Különféle élethelyzetekben vagyunk mi nők: van, aki ki rég kihűlt házasságban él, ki rövidebb, egymást váltó kapcsolatokban, ki nyáron ment férjhez másodszor, a végre-szerelméhez. Ki poliamoriában robbantotta életörömét, ki magányban, a munkájának él, vagy aszkézisben gyereknevel, de van olyan is, aki az alter kismamaság évei után most cipőnyalogatós fétisbulikat szervez, öröm és bevétel változó arányával.

Egyik élethelyzet sem szükségképpen fenékig tejfel. De azért vannak különböző zsírtartalmú tejfölök, ezt meg kell jegyezni.

A másik fontos megjegyzésem a poszt elején: a párkapcsolat és annak stabilitása, meghittsége, teljessége nem csak az egyéni döntésen múlik, sőt, szerintem főleg nem azon. Akarok, nem akarok, könnyedet akarok, elköteleződést akarok, csak szexet, csakis családot… ezt lehet gondolni, de nem tudod levenni a polcról.

A fogyasztói szemléletről van szó, megint. Van egy csomó érvelés (és ember), amellyel/akikkel én nem tudok mit kezdeni, és ennek oka az, hogy nem tisztelik a nagy dolgokat. A sorsot, az életet, a természetet, a spontaneitást, a zsenialitást. Nekik az számít, hogy az igényeik teljesüljenek, hogy ők dönthessenek, ezt jognak is gondolják, és hogy jól szórakozzanak. És nem csak a kultúra- és ételfogyasztásuk, szabadidő-eltöltésük lett ilyen válogatós, majd-én-eldöntöm fajta: hm, ezt kérem, ez nem tetszik, nem szeretem…, ők az élet nagyobb dolgait, a szerelmet, a gyerekük megfoganását, nemét is ugyanígy válogatósan kezelik.

Miért? Nem kell válogatósnak lenni? Nem szabad eldönteni, milyen életet akar? Dehogynem. De amit én mondani akarok: ők nem csak választók, hanem választhatók is, és ezzel nem számolnak. A másik ember választja őket. Vagy nem. Társat akarnak, de senki nemakarja őket, mert kellemetlen a személyiségük, számítóak, vagy szarul néznek ki. Néha meg az élet vicceli meg őket. Mert szépek és minden, és mégsem.

Ami érdekes, az is szorongatja, hogy ő akar/nem akar gyereket, ilyen meg olyan pasi a jó neki aki egyáltalán nem válogathat ezen a téren.

Van egy ilyen autisztikus megközelítés is a tinderezőknek, incel informatikusok paradicsoma ez, beszarsz:

Tegyük fel, hogy atomjó a profilod, van egy éves előfizetésed … de jó.. azt hinnéd, hogy jönnek a nők futószalagon!

Hát sajna nem…

Ha nagyon jó a profilod és van előfizetésed arányában annyi matched lesz, amennyi profilt végigtolsz. Ha 100 swipe / 1 match az arányod, akkor napi 100 női profil swipeolásánál napi 1 matched lesz átlagosan. Viszont ha 1000-et swipeolsz, akkor 10x annyi.

(…)

Szóval összefoglalva:

1. Profi fotók, agyontesztelt profil

2. Előfizetés

3. Szoftver, ami helyetted vadássza a nőket  Tinderen 🙂

Ha ez a 3 dolog összeáll, akkor kb. annyi nő közül válogathatsz majd, ami eddig scifi kategória volt számodra.

Így megy ez. Sok match = boldogság! Csak kitrükközte informatikai eszközökkel, hogy ő vonzó. Hogy a foszlott nyakú inge büdös, és semmire nem tud se érzelmeset, se szellemeset mondani, majd a randin nyilván fel sem tűnik. A gusztustalan teste, kialakulatlan kommunikációja, szexualitása mit számít ezek után? Mivel a többség már a matcheknél elakad és ezen nyafog, mehet a parasztvakítás. Pénzért, persze.

Számít-eapcsolatügyben k, mit akarsz, vagy csak sodródsz, mint esővízben az őszi falevél? Vagy nagyszerű dramaturgiai érzékkel igazgatja történetedet egy zseniális rendező? (Miért van az, hogyOlyan van, hogy valaki nagyon nem akar valamit, és akkor azt elkerüli, nemet mond, nem is megy bele. Egyedül akar lenni, és lesz is. De olyat, hogy nagyon akar valamilyen kapcsolatot, és akkor azt keresi, hajtja, és az akarással, fáradozással egyenes arányban neki az lesz, és az boldog és jó, én még nem láttam. Beleértve a “csak szex” kapcsolatokat is. Persze reszelni lehet, de most arról beszélek, ami élvezet.

Hát, ahogy elnézem, akarhatsz bármit.

Akkor?

Késznek, szépnek, érzékenynek kell tudni maradni. Nem kiégni. Nem számítónak lenni. Teljesen élni, mosollyal. És akkor, ha megtörténik, esetleg jó lehet.

Én azt vettem észre, és igen sok történetet láttam, hogy ha valaki menekül, elégedetlen, a szerelmet reméli balzsamnak a kudarcokra, ha nem tud jól meglenni magában, ha hajlamos függeni és pótcselekedni, akkor mindenképpen kínlódni fog a kapcsolatkísérleteivel, és neki nem megoldás az, hogy nem patriarchális a férfi.

Most azoknak, akiknek hasonló az enyémhez az értékrendjük, tehát fontos nekik az ember, a személy, a személyesség, az életöröm, ugyanakkor az embert egy nagyobb rendszer részeként képzelik el és tudják, hogy van olyasmi, amit nem mi döntünk el, nem mi mozgatunk, és ennek alázatával képesek élni, röviden leírom, miért érdemes párkapcsolatban lenni. Ami nem jelenti azt, hogy kell. És ez a poszt lényege, a címre a válasz.

Meghittség, emberi közelség, egy szimmetrikus másik felnőtt, akivel a beszélgetések és a közös tevékenységek örömet adnak, építik a szellemet, az érzelmeket, az interakciókat.

Teherviselés: munka, megélhetés, helytállás, betegség esetén gondoskodás. Felelősségvállalás a másikért, ha baj van, ennek érzelmi biztonsága.

Szex (van, akinek, szerintem ez annyira nem fontos, lásd lejjebb).

Ha van gyerek, akkor a szüleinek lenni ketten.

A meghitt vállvetve, a jó beszélgetések nagyon tudnak hiányozni, és akkor sajnos marad a macska meg a net. Én ezekkel együtt is azt mondom, nem feltétenül kell szexuális jellegű vagy romantikus párkapcsolat a méltó, teljes élethez és kiegyensúlyozottsághoz. Nagyon jól elműködgethet az is, akinek egy-két-öt igazi barátja és erős családja van. Csak ne a facebook  legyen a pótlék, és ne csapj fel szájhősnek, kényszerkommentelőnek!

Mégis úgy szokás tekinteni a jellegzetes lusta dichotómiával a kapcsolattémára, hogy á, van neki, akkor ő boldog, bé, magányos, akkor szegény, rossz neki.

A mondandó személtetése érdekében most az egyes változatokat a pokolmetaforával jellemzem: benne a mélyében, a szélén, vagy kint.

Az abszolút pokol: a lehúzó kapcsolat, amely foglyul ejtett, amiből nincs menekvés, mert a teljes életet rá alapoztátok, közös az ingatlan, mit szólnak a szülők, ki vagyok én nélküle – fal tövébe ültetett, satnya lombú fa. Gyerekkel különösen nincs kijárata, és erre elmegy az életed. Ők amúgy, ha elő kell adni, hogy 28 éve élek házasságban, vagy a szingliket lesajnálni, akkor nagyon szentéletűek, de én a valóságról beszélek.

Lehet működő, bensőséges élettársi vagy házas kapcsolatban lenni, az egy hűsebb pokol. Mivel unalmas mindenképp, akkor is, ha nem csal, nyír, aljaskodik a mátkád. Sokak ellaposodtak benne, sokakat nyugtalanít, hogy lesz-e még valami, és éhezik a szerelmet.

Nekik segít Pirner Alma…

Miket tudok meg. Ha nincs kellék, műsor, akarás, kinky faszkodás, akkor az lusta és megjátszott, sajnos, a legtöbben…

Az örök társkeresés, a hol igen, hol nem, alakul valami, csalódtam, ghostolt, idegeneket szagolni, reménykedni, értelmetlenül pinát borotválni, ez a pokol partja. Általában azért, mert szeretne a nő biztonságot, mélyet, filmszerűt, megállapodósat, van, aki még ygereket is, de együttélést biztosan. De van, aki ennél üggetlenebb és örömelvűbb, és pörög a változásban. Kaland az élete, jók a sztorik, élvezi. Kidobja ő is, aki már nem, vagyis, szépen elköszönnek, esteleg később vissza. Váltakozó, élménydús alkalmi kapcsolatok, nem rossz az. Van olyan nő, aki úgy száll ágrul ágra, mint a férfiak, ezt megengedi magának, nem sérül benne. Csak akkor nem pokol, ha nem panaszkodik, mert tényleg van benne életművészet. Én nem tudom elképzelni, mert én nagyon beleteszem a lelkemet, közelségemet, nem mindegy, milyen ismerősségben, mélységben beszélgetek azzal, akivel moziba megyek, hát még a szex, de most nem magamról írok (vagyis csak a legvégén írok a csávómról).

A soha senki rám se néz, a minden randim kudarc, az nagyon kemény, és sajnos sok enyhén lecsúszott, stresszes, elhanyagolt középkorú nő van ebben a pokolbugyorban. Számos ismerősöm, akiknek nem akart összejönni a kapcsolat pár éve, most is ezen tipródik, ugyanúgy. át igen, nem könnyű manapság… Gyerekkel is. Min múlik? Szenvednek-e a magánytól? A nyilvános társkeresőzés mennyire alacsonyít le? Mi segítene rajtuk? Régebben mi volt, lehetett bennük vonzó? 2020-ban lettek ennyire siralmasak, vagy már előtte? 50 körül mi van még? Van, akikre neheztelek, és elbaszottnak gondolom őket, hogy képesek ezen vergődni, és rosszindulatúaknak tartom őket. Nagyon mélyről jön annak fájdalma, hogy “nem szeret senki 1:1 viszonyban, nem örül nekem”. Aki pótcselekszik, az ijesztő banya lesz, és persze mutogat mindent, győzni akar.

Váltakozó csak szex, ilyen is van, és van, akinek jól áll. Van, akinek ez nagyon fontos. Szerintem közelség, szeretés nélkül nem sokat tesz hozzá az élethez, ha nem kudarc, akkor is elidegenítő. Purgatórium. A szex nem kellék vagy alap, hanem csúcsélmény!

Van még a menősködő, aki felfedezi, hogy poliamoria/fétis/queer/swinger/leszbi/BDSM. Huhú, van még élet, facsarja az utolsó cseppeket. Azt mondanám, langyos pokol, de ez ízlés, lehetőség, egyéni vágyak és közeg, valamint szerencse dolga is. Pénz nélkül ez börleszk, ezek drága dolgok. (Mondta Zsanett.) Annyit mondanék, hogy szép testű, izgalmas személyiségű, kétségbeeséstől mentes, ifjú emberek nem csinálják, szóval nekem divatos, önmagadból kifordító, kauzárós pótcselekvésnek tűnik, de biztos van olyan, aki megtalálja benne magát, és hajnalig almodóvar.

És ami nem pokol, egyedül, az a szerelem, ami megtörtént, igazán. És akkor most már magamról írok. Nem akarás volt, míg kivártad, nem koptál el, keseredtél meg, és nem játszma. Mélyen benne vagyok és önmagammá tesz, nem torzulok a másikhoz. Ehhez kell nekem egy kis távolság: a túl nagy összetapadtság, közös élet minden nap, a gondok, ez fullasztó lehet. Amiben vagyok, az nem viharos, nincsenek exek, dilemma, bűntudat, korlátozás, “féltékenység”, titok. Egy-két év után jön, hogy “ez már indig így lesz?”, “merre tartunk?”, de azért van az emberben agy, szív, invenció, testében rugany, és azért pont azt a valakit szerette meg, összeillőn, hogy kiapadhatatlan legyen, pótolhatatlanul egyedi. Purgatóriumnak mondanám, jó zenével és rózsaszínben. És néha felsejlik a mennyország.

Ilyenek vagyunk!

Én jól voltam kapcsolat nélkül valami öt évig: 2014 nyara és 2019 vonalat jelentő hullócsillagos éje között volt nekem hat interkurzusom öt igen takaros férfiúval, amivel megdupláztam a csávóim számát (az egész életciklusomat tekintve). Spontán, emberi és vicces volt minden, semmi trauma, cikis szakítás. Senkiről nem derült ki semmi gáz. Egészen elképesztő módon mindegyikük fiatalabb volt nálam, amire előtte egyetlen példa sem volt. Közöttük, mert mindig hónapok teltek el, magamnak nyígtam persze, vagy inkább csak nem értettem, lesz-e még e téren valami azéletemben. Nem mindig hittem az igazi szerelemben, hogy az lehet nekem is, hiszen volt már. Viszont ugye Artemiszként sportoltam, és jó volt ez a pár év is, mert megerősödtem, amihez a szilárd barátságaim, az elmélyült írás és a sport segített. Már nem vagyok balek, magamat adom, kérek, szólok, igent és nemet mondok, és nem hevülök túl, így nem fáj.

És Artemisz sem vagyok, egy fitt Vénusz vagyok, mert a test akkor a legjobb, amikor szereti az, akit imádsz.

És innen azt mondom, hogy a szerelem a legjobb. Viszont nem a magány a legrosszabb, és nem is a visszautasítottság vagy a reménytelen sóvárgás, hanem a kiürült kapcsolat. Innen az, onnan ez tűnik jobbnak. Ne bánd, ha egyedül vagy, őrizd meg magad szépnek.