Ó, kedves olvasó, nem áll módomban. de neked se tesz jót. A kenegetésből lesz az elromlott, improduktív élet, a hiúskodás, a harag.

Valaha én is harmincas, bizonytalan nő voltam, aki folyton reagált másokra, igyekezett figyelni, és bár úgy általában tett éles állításokat, egyes emberekkel nem volt kritikus, és nem akarta észrevenni, mi zajlik. Beszóltak neki, de moderálta magát, mert így szokás, “én vagyok a szolgáltató”, szépen beszélünk és senkit nem küldünk el a francba. A bülbülszavú aljaskodókat hogyan? Fel se mertem tételezni, milyen nyomorú szándék mozgatja őket.

Aminek eredménye az lett, hogy állandóan magyarázkodtam. Ténykérdésekben is, nem csak véleményt. Így-úgy. Nem azért írtam, nem arra gondolok, nem akartalak megbántani! Persze, van kivétel! Ez csak sztereotípia! Inkább hagyjuk is a témát!

Van nekem egy régi, szeretett olvasóm, egy igen okos és komplexen gondolkodó nő (vele nem volt és nem is lesz soha konfliktusom). Egyszer leírtam egy posztban azt a szókapcsolatot, mellékesen, példaként, hogy “szegény sorú erdélyi diák”. Akkoriban szokás volt érzékenynek lenni, és ő megkérdezte, reflektálva a saját – erdélyi magyar – frusztrációjára is, hogy én úgy általában nevezem-e az erdélyieket szegénynek.

Az akkor zajló határon túli segítő akciókra, Böjte Csaba kollégistáira, állami gondozottakra céloztam.

De amúgy gondolhattam volna arra is, mondom ma, 2020-ban. Igen, sajnos, a GDP nem annyi ott, ma sem – és a mienk sem annyi, mint a salzburgiaké. Van ennek a kimondásnak egy katarzisa. Csak hát minek dörgöljük mások orra alá? Mindenki nagyon értékes meg minden, a többit ne feszegessük.

Van rajtam egy nyomás: legyek kedves blogger, szolgáljam ki az igényeket. Jelezzem vissza, hogy az olvasóm (bármely olvasó) sérelme jogos és csak az a jogos; amit csinál, az jó, arra haragudjak, akire ő is, ne lássak hamisságot a motivációiban, és mentsem fel, ha lusta gondolkodni, edzeni, szembenézni. Vigasztaljam meg a kövéreket, ők is szépek, nem tehetnek róla, nem az a lényeged, de mégis lényeg: ők a legszebbek. Bólogassak, hogy “nem kérünk a pasikból”, miközben az a helyzet, hogy rá nem néz a nőre senki. És higgyem el a magyarázatát: ő introvertált, ADHD-s, interszex, aspergeres, miközben csak egy rettenetes fontoskodó, aki nem tartja a határaimat. Továbbá a transznők UGYANOLYAN nők. Ezt jelenti a szolidaritás!

Nehogy feldühítsem, nehogy miattam kellemetlenül érezze magát. Tartozom nekik ezzel, hát hiszen nekik köszönhetek mindent, ők lájkolnak, olvasnak, ők “adtak esélyt”, és ők fordulnak el tőlem, ha nem jól viselkedem. Akkor majd sírok! Dehogy a saját tehetségem és kitartásom eredménye ez a blog! Dehogyis ő az önző, aki nyomni akar, hogy az ő érdekében írjak, miről írjak, mit írjak, és felnagyítja a szerepét. Ha ő elfordult, akkor nyilván mindenki utál, ő mindent tud, belelát statisztikákba. Megőrültem, megmérgezett a gyűlölet, és miért nem takarítom le a teraszt. Ez a sok megfelelési kényszeres, kommentben hangoskodó, árulkodós stréber a maga kertvárosi normáival.

De nem innen kezdem. Eredetileg magamnak is letagadtam a valóságot. Lassan lesz az ember éleslátó és bátor.

A szegénység témája, például, amivel kezdtem. Nem is számítanak a javak! Én úgy nőttem fel (de nem tudom elkülöníteni, hogy ez anyám életpéldájának, elveinek, apám ambíciótlanságának hatása-e, vagy idealisztikus olvasmányaimból, szocialista ifjúsági regényekből és vallási traktátusokból, netán magából az Evangéliumból állt-e össze), hogy jaj, csúnya pénz, mi rendesen dolgozunk, értelmiségiek vagyunk – nem nyomorgunk, ez alap, de efölött minden gyanús: egyenesen ördögi kapzsiság, ha valaki üzletel, tőkéből él, ha házat, kocsit, nyaralást akar. Micsoda felszínesség! Nemhogy gazdag férjtől ne akarjon ilyet, de a saját munkájából se. Nem rút anyagiak alapján választunk pályát! Mert az a lelke eladása. Kereshet sokat, de majd ott rohad egy irodában, és nincs neki HIVATÁSA, alkotó munkája. (Amúgy ebben van valami.)

Valójában az történt, hogy a neveltetésem “a te lány vagy, érd be ennyivel” jegyében tabusította a pénz témáját, az anyagi-rangbeli ambíciókat, és volt ebben ki nem mondott antiszemitizmus, kereskedőellenes gyanakvás is. Mindez arról tanúskodik, hogy mire becsülnek engem. Levetett cuccokkal, lomokkal, akciós vackokkal láttak el kamaszkoromban és később is. Múlhatatlan érvényű történet, hogy elgörbül a sógornőm krumplinyomója, vesz újat, és a használhatatlant nekem ajándékozza (a történetnek mélyebb rétegei is vannak). Én pedig elfogadom, nem tiltakozom, nem érzek semmit, és ki se dobom. Fel se fogom, mennyire sértő ez a gezstus.

Ma már nem félek a pénztémától, de még mindig nem ingatlanra meg kocsira vágyom, csak egy jó bringára és szupergyors processzorú laptopra. Saját pénzből síelni menni, az jó. Szép cuccokat venni, elnyűtteket kiselejtezni, két hónapig lazulni, és nem halni éhen mégsem, az jó. Ja, amúgy nevelem a gyerekeimet is, saját keresetből. (Más mindig odatolja a gyerekeit, én miért nem?)

Nyilván sok pazarló kompenzációs gesztusom van, olyanok, amilyenek nincsenek annak, aki jólétben nőtt fel. Mindenesetre ma már szégyellném letagadni, a realitásérzékem szégyellné, hogy a jólét jó, hogy a nyomor sunyiságot, bűnt és megromlott kapcsolatokat szül, romantizálni hatalmas átverés, és, kövezzetek meg, én sem akarok estig vagy épp éjjel alkalmazottként görnyedni, egészségkárosodni, végrehajtótól félni, gázszámlára spórolni, silányakat enni, osztálykirándulást befizetni nem tudni.

Vagy. Nekem fájt annak idején, amikor az öntudatos német polgár szerelmem Münchenben mutogatta a gyönyörű állapotú épületeket: lám, lám, így kell rendben tartani.És élettársam, a docens is példálózott a gyönyörű észak-olasz, francia lépcsőházakkal. Rosszul esett, hogy Budapesthez képest mondják. Nem, nem, mi magyarok jók vagyunk, ez a hazám! Ha nem vagyunk jók, hát nem tehetünk róla, nekünk nincs erre pénzünk, tőlünk elvették! Én nem is láttam a különbséget.

Valóban siralmas még ma is, ahogy a legszebb épületeink kinéznek. Ahogy hagyunk mindent szétrohadni.

Ezek a saját belső vívódásaim inkább. Nem tudtam, hogy ez az örökség ennyi éven át elkísér. Nem tudtam, hogy másokat másképp neveltek. Magamnak is letagadtam a pénz és a jólét szerepét… durva, hogy ennyire naiv, bűntudatos, aszketikus és önsorsrontó voltam. Akiket szeretet övezett, azoknak magától értetődik, hogy magukat kedvező fényben nézzék és megengedjék maguknak a jót, legyenek mentségeik. Nekem nem. Én beszálltam: üssetek. Így lettem bűnbak, mindenért hibás, mások mocskának felülete.

És másoknak is letagadtam a valóságot.

Azért írok, mert gondolkodó ember vagyok, észreveszem az összefüggéseket, és az igazság kiabál: a hamisság ellen kiabál. Ez csakis úgy megy, hogy új terepekre megyek, mert borzadok a közhelyektől és a közhelyesléstől, és nem akarok értelmetlen tabukat tiszteletben tartani, amelyek fedezékéből ömlik ránk az érdek és a hamisság. Az nem bátorság, hogy olyan véleményeket hangoztassak, amelyekkel mindenki egyetért: nem mások nézeteit reprodukálom és rágom, hanem a saját felismeréseimet fogalmazom meg. Sőt, újabban nemcsak bátorságnak nem gondolom például a Konok Péter-típusú ellenzékiséget, hanem untat és irritál: felismertem a hergelődős-agymosó hatást, a lájkéhséget, a drukker-dinamikát. Kihívásokat ide! Nehezen érthető filmeket, fura álláspontokat, nehéz témákat. Müller Cecíliát. Én szeretem őt. Rubint Rékát is szeretem (helyeslem), mindenkit, akit igazságtalanul bántanak: a bántás annyira ocsmány, én nem akarok oda tartozni. Le minden érzékenykedéssel, csajos felszínességgel, áldozatias manipulációval!

Így aztán, amit írok, az nem valami együttérző meg érzékenykedő. És ez régebben is így volt. Szembesülnek, megbántódnak. Mint akit leszidtak. A kreatív nőies ténykedések kapcsán védekeztek így:

akinek nyitva van a szeme azt nem kell nyitogatni. aki két lábon áll a földön, egészségesen gondolkodik, tudja ki és mi, nem kell feltétlenül elbizonytalanítani. vagy igen? a kreatívkodás önbizalmat ad, lehet a “mű” rossz, közepes vagy jó. ki mondja meg hogy szórakozom vagy menekülök????én magam??? nyilván.

A poszt világos érvelés, körültekintő is volt, nem durva.

Sajnos rossz volt olvasnom az írásodat. Azok a nők, anyukák, akik kötnek horgolnak, varrnak vagy egyéb ügyességeket készítenek, nem lehet hogy egyszerűen örömüket lelik ebben? Mert van kézügyességük, vannak megvalósítandó ötleteik, gondolataik? Ahogy téged az írás, úgy a kézügyes anyukákat a tárgyak készítése érdekli. Hogy másnak örömet szereznek vele, az csak egy kis plusz. Ezek a nők örülnek a sikereknek, és a legtöbbjüknek a párja, gyereke is örül. Nem pótcselekvés-csak cselekvés.Nem kell ebbe nagyon belemagyarázni semmit. Saját kezűleg készíteni szép dolgokat, az jó. Egyszerűen jó, örömteli. Ezt megosztani másokkal, szintén öröm. Te sem csak magadnak írsz.
Mindegyikünkben van egy kis magamutogatás, ki ezt mutogat, ki azt. Ha ez levezeti a feszültséget az miért baj? Ha menekülés a rossz napokon – ami mindenkinél van – az miért baj? Nem értem.

Sokkal korábban rá kellett volna jönnöm, mit piszkált meg a posztom, mitől lettek ilyen magyarázkodók.

Na, most akkor kimondom. Nem mintha ne lett volna világosan benne a posztban is. Azért ne csináld, mert voltál már múzeumban és láttad észak-olasz városok boltjait, az iparművészeti remekeket. Nem is a saját ötleted, hanem másokat utánzol. A gyártmányaid (többségükben) rondák. Lefokoz a tárgygyártás, és a jóljárós része (eladásra vagy spórolásból) még inkább, és az eladós fórumokon folyton veszekedtek. Nem, az egyes ízlések nem egyenrangúak, és nem, nem szép minden test sem. Ha ez tetszik, ha ez kapcsol ki, ha ezt tartod hasznosnak, ha erre szánsz időt, pénzt, melót, az nem önállóság, nem stresszűzés, hanem a beszorított életed tükre, “én is csinálok ám valamit”. Elbaszod az időd, közben befordulsz, véletlenül se sportolsz semmit vagy művelődsz. A férjednek is jó ez így, “a horgoló anyu”: nem fogod kivívni, hogy eljuss otthonról valami mást csinálni.

Azért ne csináld, mert nem kell több tárgy a világba.

Nem fogok olyan posztokat írni, amelyek dologtalan, béna, rossz ízlésű, elhízott, zavaros lelkű, kicsinyes érdekű, valóságtől rettegő, üzleties, ide-oda csapódó, felszínes nőket erősítenek meg.

Akkorát ugranak emberek egy véleménytől, egy lényegi igazságtól, olyan hörgéssel állnak bosszút, hogy gyanús: az a bajuk, hogy kimondtam az igazságot, amit ők el szeretnének kenni. Ugyanez volt Szentesi Évával, aki nagyhirtelen összeszedegette, amiket a tevékenységéről évek alatt írtam, és több tízezer követője előtt célponttá tett. Az emberkínzók oldalán is fent vannak a bosszúposztok, fenyegetések. Seleanu Magdaléna sem örül, hogy kimondtam: ő az aljas fórumos gyűlölködő.

Türelmetlenebb lettem mára: miért nem szabad kimondani azt, amit igaznak gondolok? Ki tiltja meg…? Miféle válasz az, hogy “nem csak a te igazságod létezik”? Meg “a másik oldal”? Épp azt írom, hogy az nem oldal, hanem egy nagy szar. Írj tartalmi érvet, ne maszatolj! Hogy jöttök ti ahhoz, hogy bekussoltassatok? Hát én megyek utánatok, vagy ti jöttetek ide? Nem, nem akarom, hogy sokan olvassanak, teljesen világos, hogy vagy egy mukkot sem értenek, vagy a saját érdekük szerint felszínesen félreértelmeznek. Oda van írva: csak az olvassa.

Kedves olvasó, én nem félek az igazságtól. Nem tudom mentegetni, megérteni a bűnöket és a butaságot, a komolyan nem vett nagy hangzatos állításokat, a giccset, az elkenéseket, a menősködést, a felszínes ítélkezést, a megértés helyetti moralizálást, az árulást, a középszerűséget. Senkiben, magamban sem. Csak ez a kíméletlen, kifele nem sandító gondolkodás tesz jobbá. És kitartóan olvasom az erős szavúakat, akik értik a lényeget.