A nőies elfoglaltságok elleni kirohanásom már blogközhely. Eszméletlen életekbe láttam bele a netes barátkozásaim éveiben.
gyerekverziója, kurva vicces:
Ahh, de rég volt. Lett is sértődés, akkor még 1.0-s szinten ment a reakció: de én tényleg szépeket horgolok! A fikázás lényege nem az volt, hogy csúnya a produktum, szöszös tőle a szőnyeg vagy tékozló az alapanyaghasználat, bár kétségkívül ezek is cikik, hanem a hobbinak ez a rémesen ártalmatlan, házi tűzhely körében maradó, engedelmesen nőies volta (vigyázzunk a forradalmakkal!), a tevékenységnek a szar házasságban benntartó mákony-jellege és az erre épülő giccses trendek, blogok, a kritikátlan követésük, a negédes egymásdicsérgetés.
És ez épp nem önigazolás. Megengedem, a nemautós kiáltvány vagy a gyerek helyett élő szülők posztja inkább az: amit nem ismerek, azt fikázom, kicsit sem vagyok benne (amúgy okkal döntöttem úgy, és olyanok bírálnak, akikben fel sem merült, hogy lehet nemet mondani), ezért nem vagyok megértő. Viszont a kreatívkodás, sütisütés, lakásdíszítés témájában nem azért fanyalgok, mert nem vagyok ügyes, utálok főzni, dekorálni-pepecselni, nem is a ketó miatt, és nem is a szerep elleni tiltakozásból, feminista alapon. A valóság ennél bonyolultabb: én pont sütök és alkotok, dekorálok, sőt, igen expert fogásokat főzünk nagy örömmel. Csak nekem pont olyan, annyit is jelent az ilyesmi, mint elmosogatni (kézzel nyomom) vagy megírni egy képeslapot. Eszembe nem jut, hogy ez téma lehet, hogy le kéne fotózni, vagy identitássá válhat. Annál sokkal izgalmasabb az élet, sokkal szebb dolgok is vannak. A DIY hobbi eluralkodása a sokszínű élet fölött egyfajta önimádat, és rossz ízlésre vall.
Azt pedig semmiképpen nem gondolom, hogy ha teszek-veszek, attól én jobb, igazabb leszek, vagy akár csak ügyesnek számítok. Pedig lőttek már vissza ezzel a Nyomornék (Mrs. Misery), amikor kimondtam egy újabb kényelmetlen igazságot: süssél inkább egy sütit!
A pózolás, az üreskedő mutogatás, a “minden kontent” értékrend felülmúlhatatlan nagyasszonya Szentesi Éva, aki stílusnaplójának karanténkiadásában elmeséli, hogy hajdan fehér ruhát vásárolt, meg festővásznat, mert ő majd kreatív művész lesz a teraszon, milyen jól néz már ki (egyszesmind a király természetvédelmi hely is mutogatható), aztán persze, ahogy általában ezekkel a felületesen megkívánt “ez majd jól hat fotón” dolgokkal történni szokott, szűzen állnak azóta is (és még húsz évig) valamelyik szekrényben. Persze, hogy bent tévézik. Egyben bárkit, akinek van egy gitárja, akvarelltömbje, és középkorú unalma, szerelmi csalódása vagy szakmai elakadása ellen kívánja bevetni, szépen megkérek: NE TEDD. Ne gyalázd az igaziakat, ne akard okosba’, maradj befogadó. De legalábbis ne mutogasd. Hiába van kedved, hiába tetszett meg, sem az elemi képességet, se a tízezer órát nem spórolod meg. A szonettkoszorúd maradjon a te kis csúf titkod.
Sajnos, amilyen vagyok, a derékhad irritál, csak a zseniket tolerálom.
Te így, más meg úgy, mondja a békülékeny olvasó. De én azt mondom: ha betárskeresőztél egy ilyen, extra hobbijára büszke, ragyogó arccal mesélő példányt, menekülj.
Azért írom ezt, mert büszkék szoktak lenni rá a csajok. Végre valaki nem unalmas!
Az ilyeneknek mindig valami sötét titkuk van. Középszerű, hétköznapi hozzáértést és produktumokat, modoroskodást kihirdetni hatalmas aránytévesztés, a jó ízlés elleni vétek, és mindig súlyos hiányállapotra utal.
Szóval, nemrég jöttem rá, hogy a hobbik katyvaszában nemcsak a nőkről van szó. Korábban csak ezt a giccses, otthon sóhajtozós, bénán közösségi-netezős jelleget bíráltam, amikor valakinek a facebookfotói között háromszáz ilyen alkotás van, ő maga sehol (biztos lehetsz benne: ótvarul néz ki). A fiús hobbik inkább elvonulósak, jó is az: kint kell szerelni a garázsban, és messze van az alkatrész sajnos, este jövök. És valahogy menőbbnek tűnnek. De legalábbis sokkal többet el lehet rájuk költeni, elektromos meg ingatlant is igénylő javakról lévén szó.
De aki mániákusan mutogat, fotóz, zsargonban beszél, különlegeskedik, annak nem működnek az érzelmi kapcsolatai és/vagy sötét titka van. Ha most megkérdezed: igen, én is a magányos, a kétségbeesett időszakban voltam megszállott, sportban és írásban is (mert Jánosba lent a Helyen kemó csöpögött, vagy mert később sokat voltam egyedül, menekültem az ovisok lefárasztó hatása elől, és a gyúrós gyakorlatok utolsó utáni kis módosításának is utánaolvastam). Azóta, hogy, sokkal kevésbé érdekel a netes interakció, az önbemutatás, és efféle tevékenységeimet meg a felgyűlt fotó- és információtömeget áttereltem pénzkereső tevékenységembe. Én vagyok az, aki gyúrni jár – nem maradhattam így. Ez nem definiál. Az definiál, amiről beszélgetek, amit szeret bennem, amit én szeretek benne. Amire rádöbbenek befogadóként. A csak rám tartozó eksztázis. És az unalmas helytállás is, igen.
Esterházy mondja, hogy a tehetség természetszerűeleg túlcsordul, ami nem csordul túl, az képesség. Na de egyrészt egy tárgy birtoklása, a geekeskedő mutogatás, az nem tehetség. Másrészt a tehetséges emberek is rohadt idegesítőek.
Sokkal jobb egy fura háziállat, a vitorlázás, újsütetű borászkodás, mint amikor negyvenkét évesen valaki rájön, hogy tantraszex, swinger, crossdressing, szadomazó, vegánság, őstörténet, apró népcsoporttal kapcsolatos aktivizmus. De mit mondtunk ezzel? Jobb, de nem jó. Hogy lehet ilyen emberen túlian fontos egy kutya, egy sportág, egy motor? Milyen élet az, amelyben ilyen apró, mulandó tevékenységekből származik az önbecsülés, amelyben ab ovo fölényt jelent az a beszélgetésben, hogy ő ért hozzá jobban, és a fontoskodó bemutatása, kiposztolasa, valamint a rajongás fogadása az időtöltés? És amikor azt gondolja, meg el is mondja, hogy akinek a veterán autó, a futás, a vadászat, a borivás, a kutya csak sima körülmény, nem életcél, az nem ért hozzá és rosszul bánik vele. Hogyan lehet évekig ugyabban ragadni, ugyanúgy jellemezni önmagát? Mi olyan félelmetes a barátságban, a kultúrában, az édes egy szerelmedben, az élet egészében, hogy erre van szükséged? Miért ne hallanánk azt, ami ez az egész: A SEGÉLYKIÁLTÁST?
Hobbi, parti, sztori, szexi: rég magyar (átvett, meghonosodott) szónak számítanak, i-vel írjuk őket.
csak az olvassa. én szóltam 
Akinek füle van a hallásra… vagyis szeme az olvasásra, az még tanulhat, míg nem késő. Mert egyszer csak észreveszi, hogy jó, lehet új dolgoknak, új felfedezéseknek örvendeni, de mit csinált az elmúlt pár évtizedben? Hová lettek azok az évek? Hisz aki most múlt negyven, az várhatóan ugyanennyit vagy talán még többet fog eltölteni – mivel? Ezen itt el lehet gondolkodni.
KedvelésKedvelés
ehhez csak egy dolgot érdemes hozzáfűzni, Marina Abramovic szavait használva: Én nem ítélkezem mások felett, mindenki azt csinál, amit akar.
KedvelésKedvelés
Hát persze, nem érdekesek a mottivációk, a törvényszerűségek, a látszatkeltésre építő lehúzás, minden elintézhető egy békés, buta mondattal. El kell hallgattatni azt a hamisságdetektort, hadd parádézzanak a csak felsőtestüket fotózók (újraosztotta egyik régebbi cikkemet a Builder, és alatta vetít egy kokszos, lábhanyagoló férfiú épp, hogy ő mekkora sportoló). Nem lehet véleményünk sem a visszás, őszintétlen dolgokról, trendekről, nehogy elrontsuk a hamis műsorukat, rosszul ne érezze valaki magát, számítson csak a műanyag nő nagy írónak. Magunkban se, másokban se vegyük észre a hamis trendkövetést. Ne legyen gyanús a fegyvergyűjteményéről mániákusan regélő, frissen megismert sármőr, vagy hogy miért sétáltat annyit kutyát és miért csak róla posztol évek óta a szerencsélen szomszéd. Vagy hogy mire megy ki az érzelemvezérelt állatvédelem…. A békés, elégedett, saját pár négyzetméteres életén túl nem látó ember szépen betartja az utasításokat, nem kritizál, nem gondolkodik, nem foglalkozik általános összefüggésekkel. Magánemberként én se mindig, de közíróként ez kötelező. Az elme arra van, hogy figyeljen, ítéljen. Ne engedje, hogy hamis emberek közönségnek használják.
KedvelésKedvelik 1 személy
figyelek, látok, észlelek folyamatosan, de nem osztom már meg sehol sem, még csak konstruktív észrevételként sem, véleményként meg egyenesen nem mivel szanaszéjjel szednek. évek alatt jutottam el odáig, hogy a performansz nagyasszonyának e banális mondata tulajdonképpen az arspoeticam lett. neked köszönöm, hogy leírod ezeket, mert egyrészt megerősít sok dologban, másrészt további gondolkodásra ösztönöz. de én már vagy még egyelőre maradok a csigaházamban, már így is mindenki utál 😀
KedvelésKedvelés
még a bejegyzéshez valami személyes: nekem is van egy hobbim, amihez azt hiszem kellene egy mininális zenei tehetség, ami nekem nincs, de annyira tetszik a hangszer minden egyes takt, dallamsor rajta, hogy nem tudok lekattani róla (handpan), sőt egyszer elvetemülten megosztottam néhány másodperces saját kis “szerzeményemet” is nagymellel, utólag visszahallgatva nem kellett volna
KedvelésKedvelés
A handpan most nagy divat. Köztereken hallottam anno először, unalmasnak tűnt, és nem értettem, miért akkora trouvaille. Aztán hallottam, ahogy egy zenész játszik rajta. Azért volt különbség, na. Ha az ember jobban érzi magát attól, hogy játszik egy hangszeren, és nem akarja kiadni azonnal CD-n, nem teszi fel a youtube-ra, azt én mindig értem. A zenélés kiszakít a jelenből, rettentő relaxáló. Én a szomszédok örömére énekelek, ha nagyon rosszul érzem magam. Vagy ha nagyon jól. Inkább akkor csinálom, mikor nagyon kevesen vannak itthon.
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: a menőség csapdája | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő