anyák napja hétfőjén

Mert ilyen is van, bűntudatos, hétvégén bulizó meg balatoni vitorlázó elkésettek pótnapja.

Anyák napja hétfőjén, élménydús, boldogságosan kaotikus hétvége után rákszűrésre megyek, az orvos megmutatja peteérésem nyomát, a sárgatestemet, minden szép és jó, csak egy kis miómám nőtt, és persze a tenyésztéses eredményt kell megvárni. Milyen jó lenne, a sok letudott, túltermesztett-nemesített virág meg nyögvenyelős, éneklő hangsúlyú versike helyett is, ha az anyák rákszűrésre mennének, meg szaunázni.

Kávézom is, szemlélődve, meg még edzek egy nagyot.

Anyák napja hétfőjén, már kora este buszon utazom. Azért utazom buszon, mert négy órakor a K. úti megállóban lelakatoltam a biciklim, hogy ugyanezzel a busszal hamarabb felérjek az ovis anyák napjára. A busz nem jött, és én stoppoltam, és egy kedves idős férfi elvitt az oviig, így az első verssorra betoppantam.

Nejlonszatyor az ölemben, viszem anyámnak. Már csak ovi után kaptam, ami neki kell, a fenti patikában.

Ahogy leszállok, a bonyolult kereszteződésben feltűnik ez az olyannyira budapestibiciklis: egy nyírott (kopasz), harmincas, üdén és épphogy alternatív fiú, fél nadrágszár betűrve és szűkítve, biciklin, kezében szép, kerek, műalkotás-virágcsokor, a bűntdat virágai, az elkésettség, anyák napja hétfőjén.

Megyek a biciklimhez, lakat ki, aztán gyorsan, föl, föl, mert úgy rövidebb, és nyugisabb a N. út, mint a másik. Sietnem kell.

Utolérem a bringást, már tolja, és most megakadok, nézem.

Sosem néztem így férfit, sose voltam ragadozó, se pillantgató, sosem jutott eszembe gusztálgatni, és soha nem firtattam senkiről, van-e barátnője. Én csak intellektuálisan voltam hiú. Mindig belém szerettek, mindig csodálkoztam. A nagyon izmos testekről sem jut eszembe semmi, tökéletesen anatómiailag nézem őket, illetve az emberi viselkedést néztem, mígnem az egyik rámnézett, odajött, zavarba is jöttem, hogy akkor bevesztek, fiúk, én is sportoló vagyok, vagy mi ez? Nem lett semmi sem, frusztrált majom, sose lehetek önmagam.

Szombat éjjel táncoltam, és azt éreztem, amit még sosem. Hogy létezem, érvényes vagyok úgy is, ahogy mindig csak mások. Ami nekem idegen volt, ismeretlen: test, harisnya, jókedv, semmi intellektus, csak az ifjúság. Mindez belül történt, tanúja, résztvevője nincs. Mármint ez pont a blogszületésnap volt sok-sok ember között, csak az élményre mondom, hogy nem azt írom meg itt virágnyelven, hogy felszedtem valakit.

bw-k (19 of 53)

Nézem a fiút, tolja a bringát, kezében a csokor, Arioso!, és egyszer csak rájövök, hogy most meg fogom tenni. Most már igen, és most.

Nem csekkolom magam, nem jut eszembe, csak később, hogy nyúzott vagyok, úgy maradt edzés után a hajam, lófarok szétbontva, mert belecsapott az ugrókötél, tarkón kusza és szoros konty, és a fülbevalómat is kivettem (ez nagyon durva, sosem mutatkozom nélküle), és semmi rúzs. De van nekem arcom, és mosolygok a biciklin a langyos estében — viszonylagos, ám tartós hiány van a világban, a városomban zöld bőrdzsekiben bicikliző, mosolygó nőkből, és én betörök a piaci résre.

Én bizony megállok, odatolom, és megszólítom, a szeme kék, és az egész fickó meglepően és még annál is, esetem, pont az esetem, van nekem esetem?, hogy ez a hátsó lámpa, ezt valahogy nem rakná-e fel, hogy látszódjon, a hátamra, mert így mindig lefordul, egyáltalán, látszik-e, megfogom a virágot. Ó, nem kellett volna, köszönöm, mondom (a virágra). Mosolyog. Kék a szeme. Felrakja a táskám pántjára.

De azonnal zavarni kezd, hogy manipulatív vagyok, hogy ő nem tudhatja, hogy én azért álltam meg, mert tudtam, ha továbbmegyek, nem látom többet. Ezért, és nem a visszautasítástól való félelem miatt nem mondom, hogy tulajdonképpen én azért álltam meg, hogy kávézhatnánk is egyet valamikor, inkább elpoénkodom a helyzetet, önironikus leszek, további jó utat kívánok, és nem is nézek hátra, csak a farmeros fenekem felejti rajta a szemét.

Így volt jó, ennyi volt jó, sietek.

Én is viszek anyámnak valamit ám, gyógyszertári csomagot, anyák napja hétfőjén.

Gyors vagyok, a kórház kertjéből bicskámmal nyesek fehér orgonát is (egy kicsit mindegy, sajnos, mit viszek), lakatolok, liftezek, belépek. Elfelejtem a férfit, elfelejtem önmagam, egyszerre nem érzem az izmaim. Vizet meg szemcseppet meg nővérhívót rendezgetek, később gesztenyepürével belép az egyik bátyám is, célszerű matatásokkal, apró tevékenységekkel leplezzük, hogy zokognánk és hogy tehetetlenek vagyunk.

21 thoughts on “anyák napja hétfőjén

  1. Ez annyira, de annyira…
    Sok minden. Rengeteg.

    Amúgy én hiába hívtam anyámat vasárnap, hogy kívánjak neki valamit. Nem vette fel, vissza sem hívott. Biztosan elfoglalt, mint mindig.
    Anyák napja hétfőjén tudtam neki kívánni, de csak gyorsan, mert fontos dolga volt, nem ért rám. Persze gyorsan biztosít, hogy amúgy boldog, hogy hívtam, igazán, de hát várnak rá, úgyhogy puszi-szia.
    “…célszerű matatásokkal, apró tevékenységekkel leplezzük, hogy zokognánk és hogy tehetetlenek vagyunk.”
    És én tűnődöm, hogy már nem fáj. Ilyen az anyám. Mindig is ilyen volt az élete, a kapcsolatunk. Milyen legyen hát az anyáknapjánk, úgy hogy ne legyen hazug? Hát pont ilyen.

  2. Az utolsó bekezdésed előhozta a fájdalmat. Még pénteken voltam anyámnál (idősotthon), nem vittem virágot, vittem palacsintát, amit jóízűen megevett – nem ismert meg, beszélt ugyan hozzám, de nem értettem. Tehetetlenségem leplezendő megigazítottam a kerekesszéket többször is, aztán inkább csak simogattam a kezét. Könnyeim már nincsenek, elsírtam őket akkor, amikor a személyzet kérésére kivettem az arany fülbevalóját, hogy ne akadjon bele semmibe, ne vesszen el.
    Azt olvastam, hogy nem szabad azt mondani, hogy neki már úgyis mindegy (mindegy mit viszek, mindegy, hogy mit eszik, mindegy mi van rajta) – ez a legnehezebb.

  3. En azon lamentaltam, hogy vegyek-e neki viragot egyaltalan, mivel annyi virag van a kertben, hogy orulet es igy komikusnak talaltam ezt az otletet. De tudom mennyire erzekeny es sertodekeny tud lenni, meg sem vettem. Kapott egy csokot es orult neki. Fejlodik az oreglany.

  4. Az enyém beszámolt a fogadott gyerekéhez fűződő eltéphetetlen kötelékekről, és arról mennyire nem tesz különbséget köztünk és közte. Ezt anyáknapján, nemzetközi hívás keretein belül.
    🙂 nem fáj, sőt. Biztattam. Legyen boldog, az ő élete.

  5. Haladó hagyományként nálunk eper van anyámnak, egy kiló, amibe gyerek, férj, unoka nem ehet bele. (Én nem szeretem a vágott virágot, igyekszem elkerülni, hogy bárkinek azt ajándékozzak, kivéve régebben a kertből.) Meg elvittük moziba a Lizára. Nem hülye, tudja, hogy nem az anyák napja miatt jöttünk Pestre a múlt hétvégén, hanem a blogszülinap miatt, de persze örült nagyon.
    Hazafelé jövet mondtam a kedvesnek, hogy vegyünk virágot, és ugorjunk fel az anyukájához, de mondta, hogy kedden (ma) úgyis fogorvoshoz megy, majd onnan visszafelé. Erre az öreglány ma reggel fél nyolckor előadta a nagyhalált, a kedves rohant hozzá, odahívta az orvost, persze semmi baja.
    Öreg már, meg tulajdonképpen jó fej, de ha találkozom vele, mindig arra gondolok, hogy a férje tizenéves koráig rendszeresen verte a kedvesemet, és ez az asszony semmit sem tett, hogy ne így legyen.
    (Bezzeg exanyóstól kaptam anyák napjára kecskesajtot meg narancslekvárt.)

  6. Én is hétfőn állítottam be anyukámhoz egy csokor orgonával. Amit kb 25 éve ugyanazokról az orgonabokrokról szedek. Nincs mondóka, semmi egyéb ajándék, sose volt. Ennek mindketten örülünk.

  7. Én éve óta sosem tudom, kell-e nekem képeslapot válogatni, aztán feladni ugyanazzal a gyerekkori lelkesedéssel újra és újra. Úgy, hogy közben bántalmazott voltam – általa. Végül mindig feladom a képeslapot, aztán örül. Én meg mindig úgy érzem, hogy engedem legyőzni magam, hogy haragudni kéne, de hát minek? Nem volt neki több eszköze. Amit jobban tehetett volna, azt már nem lehet visszacsinálni, nem tudok nem megszületni. Szóval.. ez egy zárt rendszer, hármunk közül hárman beszoptuk, csak nem mindenki ugyanúgy. Lehet, hogy racionalizálok.

  8. Az enyém most kórházban, műtét után, de már jól, csak ma este láttam. Mondom: “de szép vagy, letagadhatsz egy huszast”! nevet: “már két napja pihenek”. Tényleg sima az arca, 70 évesen.
    Cserépvirág, eper, ezek jók, szerintem holnap viszek ilyesmit.

  9. Jaj. Ez ez egy novella. Vagy olyan. Nem tudom, milyen lesz, ha anyám el fog gyengülni, nem várom. Fogalmam sincs, ki ő nekem és hogy van az életemben, de szeretném kideríteni, mielőtt rá leszek kényszerülve a megvilágosodásra.

  10. A piaci rés! Én is betöltöttem tegnap egyet! A vizsgáztató szerelésben bringázó késő harmincas nő, lobogó feszes konttyal. Fehér Promod lenvászon blúz, fekete sztrecsszoknya, fekete blézer, pántos szépcipő. Hozzá a narancssárga hátizsákom a csomagtartón. Az összes kerületi proli rám tátotta a száját azon az ötszáz méteres szakaszon, amíg a suliba gurultam meg vissza.

  11. Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s