vissza a témához – nem vagyok egy mártír anyuka és az a meglepő, hogy épp emiatt van nekem meg lelkifurdalásom – hogy jobban kellett volna babusgatni talán. A férjem sokszor a fejemhez vágja, hogy nem foglalkoztam eleget a gyerekekkel – és be kell vallani, hogy igaz. Habár ő se tette meg helyettem.

        Kedvelés

      • Bocs de a férjed tőled elvárta volna, saját magától meg nem.
        Üvölt a kettős mérce. Inkorrekt.

        Kedvelés

  14. Hű, ÉÉén tegnap sokalltam be, mert ugye én mindig ugorjak, de ha én kérek valamit, senki nem mozdul meg. És kérem, nem ordítok. Amikor pedig ordítok, akkor a tehetetlenségem nyilvánul meg,és szar anyának érzem magam, mert nem ordítunk a gyerekkel ugyebár?

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

    • Igen, a tehetetlenségem nyilvánul meg. Mit csináljak, nem vagyok tökéletes – néha ordítok. Evvan.
      De tényleg nem megoldás az ugrálás majd ordítás. Nam, nem ugrom. Ha ki tudja szolgálni magát, tegye meg. Ha nem tudja kiszolgálni magát, várja meg, míg meg tudom tenni.
      Gyerekeim kedves szokása, hogy nyújtanak mindenfélét, hogy én tegyem el, dobjam ki, stb. Megkérdem: mit csináljak vele? Hát hova tegyem, kérdezik. De van, hogy már a “szerinted?” kérdést sem várják meg, ha nem érdekes módon eszükbe jut.
      Vagy: szomjas vagyok – tudod, hol a pohár, hol a vízcsap? Igen. Akkor nosza.
      Ja, 12 és 8 évesek. Igen, sok éve tudják, hol a vízcsap. Evvan. Türelem 😉

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Jerek ki van kímélve, kényeztetve, “hoznál vizet stb..” apja kér valamit: “nem vadjok a CSICSKÁD!!! ” botrány . én csak apu barátnője vadjok nem szólhatnék bele. De 1szerően nem tudom mekállni! 11 éves a jerek.. mi lesz ebből??

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  15. Nálunk az otthoni munkák oroszlánrésze rám hárul, mert az emberem házon kívül dolgozik szó szerint reggeltől-estig. Szóval már nem fárasztanám még este 9-kor egy tonnányi mosatlannal. Ezek ilyen -számomra élhető- klasszikus szerepek, na meg ketten vagyunk, ezért nincs annyi dolgom, ritka, mikor az egész napot végigdolgozom.
    A lefolyókat ő tisztítja ki, és éjjel felkelthetem pókot ölni (a kisebbeket elintézem én, a nagyobbakat is el tudnám, de undorítóak).
    A baj ott kezdődik talán, mikor ezek a szerepek átkerülnek a nagyvárosi életbe, ahol mindkét fél dolgozik, s egyforma időt töltenek házon kívül. Mikor úgy adódott, hogy volt alkalmi munkám, bár otthon végezhető, szó nélkül ment a konyhába ebédet főzni vagy éppen kiteregetett, szólnom sem kellett, evidens volt, hogy most neki van egy kis szünete, én pedig dolgozom.
    De most, hogy nincs, nekem magától értetődő, hogy a ház rám hárul; aztán az eredmény olyan, amilyen, nem vagyok sem tisztaságmániás, sem mesterszakács, de szerintem élhetőek a körülmények.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ha ez kölcsönös, akkor szerintem az ilyenfajta munkamegosztással semmi baj nincs. Annak idején, mikor kicsik voltak a lányok, és éjszaka kelni kellett hozzájuk, mindig én keltem. Nekem nem probléma azonnal felébredni, tettrekésznek lenni és utána visszaaludni, apukájuk meg ébredés után bő félórát zombiként létezik. Felajánlotta, hogy ő is, de nem működött.
      És igen, mikor otthon voltam, ő meg sokat dolgozott távol, akkor én vittem mindent. Aztán mikor fordítva lett, egy darabig futottak az addigi beidegződések, de mikor rájöttem erre és szóltam, váltottunk morgás nélkül.
      Most meg a kedvessel úgy van, hogy ha valamelyikünk észrevesz valami tennivalót, megcsinálja. Nem méricskéljük, hogy hány teregetés ér egy porszívózást 🙂 A főzésen szoktunk veszekedni, azt mind a ketten szeretjük csinálni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, már vártam.
        Mert számomra nem lakásba való. Elfogadom azt, ha valakinek ez nem fér bele, tudom, hogy elvileg levadássza a más rovarokat, egyebeket és van haszna, más meg fogadja el, hogy ha én éjjel pisilés közben a zuhanyzótálcában meglátok egy hatalmas csíkos pókot, akkor megölöm. Attól szép az élet, hogy sokan sokféleképpen viszonyulunk a pókkérdéshez.
        Ne nyissunk vitát. 🙂

        Kedvelés

      • (Még annyi, hogy nyugi, falun van ott még, ahonnan ez jött. Június óta naponta minimum hármat látok a lakásban, szóval hiába pusztítom, még így is tele vagyunk. És vannak tücskeink is sajna meg valszeg pár csótány a padlásról néha lemászik, illetve egyéb kerti bogárkák.
        Falun nincsenek ilyen kérdések, ha nem ölöd meg őket, teleszaporodják a lakást, amikor ezt írom, akkor is van min. 20 pók körülöttem, csak még nem találtam meg őket. Jó, ha a negyedét sikerül őszre eltüntetnem, ha széplelkű lennék, bemásznának az ágyamba is – volt már rá példa.)

        Kedvelés

      • Fura, én sokáig éltem falun, a szüleim most is, sokat is vagyok ott, de nem ölöm a bogarakat, pókokat, mégse esznek meg, nincs is aránytalanul sok belőlük. Mondjuk engem tényleg extrém módon nem zavarnak, évekig laktam egy szobában egy hangyabollyal, tartottam házikedvencként büdösbencét, tavaly meg a vécén osztoztunk egy fészeknyi darázzsal, csak egy vékony szúnyogháló volt köztünk, amin mindig átjöttek, de működött a dolog. Ettől függetlenül megértem, hogy valaki fél és undorodik a rovaroktól, ezért irtja őket, de ez nem városi vagy falusi kérdés szerintem.

        Kedvelés

      • Én is azt szoktam. Bár most van pár extrém méretű pókom, néha átrohannak a fürdőkádon vagy a nappalin, velük meg már azért nem kezdek, mert túlerő 🙂

        Kedvelés

  16. Aztán még ez jutott az eszembe:

    “Anyát szabad zavarni, vécére neki bekiabálni, anya nem szundít délután és nincs a laptopon sem halaszthatatlan intéznivalója, amit természetesen az egész családnak türelmesen ki kell várnia.”

    Virginia Woolf írja ezt a Világítótoronyban:

    “They came to her, naturally, since she was a woman. All day long with this and that; the children were growing up; she often felt she was nothing but a sponge sopped full of human emotions.”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. Nincs gyerekem. Barátnőm gyerekei vannak, négyen. Múltkor pár napot töltöttem együtt a családjukkal. Ott döbbentem rá, hogy ha megszólalnak, kérnek, én is azonnal ugrani és megoldani akarok, ahelyett, hogy mérlegelnék, kompetenssé tenném őket (ha lehet). Mi ez az ugrásra készség? Mi ez, honnan hozom? Én hozom, vagy ezt látom, mint modell? Még nem fejtettem meg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • De most, ha úgyis összegyűrődik délre, akkor minek vasalod ki egy épkézláb felnőtt cuccát?

      Mondjuk, én kedvelem a gőz puffogását, de nem szoktam magamra vasalni. Gyűrötten hordom az ingeket. Terítőket, no azt igen.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • fentebb írtam, hogy önzőségnek tartják, hogy belőlem ez hiányzik. De hogy én pl. honnan hozom, nem tudom. Nagyon is gondoskodó a családom. Bár az igaz, hogy volt mindig egészséges munkamegosztás, pihenés, átvállalás, és önállóságra szoktatás. De vlahogy gyereknek sem ugrok. Megkérdezem, bevonom, de nem szolgálom ki. Mostanában megint van gyerek a környeztemben bőven. Ami érdekes, hogy szeretnek. Nem törekszem rá, nem igénylem. Maguktól, és értelmes kérdésekkel jönnek. Ez most lehet, hogy nem lesz túl empatikus: de néha olyan érzésem van, mintha azért lennének velem sokszor szívesen, hogy “szabira menjenek a többi felnőttől”.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nincs mit mentegetőznöd: mivel én ezt észrevettem, de nem tartom jónak, így nem csinálom. Végül is, számomra ez a lényege az önreflektív, tudatos viselkedésnek. De így könnyű, csak néha vagyok velük.

        Kedvelés

      • Nem mentegetőzésnek szántam, inkább arra gondoltam, hogy én magam rácsodálkoztam a gyerekek közeledésére.

        Kedvelés

    • Mi ez az ugrásra készség?

      Belső, nagy mélységből hozzuk ezt.
      A kicsik, a gyengék, a kis magocskák életének védelme érdekében.
      Mint ahogy, eső után egy szem csiga miatt is bevágjuk a kontrát és a bringáról leszállva, berakjuk ezeket a törékeny csöppségeket az útmenti fűbe.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  18. Azt hiszem, nalam valami programzavar van. Sem turelmes nem vagyok, sem hazias, az onfelaldozot mar ne is emlitsuk. Ha mar nagyon nagy a kupi, akkor azt jatszuk, hogy ki birja tovabb. Ertelemszeruen aki veszit, az kezd el takaritani/rakodni. En altalaban nyerek. Boldogan nezem a rumlit, es otthon erzem magam. Gyerekkori orokseg ez. Nalunk annakidejen olyan tisztasag volt, hogy az ablakuvegen elcsuszott a napsugar, a padlon pedig nemhogy enni, hanem akar operalni lehetett volna. Koszonhetoen anyamnak, a tokeletes haziasszony-szuletett martirnak, aki vertanuarccal mindig mindenkinek szo nelkul barmit. Keres nelkul is. Tobbek kozott rohadtul elcseszte a gyerekkoromat. A ferjem anyja is tokeletes haziasszony, ablakon elcsuszo napsugar stb. Szoval a ferjem megszokta a rendet, tisztasagot. Csakhat nalunk anya (azaz en) nem csinalja. Igy hat kenytelen o. Sohaj. Osszeillo par vagyunk, na.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

  19. Az előző szolgálati lakásomban lakott egy kolléga a nőjével ill. most is ott laknak.
    Az a lány – nevezzük Anikónak – minden reggel jóval hamarébb kelt, mint a fickó.
    Szépen kivasalta az inget, a fehér köpenyt és a nadrágot, reggelit készített, tízórait csomagolt alumíniumba és szalvétát is készített hozzá. Addigra már én is felkeltem, utána jött ki a zember, nyúzott pofázmánnyal mosott rongy bambasággal ott téblábolt a konyha, fürdő, budi útvonalon az asszonykája meg köztem. Munka után vacsorakészítés, azura meg Forma 1. laptopon. Vacsoramegevés 21 óra körül amcsi folytatásos filmet figyelve. Mosógépezés, zember irány fürdőszoba, cseléd irány mosogató. Ruhateregetés, előzés balról. Nő menni fürödni, utána szoba bezár belülről.

    János menni keresni , dugóhúzó családi milliő nem bìrása miatt…néha.

    Reggel a mennyasszony elindult munkába. Szemmel láthatóan örömmel.

    János kérdezi a Zembert (egy helyen dolgoznak):
    – Miért nem együtt csináltok mindent ?
    – Ha szereti, hadd csinálja, este úgyis megkapja a magáét.

    Függöny fel, pénteken menni Mogyoródra, információ – feldolgozás gyümölcspárlattal, majd öblítés sörrel.
    Másnap este blogtalálkozón, még mindig nem lenni nooormális.

    Ez csak kivételes eset – szerintem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. “… és elképesztő mennyiségű stresszt és frusztrációt elvisel”

    Bocs, ezt kiragadom. Néha azt kapom, hogy olyan vagyok, mint Mrs. Bennet, aki folyton az idegeire hivatkozik… dehát két négy év alattival vagyok itthon, és ezt, úgy érzem, csak az érti, aki csinálta, hogy hányszor megy fel bőven a maximális tűréshatár fölé a belső feszültség. Kritizálni annyira könnyen tud férj, anyós, anyám, de amikor végre megtörök, és hívok valakit pénzért, hogy az elvileg férj-feladat porszívózást-felmosást három hónap után megcsinálja, akkor csak a homályos, nem igazán rosszalló, de mégse támogató tekintet van, semmi felmentés, pedig ha tudnák nekem mekkora kín, hogy ide jutottam, hogy még ezt se bírom.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

  21. Mikor kicsik voltak, nekem az volt pl. állandó stresszforrás, hogy miután hét közben kvázi be voltam zárva velük (nem igaz teljesen, mentem sokat, de akkor is elsősorban rájuk kellett figyelni), hétvégén szerettem volna kizökkenni a megszokottból, menni kirándulni, múzeumba stb., két szülővel feleannyi felelősséggel, apuka meg szeretett volna otthon maradni – elvégre ő egész héten csak aludni járt haza. Általában elmentünk, de mindig lelkifurdalásom volt, hogy miattam nem heverészhet a kanapén.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. “Gondosan főzött, kitálalt ételeit félig rágottan otthagyják, mert inkább mégse, mert nem ízlik, mert a kiindulópont az, hogy anyának úgyis ez a dolga, neki ez nem fáradság, hiszen olyannyira zokszó nélkül csinálja.”

    igen, ez üt. Láttam ilyet, máshol, én hirtelen akkor megettem az utsó morzsáig, hiába voltam csak vendég, esetleg kérdeztem róla valamit, és valahogy baromira rossz volt látni, hogy megy ez.

    És mostanában sokszor gondolkodom a nagyanyámon, nem akit ismertem felnőttoromig, hanem a másikon, a Julcsán, aki meghalt, mikor én hároméves voltam, és akiről mostanában nem ismert töredékeket villantanak fel a még életben lévők, és lassan összeáll a kép, a Julcsáról, aki lehetett voltaképp bármilyen, hiszen kicsi korától haláláig belénevelték, hogy ő szolgál és nem számít és nem fontos, tanulatlan falusi parasztlány, néha magasztos szövegeket mondtak róla halála után, de életében aligha foglalkoztak vele sokat, a gyerekei egy híján elszaladtak messzire látva a reménytelen zsákutca-sorsokat. Halála után kezembe került Julcsa legfiatalabb lánya, az én nagynéném teljes iskolai előélete: Cincó, Cincó, becsaptál mindenkit, színjeles voltál mindenhol, csak közben láttad nap mint nap, hogy a lány az nem ér semmit akkor se, ha szép, okos és szorgalmas, kurta néhány éves majdnem-felszabadulás után (koraházasságban, amikor egyenrangúak voltatok) aztán a gyülekezetben is a hagyományos női szerepet tolták csak nekd, magad elé húztad akkor végleg a maszkot, kedves-naiv-kevessettudó örökmosollyal, senkit meg nem ítélve, mint anyád, a Julcsa, félretoltad a színjeles bizonyítványt, a jogosítványt, mindent, sütötted a gyönyörű sütiket, és ki tudja, mire gondoltál mikor éjjel a bibliát bújtad, majd odaát elmondod egyszer.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

      • 🙂

        Alighanem ez egy fél poszt, van az úgy, hogy valami indulatból megszületnek ezek a szövegek, sétáltatom őket fejben hetekig-hónapokig, aztán vagy leírom őket, vagy nem.

        Ordítani tudtam volna a bizonyítványok felett, mennyire nem számíthattak akkor, mennyire korán elhitte ő is, hogy nem számítanak, hogy hányszor hallottam mások szájából a jóindulatú lesajnálást később, és rémes látni, mennyire hatnak az örökölt minták. Na nem mindenkinél, a Julcsának volt testvére is, aki egy szoknyában szökött Budapestre, amikor átlátta, mennyire nincs esélye helyben nagyjából semmire, hogy aztán a kikoplalt-megküzdött esélyek nagy részét elvigye később a háború meg ami utána jött. Amikor bárki “régi szép időkről” beszél, egyszerűen nem értem: tényleg ekkorákat vetítettek másoknak az ősök, vagy ennyire mélyen hallgattak, vagy ennyire nem volt rájuk kíváncsi senki a fiatalabbak közül? Nekem meséltek (és alighanem megtiszteltek azzal, hogy nem tündérmesét mondtak az életük helyett), én figyeltem, és a kép, amit mutattak, az minden volt, csak nem olyan berendezkedés, amiben akár egy pillanatig szeretnék élni.

        Kedvelik 1 személy

      • Minden kutatás azt mutatja, a tehetség az egyik fele, a kiemelkedő eredmények másik felét a körülményeid és a személyiséged egyes jellemzői adják.
        Ő meg sajna rájött hogy akkor szeretik igazán, ha úgy csinál időnként, mintha sík lenne, mint a Nagyalföld.

        Kedvelés

    • “néha magasztos szövegeket mondtak róla halála után, de életében aligha foglalkoztak vele sokat”
      Mert a magasztos szövegek arra jók, hogy utódokkal elhiessék: az a szolgaélet, az az igazi. Fel ne emeld a fejd te sem, akkor rólad is magasztos szövegeket mondanak – majd, ha meghaltál.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  23. Pár évvel ezelőtt beszélgettem anyámmal a fiatal házaséveiről, amikor mondta, hogy Ő már az első pár év után rájött, hogy más leányként szeretni egy legényt és más asszonyként a férfit…
    …és mesélt vizes szemekkel egy másfajta legényről, aki különös volt. Kinevette, megjegyzésekett tett rá…és főleg nem értette. Sok – sok évvel később már megértette a fülében még mindig csengő szavakat, de azt a legényt elnyelte akkorra már az örök sötétség.

    Kiskamaszként gyakran eszembe jutott egy kép: anyám középen, mi pedig a húgommal szorosan kétfelől mellette…és néz anyám valahova a messzességbe…pedig csak ott voltunk a kisszobában.
    Néha eszembe jut a néha…
    Anyám azt mondta nekem pár éve: nagyanyátok csak azt tudta mondani a házasságomra, hogy “erősnek kell lenned lányom”…és elsírta magát. Megsimogattam a kis fejét anyámnak – úgy elfogadtam volna Őt, akkor ott, a lányomnak, az én kislányomnak !

    Szegény nagyanyám. Iszonyattal beszélt nagyapámról…

    És ennek soha nem lesz vége.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  24. Nem akarok senkit megbántani, de nekem döbbenet az a fajta hozzáállás, hogy senki nem mozdul otthon, hagyjuk a fenébe a rendet, takarítást. Majd az csinálja, aki előbb megunja.
    Ő veszített. Mi ez a játszmázás?
    A rendrakás elmaradása miatt szétszórtság, előbb vagy utóbb káosz lesz.
    A nem takarításból pedig kosz, majd büdös. Az otthonunk tükrözi az egyéniségünket.
    Ha valaki így akar élni éljen, de ezt az ember a saját otthonával teszi, a legszűkebb környezetével, ahová haza megy. És befekszik a koszos, büdös ágyba, a koszos kádban fürdik, a koszos wc-t használja? A lényeg, hogy mi nehogy mozduljunk, csinálja a másik.
    Hogy lehet így pihenni, feltöltődni, vendégeket, barátokat fogadni?
    A kellemes otthon fenntartása munkával jár, sajnos. És nem azon vagyok egyáltalán, hogy a nők ezzel töltsék az életüket, mert én is iszonyúan elfáradtam már benne.
    De ezt a fajta igénytelenséget soha sem fogom megérteni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Tisztában vagyok a bajjal. 🙂 Egy jó ideig, kb 4,5 évig tök egyedül csináltam csak fiúk mellet. És eljutottam odáig, h már üvöltöttem. Nagy lakás, kerttel, közepes cuccal és 3 iszonyú rendetlen pasival. Aztán gyerekek kirepültek, pasi már egész jól helyére tesz dolgokat. A kritikus pont a konyha, a morzsa valahogyan soha sem tűnik el a konyhapultról. Na és a wc. Én meg közben vagy 5x szanáltam, hogy minél kevesebb cucc legyen és a háztartási munkák optimalizálásában -bocsássátok meg nagyképűségemet – de Nobel – díjat érdemelnék.
        Viszont nincs az a pénz, amiért ezt az utat ismét végigjárnám.
        Nálunk alapszabály, ha 2 hétnél tovább nem használsz vmit, az kuka!
        Ha valaminek nincs nagyon komoly értelme, haszna, azt nem vesszük meg!

        Kedvelés

      • Nálunk is bevezetendő amit irsz.Nagyon komolyan gondolom.A férjem is tengernyi kacatot összegyűjtött,én is a magam területén.Agyrém ami van.Egy ideje kidobok,de ez csak a kezdet.

        Kedvelés

      • Kitartást hozzá, nagyon tudatosan, következetesen be kell tartani.
        Én magamat is kontrollálom, hogy az íróasztalomon ne gyűjtsek felesleges papírokat, rendszerezzem, vonatkozik ez felesleges, nem használt ruháimra, elhasznált táskákra, amit hajlamos vagyok gyűjtögetni, hogy majd még jó lesz valamire. De nem szabad. A konyhai kacatok tudnak idegesíteni.
        Ja és mindig, mindent vissza a helyére.
        Cipővel senki nem jöhet be a házba.
        A külön dolgozó nagyon hasznos, mert ember látja, hogy ő mennyire rendetlen és időközönként rádöbben, h muszáj rendszereznie, mert semmit nem talál.
        Máshogy nem megy egy családi házban, mert vagy a kupiban élsz, vagy különben bekattansz.

        Kedvelés

      • Mikor összeköltöztünk a férjemmel,negyed garzon az ő szerszámaival,alkatrészeivel volt tele.Már akkor szorongtam tőlük.
        Ahogy nagyobb,és nagyobb lakásba költöztünk,ő is terjeszkedett a mára már fölöslegessé vált kacatjaival. Egy szoba,és a fűtőház megtelt.
        Szeretett régipénzeket gyűjteni, azt tudtam,de a múltkor kőbálvánnyá dermedtem amikor felfedeztem,hogy
        éjjeliszekrényén egy kilónyi aktuális aprópénze van összegyűjtve.
        Azt hiszem előző életében kincstárnok lehetett.Meg a sok drót.A fiam első szava a dót volt.
        Tizkilónként gyűjti a rézdrótot,és leadja.
        Mi lesz velem ???
        😦
        A multkor kidobtam egy félretett drótköteget,legalább :D:D

        Kedvelés

      • Eső, erről az jutott eszembe, mikor én költöztem a férjem 47 m2-es legénylakásába. A nagyszobában temérdek könyv, felújításból megmaradt csempe, egy körfűrész, és három szerszámos láda keretezte az íróasztalt, amin csak egy számítógép és egy szkenner volt. Ma már tudom, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Csak ezek a dolgok már anyósomnál laknak…

        Kedvelés

      • Jaj amit írtok. Igen bizonyos dolgok nem változnak.
        Sajnos megint az jutott eszembe, h a nő az aki igazodik általában a férfi idegesítő szokásaihoz.
        Eső nagyon veled vagyok.
        Nem akarok tanácsot adni, csak javaslom. Én párszor leültem a párommal és elmondtam neki, h nem baszogatni akarom, de én nem tudok funkcionálni, ha kupi és kosz van, ha sok felesleges tárgy van körülettem. Olyan mintha elszívnák tőlem a levegőt. és kértem, h ezt értse meg és próbáljunk kompromisszumra jutni. Sok minden változott szerencsére, már csak többet kellene a házimunkából vállalnia.

        Kedvelés

  25. Ójaj… otthon poshadó férj, vs élni akaró, 50-hez közeli feleség (ezek lennénk mi!), két már felnőtt fiú (20, 18 évesek).
    Feleség elkezd sportolni, ezáltal barátokat is gyűjteni, közös sport – és egyéb programokat csinál, de mindezt erős ellenszélben, mert a poshadó, tv előtt fekvő férj nehezményezi…. némaságba burkolózva, néha kitörve, csipkelődő megjegyzéseket téve picsog.
    Nos, 2 hét múlva mehetne a feleség 2 napos kerékpártúrára a sporttársaival, “sátrazós kempingezős balatoni tekerősre” . Igen ám, de hogyan adagolja ezt be otthon Férjnek úgy, hogy Férj ne hőbölögjön, és ne féltékenykedjen?
    Egyáltalán: el szabad mennie egy férjes asszonynak csak úgy, úri passzióból, és nyugodt szívvel otthagynia a három nagykorút????? Vagy szolgálnia kell továbbra is az otthoni “semmit” csak azért, mert Férj így lesz nyugodt???
    Ti mit gondoltok erről? :)))

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Anyósom egy tipikus szolgalélek, ahogyan itt megírtad….. amikor a családba kerültem, eleinte tetszett, hogy ő ilyen kedves és szolgálatkész mindenkivel, hogy képes hajnaltól estig gályázni, mindeközben mosolyogni mindenkire…. de eltelt 22 év, és ma már rohadtul idegesítő látni mindezt!!!! ÉS eközben hallgatni apósom cinizmusát, lekezelését, ahogyan rátartian beszólogat neki, és ő csak csendben hallgat az ebédlőasztalnál amit körbeül a nagycsalád …. (néha legszívesebben én szólnék be az öregnek, hogy fogja már be a száját és becsülje meg inkább azt, amit kap – de nem az én apám, nem az én dolgom ezt rendbe tenni azt hiszem).
    Soha nem voltam soha erős szolgalélek, de még így is nehézségekbe ütközik a NEM-et mondás, ha a családom “kiszolgálásáról” van szó – bár ebben is sokat változtam, a fiúk felnövésével egyenes arányban, azt hiszem….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Csutka, az anyám lehetnél. 🙂 Anyámnak ugye a régi rend szerint XYné lett a neve a házasságban. Emlékszem, gyerekként egyszer anya egyik könyvébe beleírtam a nevét, és akkor a lánykorit írtam nagyon megrendülve, tudatosan, mázsás súllyal a szívemben… mert az nem lehet, hogy ő csak XY felesége, aki ráadásul messze elmarad mögötte emberségben… Lehet, hogy én a gyerekemet kérdezném meg a helyedben, hogy elmehetek-e tekerni… ha engem anyám valaha megkérdezne egy ilyenről, még be is csomagolnék neki. Ne szarozz, húzás! 😉

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  27. latom, most is elkestem a party-rol 🙂

    azert itt van egy angol gyongyszem; mummy does the mummy-work, while daddy is in just for the Kodak-moments…

    erdekes, olyan szo, hogy daddy-work nem volt a forumon ahol olvastam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  29. Hajaj. Hányszor mondom én itthon, hol kisebb, hol nagyobb érzelmi töltettel, hogy: NEM VAGYOK CSELÉD! A házimunka nagyon nagy részét én végzem, és amíg a férjem nem száll be, a fiamat is basztathatom, hiszen neki apa a példakép. De apáról sose szállok le, még akkor se, ha ő úgy tudja, milyen sokat végez. Aha. Múltkor listát írt magának, amit kiragasztott. Szépen porosodik.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az a baj, hogy ez a kijelentés, hogy Nem vagyok cseléd! hatástalan. Már annyit hallották, h semmi hatással nincsen rájuk.
      Visszakérdezek, hogy kényelmet akarsz, miből gondolod, hogy én nem??
      Akkor azt te is teremtsd meg magadnak, ne csak tőlem várd, nekem se tesz senki semmit a valagam alá.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Baszki, most jutott eszembe, a nap folyamán ugrott be: anyósoméknál volt cseléd. A férjem nagymamája a háború előtt cselédet tartott, rendes cselédszobával! Sose tanult meg főzni, se takarítani, a lányát, anyósomat se tanította meg rá, csak arra, hogy szép legyen. És persze az egyetlen házias ember a férjem körül apósom volt, de ő 10 év után lelépett. Hát ezért! Két elkényeztetett, házimunka elől menekülő nő nevelte fel a férjem, és még most is van cselédje!

        Kedvelés

      • 😦
        Pontosan! A mostani férfiak ezt elfelejtik, a régi polgári családokban is volt cseléd, a “háziasszony” legfeljebb vezényelt a konyhában!
        Manapság meg mi van, 50 bőrt akarnak lehúzni rólunk, miközben mondják, hogy a nagyanyám is megcsinálta 4 gyerek mellett.
        Igen a nagyanyád, aki soha sem járt be egy céghez dolgozni nap 8-9 órát plusz 1-2 óra utazás és volt egy cselédje.

        Kedvelés

  30. Nem vagyok dühödt, te viszont erőszakos vagy. Nem lesz itt ilyen tartalom. Se kioktató, se máshonnan vett, se ötven soros, se angol nyelvű, már elmondtam. Nem tudom, ki vagy, nem gyűlöllek, csak nem akarom ezt a blogomon, én itt jól akarom magam érezni. Három éve nyaggatnak ilyenekkel, több tucat férfi folyamatosan írogat, meg minősítgetnek. Sokszor szóltam. Nem fogom beengedni, semmiképpen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  31. “Red Pill Évának, tényleg csak azért küldöm, mert kedvellek, de te agresszívan reagálsz :(” Kérlek, ne kedveljél, vagy ha mégis, akkor ez jelentse azt, hogy komolyan veszed és tiszteletben tratod, amit kérek, és ne akard a figyelmemet kierőszakolni. Ne vedd magadra, te mint ember nem látszol, mert csak hosszú, összemásolt szövegeket nyomsz kommentként, így csak az erőltetés látszik. Ha látszanál, se biztos, hogy kedvelnélek, tudod, ez ilyen kölcsönös dolog volna, jó esetben, egyébként nyomulás, zaklatás a neve. A “szeretettel” nem varázsszó, főleg egy kamu e-mail cím alatt, a sötétből nem az.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

Hozzászólás a(z) csak az olvassa bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .