Most van az évnek összegző szaka!

És persze mesélek is, hogy volt, mint volt Az Életem Mostanában.

Intenzív, jelenvaló boldogságot érzek – azt, amit kívánni szokás. Megvan. Létezik! Nincs semmi baj, nem szorongok, jól alszom – ez a talapzat, és rajta az áll, hogy nahát, ez is milyen élvezet, az is mennyire megnyugtató, megint az a harmónia, de jó nekünk! Nem baszogatom magam (például a megint csökkenő sportolás vagy ruhaméretek miatt).

Nincs igény pótcselekvésekre. Úgy ítélem meg, jól teljesítek olyan területeken, ahol felelősségem van. Ilyen a tanítás, családról való gondoskodás vagy a pénzkezelés. Szenvedély, eredmény.

(25-én délután visszaéltek a kártyámmal. Nem egészen értem, hogyan történhetett meg, de nem nagy a kár legalább, két Wolt-rendelés. Most visszakaptam, de csak provizorikusan, még a Wolttal vitáznak.)

De hogy miért.

Még nagyobbak, teljesebbek a gyerekeim, tisztábban látszik, merre alakulnak, az is, hogy mit hoztak az apáiktól.

Még kevésbé számít azok véleménye, akik nekem ártani akartak.

Még többet pusztíthatott volna az idő, a fáradás a szellememen, egészségemen – nem tudott. Intenzíven élem újabban az anyaistennőt: én az vagyok, aki ezt az életet, helyet, hangulatot, létmódot, lelkeket a döntéseivel, kitartásával és kockázatvállalásával létrehozta. Ezt az egészet, ahogy most élünk. Nem kell, hogy ezt mások erősítsék meg, mert tudom. Minden, ami jó, ennek a kitartásnak, erőnek a gyümölcse. Általam létezik tovább azok jósága, szelleme, akiknek az ága nélkülem kihalt vagy eltorzult volna. Most van az, hogy ide lehet járulni elismeréssel, hódolattal, ajándékokkal.

A teremtő szellemnek része a tanárság, az értékközvetítés is.

Voltunk Bécsben két napot, 22-23-án, Dávid, Juli, én. Mászkáltunk, megnéztünk két kiállítást az Albertinában, másnap korcsolyáztunk, és nagyon együtt voltunk hárman. Színvonal van Bécsben: nem minden tökéletes, sőt, de van egy minőség, ami alá nem mennek soha. Békéseurópa-illúzió: élhető a világ.

Én nem akarok károgni, jajveszékelni, sötét jövőn borongani – ez ennek az évnek a biztos felismerése. Csak élek és mosolygok – nem használom a Földanya, az énidő, a bakancslista, a minőségi idő, a szeretetnyelv, a toxikus szavakat. Cselekedni akarok, és élvezni azt a magas rendű emberi élményt, ami a sport, az értelmes közösség, a kultúra… és a töltőtollam: azzal írni-rajzolni magas minőségű papírra.

Háborogni amúgy is csak divatos póz. És hát mit akarnak az emberek? Mi a fő hajtóerő? Hatni akarnak a szavaikkal, véleményükkel másokra. Mivel gyönyörködtetni, okosat mondani nem tudnak, helyette hergelnek és riogatnak. Hogy mennyit keres Pikó András, és hogyan emel lakbért, adót.

Figyelem magam. Nem zavar, nem érint, nem szoktam így elvonatkoztatni (“az én adóm, az én szavazatom, a közpénz!”).

Nem zavarnak az oligarchák sem. Nem gondolom, hogy ha én kiabálok, akkor az majd számít. Sem azt, hogy “kötelességem felszólalni” – kit érdekel? főleg ha nem a saját gondolatom, hanem kivágom-beillesztem? “De az alapvető erkölcs!” A kiabálás az üres életűek, csalódottak népszokása. Unatkoznak. Maszturbálnak a közéletben, ingert keresnek.

Rezignáltnak kell lenni, ott cselekedni, ahol vagyok, azon segíteni, akit ismerek. Nem idegesedni fel folyton. Sokszor látom, hogy szinte vadásszák az alkalmat a megbotránkozásra, papolásra, és nem csak a heves fiatalok, hanem azok a középkorúak, idősek is, akik öröm nélkül maradtak. “A világ szörnyű, de én tudom ezt, és én a jó oldalon állok” – csekély vigaszuk ez, ráadásul nem is igaz.

Az életnek én arra a felére fordítom a fejemet, figyelmemet, ami tiszta és lenyűgöző, saját: teljesítmény, szív, szellem, tehetség. A bontakozó értelem…! Tegnap este Julival néztük újra az Eksztázist a Katonában:

Ő nagyon élvezi, meg is becsüli ezt, hogy visszük. Ért, értelmez, észrevesz részleteket, kérdései vannak, mi pedig elmondjuk a sztorikat, ki mire utalt, melyik színésznek mi a neve, és hogy Virgínia (Mentes Júlia) kapta a legjobb mellékszereplő díját.

Én a valódi minőségre, érzékenységre, jó fejségre gondolok, nem ideológiákra. Kinek mi az identitása, hol van a “spektrumon”, mit eszik, milyen a szexualitása; “tabutörés”, “bátor kiállás”, “megvédeni az ‘elnyomottakat'”, ez a rengeteg fura, elidegenítő szó – mindez nem érdekel. Akárhogy figyelek, én az elrontott gyereket, a boldogtalan szülőt látom ebben is.

Hogy jól érzem magam, annak nem kis átfedése (korrelációja!) van azzal, hogy a valóságban élek, ott vannak élményeim. A net farkasverem, pokol annak, akinek nincs valós interakció az életében (és pont ezért nevezi túl magát). A neten én már inkább a szeretteimmel csevegek, hírt olvasok és (főleg) írok. Ha mégis közösségi média, akkor idegeneket olvasok (nyelvi adatként, sztorikat gyűjtve), és keveset szólok hozzá.

A valóság erősebb. Mindig erősebb az élmény: az, amiket csinálok, amiről álmodom, ahogy viselkedem én is – azokkal, olyankor, amikor nem bántanak. Már apróbb stresszekben is képes vagyok erre a nyugalomra. Ahogy velem is viselkednek az igazi szereplők, az felülírja a felszínes, ellenséges netes üvöltözést. És az is segített, hogy már tudom, kik ezek az emberek (és nekik nagyon szar, szánandóak).

Ehhez a mostani állapothoz gondolkodás nélkül, érzelmek nélkül, őrlődés nélkül kellett hátat fordítani mindenkinek, aki hitvány, aki rajtam tölti ki a frusztrációt. Rinocéroszbőrt növesztettem abba az irányba, hogy máshol puha maradhassak. Nem bántódom meg már semmin, nem számít, és amúgy is mindenki tudja, mi zajlik évek óta ellenem.

Vagy a netet kéne kerülni? Régebben ezt gondoltam. Dehogy. Vannak tiszta, fontos teljesítmények ott is. Olvasok, figyelek sokat.

*

Mondják a szívesen hergelődő hergelők, hogy ez meg az az igazság, megmondták a tudósok is (klíma, ne félj a szénhidráttól, háború, nemváltás…). Ez a tudomány! – állítják a babonáikról, csúsztatásaikról. És aki nem retteg úgy, nem ezen pörög, másra figyel, az homokba dugja a fejét.

Én nem rettegek, mert a népszokást, hogy folyton háborognak, intellektuálisan alacsony szintnek gondolom. Látom, hogy élvezik.

Nyugodtnak tudni maradni. Minden, amiről beszélnek, létezik (noha nem egészen úgy, mások az okok, hangsúlyok, más a lényeg, és a kijárat sem arra van), de mi van akkor? Megáll az élet? Mostantól a sírig csak zokogjunk? Fel kéne készülni? Sopánkodni, “másokat figyelmeztetni”? De hát ezek unásig ismert közhelyek, leegyszerűsítések…

Én nem tudom pontosan, mi van a világban (pedig figyelek és nem hiszem el a demagógiát), nem is állítom, hogy tudom – micsoda gőg “tudni”, kinyilatkoztatni, szakértőt játszani! Azt főleg nem tudom, mit tehetek én, és annak van-e értelme, megéri-e áldozatot hozni, számít-e a gondos szemétválogatásom, vagy hogy nem vagyok önző, “meguntam, kicsit viseltes, veszek újat” (ennek kupi az ára, és enyhén fésületlen megjelenés, több éves, eredetileg prémium cuccokban, és ezt szorozd meg hárommal, de a gyerekek még ki is növik, én meg az unokáimnak őrizgetem a 2011-ben Finnországban vett Marimekko babaruhákat). Amit tudok: élek és vannak örömeim. A világvégehangulatban megbecsülöm már mindezt. Azokért vagyok felelős, akik közel vannak. Tudom, mihez kezdjek, mik a terveim, és azt is, hogy nem kell rohannom, bizonyítanom, ki vagyok és hogy van értelme az életemnek – és hálás vagyok ezért az egészért, ami most van, ami maradt és épült, minden szerencsétlen fordulat, kín, alázás, túlzott önéberség (a sorsom?) ellenére.

Ahogy pereg le, amit dobáltak, kentek rám (és ami az ő pokluk volt). Iszappakolás volt a sok mocsok.

Tiszta a bőr alatta, a bőr a lényeg, de kimostam a gyolcsot is.

Végre! Tudom, már mondtam sokszor, hogy végre. Azért mondom megint, mert egyre jobb. Részvényárfolyam: cikkcakkos az is, de csak megy fölfelé. Mármint ha jóféle a részvény. Távolodik a halál, a büntetőügy is, amivel tönkre akart tenni az “életem szerelme vagy” férfi.

Ennek az évnek a fordulata: betelt a tanár-űr bennem. Én tanár (is) vagyok, lényegében és leginkább az, szavakkal bánt, másokra ható (a blog ennek része) – és a jelenlét hiányzott. Nem mehettem tanárnak sokáig, nem is próbáltam, mert taszított a KLIK, és (főleg) mert özvegy voltam, három gyerekkel. Annyi kötöttség, stressz nem fért volna bele, és olyan alacsony fizetés sem. (Megrázó emberi hitványságok tanúi voltam. Láttam és szó nélkül néztem a kiégést, a tudatlanságot, a megúszást, a cinizmust, a tönkrement életeket, a hatalomvágyat. Ne legyen megvető az arcom.) …De így, ahogy most? Így nagyon is. Ehhez értek, ez a biztonságos! Nem csak anyagilag. Én teremtem meg a keretet, a módszert, a tartalmat. Én döntök intellektuális alapon, hogy milyen út vezet egy konkrét teljesítményhez. Képes vagyok megítélni, mit nem értenek, hogyan kell elérni, hogy rájöjjenek, és alkalmazzák a kompetenciát. Most nem adják nekem utasításba, hogy NYELVTANÓRÁN TANÍTSAM MEG AZ OPERETTGICCS SZÉKELY HIMNUSZT, nem kell wassalbertet sulykolnom – és mindenki boldog.

Most szövegeket írunk (ez a 10-12 mondatos, érvelős műfaj, a tízes feladat), problémaérzékeny, szépen formált érveléseket (miért nem mennek ki a szabadba a mai gyerekek; mit szeretnek az extrém sportokban, és a szülők mit nem; állítsunk-e fát már december elején), okos kötőszavakkal, jól működő kezdő mondatokkal (nem írjuk le szó szerint a feladat témakijelölését! Tavaly leírták). Sorolom nekik az ízes szinonimákat, fordulatokat. Kettőspontot használunk, szónoki kérdést. Sok mindent megértek a gondolkodásukból, egyedi jófejségükből és kínjaikból is, ahogy érveket gyűjtögetnek.

Hajh, hogy Kölcseyt idézzem, de sokat kellett a mostani állapothoz nemet mondani! Konfliktust vállalni. Most már nem kell. Nincsenek nyaloncok, túlrajongó hajnalkák, álbarátok.

A kamaszaim pedig ugyanúgy készülnek a felnőttkorukra, ahogy mi készülünk. Nincs világvége. Gonosz, fiatalokra irigy az, aki őket “sajnálja”, hogy “nincs jövőjük”. Már visszakérdezek: a kilencvenes évek mint fiatalságdíszlet annyira jó volt?

Nekik is jár, hogy úgy nézhessenek az életre, hogy jut nekik is jövő, remény, öröm, család. Ami nem jut, azt nem én rongáltam meg. Nem szajkóztam az idióta ideológiákat, nem rontottam közhangulatot.

*

Hadakozom a tárgyakkal is. Sok mindent elpakolunk, kiválogattunk. Lőrinc elsős üzenője…! Benne egy boríték, rajta egy halott kézírásával, hogy bábszínház, és pénz (sok). Bontatlan. Nem adta oda, ebadta! Gyerektorna idején az emeleten bujkált! Hosszú ú-val írja a napközis tanító, hogy bujkál. Hioggyú, komoly, háromoldalú levelezés erről:

Karácsony napjai: két nap Bécsben.

Utána szenteste itthon, öten. Aztán család, G-éknél. Gyógyítja mély feszültségeimet, hogy létezik problémamentes, nagy karácsonyozás: lehet kedvesen, nagyvonalúan együtt lenni a távolabbi rokonokkal.

Megkaptam ajándékba Nádasdy nyelvi írásait, Szmoking és bermuda. A nagy gyűjteményt, mely alapmű. Erről írok majd külön. És szép pénztárcát. Termopoharat. Menőhátizsákot. Kemény Lili: Nem.

Juli mindent kapott, ami áru a világban létezhet: luxi fülhallgatót, pizsamagátyót, fehérneműt, diffúzoros hajszárítót, szőrös fülvédőt, festéket, filctollakat.

Dávid menő futócipőt, hátizsákot, ruhákat. Polcot akart, az is lesz. Meg egy hűtőt az egész család:

 

(folytatom, most színházba rohanok)