szorongó

Közzétéve Szerző:

melléknevek sorozat 19.

igéből folyamatos melléknévi igenév, abból melléknév

Gyerekek, hogy én a magam változatos, közepestől igen jóig terjedő mindenféle adottságával, hozzászedett ismeretemmel, könnyű közegemmel, kibélelt pedigrémmel, hálás munkahelyeimen és intelligens barátok, ifjak s leányok között

mit összekínlódtam,

de éveken át ám, mennyit görcsöltem, miféle felleg ült a vállamon, mennyit rontott a teljesítményemen ez, miféle torkomban dobogó szívvel adtam elő micsoda lila pírú dadogást, és bőven harmincon túl is!

Hogy szenvedtem a testemmel, kinézetemmel, hangommal, töltelékszavaimmal, mondatszerkezeteimmel, frappánsnak szánt befejezéseimmel!

Pedig nekem, na, nekem aztán vannak szavaim, énekhangom, biztonságom, humorom, gyors agyam, narancssárga holmijaim, fellépésem és erős hátizmaim.

És mégis.

Ma verset olvastam fel. Ez régi, ismerős helyzet: magyartanár volnék, de az már rég volt, és most ki tudja, ki lesz ezen a rendezvényen, meg majd hogy bírják a gyerekeim, mekkora a tér, milyen zajok lesznek, milyen az én hangom, meg hogy nem zár-e be a laptop. A kinyomtatott négy szöveghez ugyanis előkerestem Szabó Lőrinc kommentárjait is a Vers és valóságból, és az laptopon volt. Na de én beállítottam olyanra még régebben, hogy ne hunyjon ki hamar.

Most nem görcsöltem ezen a hirtelen jött szereplésen (amire egyébként színészt kerestek, egy olvasóm passzolta át a feladatot). Éjjel azt álmodtam, hogy megyünk oda Balázzsal, de valahogy nem érünk oda, nincs nálam a szöveg, megakad a lift (?), vissza kell menni abba a lakásba (az Ugocsa utcába), ahol álmomban laktam, nézem az órát, késünk, szétstresszelem, és nem akart vége lenni az oda nem érésnek.

Ébren nem féltem, egész laza voltam. Sok más dolgom volt a héten, edzettem nagyokat, rohangáltam, pénteken szülinapi buli volt a két gyerekemnek és ovistársainak. Épp csak átolvastam a — z ismerős — verseket, megmostam a hajam, felöltöztem látványos-urbánusba (színek!), lebuszoztunk. Volt egy kis feszkó a gyerekekkel, akik épp indulás előtt tizedelték meg a kert virágait.

Ott voltam, kevesen voltak, aztán többen, és egyszer csak belekezdhettem, csak úgy, és nagyon. Éreztem, élveztem, mint az edzést, nem volt árnyéka, éber voltam. Tudtam magam és mindent, ami dolgom volt. Vártam, hogy majd félek és rossz lesz, de nem.

IMG_3040r_resize

Lehet, hogy letehető a sok szar, a nehézkedés, az aggály? Amikor minden apró részlet feltűnik és zavar, és félek és minden akadály? Talán ez is mentális fókusz, megfelelő odanyílás kérdése? Lehet, hogy minden, de minden bennem van ezek nélkül, minden jó, minden, ami kell? Nem azért, mert lelkiismeretesen gyakorlok, precíz vagyok, hanem csak úgy…? Nagystílűen?

Lehet, hogy én már jó tanár is lennék, és könnyedén?

Hányan éltünk vajon ezzel a generalizált, enyhe vagy súlyosabb, állandó szorongással kamaszként, huszonévesen? És hányunk esetében jöttek rá, vették komolyan, hogy ez probléma, ez akadályoz, ez a baj? Ki tudta ezt közülünk megfogalmazni, egyáltalán: felismerni önmagában? Hogy nem a világ bonyolult — ennyire nem lehet az –, hanem ő szorong és kínlódik? Hányunkat ölelték, szerették, dicsérték ennek ellenében, hogy ne féljünk? Vagy csak azt mondták ránk: ő olyan fura, félénkebb, szótlan? Netán azt hitték, buták vagyunk, nem értjük a helyzetet?

A szorongás nem vagy nem elsősorban önbizalomhiány. Mellette lehet nekünk pontos képünk a tehetségünkről, tudásunkról, lehetnek szép sikereink is, sőt, a szorongó emberek, ha intellektuálisak, igencsak eltökéltek és elmélyültek is tudnak lenni. Csak az a homályos, víz alatti érzet, az rontja az élet ízét, az, hogy minden szövevényes, bonyolult. Az álomból felriadás, a sok kis apró részlet, amely zavar, egy pók a falon, egy morzsa, amit le szeretnénk szedni a terítőről, a kiélezettség mindenre, ami disszonáns, ami a flow útjába áll.

A flow is divatszó, mint a kognitív disszonancia (pláne a redukciója neki), meg a komfortzóna, és én nagyon nem szeretem ezeket az alter gumicsontokat, amelyek a beavatottság érzését erősítik, és amelyek, zsargonként funkcionálva, majd hamar tartalmatlan közhellyé züllve és elinflálódva azonnal közös nevezőt teremtenek a tájékozott olvasóval, hogy gondolkodni, megfejteni semmit se kelljen, de pont ezt a szót aligha kerülhetem el.

Én azt mondtam helyette: szügyig belemenni, teljes szívvel a zúgó folyóba. És ez a lényeg.

Hát miféle zátonyok, törmelékek, szennyek rontották el a sodrást?

Mennyire akartunk mi akkoriban parák nélkül csak nevetni, bolondozni, birkózni olyan réteken, ahol nem szúr a fű, féktelenül szaladni a morajló habokba?

Ne nyúlj hozzám, ne csiklandozz, ne nézz ide, amikor leveszem a melltartóm. Mennyi alkoholt ittunk, miféle emberekhez csapódtunk, hányszor és meddig süllyedve erőltettük a szexet álvagányan, hogy ez az egész enyhüljön? Milyen szerelmeink voltak, hogyan sikerültek a szakdolgozat-védéseink, állásinterjúink és ama összes pillanat, amelyben, csendesen vagy hangosan, mondani kellett volna egy darab jó mondatot, de nem ment?

Nekem nem kell táblázat, rákészülés, próba, tanulás. Ott vagyok, jelen vagyok, élvezem, árad. Látva lássanak. Visz az intuíció: egyvalami akadályoz, a szorongás.

Ha ez nincs, minden van.

IMG_3190 copy_resize

Két bejegyzés még:

hogyan szabadultam meg az öngyűlölettől

boldogság márpedig létezik

128 thoughts on “szorongó”

  2. Én még mindig szoktam szorongani, de sokszor kaptam meg életemben, hogy de te (én) mégis miért? Jó fej családban nőttem fel, apám mindig is rajongott értem, és ezt ki is mutatta. A testvéremmel jó a kapcsolatom, együtt nőttünk fel, mindig vitt magával mindenhova, én voltam a húgi. Jó iskolai közösségekbe jártam, rendes tanárok tanítottak. Még a párkapcsolatokban is eléggé szerencsésnek mondhatom magam. A barátaim mindig elfogadtak és támogattak. Van és mindig is volt munkám, még el is ismertek engem; mióta nem vagyok diák, anyagi helyzetem rendezett. Meg tudok és merek szólalni.

    Nincs elálló fülem.

    Ennek ellenére sokat szorongtam, és néha még mindig szoktam, igaz, egyre kevesebbet.
    Már nem is emlékszem, miért szorongtam, de valami olyasmi, hogy nem vagyok elég jó.
    Az írás miatt évekig szorongtam, és bár írni akartam, nem mertem. Még pár hónapja is volt olyan érzésem, hogy röhejes vagyok a blogommal. Ez az írásos szorongásom úgy van, hogy amíg nem látok mást, aki ír, nincs bajom, ha látok olyan, aki ír, akkor viszont szorongani kezdek. Nem mindig, nem mindenkitől, tőled pl. nem, te valamiért inspirálsz, kedvem lesz írni, ha téged olvaslak. A Cinket olvasva is kedvem van írni pl.
    A létbizonytalanságtól és a betegségektől félek, ha ilyenekre gondolok, akkor szorongok, ezért igyekszem ezekre nem gondolni, vagy legalábbis nem szarul megközelíteni a témát.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Azért is lehet, mert mint az alkotó, érzékeny emberek többségének, az idegrendszered is túlérzékeny. Észreveszed a szépséget, figyelmes vagy, nem tompa, és ez azt jelenti, hogy észreveszel minden disszonanciát és porcicát is. És azért is, mert a világ nem kezeli jól a bármilyen különbözést, kitűnést.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, lehet így van, könnyebben elfogadom, ha ezt is beleveszem. Pont most írtam erről, hogy létezik egy jelenség, úgy hívják, hogy szuperérzékenység. Azt jelenti, hogy mélyebben megélsz helyzeteket, látod a részleteket, ezért intenzívebben dolgozod fel az ingereket. Emiatt nagyobb szükséged van az egyedüllétre.

        Kedvelés

      • Pont ilyesmin gondolkoztam. És pont ilyesmire jutottam. De jó… Köszi.
        Az egyedüllét a csendigény még új nekem. Szoknom kell. De egyre jobb.

        Kedvelés

      • De jo ez a poszt, es de jo, hogy hozza meg ezt is leirod. Nemreg fedeztem fel en is, hogy tudatositani kell a szorongast, ugy lehet lekuzdeni: kerdesekkel. Meg csak nem is olyan nagyon nehez. Tulajdonkeppen miert is izgulok? Miert ketelkedem magamban? Miert horgad le a fejem mar elore? Mi ad okot ezekre? Hat semmi, ha belegondolok. Es az ellenkezojere, a magabiztos, nyugodt, emelt feju, derus korbenezesre? O, annyi, de annyi minden, ami sikerult eddig, ami megvan, amit elertem, bebizonyitottam, jol csinaltam, es ami mind arnyekban marad, ha nem figyelek. Sot, en rakom ezeket arnyekba, megszokasbol es rutinszeruen. Es igaz ez a nagyon intenziv, befele elo, reszletekre figyelo szupererzekenyseg is, ezt tanitom most a csaladnak: a vitalis szuksegletemet az egyedulletre es zavartalan nyugalomra. Adok en szivesen magambol itthon es a munkamban, figyelek mindenkire maximalisan, de ha kozben nincs meg egy ingermentes, csendes kozeg ahhoz, hogy valami szellemi tevekenysegben teljesen elmelyuljek es feltoltodhessek anelkul, hogy barki szolna hozzam, akkor egy ido utan – miutan mar feleltem a vesztartalekaimat is, es a testi-szellemi epsegem forog kockan – adni sem tudok. Szetesek, osszeomlok, befordulok. Aki extrovertalt, az ezt magatol egyaltalan nem erti, meg kell neki tanitani.

        Kedvelés

      • Én nagyon is extrovertált vagyok, és értem, pont azt van a szuperérzékenységgel, hogy az nem egyenlő az introvertált személyiséggel. Ezért is érdekes a jelenség.

        Kedvelés

      • Elolvastam, amit irtal, tokeletes :)))) “Azt hiszem, ha egy mondatban kellene megfogalmazni a szuperérzékenység lényegét, akkor azt mondanám, ez egy olyan létállapot, amikor fokozott igényed van “a hagyjon mindenki békén” és a “kuss legyen már” körülményekre.” pontosan. Ugyanazokat a kulcsszavakat hasznalod, amiket en is a tapasztalataim alapjan, a temaban teljesen tajekozatlankent. Neztek mar ram furcsan, amikor ki is mondtam, h valahol nekem nem volt jo, mert tul sok volt az inger, es nem volt lehetosegem, hogy feldolgozzam (amugy ezek hetkoznapi, csak eppen sokemberes, sokadatos, zajos helyzetek, persze). Kozben meg a kivancsisag es nyitottsag maximalisan, csak eppen cikkekre, konyvekre, videokra, filmekre. A szinhaz, bevallom, gyotrelem: tul sok az inger. Es igen, egyertelmuen a zaj a leginkabb zavaro, nem a vizualis inger. Kozben orulok, hogy ez nem autista tunet (ez nem autista tunet? :)) Egyebkent biztos vagyok benne, hogy enelkul nem lehetnek olyan odafigyelo es egyenhez alkalmazkodo tanar, amilyennek tartanak.

        Kedvelés

      • Ugyanilyen igényeim vannak, csak ehhez még három gyerekem is, és a kutya… Tegnap meg úgy éreztem az emlegetet kisvendéglőben, hogy az volna a felelős döntés, ha szólnék, hogy ha még egyszer valaki megcsikordítja ÚGY a székét, vagy visítva bemászik az asztalunk alá, akkor előveszem a vállról indítható rakétámat.

        Kedvelés

      • csak annyit pontositanek igy utolag, hogy szamomra ez nem fokozott igeny, hanem olyan, elhagyhatatlan letszukseglet, mint a levego

        Kedvelés

      • nemtom nekem ez a szuperérzékenység-fogalom eléggé fura, mert az alapján, ami neten található róla, kb. semmi nem különíti el az (egészséges, egyéb fejlődési rendellenességgel v durva szenzoros problémákkal nem küzdő) autisztikus emberek egyik típusától (a szenzoros érzékenység pl. definitív autisztikus jelleg), csak kicsit barátságosabb neve van meg elmosódottabbak a körvonalai, szal nekem kicsit az az érzésem, mintha valaki újra felfedezte volna az atipikus autistákat.

        mármint tényleg senkinek az identitásába nem akarok belegyalogolni, de mondjuk kíváncsi lennék egy kontrollált kísérletre, amelyben szuperérzékeny és hasonló személyiségű/képességprofilú autisztikus embereket próbálnak megkülönböztetni a téma szakértői.

        Kedvelés

      • Én onnan tudom, hogy ez nekem nem jellemvonásom, hogy a kisgyerekes létbe + özvegységbe való belefáradásba, telítettségbe, a faszomtelevan hagyjatokbékén folyamattal érkezett az életembe ez az érzékenység, előtte elég strapabíró voltam. Illetve kiskoromban a tesómék basztattak ezzel, hogy ne gyűrd a szönyeget, ne dúdolj, ne zörögj, azt nyomom most a gyerekeimre. Lehet ezt barátságosan, hogy az érzékenységet sem erőszakolom meg, és a gyerekeimet sem terrorizálom: megszervezni egészen barátságosan, hogy amikor írnék vagy nyugira vágyom, legyünk külön légtérben. Mondjuk ilyenkor tépik ki a virágokat.

        Kedvelés

      • Nekem nincsenek mélyebb ismereteim, így nekem felfedezés, hogy valaki adott vm keretet vagy elnevezést ennek a jelenségnek, én meg pont rátaláltam.
        Egyébként én is azon agyalok így, egy-két nappal a poszt után, hogy lehet ez az egész egy, hm, nem tudom, hogyan fogalmazzak. Szóval, kitalált valami, amivel meg lehet nyugtatni embereket, könyveket lehet írni róla, stb.

        Kedvelés

      • nem hinném, hogy kitalálta, csak gyanús, hogy a kritériumok meg jellemzők nagyon hasonlóak, illetve az autisztikus ismerőseim jelentős része gondolta már magáról h beleférhet ebbe a kategóriába is.

        Kedvelés

      • hat utananeztem, meg csak Aspergeres sem vagyok, nemhogy autista. Sem a teszt, sem a tunetek, sem a kialakulas/gyerekkor alapjan. Meg is lepett volna, hiszen minden tanitvanyom ertekel evek ota, es irto gyakran megkapom dicseretkent, hogy mennyire valaszkesz, alkalmazkodo es turelmes vagyok. Szerintem egy autista minden, csak ezek nem. Szupererzekenyseg maradhat, amennyiben nem tarsul egyeb psziches problemakkal.

        Kedvelés

      • Én pl. esküvőkön borulok ki, nem azért, amiért ilyenkor többen, hogy jajj, nem vett el senki még engem. Egyszerűen túl sok az inger, főleg a családin. Ott van mindenki, akiket ritkán látok, mindenki jön, dumál, hangos, zajos, sok minden történik, ez engem rettenetesen elfáraszt. Két éve az egyik után volt egy morzsaparti, ez egy kertiparti, ahol vasárnap összejön még a banda. Elkapott a sírógörcs, és nem tudtam megmondani, mi bajom van. Egy indokolatlan feszültséget éreztem, szinte szabályos fájdalmat, fáradtságot, nyomást, azt, hogy mindjárt szétrobbanok. Szörnyű volt, életem egyik legrosszabb élménye.

        Kedvelés

      • Én nagyon gondolkodom ezen, hogy ez jellemvonásom vagy nem. Most az, de pont ma beszélgettünk erről egy barátnőmmel, és ő azt mondja, hogy szerinte korral is változik, őt most egyre jobban zavarja már minden, régen nem így volt. Mondta, hogy pl. pont tegnap szólt a férjének, hogy muszáj ekkorát tüsszenteni? 🙂

        A szüleimet kérdeztem erről, ők azt mondják, már gyerekként is ilyen elvonulós voltam, órákra eltűntem a szobámba, néha bejöttek, hogy élek-e még, és ott maszatoltam meg elvoltam magamnak teljesen jól.

        Most egyre jobban idegesítenek a zajok pl., megőrülök az irodában az éles röhögéstől, hangos tüsszentéstől, plattyogva gépeléstől, fiókcsapkodástól. Az a baj, hogy ha szólok valakinek, hogy halkabban, zokon veszi. A székcsikorgatás a halálom, azért járok később ebédelni, mert akkor már csend van. És tök fura, van egy ilyen későn ebédelős társaság. A többiek korábban, együtt, nagy társaságba, hangosan beszélgetve ebédelnek, ez a kései csapat meg olyan, hogy mind egyedül ülünk, olvasunk közben vagy nézünk magunk elé. Én vagy egy kolléganő-barátnőmmel ebédelek vagy egyedül, kb. fele-fele arányban. És egyszer oda jött egy korábbi főnököm, hogy miért eszek egyedül, a többiek is lejárnak, nem lenne jobb velük? Totál hülyének és különcnek néznek, ha nem akarsz állandóan vegyülni.

        Kedvelés

      • a wiki szocikkben nem kapcsoljak ossze az autival, csak az ADD/ADHD figyelemzavarral. Az nekem nincs. Attol autista meg lehetk, majd keresek valami onlany tesztet :)))) remlik, h korabban toltottem mar ki ilyet, es eleg magas erteket kaptam. De ma, kipihenten, illetve kicsendezetten, egy delelott magany utan teljesen oke vagyok, az auti szerintem nem mulna el ilyen konnyen.

        Kedvelés

      • > Meg is lepett volna, hiszen minden tanitvanyom ertekel evek ota, es irto gyakran megkapom dicseretkent, hogy mennyire valaszkesz, alkalmazkodo es turelmes vagyok. Szerintem egy autista minden, csak ezek nem.

        ez mondjuk eléggé sztereotip, szóval nem nyert:D
        attól, hogy türelmes és alkalmazkodó vagy, még lehetsz autisztikus (lányoknál elég gyakori – ha érdekel a téma, akkor érdemes azoknak a kutatásoknak utánanézni, amelyek lányokkal foglalkoznak, közülük ugyanis kevés mutatja a szteretip szociális esetlenséget/rugalmatlanságot gyerekkorában [és ezért töredéket diagnosztizálnak, mert a klasszikus diagnosztikai kritériumok a fiúk gyerekkori működésére van optimalizálva]).

        Pl. Tania Ann Marshall szakpszichológust érdemes olvasni, neki van egy egész jó listája jellemző nőnemű autista-személyiségjegyekről:
        https://taniaannmarshall.wordpress.com/2013/03/22/moving-towards-a-female-profile-the-unique-characteristics-abilities-and-talents-of-young-girls-with-asperger-syndrome/

        sok autisztikus nő dolgozik amúgy segítő szakmában.

        (félreértés ne essék, nem meggyőzni akarlak, hogy ki vagy mi vagy, csak árnyalni szeretném a képet, meg ez amúgy is hasznos tudás).

        Kedvelés

      • ok, es a valaszkesz? az is autista-kompatibilis? erdekel ez, csak most nincs idom olvasni, rovid az ebedszunet. nem az a szocialis rugalmatlansag egyik fo ismerve, h nem tudjak beazonositani mar eleve a helyzetet sem, es abban a partner attitudjet, hat meg az arra adando, erzelmileg es szocialisan megfelelo valaszt? majd utananezek egyszer. Bar sztem a tanitas nagyon nem segito szakma, ha ott nincs allando es azonnali infocsere, megette a fene az egeszet. nalam legalabbis erre alapul: nem frontalis modszerrel tanitok, hanem folyamatos interakcioban, kerdezve-valaszolva-reagalva. Mert akkor vegul is ki autista? Tudjuk, h mindenki annyira, ahol elhelyezkedik a skalan, de ennyire mar csak nem lehet kitolni ezeket a kriteriumokat szerintem (mellesleg a tesztet is megcsinaltam biztos, ami biztos, ami persze nem diagnozis, de megerositesnek veszem a negativ eredmenyt – azon tul, h eleve a tunetek sem illettek ram) De erdekes ez, h a lanyok mashogy, tenyleg megnezem hamarosan a linkedet

        Kedvelés

      • nem tudom, hogy jó szó-e a rugalmatlanság.

        amennyire én látom, a közös nevező az az, hogy az átlagos emberek csoportdinamikáját meg csoporton belüli szociális viszonyait és ezek kifejeződéseit, a kimondatlan üzenettartalmakat meg nonverbális jeleket nem igazán érzékelik „maguktól”, ezért pl. gyerekközösségben vagy egy beljterjesebb munkahelyen eléggé meg vannak lőve.
        a formális szociális szabályok amit pl. a hétköznapi életben/szakmában használ, persze véges rendszer, szóval kamasz/felnőttkorára kb. mindenki megtanulja őket. 😀
        nevezhetjük rugalmatlanságnak, de inkább arról van szó, hogy nem érzékelik ösztönösen ezeket a finom normákat és személyközi (hatalmi) viszonyokat (gyerekkorban a „durva” normákat is sokkal később tanulják meg), és a neurotipikus többségű, norma- és viszonyvezérelt társadalomban ez kb. olyan mintha folyton láthatatlan falakba ütköznél.

        igazából nem nagyon van olyan, hogy egyik vagy másik viselkedésforma jellemző vagy nem jellemző. a neurotipikus emberek között is vannak válaszkészek és nem válaszkészek:)
        az, hogy szakmai – formális helyzetben ki válaszkész, az nem annyira neurológiai működéstől függ (egy pszichológusnak mondjuk per def. válaszkésznek kell lennie).
        az már inkább releváns lehet, hogy mondjuk mennyi energia megy el arra, hogy a kollégák közötti félig formális viszonyokat átlássa és kezelje.

        Kedvelés

      • “amennyire én látom, a közös nevező az az, hogy az átlagos emberek csoportdinamikáját meg csoporton belüli szociális viszonyait és ezek kifejeződéseit, a kimondatlan üzenettartalmakat meg nonverbális jeleket nem igazán érzékelik „maguktól”, ezért pl. gyerekközösségben vagy egy beljterjesebb munkahelyen eléggé meg vannak lőve.”
        a valaszkeszseg a kimondatlan uzenettartalmakra es nonverbalis jelekre valo adekvat reagalas kepessege, ugyhogy nem tudom, mirol beszelunk ennyire reszletesen 😀 foleg, miutan ezt skalan merik, nem pedig prezentalja-nem prezentalja alapon. Szerintem hatszorosan tultargyaltuk, igy lelkes amatorkent. Az, hogy “a formális szociális szabályok amit pl. a hétköznapi életben/szakmában használ, persze véges rendszer, szóval kamasz/felnőttkorára kb. mindenki megtanulja őket.” sok szakmara lehet ertelmezheto, lehet valaki igy remek programozo, noverke, ugyvezeto igazgato vagy taxivezeto, de hol huzodik a hatar egy emberi kapcsolatokra epulo szakma es a hetkoznapi elet kozott? Meglepne, ha valaki egy bonyolult emberi viszonyrendszerre es erzelmi-szellemi interakciora epulo foglalkozas nonverbalis jelei es kimondatlan uzenettartalmai csinjat-binjat mesteri szinten bemagolna/elsajatitana, az ugynevezett “valo eletben” pedig autista modon funkcionalna. De nem vagyok szakember, meg akar ez is elofordulhat. Csak akkor azt mondanak az illetore szerintem, hogy remek tanar, csak nagyon hideg szemelyiseg, es nem tudja erzekletesen atadni az anyagot. Nem bir a csoporttal. Eszkoztelen. Vagy profi ovoneni, mesterien hajtogat, csak gyerek kozelebe ne menjen. Ilyesmi 🙂 Talan.

        Kedvelés

      • hat, beleolvastam a blogja tovabbi, a maganeletet es a hetkoznapi helyzetekre lebontott tulelesi strategiait taglalo fejezeteibe… azert ennek tavolrol sem az az egyetlen tunete, hogy valaki feltoltodesre es nyugalomra vagyik 😦

        Kedvelés

      • Az autizmus nem múlik el, ha kialszod magad. Az vagy van, vagy nincs. A figyelemzavar már összefügg a pillanatnyi állapotoddal. Önmagadat semmiképp se diagnosztizáld:D

        Kedvelés

      • amúgy pl. pszichológiai képzésben (én erről tudok valamennyit, de gondolom [remélem] a pedagógiaiban is) elég jól megtanítják, hogy az ember hogyan viselkedjen a klienseivel, mire figyeljen, milyen mintázatok, módszerek beszédmódok vannak. a helyzetértelmezés abszolút tanulható valami.
        az ilyen formális helyzetek, amikor tanárként, segítőként stb. funkcionálsz, sokkal kiszámíthatóbbak, mint a „való élet” (pontosabban: az informális csoport meg személyközi viszonyok – mert nyilván a bkv ellenőr is egy formális helyzet:D), ahol közben millió dologra kell figyelni.

        meg az a fajta figyelem, hogy mindig számításba vegye a neurotipikusok „hülyeségeit”, ami az autistának nem is jut eszébe (mondjuk hogy milyen témáról ildomos beszélni adott közegben, vagy hogy ne beszéljen hosszasan az aktuális kattanásáról), elég sok energiát emészt fel, és „a való életben” lehetetlen folyamatosan figyelni erre, míg a konkrét szakmai tevékenység ennél jóval kevesebb és behatároltabb idő.

        Kedvelés

      • Mau: nem, valaszkesz alatt azt ertettem, amikor konkret helyzetekre adekvat (nem csak tamogato, hanem barmilyen, az egyeni szituacioban mukodo) valaszt kepes adni az ember. Nagyon erdekes, amit errol az autista tanar(nonek gondolom valahogy) ir, ugy latszik, ezek azert megiscsak alaposan kitanulhatoak, meg ilyen emberi kommunikaciora epulo teruleten is. Jo neked, ha sok hasznosat tanultal, en a pszicho es padagogia tanulmanyaimra csak nyomokban emlekszem. A modszertan tobbet ert, de ez is csupan annyit jelent, hogy volt olyasmi, amit fel tudtam hasznalni belole. A gyakorlotanitas honapjaiert szinte kar volt. Tanarra egyertelmuen a husz ev tapasztalat tett.

        Anna: de, diagnosztizalom, kezelem is :DDD Figyelemzavar? Azt is. Ha van, ha nincs (nincs).

        Kedvelés

      • szilfa: nem én tanultam, közeli ismerősöm pszichológus, és amennyire a beszélgetéseinkből leszűrtem, a (terápiás szakirányoknál legalábbis amin ő volt) elég sok gyakorlati része van a képzésnek, amelyek a hatékony hozzáállást, kommunikációs stílust, helyzetek független szemléletét, kvázi „terapeuta-üzemmódot” kialakítja, plusz ott van az emberismeret-anyag maga. ezeket egy átlagos embernek is meg kell tanulnia, hogy pszichológus legyen, még ha adott esetben könnyebben is azonosul a többi hozzá hasonló ember problémáival, mint egy autista – terapeutaként amúgyis pont nem az azonulás a feladat, hanem a független személése a helyzetnek + hatékony (szakmai) reakció.

        Kedvelés

      • Én is robbanok ha nem hagynak elmélyülni.Apám is olyan félrehúzódós volt,egy csendes zugot keresett( volna) magának.
        A vélemények megoszlanak.
        Anyám szerint egyes emberek nem képesek osztott figyelemre,olyan hasonlattal élt mint az ellenzőt viselő ló látásmódja,mármint olyan vagyok én is.
        Szerintem a gondolkozásmódtól függ. Elmélyülten gondolkozni, elmélkedni nem lehet zavaró környezetben.
        Az embernek joga van intimitásra.

        Kedvelés

      • esküvői kiborulás-ugyanugy vagyok én is,ezért is nem szerettem volna esküvői ünnepséget rendezni.Az egyik barátnőm esküvőjén ami nagyon szép volt,jól is éreztem magam de a végén kezdtek pátyolgatni mert azt hitték részeg vagyok.
        Furcsa volt nekem is.Még igy vagyok a nagy tömeggel .Testen kivüli érzésem is volt egyszer mikor vonultam ki a szinházból a tömeg közepén. Tudatalatti? Ösztönös hatások?

        Kedvelés

      • Talán nem szép dolog fennakadni egy mondaton, ami nem is egy lényegi mondat és hogy ez talán nem is az a hely. De egyszerűen nem tudom megtartani magamnak: (és, szilfa, nem támadásként, főleg nem kioktatáskánt, csak egyszerűen) olyan szomorú leszek, amikor egy autistát “nagyon hideg szemelyiseg, es nem tudja erzekletesen atadni az anyagot” – ilyesmivel írnak le. Nekem történetesen van egy nagyon közeli valakim, aki autista és minden, csak nem hideg. És amikor három éves volt (egyéb dolgokról beszélni még nehezére esett), egy vízimalom működéséről olyan előadást rittyentett az arra járó turistáknak, hogy azt nyugodtan lehetett érzékletesnek nevezni. Amennyire egy három éves lehet érzékletes. Mindenesetre hatásos volt.

        Kedvelés

      • de, banya, teljesen szep dolgo ilyesmin fennakadni, gondold meg, ha tudnal errol, en meg nem, es szo nelkul hagynad 🙂 teljesen igazad van, azota bele is olvastam ennek a nonek az eletebe, es felulbiraltam magam. Nem tudtam eleget az autizmusrol. Volt rola feluletes tudasom innen-onnan osszeszedve (Temple Gardner, riportok, cikkek, ismerosok), de nem eleg. Csak batran a fennakadassal, lenyeges mondat volt 🙂

        Kedvelés

      • esonek is: lagzitulelesi strategiam egy konyvvel bezarkozni a wc-be. Senki nem keres, nem kell felni. Persze a konyvet nem szabad otthon felejteni 🙂

        Kedvelés

      • sokszor több helyzetben jól fogna a stratégiád 😀
        nemhiába az abszolut jólét képzete nálam , még gyerekkoromból ,árnyas erdőben lakni.

        Kedvelés

    • Sokat gondolkoztam a tiedhez hasonló szorongásaim okán. Van a teljesitmény szorongás ,ami engem is nagyon jellemez. a legkomolyabb feszültdégeket bennem épp ez okozta.
      Az első jel ,amikor irni tanultam nagy lendülettel,akarással,annyira szoritottam a pennát,hogy egy nagy keményedés keletkezett az ujjamon ami máig megmaradt.
      Ha szorongtam végül mindig az fájt,hogy nem teljeditettem jól.
      Azt már nem tudom melyik volt az első a rossz teljesités,vagy a szorongás.Az okban nem vagyok biztos.
      Mert végülis nem az zavar ha valaki jó,vagy jobb, hanem az,hogy én nem vagyok akadálymentes, belső rács zár el a vágtatástól.
      Örülök,hogy tipusomnak előnyei is vannak,mert néha meglepően érdekes dolgokat tudok kihámozni a káoszos világomból,addig forralom fejemben a dolgokat hogy némelykor megjelenik némi eszencia is. Nagyon ritka, alkalomtól függ.
      Mivel nem vagyok harcos természet csak ritkán adódik magától alkalom.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  3. Hű, ez nagyon ismerős! Gyerekként, kisiskolásként nem voltam szorongó, bátor voltam és belemenős, nem aggódtam, nem gondolkodtam, de aztán jött a törés, majd a kamaszkor és én majd halálra stresszeltem magam minden apróságon. Egyszerűen féltem mindentől és mindenkitől, nem akartam semmit, csak elbújni. Anyám, a tanáraim ebből semmit nem észleltek, senki sem szólt, senki sem foglalkozott azzal, hogy nekem nem jó, hogy én szenvedek, gyötrődöm – még én magam sem tudtam, hogy ez szenvedés, én azt hittem, ez az élet.

    Egyedül a gimis ofőm vett észre valamit a súlyos szorongásaimból, depressziómból, említette is anyámnak, aki hazajött, és kikérte magának, hogy velem gond lenne, utalva rá, hogy ne is legyen – az ő nevelésével? lelki gond? egyáltalán, lélek?. Onnantól még jobban ügyeltem, hogy semmi ne látsszon rajtam, bár otthon nem kellett – 19 évesen irtózatos szerelmi bánatomban a poklok kínját szenvedtem, minden éjszakát átbőgtem, 52 kilóra fogytam, minden vírust, tüdőgyulladást elkaptam, de anyámnak az se tűnt fel. Ha felvágom az ereim, azt mondta volna, mint szülők ilyenkor általában, hogy nem volt semmi előjele az öngyilkosságnak.

    Az egész egyetemet szorongva, rettegve kezdtem, de ott már oldódtak a dolgok és ma már kevésbé félek, de azért még mindig minden új dologtól képes vagyok irreálisan rettegni. Egyszer egy új munkától annyira bepánikoltam, hogy egy hétig félelemben éltem, rémálmodtam és a sarokban zokogtam előtte este, hogy én nem merek elmenni, és másnap reggel, míg a terembe nem értem, olyan voltam, mint egy lábon járó hulla. És amikor elkezdődött az egész, minden a helyén volt, ment, beszéltem, mosolyogtam, sőt élveztem – az egész projekt nagy sikerrel és elégedettséggel zárult, mind a megbízó, mind az én részemről. Ami durva, hogy ez nem egyedi eset volt, többször is előfordult… Ez a megmagyarázhatatlan szorongás tart vissza sok mindentől, mert komolyan, már nem maguktól a kihívásoktól félek, hanem ettől az állapottól, ami előttük tör rám kivédhetetlenül, és annyira kínos és valószerűtlen és annyi fizikai és lelki fájdalommal jár, hogy sokszor nincs erőm nekivágni. Aztán van, amikor nyoma sincs, én nem értetlenül állok, hogy mi a fene, itt van előttem egy nagy kihívás, én meg szépen teszem a dolgom és nem félek – ezt nagyon élvezem, csak sajnos nem tudok rájönni, hogy miért van, hogy egyszer szorongok, máskor nem.
    A depresszióm, vagy mi van nekem, az is ilyen, tök kiszámíthatatlan és főleg utólag visszanézve végtelenül gáz, sőt ijesztő – mostanában kezdek rájönni, hogy sokkal súlyosabb, mint gondoltam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Igazából az egész életem az ez ellen való tevésről szól, mindent igyekszek úgy szervezni, berendezni, hogy ezzel a lelkialkattal is működni tudjak. Ha belegondolok, párt is, munkahelyet is úgy választottam – és óriási szerencse, hogy egyáltalán volt választásom – hogy passzoljon a tüneteimhez. Mindig a biztonságra törekszem, a nyugalomra, a békére, arra, hogy lehetőleg kerüljem a stresszt és a felzaklató helyzeteket, a traumákat, és igyekszem minél kevesebb kockázatot vállalni, mert tudom, hogy nehéz helyzetekben milyen gyorsan jöhet az összeomlás. Érdekes, hogy válsághelyzetben egész jól helyt tudok állni, de a hosszú távú terhelést nehezen bírom – keményebb vagyok már, mint régen, és sok mindenre képes vagyok, amire korábban nem, de mindig szembesülnöm kell vele, hogy akármennyit is fejlődjek, a sötétség, a félelem és a szorongás mindig velem marad és ha gyengül a koncentrációm, a tudatosságom, amivel küzdök ellene, akkor jön és megesz. Erre jó példa az utóbbi pár hónap.

        Igyekszem koncentrálni a jó dolgokra, sokat lenni a természetben, olyan emberekkel, akiket szeretek és akik jó hatással vannak rám. Fontos, hogy olyasmiket csináljak, amiket élvezek, a kreatív tevékenységek, az olvasás, a sportolás mind nagyon kell – az utóbbi szerintem kifejezetten fontos, és ezért van az, hogy ha nincs rá időm, energiám, akkor előbb-utóbb mindig rám köszönt a sötétség. Jól esik az állatok közelléte is, ezért vannak a cicák is – a dorombolós összebújások felérnek egy terápiával.

        Kedvelés

      • Majdnem én is írhattam volna. Írtad, hogy magabiztos gyerek voltál, majd jött egy törés – kíváncsivá tettél, hogy mi volt az. Nálam szülők válása, majd anyám összeomlása, depressziója, alkoholizmusa, és az ezzel járó elszigetelődés, szégyen 10 évesen. Most már tudom, egy pillanat alatt kellett (volna) gyerekből felnőtté válnom, anyám meg mint egy gyerek, kapaszkodott belém. Csaknem 30 év telt el azóta, azt mondják kiegyensúlyozott vagyok, persze, de milyen áron? Tele meg nem lépett, ki nem próbált dolgokkal, téves pályaválasztással, ki nem bontott tehetséggel. Olyan, mintha lenne valahol egy elveszett másik életem, felszabadultabb, kiteljesedett.

        Kedvelés

      • elso lepes ezeket tudni, a tobbi (valtozas) johet kesobb, remelem… negyvenen tul var rank rengeteg pozitiv dolog, amit elotte tapasztalat es ralatas hijan nem tudunk, nem tudhatunk elerni. Csinalni kell, lepesenkent. En drukkolok, szerintem menni fog.

        Kedvelés

      • Nálam is a válás volt ennek az oka, a közben zajló, majd az utána történt események. Az én anyám nem ivott, hanem pont ellenkezőleg, mindent megtett azért, hogy legyen mit ennünk, felvennünk, tanulhassunk, de mivel ez túl sok erejét vette igénybe, keményen is bánt velünk: sokszor üvöltözött velünk, elvert miket, nem volt türelme hozzánk. Mikor kiborult, volt, hogy felment a padlásra, hogy felköti magát, mi meg ott remegtünk, hogy mi lesz, apám pedig elhanyagolt minket. Elszegényedtünk, nem volt pénz, és ez állandó rettegéssel töltött el. Előtte nagyon jó volt otthon lenni, védő, de bátorító családi környezetben nőttem fel, így különösen nagy volt a kontraszt.

        Az iskolai eredményeim romlottak, befordultam, perifériára kerültem, és én lettem az, akit az osztálytársak folyamatosan csúfoltak, bántalmaztak. Kamaszként már értettem, hogy miért történt mindez, és kb. húsz éves voltam, mikor minden a helyére került – ami jó volt, mert legalább tudom az okát, de sajnos a tünetek attól még jelentkeznek.

        Én is teljesen úgy érzem, mint te, hogy valahol elveszett az életem és elveszett az, aki lehettem volna – az, aki most vagyok, egy roncsolt, toldott-foldott verzió.

        Kedvelés

      • Jajj, Arita, és Bóbita! ❤
        Csatlakozom, ha szabad. Szintén törés, szintén válás…
        Pedig én extrovertált, magabiztos, szókimondó, vidám gyerek voltam eközben is. Kívülről. Már látom, hogy pont azért, hogy ne kelljen agyalni, szorongani.
        Azért volt, hogy felszínre tört. Nyüszítve belesírni a törölközőbe a WC-ben hajnalban, rémálom után, 14 évesen a középsulis felvételi előtt, hogy mi lesz, ha hibázom, és egy életre elrontom az egész életemet… És sehol senki, akivel beszélni lehetett volna erről, aki megnyugtat, hogy ugyan már, tévedni szabad, változtatni is bármin, és az élet izgalmas, nem kell félni…

        Én most kezdek rálátni arra az önmagamra, aki lenni tudnék, ha…
        És most látom, hogy mennyi év ment el felesleges pánikolásokkal a gyerekes, butácska, rossz következtetéseim miatt.
        Jelenleg tanulok annak örülni, hogy találkozom önmagammal, és hogy még semmi sem késő, nincs elveszve minden. Még nagyon sok minden lehet. Izgalmas kihívásnak érzem most ezt.
        Hinni szeretném, hogy sikerülhet, és fogok én még szügyig úszni abban a bizonyos zúgó folyóban. És akkor egész leszek, és boldog.

        Kedvelés

      • o, ha egy varazsutesre lehetne, de szivesen elinteznem… igy csak egyutt erzek a bennetek lako szomoru, megtort gyerekkel es a gyogyulo, kibontakozo felnottel

        Kedvelés

      • Nagyon megerint, ahogy ezekrol ti mindannyian irtok.
        Valahol bennem is biztos felsirnak ezekhez hasonlo elmenyek.
        Szerintem ezeknek nagyon sok koze van ehhez, amit itt irsz “mi lesz, ha hibázom, és egy életre elrontom az egész életemet” Ronda szorongato batyu ez, ami innen-onnan osszejon, majd az a vege, hogy nem lepsz arra, amerre netto orom vagy szimpla joerzes.
        Engem is guzsba kotott ez a para, azt hiszem mar csak emlek, hogy rettegtem a hibazastol, annak csak a lehetosegetol is. Elkepeszto eroket tudott elohozni, de elviselhetetlen, az egeszsegemet is megviselo stresszszinttel jart. Legalabb egyszer aztan igazan sikerult atlepni a sajat arnyekom ezugyben, ami sokaknak vakmerosegnek tunt, nekem viszont azota megszunt a perfekcio-kenyszerem. Vagyis inkabb: tovabbra sem esik jol hibazni, meg hajlok arra, hogy ha lehet azert legalabb a tokely nyomaban jarjak, viszont nincs bennem a hibazas lehetosegetol szorongas, sot azt is elviselem, jol viselem, ha vegul tenyleg hibazom. Bar ugye, kerdes, mit jelent hibazni? Ma mar csak annyit, hogy nem az jott ossze, amire szamitottam-vagytam. Mas lett, de azzal is lehet es tudok kezdeni valamit. Ilyesmi.

        Kedvelés

      • Én, úgy nézem, elrontottam az egész életemet. Ez a sjaát döntésem volt, mindent lehet tudni rólam, kozmaszilárdostul, a legutolós parámat és szeégyenteljes sztorimat is. Akárkit megismerek, ha utánam néz, visszahőköl.

        És (ez a jelenlegi feladat) én még ezt is kacagva, felszabadultan kezelem: hát legyen ez akkor afféle szűrő, felületes kapcsolatok úgysem érdekelnek, kellek-e egészen (sajátos körülményeimmel, ám mindig korrektül, tisztességgel)?

        Kedvelés

      • Az én anyám szavajárása: kiugrik az ablakon. Vagy: szíven szúrja magát. El nem tudom képzelni, hogy annyira kiboruljak, hogy ilyeneket mondjak a gyerekemnek. Egyébként – és ezt tekintsük a múltam pozitív hatásának – kevés dologban vagyok annyira biztos, mint hogy nem fogom a gyerekemre nyomni a saját feszültségeimet, és gondos anyja leszek, bármi történjen velem. Valahogy az, hogy ilyen fiatalon kellett magamon segítenem (és bár sodródtam egy ideig, nem nyelt be az önpusztító életmód), adott egy olyan megtapasztalást, hogy ha valamit nagyon fontosnak tartok, azért a végsőkig kiállok és küzdök, csak ahogy te is írod, ez tartósan nem megy.

        Kedvelés

      • Néha baromira idegesít, hogy itt kiteregetem a lelki szennyest, ugyanakkor nagyon sokat számít és sokat segít, hogy leírhatom – már ennyitől is jobban érzem magam – és olyan emberekkel beszélhetek, akik szintén ismerik ezeket a problémákat.

        Ne értsetek félre, nem örülök annak, hogy nektek is rossz, de azzal, hogy a kínunkat megoszthatjuk egymással, kevésbé érzem magam elszeparáltnak a világtól, és több reményt látok a magam számára is a normális életre.

        Kedvelés

      • És én is, majdnem pont így… basszus, mennyien lehetünk?
        “valahol elveszett az életem és elveszett az, aki lehettem volna – az, aki most vagyok, egy roncsolt, toldott-foldott verzió.” – majdnem szó szerint így szoktam fogalmazni. Nem szokták érteni. A legtöbben kiegyensúlyozottnak látnak, én meg magamban nem tudom, sírjak vagy nevessek, ha mondják.
        Arita, én nagyon örülök, hogy írsz ide, bólogatok mindig, nagyon szeretem, amit és ahogy.
        És – jaj, ez hülyén hangzik, meg itt kicsit off is, de azért csak leírom, régóta tervezem – nekem követendő példa vagy, a tudatosságod, meg az az érzékenység és intelligencia, ami benned van, meg hogy ilyen múlttal és sérülésekkel is lehet az embernek mégis jól működő párkapcsolata (én rosszabb időkben azt gondolom, lehetetlen, de te vagy az élő példa), meg a szakmai dolgok is, a diákokhoz, tanításhoz való hozzáállásod, stb.

        Kedvelés

      • Igen, bár még kicsi, nincs egy éves. Tudom, hogy sokszor naívság “én biztosan nem…” típusú dolgokat mondani, főleg gyereknevelés kapcsán. De sokszor tapasztalom, hogy a belőlem jövő ösztönös anyaság miben mond ellen az anyámtól érkező tanácsoknak, és megnyugtató, hogy elhanyagolt gyerekként tudok biztonságot adni, még a saját érzelmi mélypontjaim idején is.

        Kedvelik 1 személy

      • Bocsánat, ha úgy tűnt, hogy azért kérdeztem, hogy azt mondjam “majd megtudod”. Inkább tanácsot kértem volna, kérdéseim lettek volna a hogyan felől! 🙂
        Mert én is szerettem volna nem úgy, mint a szüleim, és RENGETEG dologban sikerült is változtatnom, de ha fáradt vagyok, vagy stresszes időszak van, és önkontrollt vesztek, akkor bizony előfordul, hogy mégis a gyerekeimre nyomom a saját feszültségeimet.
        Most azt tanulom, hogy ezért ne bűntudatot érezzek, és ne kezdjek el maszatolva magyarázkodni, hanem élesen lássam a helyzetet, az okokat, és álljak le minél előbb. Ne a szégyen öntsön el ilyenkor, hanem a helyzet orvoslása. Már ha ott és akkor képes vagyok rá. HA nem, akkor inkább pofa be, és vonuljak el megnyugodni, majd később térjek vissza rá.
        Nekem nagy dolog, hogy már tudok örülni annak, hogy idáig eljutottam.

        Kedvelés

      • ” anyám szavajárása: kiugrik az ablakon”
        anyám mindig azt mondta,hogy elbujdosik,meg sokszor féltem nehogy kiugorjon az emeletről,pedig nem történt semmi.
        Nem olt olyan nehéz gyermekkorom mint a szüleimnek,de azért már hatéves koromtól sok felelősséget hordoztam a szúk és tágabb családban is. Akkor természetes volt,de mondhatni nem voltam gyermek.
        Nem is lett volna baj,de később mikor felnőtt kellett volna legyek gyengének bizonyultam,meglepődtem saját magamon.Csalódtam az erőmben.

        Kedvelés

      • arita,
        a szorongás,szerencsétlenség érzés nekem is serdülőkorban kezdődött, gyerekkoromban magabiztos voltam én is.Emlékszem azért arra ,hogy ha a doktornéni akinek erős volt a hangja,meg a státusza is nagyon magas,csodálatos,megfélemlitő volt nekem-csak hozzám szólt,és én már sirtam is.
        Mással személlyel nem fordult elő ez.Doktornő szerettem volna lenni,de nem sikerült 🙂
        Egy másik jel az érzékenységre: többszor előfordult még tizenkét éves korom előtt,hogy ha borús idő volt,minden ok nélkül,csak úgy sirtam.
        Valami agyi kémiai dolog is van azt hiszem.

        Kedvelés

      • @Pillanat! Úgy vagyok, mint Aritareal, olyan jó olvasni, hogy nem csak én öntöm a stressz miatti problémáimat a gyermekeimre! Nem azért, hogy a más gyerekének se legyen jobb, hanem hogy tanulnék hogyanokat, megoldásokat!

        Ugyanis én is, “ha fáradt vagyok, vagy stresszes időszak van, és önkontrollt vesztek, akkor bizony előfordul, hogy mégis a gyerekeimre nyomom a saját feszültségeimet.” És tényleg napokig bűntudatom van. Tanulnom kell, hogy:

        “Ne a szégyen öntsön el ilyenkor, hanem a helyzet orvoslása. Már ha ott és akkor képes vagyok rá. HA nem, akkor inkább pofa be, és vonuljak el megnyugodni, majd később térjek vissza rá.” De ezt hogyan???

        Kedvelés

      • NoMe. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mikor valamilyen rossz szokásomra felfigyelek, elkezdem analizálni, miért szeretnék róla leszokni. Aztán egyre többször veszem észre, hogy megint az van, megint analizálok, de úgy hogy nem engedek a bűntudatnak, önmarcangnak, hanem csak tudatosítok. Erről le akarok szokni, és le is fogok. Ha belefutok mégis, olyankor nem bántom magam, hanem tudatosítom azt, hogy milyen jó, hogy már egyre hamarabb veszem észre, és dicsérem magam, hogy de jó, hogy már itt tartok.
        Ez azért fontos, mert ha a bűntudattal vagyok elfoglalva a realizálás helyett, akkor nem tudok később se figyelni az adott konfliktusra. Pl. hogy nem kellett volna kiabálnom a gyerekkel.
        Ilyenkor is analizálok, miért nem, miben volt-nem volt igazam, és ezt az ő korában, hogyan is kellene megbeszélni vele hogy értse.
        Sokszor elég annyi, hogy elmondom neki őszintén, hogy fáradt voltam, nem akartam megbántani, sajnálom, de attól még az igazság az hogy… ls tények. Ilyenkor általában ő szokott vigasztalni engem, hogy semmi baj anya, nem haragszom! Akkor tudom, hogy én is nagyot léptem, és ő is tanult valamit konfliktuskezelésből. S ami a legfontosabb talán, hogy nem a tehetetlen, kiszolgáltatott harag marad meg benne.
        Valahogy ilyesmi…

        Kedvelés

      • JA és ha egy vitánkban értetlenkednek, és érzem, hogy most szívesen szétütnék valamit dühömben, és ők csak mondják, hogy “de mééééért?”, akkor sokszor csak sziszegve annyit tudok mondani szikrázó szemmel, hogy azonnal tűnjenek a szemem elől ha jót akarnak, mert még egy szó és csúnyán fogok kiabálni. Ilyenkor már érzik, hogy jobb, ha eltűnnek a szobájukban. Sokszor teszem azt is hozzá, hogy ha majd mindenki lenyugodott megbeszéljük, de amíg én nem megyek hozzájuk, addig ne merjenek szólni hozzám. Betartják. Mert tudják, hogy ha lenyugodtam, akkor bármiről beszélhetünk, kérdezhetnek tabuk nélkül. Olyanról is, hogy miért lilul el ilyenkor az ember feje, és nem kaphatok-e agyvérzést, ha gyakran felhúznak. 🙂
        Persze ők már nagyobbak (8, 10 év), egyre többet lehet velük az emberi dolgokról beszélgetni. Míg kisebbek voltak, rosszabb volt nekem is.

        Kedvelés

      • Koszonom! Lehet, hogy jo uton jarok: kaptam mar en is vigasztalast a kicsiktol. Egyet tanultam most: tudatositanom kell. Es idot hagynom magamnak. Enyimek kisebbek, es nagyobb a korkulonbseg: majdnem 9 es majdnem 5. Remelem, jobb lesz majd nekem is! Meg egy koszi!

        Kedvelés

    • Ez az új helyzetektől való (munka, megbeszélés, néha ismerkedés, sőt akár egy buli is) szorongás tökéletesen pontosan így van velem is. Hol így hol úgy, és nem tudok rájönni miért rettegek néha és miért vagyok lelazult máskor.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • uh, a törés nekem is megvolt, azóta van ez igazán, csak ez 30! évesen kezdődött (6 éve) felnőttként, pedig addig egész jól bírtam a gyűrődést, azóta még a széltől is…

        Kedvelés

  4. Rólam csak anyám tudja, meg mostanra talán, részben a férjem is. Mindenki más azt hiszi, hogy szarok én a világba és nálam magabiztosabb ember nincs is e földtekén… Rossz ez így, mert nem fogják meg a kezem, amikor kellene, hisz nem tudják, mennyire szükségem lenne egy kis megerősítésre.

    Közben a legnagyobb lányom látványosan szorong az egész világtól és engem ez annyira, de annyira idegesít…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Én is így, most épp ilyen körben, napok óta nem érem magam utol a munkában, napi +3 óra kellene még, de nincs, túlterhelődtem, mindenki idegesít, mindenki terhemre van, a gyerekekkel nagyjából kitartok önfegyelemmel, de az is mintha az utolsó maradék energiámból menne.
        Hízom is, bassza meg.

        Kedvelés

      • Tarts ki. Lesz munkaügyi enyhülés? Hogyan lendítsünk túl? Tök jogos, ha mindenki idegesít, két nyugis nap kéne. Május 1. is jön, meg blogszületésnap!

        Kedvelés

      • Köszi, igyekszem. Egy nagy projektem van, holnap kellett volna leadnom, de kaptam rá két munkanapnyi haladékot, rá fog menni a hétvégém, de így meglesz keddig. Utána elmegyek 1 hét szabadságra, addig kell kitartanom.
        Edzés helyett is dolgozom, főzni nincs időm és tényleg minden és mindenki irritál. Magam számára is riasztó vagyok így.

        Kedvelés

  7. Én NAGYON szorongok. Mindig is így volt. Sokszor egyébként ez vitt előre, mert folyton a nagyobb ellenállás felé mentem, ezen viszont szorongtam, ami arra ösztönzött, hogy túlteljesítsek. Így is lett. De attól még közben kész idegbeteg vagyok. Most tanulok nem szorongani. A szöveg elején az jutott még eszembe, ami nekem nagyon fontos alapélményem, hogy rólam azt állították gyerekkoromban, hogy én nem vagyok az a bújós, testkontaktos, szeretgetős típus, én másmilyen vagyok, máshogy szeretek. El is hittem, ők az okosak, a felnőttek, én tényleg nem szoktam bújni. Mikor megismertem a férjemet, váratlanul kiderült, hogy nincs nálam bújósabb ember. Éppcsak kellett hozzá valaki, akihez _mertem_ odabújni…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Én szorongó bajnok vagyok.Nem volt nálam erősebb e területen.A szakdolgozatom megvédésekor
    Rudotel tablettát vettem be, megdicsért a szaktanárom,hogy tiszteletreméltóan szerepeltem.
    Akkor láttam,hogy a nyugtató jó,és milyen kár hogy nem szedtem a tanulási időszakaimban,mert a szorongás miatt alig maradt valami a fejemben sokszor.
    Jártam pszihológusgoz a tanulási nehézségeim miatt, neurovegetativ tüneteim is voltak.Ő nem magyarázott semmit csak pulzusszabályozót adott,meg gyomorfekély megelőző tablettát.
    Mikor munkehelyre kerültem,és még mindig izzadt a tenyerem,bepánikoltam a feladat láttán azt mondtam magamnak-lányom, ha nem tudsz uralkodni magadon akkor véged, nem jutsz semmire az életben.Ekkor egyszerűen eldobtam magamtól szorongásom egy részét, sikerült !

    Az egyetem annyira kikészitett idegileg,hogy hazaérkezésem után depresszióba estem.Szerencsére helyre jöttem belőle de nem mertem újabb talulmányokba kezdeni többé.
    Néhány éve egy állásinterjún egy vizsgatesztet végeztem,és bár tudtam amit kellett ,annyira dobogott a szivem,hogy megijedtem.
    A váratlan,nem átgondolt helyzetekben még mindig bepánikolok. Vén fejjel nem oldottam meg eléggé az önkontroll problémáját.
    Fejlődésemet azon mérem,hogy milyen gyakran álmodok az egyetemi vizsgáim borzalmairól,és egyáltalán kell-e még vizsgázzak, vagy ok vagyok,befejeztem az önmarcangolást.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Nálunk még ma sincs mit várni az orvosoktól,pszihológusoktól az emotivitási problémák megoldásában,és egész életek mennek rá a kinlódásra,a saját korlátok leküzdésére. Milyen szépen ki lehetne bogozni a szálakat !
        “Az elme, ha megért, megbékül,
        de nem nyughatik a szív nélkül.
        S az indulat múló görcsökbe vész,
        ha föl nem oldja eleve az ész.”

        Kedvelés

    • Ez nem önkontroll probléma. Ill inkább a túlzott önkontrollé. Inkább lazaság-probléma.
      Amúgy suliban (versenyistálló Kolozsváron) én is ilyen voltam. Kellett jó tíz év, hogy utána aztán főiskolán leszarjam az egészet. Évfolyamtársakat egyszer meghallgattam vizsgázni, megállapítottam, hogy ez nem az a mezőny, ahol idegeskednem kell, csak ne hallgassam őket. Később utáltak, mert csak vizsgázni jártam be, precízen az elejére, hogy ne kelljen résztvennem az egymást behergelő jajdevérengzéslesz-nemtudoksemmit ajtóelőtti nyavalygásokban. Csak mogorván néztek, hogy persze te úgyis ötösre vizsgázol, mondtam, pontosan, bementem, kijöttem, hazamentem. Nem kell hagyni, hogy a többiek erodáljanak.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

      • Igen Matifa,
        eszembe jutott,hogy akkor nyujtottam a legjobb vizsgateljesitményt amikor már minden reményt feladtam,és azt mondtam-nem érdekel,vagyis leszartam ,nem lévén más kiut.

        Kedvelés

  9. Ez most nekem is jokor jott. Nekem is van egy ilyen majres oldalam, a fo ellensegem nekem is az inkompetencia, tehetetlenseg, az, hogy “na buta, ezt se tudod, hat ez alap” (gonosz hangocska a fejben)…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Ha jól emlékszem, a downshifting mozgalmat fordították le így, hogy calea lentă. Régebben nagyon megfogott Raluca Stroescu története – miközben ő csak az egyik véglet, és beteg világ az, ahol az egyik fele már azon rí, hogy gy szalmaszálat keresztbe kell rakjon, a másik meg – pszichés vagy társadalmi okokból, Stroescu az előbbi, a Karoshi-szindróma áldozata, az, akit “lehet hajtani” – halálra dolgozza magát. A munka nem ellenség vagy szükséges rossz kéne legyen, de azt csinálunk belőle. Jelenlét, már megint.

        Kedvelés

      • Bocs, műszak vége után még egy órás cafeteria-hegesztés, kicsit kaotikusan fogalmaztam. Szóval anno ez a downshifting-dolog elgondolkodtatott, hogy mennyire szélsőséges a viszonyunk a melóhoz, holott csak mi csinálunk embert felzabáló rémet belőle. A szervezés. a vezetők cinizmusa, a beosztottak látóköre… Raluca Stroescu esetében is az lehetett, hogy a főnök csak örült, hogy őt “lehet hajtani”, és ő lepődött meg a legjobban, hogy miért állt egy reggel mentő és halottaskocsi az irodaház előtt. Hát azért, mert nem kellett volna hagyni, hogy Stroescu, mint középvezető, egy három hónapos projektet három hét alatt akarjon összerakni négy órákat aludva bent az irodában, minimál kaján stb.

        Kedvelés

      • Vagy a gondolkodas. Nem is az a lenyeg, hogy _mindent_ csinaljunk gyok kettovel s a haza fenyre derul, hanem hogy esszel…

        Kedvelés

      • Nem, nem így értem, vagy csak kavarom magammal.
        Engem a kimondás döbbent meg, meg az erő, ami át bírja ezt fordítani és, hogy elhiszem neki.
        Mert én nem hiszek ám semmi ilyesmit, semmi homokot és igazgyöngyet és teher alatt a pálmát.

        Kedvelés

      • Azt jelenti, hogy nagyon sokan felületesen szimpatizálnak velem, aztán ha megtudják a nevem, rámkeresnek, és akkor szembejön ez a furcsa, nagy önmegmutatásom, és még hússzor annyi szar és macera, amit mások tapasztottak rám névtelenül vagy aljas irigységből, ahogy mindenki velem foglalkozik, visszajár ide engem gyűlölve is, elemez, fórumokon taglal, a kiállásom bizonyos ügyekben, ettől konfliktusosnak, zavarosnak tűnök, nem is értik az egészet, meg félnek is, hogy megírom őket, és akkor egy csapásra vége van. Enegm mindenki megnézegethet, úgy van felépítve a blog tárgya, témája, írója, Gerle Éva.

        Úgysem tudok mit csinálni ellene, és olyan jó nekem. Inkább megrántom a vállam, felemelem a fejem, élvezem a hajnali napfényt, berohanok az erdőbe, eszem egy kis kókuszcsipszet. Nem félek és nem tagadok semmit. Nem áll módomban. Mindennél erősebb bennem, hogy író vagyok. A “szeressetek, fogadjatok el, ne ütközzetek meg rajtam” vágynál biztosan. Ez az én életem, ez vagyok én, és így semmi sem nehéz.

        Kedvelés

      • Hogy iró vagy az nem kell kompenzálja az életedformádat. Már az elején mikor olvasni kezdtem amit irtál magadról megdöbbentett az erő,nagy szellemi és testi kapacitás amivel képes vagy élni az életet ,szügyig belemenni a közepébe.
        Mivel jobb ha valaki óvatosan figyeli az életet maga körül,és ő maga nem vesz részt benne.Az csak szemlélő marad. Nem annyira hiteles.

        Kedvelés

      • Jaj, én nagyon. Minél narancssárgábban akarok létezni, és leszakad a plafon, ha megkívánok valakit, tejúttá válik a sperma. Ez mindig is így volt, és betudtam a pajzsmirigy-túlműködésemnek, de jellemvonássá vált. És minden más tompa, kevés, közhelyes. Sznobnak tartanak, szélsőségesnek, nyugtalannak. Ez megmaradt, pedig már nyolc hónapja gyógyszerezik a pajzsmirigyemet, laborértékeim normálisak, sőt, fázni is szoktam, sokszor, amit korábban soha. A “durvaság”, az elemi dolgok iránti igényem most az extrém testi élményekben éli ki magát: zsírzabálás, hosszútávfutás, jégszauna, szauna, nehéz súlyok, keserűsó.

        Kedvelik 1 személy

      • Ez milyen szép. Én meg azt hittem, hogy szárazon zörgök, ez van, ennyi, most meg… tejúttá válik, fénytől ragyog, fürdöm benne, boldogan lefetyelem. Mik ki nem derülnek.

        Kedvelés

  11. Generalizált szorongás szindrómának hívják ezt. Rengeteg embert érint, nagyon jól oldható terápiában, de kevesen fordulnak vele szakemeberhez, mert a, azt hiszik az ő bénaságuk miatt van, b, azt hiszik, hogy amiért folyamatosan aggodalmaskodnak (pl egzitenciális problémák) azok
    az élet velejárói c, egy idő után úgy érzik úgyis mindent elrontottak, és ők ilyen lelki alkatok, hiperérézékenyek, elfogadják, nem boldogok, de hát ez van, jó esetben kialaktanak egy életstílust, a szorongásukhoz igazítva, rossz esetben kényszerbeteggé, depresszióssá válnak, ögyilkosok lesznek.
    A folyamatos feszültségérzés, alvásproblémák, súlyingadozás, dekoncentráltság, folyamatos készenléti állapot hosszú akadályozó tényezőként van jelen a személyiségfejlődésben.
    A sport nagyon sokat segít, nyugtató teák, és a probléma, ha nem is kezelése, de tudomásulvétele, alternatív stresszoldási technikák személyre szabottan.

    Öröklődik, észrevétlenül örökítjük át generációról generációra, nem múlik el.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igen, belecsempésztem a terminust a szövegbe, mert hogy kb. egy éve rájöttem, hogy nem vagyok rút, sem ügyetlen, nincs okom szégyenkezni, és nem a világ a pokol, hanem az én attitűdöm teszi azzá. Noha vannak szociális részképesség-zavaraim, például túl durván tudok poénkodni a show kedvéért, országomat egy emlékezetes mondatért, meg nem tisztelem mások érzékenységét.
      Nem részleteztem, mert hát nem értek hozzá. A wikipédián jó szerinted, ami van róla?
      http://hu.wikipedia.org/wiki/Szorongás#Generaliz.C3.A1lt_szorong.C3.A1sos_zavar_.28GAD.29
      elég tömör mondjuk, és megint a gyógyszerek…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hát én ilyenkor mindig az aljáról kezdem a szócikket, és megnézem honnan szedi. Legalsó hivatkozásnak Doktormiszter Kókler Paleó Szendi Gábor van, akit alapvetően örökre és oda-vissza tétre befutóra zártak ki minden tudományos körből.
        Alapvetően fura nekem pszichológia témájában a wikipédia. Totálisan azt hihetné egy problémájára választ kereső ember, hogy ez akkor most egy tudományos tény, így van feketén fehéren, holott ahogy minden tudományban, úgy a pszichológiában is elég markánsan eltérő vélemények tudnak kialakulni, sok esetben inkább filozófiai kérdésekbe torkollva,
        Egy nyelvészeti kérdésnél, vagy egy matematikai állításnál azért ez nem tud akkora húsbamarkoló károkat okozni senkinél ezen tudás hiánya, senkitől sem várható el, hogy egyetemi szinten bújja a könyveket, irodalmat, sőt. Nagyon sok terápiában ez káros is. Nem gondolom azt, hogy egy szorongó embert betegnek kellene nevezni (megint csak teoretikus kérdés) nem gondolom azt, hogy a szorongó emberek zöme tudja, hogy szorong. (A legtöbb néha észreveszi, de ez még nem tudatosság) és tuti hogy ezt a mondatot: “Jellemzők még az egzisztenciális, magánélettel kapcsolatos félelmek, vagy a saját és családtagok egészségi állapota miatt érzett aggodalmak.” valahonnan csak kurtán kimásolta. MERT HÁT KINÉL NEM JELLEMZŐEK EZEK? Pont az a lényeg, hogy ezek az “aggodalmak” minden normális felnőtt ember életében jelen vannak. Aggodalom formájában. Csak a szorongás meg az aggódás két külön dolog, ő meg összemossa. A szorongás az egy irreális mértékű állandósult aggodalom.
        A gyógyszerek meg. hát igen. Vannak szorongásoldók, amik kúraszerűek, és kiugró esetekben (heveny stressz zavar, poszt traumás stressz, fóbiás roham, elhatalmasodó pánik ilyesmi) szerintem nem ártalmas. Én az általános fájdalomcsillapítást szoktam példának hozni erre. Van olyan, hogy nagyon fáj valami, és muszáj bevenni, különben pokoljárás van. Addig jó, amíg el nem jutsz orvoshoz, meg nem oldódik a fájdalom oka, ki nem húzzák a fogadat, meg nem műtik a vakbeledet. Miért szenvednél. De tartósan szerintem csak nagyon súlyos kórképeknél lenne szükség rá, a szorongás nem ilyen. Viszont tény, hogy kezeletlenül hagyva végig tud tarolni rendesen mindent.

        Kedvelés

  12. És nagyon sokan, ha elmennek szakemberhez, az hülyeségeket beszél. Egy alapos beszélgetés után egy külső szemlélő számára a napnál világosabb, hogy az illető szorong, de nem mondják meg, pedig a probléma tudatosítása lenne a legfontosabb. Ehelyett elkezdik a gyerekkoroddal, meg a szokásos körökkel, amik (mivel a szorongó emberek általában sokat gondolkodnak magukon) legtöbb esetben halálra untatják a szorongót, és még frusztráltabbá teszik.
    A legtöbb intelligens embernek elég lenne annyit mondani, hogy ez nem normális, ha egész életedben ilyen voltál az pláne nem, a vizsgadrukk, a toronyugrás előtti szívdobogás meg az első nap a munkahelyen érzés normális, viszont, ha annyira megvisel, hogy utána képtelen vagy még csak gondolni is ezekre, hogy újra eljöjjenek, nem tanulsz tovább, nem mersz semmit, az nem, és azon változtatni kell, és lehet, minél idősebb vagy, annál inkább önerőből, mert a társadalom annál kevésbé fogékonyabb rád, annál kevésbé történnek meg csak “úgy” veled a dolgok.
    Ehelyett megy a heti 9-15 ezer forintos reszelés a semmin, a szorongások körül való totyogás, miközben konkrétan semmi nem történik a szakember bankszámlájának dagadásán kívül.
    A legtöbb magánpraxisban ilyen ember jár pszichológushoz, évekig. Én képtelen lennék valakinek azt mondani, hogy erre szüksége van. Nyilván minél régebbi a szorongási halmaz, annál tovább tart, de pár hónapnál semmiképp sem tovább.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • nemazalényeg,
      tetszik ahhogy irsz a témáról. Sajnos a szorongó ember ügye is még tabu a mai világban ,különcnek tartják nem értik meg, nem biznak meg ebben a tipusban.
      Én örülök,hogy itt irtunk a tüneteinkről,ez is egyféle coming out. Legalább beszélünk róla,ez már segit.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ó hát tünetekről én is sokat tudnék mesélni, ha már itt tartunk:) Egész gyerekkoromat végigszorongtam. Úgy nőttem fel, hogy a vallási-etnikai kérdés nagyon durván el volt kendőzve, titkolva, és bigott katolikus álarc mögé bújtatták hogy fullon zsidók vagyunk. Keresztek a falon, templom, ne rosszalkodj mert az isten néz. Horror! Minden reggel elmentem iskolába menet a katolikus templom előtt, és rendszeresen mellkasi fájdalmaim voltak, kizáradt a szám, rettegtem Jézustól, akármit csináltam biztos voltam benne, hogy rossz, és büntetés jár érte. Ha nem volt konkrétum, akkor is rémesen éreztem magam játék közben is, mert tuti, hogy ezt is látják odafönt. Rettegtem az iskolai osztályzatoktól, dobáltam be a zsebpénzemet a Szent Antal perselyébe, hogy segítsen nekem ötöst adni, meg szóljon a Jézusnak, hogy ne büntessen meg, ha négyes lesz.
        Ehhez hozzátartozott egy totálisan kiszámíthatatlan anya, akinek pánikrohamokkal tűzdelt szorongásos tünetei voltak, erőteljes indulatvezetéssel. Ha olyanja volt ordított velem, máskor ugyanazért megdícsért. SOSE TUDHATTAM ELŐRE MI LESZ. Belebetegedtem, állandó pszichoszomatikus tüneteim voltak, amit az orvosok elintéztek annyival, hogy hisztis a gyerek.
        Általános iskolában 4-es volt a legjobb jegyem, mindig azt mondták remek képességeim vannak, csak nem vagyok elég motivált.
        Soha sehova nem illettem, nem kellettem, nem az én világom volt. Rengeteg iskolába jártam, mindenhonnan eljöttem a vége előtt nem sokkal, nem éreztem jól magam, állandósult bennem a nyughatatlanság. Fél világot bejártam, sehol se maradtam, én előre menekülök a szorongások elől, és munkába, társadalmi ügyekbe. Soha semmitől nem tudok megnyugodni igazán még most sem, hogy azért jópár éve tudom magamról, hogy mi van.
        Sokan azt mondják nagyon tehetséges vagyok, akármihez nyúlok, és ez a tehetség munkálkodik bennem. Jó lenne, ha így lenne, 30 évesen azért már nem olyan könnyű ebben hinni.
        Most totálisan leálltam, mindenről. Összeroppant a gerincem, szétestem, muszáj is volt.
        Nagyon kellemes így, mindenki irigyli, hogy megtehettem. De. Elég sokszor egy aprócska porszem a gépezetben, és már bootolok is, fut a szokásos program.

        Kedvelés

      • A katólikus pap fekete ruhájától én is féltem,meg a szentektől és feszülettől is,csak elsurrantam mellettük , nem jártam templomba,főleg katolikusba.

        A nyughatatlanság engem is kerget.Nem sikerült az országon kivül jutni,de nekem is volt néhány futásom.

        “Soha semmitől nem tudok megnyugodni igazán”
        igen,én is nagyon szeretnék lehorgonyozni.

        A hátad megsokallta a terhelést,intő jel a lassulásra 🙂
        Gyógyulást.

        Kedvelés

      • Ezt még olvasni is fájdalmas. Nálunk is van a családban ilyen, és szerintem a magyar családok nagy százalékában van a zsidó-trauma, ami pont a mi generációnkban tetőzik. Én is ismerek tehetséges embert, aki pont nem kezdett semmit a többféle tálentumával, mert sose bízott magában, nem fejlesztették, egész gyerekkora masszív depresszió volt.

        Kedvelés

    • Hű, én most jó szakembert találtam. Megmondtam neki kerek perec, hogy mi nem segített eddig, úgyhogy azt felejtse el, mit szeretnék, milyen hatékonysággal. Respektálta, afelé mentünk, amerre én akartam. Olyan hirtelen hatékonysággal jött a változás (három hete), hogy csak pislogtam. Tudtam, hogy érti, amit mondok, nagyon célravezető kérdések és összefoglalások formájában mutatott valami fénysugarat, míg végül magam jöttem rá, mit hogy kéne. Előre megbeszéltük azt is, hogy mikor lesz vége a terápiának, és ez kb 4 hónapnyi idő. Abban a pillanatban, mikor úgy érzem, “reszelés” megy, szólok neki, hogy ez most annyira nem, akkor beszélünk másról, ami meg igen. Hagyja, hogy reflektáljak a terápiára, értékeli, hogy gyorsan akarok valamit. Ez nekem nagyon bejött.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  13. Én tegnap estem szét megint atomjaimra, pánikrohamok, a háttérben állandóan ott lévő, elfojtott szorongás fellángolása, nagy szar.
    Viszont most van mellettem valaki, aki észreveszi, ha baj van, akkor is, ha fogcsikorgatva titkolom, és azt mondja, támogatlak, oldjuk meg. Holnap megyek a pszichiátriára gyorssegélyért, egy hét múlva meg egy pszichológushoz, akivel meg tudtam beszélni, hogy nem akarok tíz évig terápiába járni, és a csecsemőkoromig visszamenően analizáltatni magam. Viszonylag gyors és hatékony megoldást szeretnék, amivel a hasonló helyzeteket túlélhetem.
    Basszus, most először mondta azt nekem valaki – a kedves – ahelyett: hogy de hát te mindig olyan erős és kemény vagy, oldd meg; azt, hogy: ha eddig sosem sikerült segítség nélkül, akkor kérünk segítséget. És ez azt is jelenti, hogy egy darabig megint rá leszek szorulva anyagilag, ő fogja fizetni a terápiát stb. Mikor ezt felvetettem, mert ez nekem szintén súlyos para, elküldött a picsába, és aztán megkérdezte, hogy miért, én nem csinálnám ugyanezt, ha vele lenne bármi gond? (Mikor kiborult a bili, rettentően megijedt, mert azt hitte, vele van bajom, és el akarom hagyni.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Adieu les complexes! Minden megvolt nekem is, kivéve a szereplés-szorongást. Alsós korom óta vittek szavalóversenyekre, sose remegett meg a hangom. Amikor vizsgázni kellett az egyetemen, gyorsan elmentem előtte wc-re, mert a hasmenés megvolt, de bent már magabiztos voltam. Aztán már hasmenés se volt. A szakdogámat akkor védtem, mikor épp férjhez mentem. Jót írtam, bíztam magamban, semmi kétely. Kettőbe kötöttek bele: nem magyaros a hanglejtésem (akkor már reggeltől estig angolos csoportoknak nyomtam a nyelviskolában, szép brit intonációval), és a témavezetőm utólag megjegyezte, hogy a bizottság szerint kicsit beképzelt vagyok. Ezen hatalmasat röhögtem! Inkább szorongtam volna, azt helyre tudták volna rakni, de hogy valaki magabiztos, az gyanús. Az angolos védésnél már figyeltem erre, és igyekeztem nem beképzelt lenni, de hogy minek?
    Iskolai rendezvények kollégáim lepasszolták a tolmácsolást, mert ők ugyan nem, közönség előtt nem, mikrofonba nem. Én meg élveztem! Mennyi bókot kaptam, pedig csak elmondtam angolul, amit a polgármester-helyettes meg az igazgató magyarul. Hű, de nagy kunszt! És mégis, ők szorongtak volna.
    Most, hogy már egyre kevésbé érdekel, ki mit gondol rólam, arrogánsnak és nagyképűnek tűnök. Sokkal egyszerűbb lenne szorongani, bizonytalankodni, jobban elfogadnának. De már nem!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én rájöttem, hogy működik ez.
      Ha én definiálom magam, hogy mondjuk:
      Eléggé kivételes az intellektusom.
      Jól tudok magyarul.
      Kőkeményen edzek, úgy, mint a versenyzők, és még élvezem is.
      És ezt el is mondom magamról, ráutaló fotókat teszek fel, kommenteket írok, akkor azt megnézegetik, és — magyaros reflex — azt fogják nézni, örörk protest-reflexszel, hogy na ne, akkor biztos nem is, ez nem lehet, keresik a gyenge pontot, hogy ez nem igaz, nem így van. Ők ugyanis sem nem edzenek keményen stb., de ha mégis, egyszerűen nem mernék így nevén nevezni a dolgokat. Irigység is lehet benne, meg a nagy tabu: saját teljesítményt nem értékelünk, az mások doléga, ha mégis kell, szerénykedünk, ó, semmiség, véletlen volt.
      Ugyanez anyagiakkal. Jaj, ki ne derüljön, hol nyaraltam, vagy hogy milyen márkájú az izém…
      Az ismerőseink fenn akarják tartani a jogot, hogy ők mondják meg, milyennek látnak. Akkor akár ájultan csodálnak is, de a kontroll náluk legyen és lehessen mondani, hogy jaj, de jó neked, én ebben sose voltam jó.
      Nem ismerik annak a könnyűségét, hogy ez vagyok, jó vagyok, nem ártok vele senkinek, büszke vagyok a teljesítményemre, munkámra, és csak úgy elmondom, de nem akarom, hogy más is ezt csinálja, nem azért mondom, de örülök, ha motivál.
      Az emberek útmutatást, kapaszkodót keresnek, ezért, ha sokan olvasnak, nem lehet, hogy csak úgy magamról mesélek. Rögtön felelősségem lesz, hatása lesz annak, hogy én mit csinálok a magam életében, mindneki viszonyít.
      Ezért nem vagyok elég feminista a gumikörnek (-karikának) sem. Mert irányt kell mutatni. Nincs olyan, hogy feltételezzük, hogy mindenki szuverén, és nem akarunk a szavainkkal semmit az önkifejezésen kívül 8de azt szépen, elgondolkodtatóan).
      Ezt nem értik a blogomban, ezért lettem “hiteltelen”.

      Rád is biztos rádfogták, hogy szerepelni akarsz, és az gyanús. Pedig nagyon sok olyan helyzet van, amikor nagyon kéne, hogy valaki akadjon, aki gyorsan és jól beszél (tósztot mond, tolmácsol, kiállításmegnyit, felköszönt-ajándékot ad át, szülőimunkaközösség-tag lesz stb.), és az elvárt, szokásos, normakövető társadalmi viselkedés az, hogy ilyenkor mindenki húzódozik, jaj, ő nem, nem tud ő beszélni, nem szereti, és legfeljebb hosszas felkérésre mond igent. Ezek játszmák, feladat van, gyorsan és elegánsan oldjuk meg, haladjunk. Utálom ezt a túlbonyolítást. Igenis vannak szereplősebb, ügyesebb emberek, és nem ciki, ha nekik teret adnak, vagy ha ők néha ezt kamatoztatni szeretnék, a tehetséges sütisütőkhöz, pulóverkötőkhöz, kertészkedőkhöz hasonlatosan. Az legális.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Gyöngyi a te szorongásod hasznos , cselekvésre késztet és képes is vagy cselekedni.Ismerek ilyen személyeket és tényleg jól jön a közösségnek a lélekjelenlétük.
      Én inkább a forditottja vagyok. Stressz,nyomás hatására eltompulok,nem javul a teljesitményem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  15. Az életem felét (háromnegyedét) végigszorongtam.
    Most kényszerbeteg vagyok.
    Megint. Nagyon durván.

    Nem válaszoltam egy kérdésre egy másik poszt alatt pár hete (el voltam tiltva a nettől konkrétan): nem vagyok képes sajnos meghozzni azt a döntést, ami pedig logikus lenne, hogy visszamenjek Magyarországra. Pedig a párkapcsolatom szétesőben már jóideje, a munkám szétesőben (megkritizáltak elég csúnyán, el is vettek tőlem egy osztályt), a környéket annyira utálom már, hogy ki sem megyek az utcára. “Európát elpusztító hordákat” vizionálok, miközben szenvedek az izolációtól. De a telefont nem veszem fel, ha hívnak mégis. És mindenre rá megint úton van a Második, amit annyira megmagyarázhatatlanul akarok. Nem tudom, hogy a környezetemben hányan vannak, akik annak drukkolnak, hogy harmadszor is elvetéljek. Óriási űr van a lelkemben.

    Pedig szeretnék menni, messzire, meglátogatnám a nagybeteg barátnőmet, aztán Budapest, elmennék a találkozóra, és nem is jönnék vissza ide, moziba, színházba járnék és romkocsmákba. Bár eleinte a szüleimnél kellene laknom, és pénzem sincs, de aztán talán, bár nem tudom, hogy, de talpraállhatnék. Talán képes vagyok önállóságra. Talán a gyereket is el tudnám hozni. Nem akarok nemzetközi jogi harcot vívni, talán megtalálnánk a kompromisszumot. És szeptembertől keresnénk neki egy jó kis magyar ovit, nem ezt a nagyüzemi dzsungelharcos multikultit, végre nem félnék attól, hogy lesznek-e barátai. És szülnék Magyarországon, dulával, férj nélkül, és hordoznék és szoptatnék, aztán elkezdenék komolyan tornázni, és visszafogynék az eredeti formámra, és szép ruhákat vennék, lazákat, akár szexiket, és nem érezném szarul magam azért, mert én nem lepelben járok, és hajat festenék és lézeres szőrtelenítenék és fogfehérítenék. Meg biciklivel járnék talán. És keresnék munkát, valószínűleg kell egy második szak is, tehát vissza az egyetemre gyes alatt (gyesem mondjuk nem lesz, se itt, se ott), 40 évesen lehetnék kezdő tanár egy általános iskolában. Két gyerekkel, egyedül. Nem tudom, működne-e, de nem is fogom megtudni, mert nem fogok lépni. Képtelen vagyok. A pszichés börtönöm bezár. Vagy mindig reménykedek még valamiben. Vagy más miatt vagyok mozdíthatatlan. Azt gondolom (és sajnos ez reális), hogy úgyis elkezdek szorongani majd Budapesten is megint, találok másik kényszeres témát, bármikor szembejöhet.

    Valaha felvázoltam ide három utat, abból maradt kettő: a szekta vagy az elmegyógyintézet. Az előbbi még reményt ad. Ha Istent megtalálnám, ő még magához ölelhetne.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Köszönöm a válaszokat.
      Ma amúgy jobb egy kicsit, a párom kedves, kitakarított, ilyenkor rengeteg terve van a jővőre nézve, nyugi van, a gyereket elvitték anyósomék (bár megint zuhog, és itt annyit esik, ez is növeli a depressziómat és az elvágyódásomat), persze időnként azt gondolom, a nyugi meg a remény az becsapós, mert akkor megint a “maradok” felé dől a mérleg. És sokszor ez csak pár napig tart.

      A kérdés az igazából: képes vagyok-e tenni valamit magamért? Dolgozni, energiát befektetni azért, hogy jobb legyen az életem? Mert ha nem, akkor talán Magyarországon is csak szétesnék. Vagy ez is csak önigazolás?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Milyen az a barátnő, akivel uszodába jársz?
        A párod tényleg nem örül semminek, ami téged épít (internet, úszás)? Tényleg elő akar írni neked valami feladatlistát, szerepet?
        Akármi van, azt kövesd, ami épp jólesne, már amennyire lehetséges, de ennek belül, a lelkedben ne legyen akadálya, ne érezz bűntudatot, ha lazultál. Az emberi psziché az öröm felé tart.
        A kicsi gyerek, akármennyire szeretjük, fojtogató, később ezeket a szeretem-de-nem-tudok-vele-mit-kezdeni-napokat, helyzeteket jótékonyan elfelejtjük (és ha nem traumatizáltuk őket, nem mondtunk szemét mondatokat, akkor ők is).
        Nagyon lassú út, de csak így lehetsz olyan, aki nem külső elvárásra, nem megfelelésből tesz valamit, hanem igazán, és örömmel. Előbb apróbbakat, aztán nagyobbakat.

        Kedvelés

      • A barátnő rendes, bár nem tudok mindent elmondani neki (senkinek sem tudok), és fontos, hogy rendszeresen találkozzunk. Egyéb programokat is kitaláltunk már.

        “A párod tényleg nem örül semminek, ami téged épít (internet, úszás)? Tényleg elő akar írni neked valami feladatlistát, szerepet?” – ezt így nem mondanám (ő biztos visszautasítaná ezt a vádat). Az úszásnak örül, sőt biztat egyéb önálló programra. A nettel az a baja, hogy ott ragadok előtte, ami igaz. De azért ezt a részét már annyira kontrollálja (“az én érdekemben”), ami nyomasztó. És ha veszekedünk, nagyon csúnya dolgokat tud a fejemhez vágni. De feladatlistát nem ír. Szerinte én nem vagyok elég önálló, és ez nem jó.
        A monománia is rendkívül nyomasztó és fárasztó. A pszichés problémák, amik régóta kisérik az életemet.

        Kedvelés

      • Sztem is az indíthat el a saját utadon, ha azt csinál(hat)od, ami ott és akkor neked jó és fontos. Lehet, hogy ez most pld. az ittnetezés, de akkor is, még ha ezt akár te saját magad is valamiért problémásnak tartod, ezeregy más dolog kinőhet belőle bármerre. És az leszel te. Bocs, nem tudom másképp írni, teljesen érthető, hogy nyomasztónak találod a kontrollt.

        Kedvelés

      • Azért azt fontos elmondani, hogy a kényszerbetegségemet sajnos nagyon tudom táplálni a nettel, direkt rákeresek arra, ami idegesít, és ez nem csak rengeteg időmet veszi el, de borzalmas idegállapotba is kerülök.
        Mindenképpen meg kell tanulnom “ésszel netezni”.

        Kedvelés

  16. Meleg szívű nők jönnek csupaszon – a fagyos vizek felől – szívükben (is) dideregve – hozzánk férfiak felé…és vajon hány őrzi meg eközben, hűen, önmagát ? (ilyesmi képek vannak most bennem)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

Hozzászólás a(z) Mau Palantír bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .