Tele lettem a salakkal, negatív érzésekkel, mondatokkal pár napja, felgyűltek a szarok. Belecsúszom időnként. Megnyilvánulások, emberek, akikre nem haragudtam, nem zavartak, de most eszembe jutnak: úristen, fullgáz, én ezt NEM. Nem akarok velük csatázni, nem erről van szó, a véleményemet megtartom magamnak, még azokban az esetekben is, ha nem engem érint a dolog, hanem átverésnek, felelőtlenségnek tartom.
Csak hát magamban mégis csatázom, mert megszólal bennem a hang, hogy mit véleményezek egyáltalán, és bűntudatom van: akkor én előítéletes vagyok? ítélkezem? ettől érzem magam jobbnak? nekem hogy esik, ha rámszállnak, megítélnek?
Ez a negatívfelgyülemlés ciklusokban jön, és benne van a téli sötét, bentlét, a kevés jövés-menés. De a sok se jó.
A tél csak kicsit volt nehezebb. Sem hideg, sem depressziós, sem beteges nem volt eddigi a két hónapja. Nagy derűk tudnak lenni, csak az utcaképtől, kutyasétáltatáskor, ruganyos léptű kisbolti túráktól, főleg délelőtt. Nagyon erősen befolyásol a ritmusom: kora reggel, délelőtt vagyok aktív. Lenyűgöz a napfény, a hó, egy meleg szellet, a rózsaszín, virágzó ág, a reggeli érzeteim. Megrázó tapasztalat, hogy az életmód ennyit számít az általános életkedvben, tettrekészségben. Ahogy rászánom magam valami régóta halogatott nyűg elintézésére.
Viszont azt nem mondanám, hogy minden ártalmas, ami “negatív”. Nem is bírom, amikor hisztérikusan kerülni kell az éles véleményt, mert az bántás, lehúz, és spirituálisan majd meglesz a következmény. Inkább hallgatni kell az ellenérzésre, mert eligazít, és nem fogom hagyni, hogy bűntudatom legyen amiatt, hogy szarnak és gyérnek tartom azt, ami gyér és szar. Van, ami egyszerűen úgy van, kár maszatolni a békesség kedvéért. Mert azért én is úgy vagyok vele néha, hogy jó, hagyjuk, ne legyen konfliktus, ő másképp látja, én sem vagyok tökéletes. És így csúszott át a mércémen egy csomó gyenge, buta, kifogáskereső, nívótlan megnyilvánulás. A mérce nagyon fontos, a jó és rossz tudása. A következetesség, a saját ízlés, amelynek létezése békeidőben nem bánt másokat, legfeljebb eltávolít tőlük, de konfliktus esetén nagyon éles. A Kohlhaas című előadás megrázott szombaton: mindegy, hányan helyeslik az igazamat, ha igazam van. Hinni kell az igazamban, kiállni az elveimért, nekem, itt és most, a saját témáimban, vér és erőszak nélkül. Minél kisebbségibb, renitensebb az igazam, annál jobban.
Tegnap futottam egy nagyon hosszút, elég jó tempóban, és abban a furcsa lelkiállapotban megképződött a tudatomban a jelenet, ahogy befutok júniusban Tromsøben a maraton céljába (ebben hirtelen, az állapotfelmérős jellegű két és fél órás futásom után elkezdtem hinni), és megköszönöm a szüleimnek, a családomnak azt, aki lettem, lehettem – ahogy szokás. Vagyis, dehogy. Hiszen nem támogattak, levegőnek néztek, sosem annak örültek, ha jól voltam, nem is számított, mit érzek, hogy vagyok, hogy bírom a sorsom, csak a saját kockáikba akartak valahogy belezsarolni. A negatív Oscar-átvétel: hálás vagyok nektek. Azóta szárnyalok, hogy békén hagytok. Már nem félek, nem igazodom, és nem zuhanok minden egyes e-mail, találkozás hatására tíz évet vissza, a fájdalmas múltba. És nem érdekel, mit gondoltok. És ezt most nem azért mondom, hogy beszóljak.
Nem szép dolog azt érezni, hogy “ez nem az én szintem”, mert demokrácia meg igazságosság, satöbbi. De nincs mit tagadni, kiröhögöm azokat, akik nem tudnak egy ép mondatot megfogalmazni, és mégis írnak, pénzért írnak, bárgyú közhelyeket, jóemberséget és morált csakis önigazolásra használva. Nem a kövérekkel van a baj, sem összességben, sem egyesével, hanem azzal az érveléssel, amellyel másokat megerősítenek a lustaságban, tehetetlenségben és jogkövetelésben. Teljesen természetes érzés, hogy ha az ember megküzd a feladattal, akkor potyázónak tartja azokat, akik mentális technikával kibújnak a feladat alól, és kettős mércét emlegetnek. És azokat is kiröhögöm, akik minden mondat végére felkiáltójelet tesznek, szakértőnek képzelik magukat, és nyilvánvalóan öntönkretevős életmódjuk úgy-ahogy eredményét szűrőzik, színezik, szeretnék üzletileg kihasználni, miközben a kinézetük miatt szólnak le másokat. Akik megtehetnék, hogy igazán jól legyenek, de pont belebetegedtek abba, amit módszerként hirdetnek, és iszonyú gőgösek. Az egész céltalan, magamutogató tengődést nagyon utálom, de miért ne utálnám? Nincs bűntudatom a huszadik kilométeren.
Oké, és most, hogy ez megvolt, kimondtam, megníyugodtam benne, hogy nem félek a saját ítéleteimtől, ítélkező jellegemtől, mehetek tovább. Minden agyalás, magyarázkodás, részletezés nélkül: csak bele az életembe, a tettekbe.
Nincs változás, ugyanazt csinálom, amit eddig. Igyekszem megteremteni a gyerekeimnek, amire szükségük van, úgy, hogy én is létezhessek. Írok, edzek, sportolok – a ketogénnél és a böjtnél továbbra sem tudok jobbat. Házimunka. Fordítások. Ügyintézés. Úszunk pénteken.
Nem agyalni, nem lenni olyan kényszeresen önvizsgálónak és erkölcsösnek. Merni azt gondolni, amit.
Hinni, bízni, cselekedni.
csak az olvassa. én szóltam 
“Hiszen nem támogattak, levegőnek néztek, sosem annak örültek, ha jól voltam, nem is számított, mit érzek, hogy vagyok, hogy bírom a sorsom, csak a saját kockáikba akartak valahogy belezsarolni.”
Nekem ezt nagyon nehezen sikerült felismernem, mert szavakban pont az ellenkezője ment. Öt hónapja nem keresem a kapcsolati velük és jobban érzem magam, merek örülni, bűntudat nélkül. Egyikőjük keresett karcsonykor, de ennyi. Kicsit lúzernek érzem magam, hiszen látszik, hogy valószínűleg eddig is csak rajtam múlott a látszat fenntartása.
KedvelésKedvelés
Én november eleje óta gyakorlatilag csak az unokák miatt tartom a kapcsolatot a családommal. Eleinte nagyon megviselt, mostanra annyira jól érzem magam, hogy hihetetlen. Ebbe nyilván szerephez jutott az is, hogy a sport abszolút része lett az életemnek, hogy húsz éve nem voltam ilyen jó formában, kicsattanok-virulok, jövök-megyek, régi barátokat keresek, hasít a meló, több a türelmem a gyerekekhez és egyszerűen nem tudok lelkiismeret-furdalást érezni. Olyan most nekem, mint amikor a fuldokló az utolsó pillanatban kidugja a fejét a víz fölé. Néha elgondolkozom, ennyire önző gyökér vagyok-e tényleg, de ha igen, most az se érdekel. Nehezen megfogalmazható, de úgy érzem, ha nem veszek össze a családommal, bizonyos nyomasztásoktól és skatulyáktól sosem tudok megszabadulni. Most elindultam valamerre, építő irányba, ezt biztosan érzem. Most izgalmas minden.
KedvelésKedvelés
Azért nem (mindig) reménytelen a nagyszülő-szülő-unoka-kapcsolat. Ha visszagondolok arra, mennyire érthetetlen volt a gyerekeim némely választása, mikor még kamaszok, diákok voltak. Olyan természetes volt, hogy amíg kisebbek voltak, elfogadták, amit mondtam. Beiileszkedtem, amennyire tudtam, a férjem családjába, átvettem az életmódjukat, némileg zúgolódva – ez csak nekem rontotta a hangulatomat, persze. Meg általában: nem voltunk boldogok. És láss csodát: a 40 és 36 éves “gyerekeim” jól kommunikálnak, a lehetőségekhez képest jó az életvezetésük, jó velük lenni, ha a földrajzi távolság ezt engedi. Magamon folyamatosan érzékelem, hogy változom, hogy egyre jobban el tudom fogadni a régi, részben öröklött beidegződések, hiedelmek helyett a jelent, az érvényeset. “Most izgalmas minden”!
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálunk azért reménytelen, mert együtt lakva, sokat találkozva sem tudott érdemi viszonyt kialakítani anyám az unokáival, mindig csak számon tartva, képen mutogatva, emlegetve léteztek a számára. Semmi közel engedés, igazi figyelem, értelmes közös tevékenység, különórára/színházba vivés stb., szülő tehermentesítése nem volt, csak nyomás, kontroll, plusz terhek rápakolása érzelmileg, feladatokban (családi ünnepen megjelenni, ahol aztán nem beszél velünk), az unoka mindig annak eszköze volt, hogy nekem üzenjen, engem megszégyenítsen, korholjon, szuverén döntéseket (bicikli, kutya, hordozás, nemautó, szoptatás, otthonszülés) betámadjon, és szétpletykálja mindenkinek a legbizalmasabb, általa átértelmezett dolgainkat aggódás meg családi élet címén, magát mentegetve, minket lejáratva. Nagyon, nagyon szomorú.
KedvelésKedvelés
Az én nagyanyám pont ugyanez, amit az anyukádról írsz. Én vagyok az unoka, és velem a nagyanyám soha nem tudott mit kezdeni, de nem is akart. Kimenekült a konyhába főzni. Utána meg el kell mosogatni, nem, ne menjünk segíteni. Utána alszik. Utána tévét kell nézni, csöndesebben, gyerekek. És igen, úgy van, nagyon pontosan, hogy fényképeken mutogatva, meg számon tartva, sőt, SZÁMOLVA érdekes csak az unoka: mindig elmondja, hogy hány darab unokája és dédunokája van, és hogy hajrá nekem is, mert ő LÁTNI AKARJA a dédunokáját, amit én prezentálok neki. hát sajnos ez nekem nem szempont. El KELL menni, de csak azért, hogy kioktathasson, hogy miért nem úgy csinálom a dolgokat, ahogy azt KELL, majd elmeséli, ő mennyire jól csinálta, és nem veszi észre, hogy anyám anyaságát meséli sajátjaként – úgy hazudik a múltról, mint a vízfolyás. Ennek pedig az előzménye, hogy kisebb gyerekként tényleg semennyit sem beszélgetett velem/velünk, csak jelenjünk meg az eseményeken, és ő főz. És aztán meg van sértve, hogy soha nem hívom fel, nem érdeklődöm. Hát nem, mert nem érdekel, mi érdekeljen rajta?
KedvelésKedvelés
Magárahagyatottnak, elárultnak lenni, keserves. Egyszer-egyszer kaptam belőle ízelítőt. Ami fáj ma is: nem használtam ki a lehetőséget, mikor fiatal anya voltam, hogy jobban odafigyeljek a gyerekekre, hogy velük legyek a szó érzelmi értelmében. Volt sok környezeti kontroll, nyomás is persze, meg fölösleges terhelés, amiről nem tudtam, hogy el kell hárítani és hogyan. “De ez velünk már megtörtént” – mondta az egyik gyerek. És nem lehet visszahozni a pillanatot.
Azért jó néha örülni annak, hogy mégse ment minden és mindenki tönkre ebben.
KedvelésKedvelés