…a ma fiataljainak.

A Normálisék meglepő pályát futott be: nemcsak 4500+ megosztása van, 2025-6 telén elsőrangú művészeti közegben vált fiatalok táplálékává, úgy, hogy én egyáltalán nem ambicionáltam. Elkérték a szöveget, boncolgatják azóta is, sokszorozza magát az elmékben, “amit anyukád írt”.

Pedig különösebben nem eredeti az alapgondolata: rendezett lét = kispolgár, a zizik apoteózisa, “fújj, nagyon gyanúsak és kicsit gyűlöletesek azok, akiknek funkcionális a családjuk, csak én vagyok autentikus józsefattila”. Inkább csak szellemesek a részletei, és nyelvileg ötletes. Nem sok ilyen szövegem született, ritka tünemény.

Ma már azt mondom: inkább nevezzetek normie-nak, kispolgárnak, jó lesz az nekem, mint hogy kifele igazodó lúzer legyek, aki az aktuális (trendi!) nyomorát fő identitásként kezeli. Netán magának gyártja le.

Megint ott tartunk, hogy van-e a szavaknak még valódi jelentése. Mindent el kell hinni, amit valaki magáról állít (aszerint, hogy mi előnyös neki: autista, gender-nonkonform, gluténérzékeny…)?

A lány, aki a szövegben a kanapén alszik, nem mond magáról különösebb részleteket, csak van egy attitűdje, amellyel a Rendezett Életűeket figyeli. (Illetve, tagadva vall magáról: “soha nem kívántak meg őrülten egy szál cigit”.)

A fiatalok és tanáraik arról beszélgetnek, mi a normalitás, kinek mi fér bele… én jobban szeretném, ha kidolgoznák Imi Jr. vagy Imi Sr., azaz Mr. Normális karakterét, a kanapé anyagát, a fasírtot és a zuhanyfüggönyt, mert ezek élő részletek. Nem gyakran fordul elő, hogy intenzíven látom az egészet, miközben írok (ezeket a nem-elég plasztikusakat dobálom ki a regényből). Nem valós nappalit és Normális urat látok, mert nincs konkrét élményem, hanem elképzeltet, a lakást, a jobbról áthaladó Normális urat, belelépve a fikcióba. (A legutóbb a Pusher-trilógiánál éreztem ezt, ami egy dán film.) Ezek az elemek METAFORÁk, a szövegnek általános érvénye van. Használd a képzeleted, tedd félre az egódat és élvezd! Ne gyere rá rémülten, hogy nálatok is fasírt volt, és akkor te rossz ember vagy szerintem, mert normális = rossz, normálisékon finnyogó, kaotikus lány = jó. Nem ez a lényeg, ezek a részletek esetlegesek. Korabeli komment:

…csak attól vagyok most megijedve, hogy van zuhanyfüggönyöm (ha nem is tapad rám) és sajnos még soha nem voltam lokálban…

Ez pont a normie-ság: valaki mond valamit, csak úgy, képletesen (kockás ing, műszaki értelmiségi, cumisüveg), és te őt tüstént kinyilatkoztató tekintélyszemélynek érzékeled, megsértődsz ()neked szólt be, nyilván), vagy rémülten magyarázkodsz, hogy neked ugyan volt zuhanyfüggönyöd, de attól még autentikus vagy, és: higgyen neked a blogger. Érvényesítsen ő, hogy te jó vagy!

Sokszor van előkép, élő figura, onnan veszem a motívumot, és igen, kinevetem, de ők típusok. A jeges járdán tipegő, agresszív kommentelő nénike kontrasztja: magabiztosság és sérülékenység. A kertvárosi sövénynyíró, aki majdnem megváltoztatta az életét. A margarinevő, a militáns vegán, a cukros tejeskávéba menekülő jóléti anyukák. A mellkason az elbaszott nonfi tetoválás (még tíz év és újra bejön!). A lányait fuvolára-hárfára járató, frusztrált tanítónő. A maffiózó húga, egykori prostituált, aki rendes budai anyukának adja ki magát, a közerkölcsökön sopánkodik, és a Facebook-névjegyében egyetemi végzettséget hazudik. A frissen összevarrt seggű, kekec “szexmunkás” és az ő műanyag fenyője, kutyuskái, állandó nyafogása, ítélkező agressziója, netfüggése. A csalárd hittantanár, aki motorozik, orgonál és szeretőt tart. Rengeteg ilyet gyűjtöttem be (vagy kitaláltam, és te véletlenül azt hitted, rólad szól, mert minden rólad szól, nyilván). Így leszel halhatatlan. Ezen megsértődni…?

2026 januárjára a lázadó énem abban áll, hogy az önkéntes áldozatiságnak (áldozati lét = identitás) minden fajtáját elvből megvetem. Amikor arra büszke, hogy ő zizi, “esendő”, beteg, kaotikus, rózsaszín a haja és leszarja a családját, mindenre ez a válasz, érv, magyarázat, mentség. Ennek a viselkedésnek semmi köze a jósághoz, érzékenységhez, empátiához. Mindig magukról beszélnek, mindig a többi autista, queer (stb.) elé tolonganak, mindig nekik a legrosszabb, és mindig az agyukat, legfeljebb az ételallergiát mutogatják, soha nem a lábszagot, rühöt, trichomonast. A divatos bajokat korunk könyöklői használják fortélyosan előnyszerzése, önhitelesítésre. A szövegben a lány a zizi és sérült, de nem írja ki a Facebookra, nem magának találja ki, hogy ő mitől különleges, és nem nevezi el divatos szóval, hanem szégyelli és sóvárog.

2014-ben még nem az volt a korszellem, hogy minél rosszabb, annál jobb. Ha ki lehet írni, hogy PTSD, ADHD és még vegán is vagy, az egyenesen a mennyország!

Emlékeztetem az olvasót arra is: ez a lány nem áldozat. A kín és a bomlott élet máshol van, példa rá D., a pártfogoltam. Fűtött szobából, naphosszat netezgetve ne siránkozz te se a mentális zavaraidon, az elnyomáson, vagy hogyan legyen kreatív önmegvalósítás a munkád, és mire vágynál te igazán a szexben, amit “nem ad meg”, “nem ért meg” a partnered, mert ki leszel röhögve. A kanapén a lány szintén normális, ő épp csak nem annyira polgári, illemtudó, látszatra adóan szép életű, mint a család. Sóvárog és rá is szorul a nappalira és a fasírtra, és voltak hangos veszekedései az exével, aki egy barom. De az az ember már ex, a lány pedig soha nem éhezett, pont ugyanúgy városi, tanult, érzékeny és reményteljes a jövője, mint a két Kisnormálisnak. Épp csak nem énekel és porszívózik annyit.

Biztosíthatlak arról, hogy anyagi, érzelmi és tárgyi káoszban élni sem jó, nem menő, nem érdemes identitássá avatni. És ez nem ADHD, nem neurodivergencia istennyila, hanem neveltetés és jellem kérdése. És: van-e külső kontroll? Sokkal több és kényszerűbb szabály volt akkor, amikor még nem egyszemélyes, központi fűtésű háztartásokban számítóztak a népek szétdobált kakásdobozok között hajnalokig. Éhen is haltak volna. A katonaságnál sem volt senki ADHD-s. Én mondom neked, mindent megértek, de jobb néha szellőztetni, rendet rakni. Az élet efféle problémáira, gyakorlatilag a mentális zűrökre megoldás a – rendpárti! fasiszta! – Jordan Peterson tizenkét szabálya: rakj rendet a szobádban, menj ki a levegőre.

Én ezt 50 körül is kezdőként csinálom. De nem tartom magam áldozatnak.

Mára ez is fontos lett, hiába, aki szülő és jót akar a gyerekének, mind normie lesz, és ha nem, akkor az isten irgalmazzon neki. Hanem a szövegbeli lány a kanapén huszonéves, vagy 19, talán 17. Nincs elrekesztve a teljes élettől örökre, olyan sebeket nem hordoz.

Tudom ma már azt is, hogy nem végképp elbaszni az életed, nem élni káoszban évtizedeken át, az még nem kispolgári – és ha mégis annak nevezik: kit érdekel? Az, hogy talmi eszmékért lobogsz, rohansz mindig idegenekkel jótékonykodni, mert ott még nem ismernek, és tökreteszed az életed, nem tesz sem naggyá, sem szerethetővé. A végső kérdés: kinek lett teljes, élhető az élete, ki mire ment hosszú távon az értékrendjével, döntéseivel?

Lakjatok jól az elvekkel, legyetek ti a jók és empatikusak. Én megyek a citromfák alá, mindent kifeszegetek az élet markából. És közben mindvégig őszinte voltam, szellemi életet éltem, nem adtam el magam, komolyan szerettem és szerettek is, szenvedéllyel írtam, tanítottam, ehhez értettem, ezt is tanultam, és egy csomó ismerősnek segítettem. Nem ünnepeltem torzakat, perverzeket, nem támadtam a meg sem született babákat, mint akik (a saját gyerekem! a saját döntésem!) engem akadályoznak a szabadságban.

A butaság, a Facebook-lét, az ideologikus érzelgősség, a hamis öntudat a lúzerség. A blogger rögeszmés figyelgetése, a trendekhez kötődő jó ügyek saját lobogásként előadva, a divatos jogvédők seggének nyalása valódi tettek nélkül… ezek komoly bajok. Felőlem nevezhetnek elmebetegnek vagy pont normie kispolgárnak, fasisztának, kereszténydemokratának, mégis nekem lett három istenbizonyíték gyerekem, nekem nem fáj a térdem, hátam, derekam és én megyek citromfák alá futni. “Normálisék nem betegek soha.” Ki hiszi azt, hogy az a jó ember, aki beteg?

Vannak, akik nem tudnak elvonatkoztatni, mindent szó szerint értenek: én olyan betűvető vagyok, aki képes fikciót alkotni. Nem nagy teljesítmény, de sokaknak ennyi se megy. nem én vagyok a szövegben, csak egy ismerős lelkiállapot, az ifjúi énem neheztelése, meglepődése és idegenkedése, ezek keveréke annak láttán, hogy van, ahol ülve, terített asztalnál esznek. De én nem aludtam kanapékon, nem zárt ki ex a gangra (hanem lakásba be-, de nem sokáig, és itt mondom el: nem is ütött meg, sokkal szofisztikáltabban ártott nekem).

*

Még valami, ez nem igazán előszó, nem a Normálisékhoz, de mégis onnan jutott eszembe. Nekem sok anya mondta, hogy ő annyira szét van esve, és máshol bezzeg. Sokáig éreztem én is, amikor tárgyakat vettem a kezembe, amelyek hónapok óta ugyanott vannak. Hidd el, te kaotikus háziasszony, mindenkinek, bárkinek lehetne döbbent kérdéseket feltenni: te így (ennyire összevissza/ilyen aggályosan) rakod be az edényt a mosogatóba? te öblítőt hisz élsz? te bioöblítőre költesz? te nem használsz öblítőt? te tényleg így teregetsz? Te egyáltalán VASALSZ? Ilyen ruhában vagy otthon (túl szép, rongyos, semmi), te ilyen sokat/ennyire keveset) foglalkozol a díszpárnák színével, a lég frissítésével, a növényekkel (nincsenek???), komposzttal, a műkörmöddel, a szemetes kimosásával…? A gyerekeddel? Te mit tapizod, szagolgatod a tizenkét évest, hát utálja! Te nem érsz hozzá soha? Nem szoptattad? Te felhívod? Te nem hívod? Te kifaggatod, kije-mije van, szexel-e, vagy kerülöd a témát? Te túrsz a fiókjában, gépében? Van képernyőidő és alkudozás? Te tényleg azt hiszed, hogy ez segít… hogy enélkül lehet?

Teljesen mindegy. Nincsenek központi normák. Ki hirdette ki, hogy úgy kell, és milyen alapon? Miért ő?

Csináld, ahogy alakul. Én nem is nevelek egyáltalán, csak élek, odébb rakok vagy hirtelen támadt hévvel lepucolgatok tárgyakat. Beszélgetünk, elviszem őket futni, síelni. Nincsen papolás, nincs ok bizalmatlanságra. Lágyan lebegnek a kósza eszméink agg pókhálók között, de nincs hazugság, nincs ítélkezés, aggodalom, titok, tabu, faggatózás. Van sok humor és intellektus, sport, közös pihenés, lelkesedés, spontán nagy főzések, fagyi, csoki, szójátékok és szalonna, és kb. mindenki azt csinál, amit akar. És: eddig ebből nem volt tragédia. De biztos van olyan, feszesebb élet, több dumával, kifinomultabb enteriőrrel, anyulátogatásaival és pontos napirenddel, és néha lennék benne, igen, a kanapén. Gyanítva, hogy nem tesznek jót a libidónak, se a szellemnek a pontosan egy irányban a fiókba helyezett kiskanalak. Amit ez megfojt, azt viszont nem nevezem csínek.

Ne szorongj ilyeneken. Nem az a lényeg, hogy normális, és nem az a lényeg, hogy dafke nemnormális legyél. Az élet nagy része csak történik. Érezd jól magad!