mi lesz a jó kislányokkal?

Elalszik hamar. Elvan. Ölben nem fészkelődik. Odaadja a játékát még a Ricsinek is. Habár könnyes szemmel. Csendes, komoly, tiszta szoknyájú már az oviban.

Mindig gondos házi feladattal, mindig tiszta füzettel, illemtudón, időben. Gömbölyíti a cét,  jelentkezik, ha kell, ha nem kívánatos, akkor nem. Nem zavar, illeszkedik, viselkedik, osztályátlagot felfelé húz, zajszintet lefelé. Haját meghúzzák, elveszik a szendvicsét, sír, de csak annyira, hogy ne legyen zavaró. Árulkodni is csak a vagányabbja. Mindig becsukja a vécéajtót. Sosem olvas odabenn. Kezet mos. Takaró alá be nem szagol.

IMG_6965 copy

A szülei majdnem olyan büszkék rá, mint amennyire néha rádöbbennek: létezik. Magától értetődőnek tartják. Hogy szép-e, ahhoz még egyszer rá kell nézni, és akkor meglátjuk: tulajdonképpen szép. Csak az a tulajdonképpen.

Némelyik, és ne higgyétek, hogy hatásvadász vagyok, váratlanul felakasztja magát tizenöt évesen.

Mi lesz ezekből a minden osztályban öt-hat lányból, ezekből a sosem problémásakból? Min röhög? Miről álmodik? Milyen pályát választ? Hogyan igazodik el adóhivatalban, szerelemben, gyereknevelésben? Ki szereti meg, és mire lesz jó neki? Lesz-e elemi élménye, vagy igazodás az egész élete?

Elképzeljük, hogy a démoni kamaszkorban egyszer csak minden átfordul benne? Deviáns lesz? Ráébred? Beszervezik a szektába? Olyan erős a lenyomott szeretetvágya, hogy egyszer csak robban? Megszólal a teste, üvölt a hormon?

Nem nagyon valószínű. Ebbe a kislányba belefojtották önmagát nagyon korán. Az eksztázist, az akaratot és a gondolatot is. Mindig fékezetten habzik, még az orgazmusa is elvárásnak felel meg.

Nem deviáns, nincs vele gond, nincs véleménye, teszi a dolgát. Mértékkel fűszerez. Összegyűjti a Nők Lapja koravén receptjeit lefűzhető genotermbe, melyet bugyinak nem hív, kapcsos irattartóba. Háztartási naplót vezet.

Ki kéri? Feleségnek, igen, mennyiért? Hát ön? Először? Másodszor? Hát szeretőnek? Anyának? Fehéredő ujjal ölelik-e valaha? Fehéredő ujjal ölel-e valaha?

Ki ő? Van-e? Magyarázza neki a feminizmust egy férfi, aki érthetetlen módon beleszeret, amikor már kétgyerekes asszony. És a nő csak néz, és nem érti.

Közhelysor ez, ha cizellált is, közhely, hogy szemléletes legyen, és hogy a kérdésem ne feledjük: mi lesz a jó kislányokkal?

73 thoughts on “mi lesz a jó kislányokkal?

  1. Nagyjából megénekelted a gyerekkoromat.
    Kamaszkorban már voltak kilengéseim, amire mai eszemmel csak annyit tudok mondani, hogy úristen, de jó, hogy anyámék nem tudtak róla.
    De most így belegondolva, a szerepkör hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kitűnő tanulóságom ellenére nem szerettem iskolába járni. Nincsenek jó érzéseim, ha az iskolás koromra gondolok. Igaz, az egész gyerekkoromra áll ez, nem csak az intézményekben töltött időre. Legelőször az egyetemen éreztem úgy, hogy végre élek. Az nagyon jó volt.

    • Bizony, csatlakozom Zsuzskahoz.
      Es hogy milyen lett az eletem? Hullamzo. Sokszor nagyon nagy ero kell ahhoz, hogy tullepjek ezeken a belem vesodott elvarasokon; jobb napokon elhiszem, hogy mar en vagyok az erosebb.
      De a legremitobb megis az, amikor az amugy szabadnak, elonek nevelt gyerekeimen fedezek fel hasonlo vonasokat.

    • “Kamaszkorban már voltak kilengéseim, amire mai eszemmel csak annyit tudok mondani, hogy úristen, de jó, hogy anyámék nem tudtak róla.” – És most már tudnak? Szerintem a “kilengések” nem azt jelentik, hogy kamaszkorodra levetkőzted a jókislányságodat. Nekem is voltak, de az is szabálykövetés volt. Egy kamasznak így és így KELL bulizni, ezzel és ezzel KELL barátkozni. A szülők a jólfésült kislányt várják haza, ott azt játszod el. De azért egy kicsit bulizzon is, hát, ilyenek a kamaszok, hát mész. A többi kamasz a duhaj vagány csajt értékeli, nekik azt alakítod. És te hogyan éreznéd jól magad? Fogalmad sincs, soha nem gondoltad végig. Én utáltam a táncos bulikat, szenvedtem, az alkoholt is utáltam, rosszul voltam tőle másnap. De csinálni kellett, mert a többiek ezt várták el. Ez a szórakozás, csak így lehet, élvezd. És persze soha nem fogalmaztam meg magamnak, hogy utálom. Nem, nem, én ezt imádom… csak közben rohadtul szenvedek, és fogalmam sincs, miért.

      • nem, nem tudják. ezek olyan dolgok voltak, amiktől kiakadnék, ha az én lányom csinálná ((F)elszabadulás napi koncert Sopronban, oda-vissza stoppal, nem lájtos bulizással, pl)

        • csak kérdésnek szánom ;-): miért akadnál ki? jobb, ha tudod, hogy ezt csinálja, mert el meri mondani (hova utazott, kikkel van, mikorra várhatod haza), vagy az a jobb, ha úgy csinálja, hogy nem tudtál róla (mert nem mondhatta el, de úgyis megcsinálta)?

      • De aztán Rita felnőttel és rájöttél hogy rá kell b**szni a csordaszellemre és végre önmagadként azokkal az emberekkel akik hasonlóan gondolkoznak mint te, boldog vagy 🙂

  2. Sokan vagyunk valószínűleg, de nem tudunk egymásról, mert a jókislányság eleve megköveteli, hogy ne vitassuk meg ezt a témát. Jó kislányok vagyunk, jó dolgokról beszélgetünk. Voltak ilyen barátnőim, utáltam őket. Bár a nemjókislány-barátnőimet is utáltam kislánykoromban. Persze, ezt nem fogalmaztam meg soha. Szabályellenes lett volna.
    “Ebbe a kislányba belefojtották önmagát nagyon korán.” Ezt egy kicsit árnyalom, mert ebből a mondatból nagyon könnyen következik, hogy a szülők. Nem feltétlenül, az én esetemben éppen a felvilágosult, szeretetteli nevelés segített hozzá felnőttkoromra ahhoz, hogy túl tudjak lépni a mások elvárásainak való megfelelés életcélján, és magammal tudjak foglalkozni végre. Nyilván a szülők is hozzájárulnak a jókislánysághoz, persze, de kizárólag őket hibáztatni igazságtalan. Eleve ott kezdődik, hogy introvertáltnak születsz. Plusz hiperérzékenynek, minden rezdülés ötször olyan erővel hat rád, mint másra. Saját magadra figyelsz, olyannyira, hogy szinte nincs időd törődni a környezeteddel, homályosan érzékeled, hogy ott vannak. Mással vagy elfoglalva, neked tulajdonképpen mindegy, mit történik körülötted, más köt le. Ezt kiszúrja egy extrovertált, basáskodó hajlamú másik gyerek. Mondjuk az oviban. Csinálod, amit mond, különben nem hagy békén. Mire felneszelsz, már irányít. Ne, mondod. De igen, mondja. Jó, akkor de igen, csak haladjunk. (Óvónéni hol van ilyenkor? Sehol, mert nincs konfliktus, ő épp az őrjöngő Péterkével foglalkozik. Kösz szépen.) Egyszerűen nem tanulsz meg nemet mondani. Azt már mondanom sem kell, hogy az iskolában ugyanez ismétlődik. Mivel mindig mindent megcsináltál, amire kértek, okosnak számítasz, mész a lóversenyistállóba iskola helyett. Fel sem merül benned, hogy bármi lehetne másképpen is, és mire felmerül, már olyannyira belekövültél a szerepedbe, hogy fogalmad sincs, hogyan léphetnél ki belőle.

    • Rossz érzés, amikor általam fontosnak, komolynak tartott témával mások vicceskednek, mert szinte biztos, hogy nem lesz belőle komoly párbeszéd. Nem sértődtem meg, csak ez most rosszul esett. És amúgy nem értem ezt a viccet. És nem szégyellem magam miatta.

        • Értem most már. Köszönöm egyébként, mert elgondolkodtattál, a jókislányság egyik tünete ugyanis éppen az, hogy azt fogadjuk el viccnek, amit a külvilág annak tekint. Rossz érzést kelt benned egy csúfnév, de mindenki azt mondja, nevess rajta, ez csak vicc. Te pedig kötelességtudóan nevetsz, elfojtod a tiltakozást, mert hát ha azt mondják, ez vicces, akkor az az, és veled van a baj, amiért titkon mégis bánt. Iszonyú nehéz megszabadulni ám ezektől az automatizmusoktól. Azért is írtam, hogy “nem szégyellem”.

      • hú, én azt hiszem, egyáltalán nem abban az értelemben vagyok jókislány, mint te, Rita. Mert én pl. nagyra értékelem az ilyen humort (is), viccesnek, és nem sértőnek találom. Bennem nagy adagnyi az irónia (olykor cinizmus).
        Lehet, hogy nem is JÓkislány vagyok, csak szabálytisztelő és -követő.

  3. Nem vagy hatásvadász, meg tudom erősíteni… történnek efféle kísérletek. Jóanyámtól azóta sem hallok mást, minthogy “pedig milyen aranyos gyerek voltál… olyan jól elvoltál, akár egyedül is”.

  4. Középkorú jókislányként annyit tudok hozzátenni, hogy minél inkább telik az idő annál elviselhetetlenebb. Szóval le kell vetkőzni belőle, ha megy. A környezeted megszokja, hogy nincsen nem. Segítesz, ott vagy, ha kell. Ha nem vagy készséges: “rossz kedved van?”. Nekem a gyerekkoromból mindig az cseng vissza, hogy én vagyok a legügyesebb, Aztán egyszer csak nagyon utáltam legügyesebb lenni. És mivel mindent megoldasz úgyis, nem is nagyon kell megkérdezni hogy vagy. Mer’ úgyis jól.

  5. Jókislány voltam huszonéves koromig. Szüleim mindig azt mondták: a legfontosabb dolgom a tanulás. Még az osztálybulira is alig akartak elengedni egyik érettségi előtt (jóval előtte), pedig abból a tárgyból penge voltam és végül a tanárom beszélte rá őket telefonon. 5 lett persze.
    Bekerültem a szuper egyetemre. Kiharcoltam magamnak az albérletet, majd a kolit, pedig először nem szívesen engedtek el, mert fölösleges ezért fizetni, ha közel lakunk Budapesthez. De keresztülvittem az akaratomat, mert egy világos érzés azt mondta bennem: szabad akarok lenni! Huszonnégy éves koromban, amikor megint otthon laktam, minden nem otthon alvás csata volt. Mert nem való csak úgy ottaludni máshol. Most már szerencsére tesznek rá, ha előre szólok.
    Huszonéves koromban akarom bepótolni az összes rosszkislányságot, amit tizenéves koromban nem élhettem át. Lehet, hogy viccesen hangzik, de én is ki akartam próbálni, milyen buddhára inni magamat, beszívni, fair kommunikáció mellett kipróbálni dolgokat fiúkkal, betonfalra stencilezni sűrűn körülnézve, guberálni, csinálni megbotránkoztató dolgokat, amin még a jógyerek barátaim is elcsodálkoznak. Igen, megcsináltam mindezt! És örülök neki, hogy megtettem, mert így sokkal teljesebb embernek érzem magamat, akinek többé nem kívülről mondják meg, hogy mi a jó, mi a rossz, hanem szabadon, belülről jön a döntés. Most már elmondhatom magamról, hogy tudom milyen ez meg ez és magamtól eldönthetem, hogy akarom-e csinálni. Sok dolog nem is olyan sötét, mint amilyennek lefestik, csak éppen jólszituált embernek “nem illik” megtenni. (Nem lettem ettől deviáns, alkoholista, ribanc, huligán és csöves. De még ha meg is címkéznének, nem érdekel!) Meg kellett ezeket tapasztalnom, hogy végre teljes, tisztábban látó, önálló embernek érezhessem magam.

    • “Jókislány voltam huszonéves koromig. Szüleim mindig azt mondták: a legfontosabb dolgom a tanulás. Még az osztálybulira is alig akartak elengedni egyik érettségi előtt (jóval előtte), pedig abból a tárgyból penge voltam és végül a tanárom beszélte rá őket telefonon. 5 lett persze.
      Bekerültem a szuper egyetemre. Kiharcoltam magamnak az albérletet, majd a kolit, pedig először nem szívesen engedtek el, mert fölösleges ezért fizetni, ha közel lakunk Budapesthez. De keresztülvittem az akaratomat, mert egy világos érzés azt mondta bennem: szabad akarok lenni! Huszonnégy éves koromban, amikor megint otthon laktam, minden nem otthon alvás csata volt.”
      Ezt idáig SZÓRÓL SZÓRA én is írhattam volna.
      És 24 évesen férjhez ugrottam a csaták elől…
      És így esett, hogy 30 évesen már mint 2 gyermekes anyát kapott el a nagy szerelem 😦 S miután a szüleim épp akkor haltak meg egy balesetben, el is mertem érte válni …

        • Nem annyira megrázó, mert ez a második házasságom máig és szerelemben tart, közös gyermekünk is van,
          És el sem tudom képzelni, mi lett volna velem, ha a szüleim még élnek, amikor elkap ez a mindent elsöprő szerelem, mert a jó kislányok nem válnak el 2 gyerekkel egy totál rendes apától és mintaférjtől, nem szeretnek el háromgyermekes nős férfiakat.

  6. Hát, nálam érdekesen alakult ez a jókislányság. Kisgyerekként eleven, energikus kölyök voltam, állandóan nyüzsögtem, hihetetlen volt a fantáziám a csínytevések kiötlésében, a szüleimnek kész kihívást jelentettem, és az ovimban azóta is emlegetnek. 8 éves voltam, mikor a szüleim elváltak, onnantól kezdve mintha kicseréltek volna: csendes lettem, túlérzékeny, fájt minden, begubóztam amennyire csak lehetett, csak ne vegyenek észre, csak hagyjanak békén. Mondhatjuk, hogy a családunkban történt események rögvalósága nagyon korán belefojtott engem önmagamba, mint ahogy a posztban írod. Kamaszként már egy igazi csendes, rendes, az iskolában mindig mindent tudó mintagyerek voltam, nem lázadtam, se otthon, se az iskolában, barátaim nem voltak, bulizni nem jártam, nem divatoztam, nem fiúztam, a tanulás, az olvasás (könyvmoly lettem) és az állataim jelentették a világomat. Gimiben az osztályfőnököm aggódott is értem, de 17-018 éves koromra sikerült kicsit nyitottabbá válnom, lettek barátnőim, bár ők is hozzám hasonló jókislányok voltak, de legalább voltak. A egyetemen aztán kinyíltam, főleg miután a férjemet megismertem, és azóta úgy érzem, megint csak önmagam vagyok. Igazából úgy gondolom, hogy én soha nem voltam jókislány, mindennek születtem csak nem csendesnek és szabálykövetőnek, de a gyerekkoromban történt dolgok tettek róla, hogy beforduljak, másrészt anyám szigorú nevelése nagyon sok olyan dolgot kivert belőlem, aminek most örülnék ha meglenne. De már nincs. A jókislányság posztbeli esetére a legjobb példa egyébként a sógornőm, aki abszolút olyan, ahogy leírtad és mint amilyet Rita is említett. Tipikus túlérzékeny lány, gyerekként ő is eleven volt, aztán valahogy – a nevelésnek köszönhetően talán, vagy más miatt – lefojtódott, és azóta csendes, pedáns kis nebáncsvirágként tengeti az életét. 36 éves, de már huszonévesen olyan volt mint egy igazi vénlány, tipikus szürke egér, akit senki se vesz észre, egyedül él, nagyon zárkózott, és soha nem volt férfi az életében. Körülötte mindig minden rózsaszín és virágmintás, a hobbija a foltvarrás, és aranyos dolgok készítése, de közben tele van frusztrációval és feszültséggel, ami nem is csoda. Néha kirobban belőle a világgal szemben érzett gyűlölete, de amúgy csendesen elvan, a saját problémáin rágódik és szépen fejlődik a paranoiája. Nem tudom, van-e még esélye a megmenekülésre.

  7. nekem a nagyanyám ilyen. hetvennyolc éves, és azt hiszem, soha nem lépett ki a mederből, és úgy is gondolja, hogy ezt így kell, mindig tudja, mi való, mi nem, praktikus tanácsai vannak és genotermjei. amikor huszonkét éves volt, a kegyetlenül szigorú és buzgón vallásos anyjától lelépett a más vallású nagyapámmal, és felvette az ő vallását. egyedül ez nem illik a képbe, mert az ő korában, az ő családjában ez olyan robbantás volt, amit el se tudok képzelni. de utána azzal is telt az élete, hogy az anyja felé ledolgozza ezt, aki már soha nem fogadta el, azt hiszem, se őt, se a nagyapámat. mai napig gyakorolják a vallást, és nem merték anyámat abban a szellemben nevelni, amit jónak tartottak volna, mert féltek a nagyanyám anyjának a haragjától. engem ez mindig megrendít, a megfelelni vágyás és az örökös koppanás szomorú története.
    én az oviban, meg általános másodikig nagyon jó kislány voltam, aztán meg egszer csak nem, nagyon rossz gyerek lettem, és én tanítottam meg káromkodni a barátnőimet, meg szexújságokat csórni. tízéves koromtól állatira érdekelt a szex-téma. fogalmam nincs, honnan lettem ilyen, kamaszkoromra is úgy maradtam aztán, csak érzékenyebb lettem. cigiztem, buliztam, rosszul tanultam, és meg is értem, hogy a szüleim aggódtak, pedig nem volt vészes egyébként, csak olyan szokásos-kamaszos, se komolyabb drogozás, se iskolakerülés, semmi nem volt. én nem tudom, melyik szinttől kezdenék tényleg parázni a gyerekem miatt.

  8. “A jó kislányok a mennyországba jutnak, a rossz kislányok mindenhová eljutnak.”

    Egy dolgot hozzátennék: ez az egész történet egyáltalán nemcsak kislányokra, hanem kisfiúkra is jellemző.

    • Már nem tudom hogy mondjam (és egy kicsit sért, mert nagyon régóta szisztematikusa írom a tök árnyalt érvelő szövegeimet, és akkor jönnek az egymondatos “de egyébként a férfiak is”, meg “azért a nők is ugyanígy” egymondatos okosságok — ha azt az ütemes kopogást hallod, az a fejem, amint a lambériába verem): NEM, NE_HE_HE_HEMMMMMM!!!!, a szerepük nem ezt írja meg nekik, őket nem szankcionálják, ha nem jó fiúk, sőt, nem kell lefojtaniuk a vitalitásukat és szexuális valójukat, és teljesen másképp néznek rájuk a szüleik.

      • hát, én a nagyfiamat jókislánynak nevelem 😦 így járt
        a második egy kacsintással levesz minket a lábunkról, édes, huncut pofa, na ő semmit se fog vissza és mi sem rajta
        és örökös a lelkifuri, hogy miért ilyen mások, hogy minden a nagyon csattan és tőle sokkal inkább elvárok valami teljesíthetetlent, ami a kicsinél fel sem merül
        ettől függetlenül olyan szempontból nem jókislány, hogy tök szamárfülesek a füzetei, a tolltartója tökre össze van firkálva stb – amit nyilván egy kislány nem engedhet meg magának
        de annyiban jókislány, hogy bizony mi rendesen elnyomunk benne dolgokat meg ő is saját magában, aminek bizony ára lesz

        tök jó a bejegyzés egyébként 🙂 örülök, hogy végre beszél valaki ilyenekről
        én is jókislány voltam, a tesóm a szép, én az okos, de azért nem annyira, de legalább ügyetlen – és akkor 20 évesen kipattant a dugó a palackból és olyan fék nélküli ámokfutás következett, hogy jaj (na jó, nem annyira, mert a gátak ott is megmaradtak, pl nem ittam, nem drogoztam, csak épp átléptem azokat a határokat, amiket nem fair átlépni, mert hogy ez nekem jáááááár, mert olyan őrült hiányok és szeretetéhség volt bennem, hogy azt nem lehetett és nem akartam kontrollálni)

      • Akkor most kekec leszek, mostazegyszer, és leírom, hogy de, van kivétel. Mert fáj az emlék.
        A mélyen vallásos katolikus családban nevelkedő fiúk esetében ugyanez az elvárás, mint a lányoknál. Borzalmas. Láttad már a rettegést tizenéves jókisfiú (mellesleg titkos nagy halálos szerelmed szemében szentmise után sutyorogva a fasorban: “Engem nem érdekelnek a lányok, lehet, hogy valami baj van velem?”
        Míg élek, nem fogom elfelejteni.

  9. “Jó kislányként” görcsösen szeretnék laza lenni (elég paradox 🙂 ), keresem a rosszalkodás lehetőségét, apró önsorsrontásokkal próbálok kiérdemelni másoknál egy kis meglepődést (“tee?!”), hogy úgy érezhessem, valahol csak van bennem is élet, kurázsi. Papírkutya, a magam tapasztalata azt mutatja, ha egy jó kislány rosszalkodik, az néha dupla csavar, ilyen görcsös lazulás…
    Egyetlen dolog vált be eddig, és ez a megállás. Ha eszembe jut, azt mondom, állj, és most végre derüljön ki, hogy MI VAN!? Mit érzek, mit akarok, minek örülnék? Kicsit hasonlít arra, amit Rita írt a fájdalmas “vicceken” való nem-nevetésről. Megengedni magamnak, hogy valamit érezzek. Figyelni arra, hogy mi is az, s nem azonnal “lenyomni” önmagamat.

    Annak a mondatnak pedig, hogy «magyarázza neki a feminizmust egy férfi, aki érthetetlen módon beleszeret, amikor már kétgyerekes asszony» reggel óta a hatása alatt vagyok. Nem, nem gondolom, hogy a férfiaknak egyenként kellene minket “megmenteni”. Remélem, hogy autonóm, érző, felelős emberré lehetünk, bármikor is kezdjünk bele. De ebben nagyon előremozdíthat egy ilyen varázslat, amikor valaki rám néz, és többet lát bennem, mint én magam hinni mertem. Meglátja azt a lehetőség-nőt, akinek a létezését már csak valami homályos fájdalom jelezte bennem. És ha ő hisz a létezésében, akkor talán én is hihetek. Elkezdhetek dolgozni azon, hogy életre hívjam. A gyermekkor tilalmait szeretettel adott “engedély” írja fölül. 🙂

      • Igen, én is nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, Lili. Olyan jól megfogalmaztad, végig. Dupla csavar… Milyen igaz! Az én igazi énem a könyvmoly otthonülős, amit évekig elnyomtam, pont így duplacsavarodva. Nehéz, mert az is szúrja mások szemét, meg ez is. A miért nem jössz – nincs kedvem párbeszéd után szinte hallom, ahogy összesúgnak, és mondogatnom kell magamnak: nem érdekesek, az az érdekes, amit én szeretnék.

    • Az utolsó bekezdésben leírt dolgokat ” De ebben nagyon előremozdíthat egy ilyen varázslat, amikor valaki rám néz, és többet lát bennem, mint én magam hinni mertem. Meglátja azt a lehetőség-nőt, akinek a létezését már csak valami homályos fájdalom jelezte bennem. És ha ő hisz a létezésében, akkor talán én is hihetek. Elkezdhetek dolgozni azon, hogy életre hívjam. A gyermekkor tilalmait szeretettel adott “engedély” írja fölül.” annyira-de annyira ismerem. Nagy szerencsém, hogy én pont találkoztam egy ilyen férfival.

    • Lili, lehet benne valami. 🙂 Olyan lehet, mint amikor valaki egyik szélsőségből átlendül a másikba és végül beáll egy egyensúlyba. Egy csillapodó kilengés. Nevezhetjük görcsösnek, de ez kellett ahhoz, hogy végül megtaláljam a középutat. Jókislányként viselkedni sokkal, de sokkal görcsösebb volt. “Rosszalkodni” ezek után felszabadító és katartikus. 🙂 Vállalni önmagam “sötét” (sötét??? talán inkább illegális, illetlen) oldalát. Így lettem egész. Szerencsére nem rontottam a sorsomat. 🙂

  10. Nálunk a jókislányság összekapcsolódott a szülői elismeréssel: nővérem a JÓ, TEHETSÉGES, SZÉP, én pedig minden egyéb, főleg viccesen negatív jelzőkkel. Nekem persze lehet hogy ettől jobb volt bizonyos értelemben: nem skatulyázott be semmilyen szerep, tényleg volt lázadó kamaszkor, de.. soha nem hallottam anyámtól (és egy-egy férfit leszámítva senkitől) hogy én is szép vagyok, én is értékes vagyok. Ez meg valahogy a mai napig fáj.

  11. csak tudnam hogy neveljem a lanyaimat. jokislanynak? vagy hagyjam hogy menjenek amerre latnak? eleg ha “csak” szeretem es elfogadom oket olyannak, amilyenek? de nevelni csak kellene valahogy, nem? hogyan? merre? milyen eszkozokkel? mikor? ha szigoru leszek akkor jokislany lesz? ha nem akkor megy majd bulizni, pasizni, kitudjamizni? amikor olvasok egy ilyen irast, csak erre tudok gondolni hogy hogy csinaljam az en lanyaimmal hogy jo legyen nekik is, meg nekem is? hogy ne erezzek magukat elnyomva, szerepbe kenyszeritve, kenyszerpalyan?

    • Mekkora nagy “jókislányság” van ebben amit írsz … a megfelelés, hogy én jól csináljam … és hogy értem, hogy mindig mérlegel az ember, elismeri és elmarasztalja magát, hogy jól, vagy rosszul végezte a dolgokat.
      Úgy 15 éve kaptam egy fontos mondatot Domján Katitól. Lehet, hogy neked is fontos a mondat:
      Hagyd! De ne magára hagyd, hanem békén hagyd. És érezni fogod a különbséget.

  12. Semese, nem hiszem, hogy ez kizárólag szülői elhatározás kérdése, mármint, hogy jó kislánynak neveled-e. Minket alapvetően annak próbáltak nevelni, de nem teljes sikerrel. (Bár valamiért vonzódom a lefűzhető receptkönyvekhez, de nincs egy sem, a tartóját meg bugyinak hívom….) Rendetlenek voltunk, főleg a húgom.

    Érdekes amůgy a szülői elvárás is – én mindig úgy éltem meg, hogy nagyon szigorúan nevelnek, semmit sem szabad stb. Aztán egyszer, úgy tíz éves korom körül Anyukám kifakadt, hogy “túl jók vagyunk”. Nem csinálunk semmi csibészséget, mint ő gyerekkorában.
    Sokat tűnődtem, hogy benne mi lehet ez, aztán arra jutottam, hogy ő egész felnőtkorában valamilyen elképzelt elvárásoknak próbált megfelelni, eszerint nevelt minket, de ez nem volt összhangban sem a saját vágyaival, az meg, hogy a mi személyiségünk, igényeink milyenek, fel sem merült.

      • Vannak receptkönyveim (mindet kaptam), és letöltött, másolt receptjeim is. Nincsenek lefűzve még sorba sem rendeztem őket, azonban mindig pillanatnyi elképzelésem szerint felülírom azokat:)
        Clea: mintha édesanyámat jellemezted volna, és talán azért volt így mert a generációkon átívelő/átugró ismétlődés is ott van. Édesanyám 8. gyerekként született és a legkisebb volt. Nagyanyám igazi jókislányként gyakorlatilag egyedül nevelte őket, mert nagyapám hol a fronton volt, hol hadifogságban, hol kórházban a fogságban szerzett tífusza miatt korai haláláig, ezért anyám és a testvérei nagy “szabadságban” nőttek fel. Hamar dönthettek és viselkedhettek felnőttmódjára annak minden következményével (a kényszerűség nagy úr!). Anyám mindig érvényesülni akart, igazi versengő típus, bár ő ezt nem veszi észre. Ezért vagyok jókislányra nevelve, “mert egy jó kislánynak mindig szót kell fogadnia”, jól kell tanulnia, jól sportolónak kell lennie, természetesen szépnek is….ÉS van a lányom, akinek nem kellett szót fogadnia, sőt hisztizhetett is (és még egyetemistaként is teszi néha). Lehet kupis a szobája van ajtaja, amit rácsukhatok. Nem volt állandó számonkérés az iskola miatt, mégis egyetemre akart menni. Nem volt kötelező házimunkája mindig választhatott pld. elmosogat és bevásárol vagy takarít és vasal. Azt hiszem azért nem jókislány, mert én is igyekeztem megadni neki azt a nevelést amit ÉN NEM kaptam meg. És hozzájárul ehhez, milyen a habitusunk anyám túlmozgásos társaságkedvelő, én nyugodt szemlélődő, a lányom vidám pörgős.
        “És mivel mindent megoldasz úgyis, nem is nagyon kell megkérdezni hogy vagy. Mer’ úgyis jól.” A középkorú jókislányok univerzálissá fejlődnek, segítenek mindig, nem kérnek soha, mindig megkérdezik hogy vagy, de soha nem mondják el ők hogy vannak, mert úgyis jól….

  13. ámulok.
    bámulok.
    komolyan.
    nem térek magamhoz.

    itt olvasgatok hónapok óta és itt ennyi jó kislány van?

    nem gondoltam. nem is tudom miiért nem gondoltam. így olvasgatva a bejegyzéseket összeáll valamiféle kép.

    de valahogy az itteni közösségre nem így gondoltam.

    nem tudom. most nagyon elbizonytalanodtam.

    én ugyanis mindig totálisan szemben álltam a jó kislányokkal. annyira, hogy valójában a fiúkkal “voltam”.

    emlékszem a leg-leg-leg jókislányra az osztályban. bőre olyan áttetszően fehér volt, hogy hozzáérni sem mert senki. haja vörös, de nagyon gyér. csendben ült egész nap. kizárólag nagy szünetben vett magához ételt. (mi a fiúkkal folyamatosan gyűrtünk valamit az arcunkba a pad alatt). mindig téli szalámis zsemlét/kiflit hozott. mindig szépen becsomagolt szalvétából hámozta elő a kifogástalan állapotban lévő szendvicsét. és mindig annyira összeszedett volt. nem volt rajta egy gyűrődés sem.

    ehhez képest én egy romlott, bomlott, féktelen lény voltam (se nem lány, se nem fiú).
    ha néha anyukám csomagolt (mert alapvetően egy 20-ast, később 50-est hagyott az asztalon (kétszer, később háromszor, mert aztán hárman lettünk ) szendvicset az tuti, hogy szétlapítva, belsejéből kifordult állapotban került elő. persze téli szalámi nálunk csak ünnepnapokon volt. és gyűrött voltam, mert nem is hordtam olyan ruhákat, amit vasalni kellett volna.
    és balhéim voltak már óvodás koromban is. anyukám tett ugyan a hajamba piros cseresznyéskés hajgumit (jaj de édes pofa voltam, bele is került a képem a vállalati prospektusba. komolyan, amikor megláttam négy évtizeddel később, azt hittem ez tévedés lehet). de mindig összefogtam a fiúkkal, akik – mind később kiderült, mert én valahogy akkor, abban a pillanatban, időszakban sohasem tudtam róla, és ez később már a párválasztási piacon is markánsan jellemző volt rám, és jellemző most is – nagyon nagyon szerelmesek voltak belém. és a jó kislányok mindig nagyon utáltak ezért engem (ez is később, egy-egy érettségi találkozó részeg ájulásaiban derült ki, hogy hány, meg hány ellenségem volt, tudtomon kívül)

    balhék jelezték létemet. összevágott úttörő nyakkendő miatti majdnem kirúgás, eldobott alföldi papucsom miatti igazgatói (az ének tanárnő homlokán landolt a papucsom, amit a fiúk elvettek tőlem, szóval én igazán nem is voltam ott…). dolgozatokon szereplő számadatokon állandó viták. harcok a tanárokkal.

    nagyon nem voltam jó kislány. ahogy olvasgatlak benneteket elgondolkodtam ezen.

    mostanra milyen lettem?

    van lelkiismeretfurdalásom, ha a férjem kezd bele az étel készítésébe (mert az az én dolgom).

    van akkor is, amikor nem jutok el a szülőikre.

    van akkor is, amikor balhésak a gyerekeim, mert miattam az én személyiségem miatt nem “jó” gyerekek.

    bűntudatom van, állandóan megtalálom a problémák mögött önmagamat.

    és kerülöm a konfliktusokat. ez a legfurcsább.

    hogyan lettem ilyen?
    egy balhés, majdnem fiú mára csendben marad. hányszor, de hányszor!

  14. Én ki nem állhatom a jó kislányokat, a gőgjüket, magabiztosságukat és a felsőbbrendű létüket…

    Ha egy kislány, akit szerettek a szülei, szerettek az óvónénik és mindig azt hallotta, hogy ő ügyes, okos és szép bekerül 30 versenycsikó közé, akik mind-mnd jól vasaltak, szép a copfjuk, illedelmesek, csendesek és nem állnak fel órán megetetni a hintalovat a sarokban, akkor bizony gyorsan megkapja, hogy kezelhetetlen, hiperaktív, buta és úgy általában nem megfelelő… ez jön a tanítónénitől, aki visszaküldené az óvodába félévkor és ez jön attól a sok jó kislánytól, akik elborzadva nézik gyűrött és homoktól koszos szoknyáját, kócos kobakját…

    Na nekem ezek a jó kislányok és a rendszer, amelyik őket tartja kívánatosnak elég sok torzulást okoztak az önbecsülésemben… no azért/ezért nem lettem közéjük/közülük való. És mi tagadás van bennem némi elégtétel, ha egyik-másikkal találkozom és megnézem a mai életünket…

  15. Nagyon érdekes, hogy mennyire személyenként eltérő a “jókislány” definíciója. Artepnek például az idegesítő, fensőbbséges, jólfésült, orrfelhúzós. Számomra ők nem a “jókislányok”. Az a jókislány, akinek nincs véleménye, és nem húzza fel az orrát. Csak ha mindenki más is felhúzza. De ha akad, aki nem, akkor ő leginkább is semmit sem csinál, hogy nehogy dönteni kelljen. Ahogy a bejegyzésben olvasható: ha nem kívánatos, nem is jelentkezik. Számomra a jókislány, ahogy Zsuzska írta, szabálytisztelő és -követő, de mindig. Azaz: ha lázadó kamaszok közé keveredik, lázadó kamasz lesz. Ha a többiek nem tanulnak a zh-ra, ő sem, vagy legalábbis azt mondja.

    Tehát: a jókislány nem a mindig-jólfésült-csendes-családanya, mert azt is lehet erőszakosan, igét hirdetve csinálni. A jókislányt felnőttkorára, ahogy Árnika meglepődése is tanúsítja, nem lehet felismerni, pont azért, mert beolvad. Kaméleon, inkább így kéne hívni. Nincs önálló személyisége, nincs véleménye, mert a legrosszabb esetben soha nem jutott el odáig, hogy neki van olyan. Azért van a fejünkben a jóltanuló-jólfésült jókislány képe, mert az iskolában ez az elvárás. Felnőttkorban viszont szétválnak az elvárások, ki hova sodródik, aszerint. Ha a szomszédom balettrajongó, én is az leszek. Ha elköltözünk és a szomszédaim romkocsmába járó fesztiválarcok, én is az leszek. Ezért is nem érzem annyira helytállónak a genotermes hasonlat szó szerint vételét – ha a barátnői bugyinak hívják, vihogva ő is így fogja hívni, akkor is, ha egyébként nem szereti úgy hívni. (Nem is tudatosul, hogy nem szereti…)

    Nehéz kilépni, és olyan jó, amikor érzed, hogy sikerül.

  16. Ez most elemembe talált.
    Azt hiszem én lennék az a “jókislány” aki még “jókislánynak” se volt jó.

    Már az elején elromlik valami. Extrovertált kisgyerek vagy, de introvertáltat nevelnek belőled, mert anyukád úgyhiszi az a jó és követendő.

    És hosszú évek kellenek mire rájösz és megfogalmazod, hogy a “jókislányoknak” nem jó. Nekik soha sem jó, csak a környezetnek lenne talán jó az ő “jókislányságuk”, de igazából nekik sem. Mert a kedves család is már a hullamerevség állapotában van. Már minden eltörött és jó régen és oly lassan, hogy észre se vettük. De mára már biztos, hogy eltörött. És hiába vagy “jókislány”, talán épp azért nem történt semmi és minden ment szépen a jólkitaposott végállapotba, mert te is eljátszottad a szereped…

    És hiába vagy “jókislány” mert a suliba se tudsz igazán beilleszkedni, még “jókislánynak” se vagy jó. Rondán írsz, szamárfüles a füzet, sok a helyesírási hiba. És amúgy is téged igazán a matek meg a természettudományok érdekelnek, de az meg valahogy nem “jókislányos”. (Később ez lecserélhető nem nőiesre.) Azért persze megtanulod, hogy mit kell írni egy irodalom dolgozatban, hogy jelest kapjál, mert akkor békén hagynak otthon. (Tévedés ne essék, meg nem dícsérnek érte. Az alapelvárás, hogy kitűnő légy.)
    Az osztályba természetes módon nem tudsz beilleszkedni. Amíg kicsi vagy, a fiúkkal barátkozol, velük homokozol, rajzolsz kamiont, játszol a matchboxokkal. Aztán egy ponton túl ezt már nem lehet. És onnantól véged. “Jókislánynak” te abban a közösségben alapból túl csóró vagy. Meg amúgy se ismered igazán a “jókislányság” szabályit. Pedig neked ezt a szerepet osztották, de sz@rul játszod.

    Nincs konfliktus, nincs probléma. Szinte nem is látszol, mégis kilógsz, nem tudsz beilleszkedni. És mindezt alapvetően “jókislány” jellegű viselkedéssel!!!

    Viszont ez a helyzet végül megszüli a tudatosságot. (Persze jó sokára.)
    És innen egész jól fel lehet állni és örömmel szemlélni, hogy “jéé, én nem állok a sorban”.

    • Nagyon köszönöm neked is – milyen jól mondod, az érzés, hogy nem tudsz beilleszkedni, soha semmilyen közösségbe, úgy igazán! Nem tudsz betagozódni, pláne a lelke lenni, pont azért, mert nem belülről jön az igény. Olyan jó, hogy ezt leírtad. Mindig, mindig marginális tagja voltam minden közösségnek, teljesen mindegy volt, mit csináltam, és egyszerűen nem értettem, miért. Pedig én mindent úgy csinálok, ahogy a többiek, gondoltam… És mégis, a “többieknek” antennájuk van erre, kiszúrnak, pont úgy, mint amikor megfogdosol egy kisnyulat, aztán visszarakod a fészekbe, és öt perc múlva az anyja a fészek szélére lökdöste.

      • Ha hónapokkal később olvasva is, de engem ez a két komment megrendített. Köszönöm nektek, hogy így leírtatok engem. Marginális, furcsa, idegen kicsi lény, aki szeretne jó lenni, de nem jó. Aztán meg rossz szeretne lenni, de rossznak sem elég rossz. És aztán? Magány.

        De annak ellenére, hogy én egy magányos kislány voltam, elég határozottan ki tudtam állni az érdekeimért, hát még ha a csoportom érdekéről volt szó! Odaálltam az egész tanári kar elé, és megmondtam, hogy márpedig az új német tanárunk rossz, és pont. És nekünk a német fontos. Nem sokkal később új német tanárt kaptunk, aki jó volt.

        Valahogy ez a szerep ment…

        A kicsik felé is tudtam fordulni. Értettek, és a mai napig értenek a gyerekek. Tudok varázsolni, tudok úgy odafordulni egy kicsi felé (kamaszkor alatt), hogy valóban megértjük egymást (ó, csak hinném el ezt végre magamről, ha a saját fiamról van szó)… Ez a szerep is oké.

        Csak vízszintesen nem megy…

        Anyám női szerepéből az jött át, hogy mi nők rivalizálunk. Nem ám ruhán, cipőn, sminken… Nem. A létezésre való jogosultságon. Akkor már ha valami, inkább a fiúk társasága. Ez viszont csak addig ment, amíg nem akarták *azt* cserébe. Szerepkényszer. Csinosnak lenni. Nevetni a soviniszta vicceken is.

        Újra kéne ezt gondolni, és megbarátkozni magammal, azt hiszem. Érdekes és értékes vagyok férfi és női társaságra, és alapvetően az “emberek” nem jelentenek veszélyt rám. Vannak, akikkel nem passzolunk, de akkor tovább lehet lépni. Nem kell szeretniük. De vannak, akik szeretni akarják az igazi ént. Férfiak is. Még szexuálisan fűtött lihegés nélkül is, őszinte érdeklődéssel. És nők is, rivalizálás nélkül. Megosztással, megértéssel, a sorsközösség baráti odafordulásával.

        Bár ez még csak a fény az alagút végén, és addig még hosszú az út (és zakatolnak a vonatok), de legalább tudom, hogy ott van. 🙂

    • Késői hozzászólás sok hónappal későbbről, de igen – én is ez voltam, csak kicsit megfordítva: mindig magamba forduló, a saját világában élő gyerek voltam, koravén, mélabús, mindig olvasó, nevetséges verseket és regényeket író (eposz Petőfiről, írók és történelmi személyiségek családfái füzetbe bemásolva, időnként rákattanva egy-egy témára, amiről családi körben be nem állt a szám), leginkább egyedül éreztem magam jól, ennek ellenére próbáltam beilleszkedni és viselkedni, hátha befogadnak. Nem sikerült – furcsa voltam és nevetséges, se igazi jó, se igazi rossz kislány, nem szeretnivaló, jellegtelen, nem vagány, de nem is elég rendes (nevetek, ahogy másoknál is olvasom a leszakadt fedelű ellenőrzőt és a táskát lehúzó, több hetes rohadt szendvicseket), nem elemi, csak szorongó.

      Valahogy most sem tudok ebből kikeveredni – bár abba belenyugodtam, hogy az emberek kevéssé érdekelnek, szinte egyáltalán nem hiányoznak, így ez a nyomás megszűnt legalább. De nem tudom nem gyűlölni magamban a jókislányt, mert a jókislány nem eleven, hanem korlátozott, nem spontán, mint egy “igazi, eleven” gyereknek “illik” lennie. Nem életrevaló, szánalmas, korán elmegy aludni, magányos, csendben van, sokáig szűz marad, vele nem lehet “hajnali négykor gyrost enni a buli után a Nyugati aluljárban” – nem kell senkinek. Stigmának érzem ezt magamon, és nem tudok dűlőre jutni vele.

      Köszönöm, hogy ezt leírtad, és a többieknek is, akik hozzászóltak – én nem tudtam ezt így eddig megfogalmazni.

  17. Érlelem a hozzászólásomat, mert az érzések buzognak bennem, de megfogalmazni sokkal nehezebb. Hát persze, hogy én is jókislány voltam. Vegytiszta típusok nincsenek ugyan (vagy nagyon ritkák), de megkockáztatok kétféle motivációt/tendenciát, amik szerintem – ezt én látom így, teljesen szubjektíven – hozzájárul(hat)nak a jókislánysághoz. Az egyik a szabálykövetés, tökéletességre törekvés igénye – határidők, genoterm, mindig betolt fiókok, kristálytiszta konyhapult, élére vasalt és még sok példát írtatok (és igen, ezek örömet is okozhatnak). A másik az elvásárok nyomása alatti megfelelni akarás és/vagy az önérdekérvényesítés hiánya miatti jókislányság. Amikor okosnak, kitűnönek, erkölcsösnek, felnőttesen gondolkodónak kell(ett) lenni. Nem kilógni, mert akkor mit mondanak a tanárok/szomszédok, hajjaj. Ezt várták el, és pont. Én ebbe tartoztam, pedig amúgy szeretem az egyedit, a sajátosat, szerettem volna valamiben különleges lenni, de csak a szívem mélyén (de persze nem úgy lett). És én voltam a kitűnő tanuló, aki gimiben nem járt bulizni meg nem csinált semmi rosszat. (A fiú ikertesóm felé valahogy nem voltak ilyen elvásások, bár akkor ezt nem vettem észre). Aztán amikor felnőtt koromban már olyat is csináltam, ami nem illett a képbe, akkor még magamnak is megideologizáltam sokáig. Ja, hogy hibázni is lehet, na ezt tanulni kell.

  18. Mindig is haragudtam a jó kislányokra, mert azt gondoltam, azért “habzanak fékezetten”, mert kevesebb bennük a hab. Hogy nekik valóban nem nagy ügy az elfojtás, mert nincs is mit elfojtani. Hogy tényleg a legvadabb álmuk egy diszkrét virágmintás abrosz. És persze mindig ők a “nagy szerelmek”, mert a “fehér foltok” tetszőlegesen feltölthetők projekcióval. Tulajdonképpen magamra haragudtam, hogy bennem miért olyan elfojthatatlan minden? Nekem miért kell szóba állnom mindenkivel, miért nem tudom csendben meghúzni magam?Nagyon jó, hogy olvashatok itt a blogon a jó kislányok szenvedéseiről . Így már egyáltalán nem haragszom rájuk, és magamra is kevésbé

  19. en nem tudom, jokislany voltam-e. gondolom, igen, de nem volt olyan erzes. jol tanultam, de utaltam tanulni. szepen irtam, de amikor nekem kellett leirni az osztaly palyazatat, az utolso pillanatban kormoltem le, majdnem elfelejtettem, stresszben voltam miatta. atlagosan jo akartam lenni, ami biztos amiatt is van, hogy kilogtam felfele a tornasorbol. eros volt meg a kisdobos es az uttoro is, mindegyiknek volt egy kepe a jo kislanyrol. orsvezeto voltam, de rajtitkarbol csak helyettes, mert a rajtitkar fiu volt. aztan sportban szepen szerepeltem az iskolacsapatban, amivel sikerult kivivni az osztalytarsaim tiszteletet. pocsek erzes volt. egy-egy jol sikerult verseny utan szinte hos voltam en is a csapattal egyutt, es olyan kinos volt, hgoy oda sem mentem az eremosztaskor. a fiuktol tavolsagot tartottam, nem ertettem oket, es feltem, hatha kinevetnek. masok cofjat meghuztak, az enyemet sosem. azt hittem, mert csunya vagyok. valojaban nem voltam az, csak valami olyasmi lehettem, mint egy megbecsult polituros butordarab, amin nem szabad ujjlenyomatot hagyni. (belul allando gyomorgorccsel.) aztan kozepiskolas koromtol megvaltozott minden, otthon balhezasok, nekem bulik, fura fiuk, es igazabol utolag azert orulok, hgoy nem akadtam senki olyan utjaba, aki visszaelt volna azzal a kulonos lelkiallapottal, amiben voltam. szinte semmire nem mondtam nemet, belevalonak akartam tunni. az egyetemi evekre le is higgadtam, meg amugy sem volt sosem penzem pialni meg bulizni. igazabol a huszoneveim vegen ereztem eloszor, hgoy rendben vagyok. csak a harmincas eveimben lett ferjem es csaladom. valahol volt annyi kontroll a hatterben a fejemben, hgoy tudjam, korabban nem lettem volna erre kepes ugy, ahogy jonak tartanam.
    jo erzessel hallgattam, amikor a gyerekeim annakidejen azt beszeltek meg egymas kozt, kivel genyoztak az oviban. ott volt az ovono, nem voltak kegyetlenek, vagy ilyesmi, de a helyzetben ugy cselekedtek,a hogy nekik jo volt, es nem ugy, ahogy az ovistarsuk szerette volna.
    jokislany, aztan botranyos nagylany? ez olyan kozhelyes, nem?

  20. Kedvesek, jók és rosszak, szervusztok. Ugye nem kell magyarázzam, hogy “énis” a jókislányság átkától szabadulnék sikálással vagy ráolvasással vagy imával.
    Utólag szólok hozzá, jókislányosan:) Nem, az utóbbi napok eseményeihez és írásaihoz most igyekszem felzárkózni. (A bizarr versenyhez gratulálni nem illendő, de tartásoddal is üzensz, Csakazolvassa! És igen, e-mail is készül, de jókislányosan fogalmazgatom magamban, aztán meg jókislányosan pótcselekvésekbe fulladok.)
    Sok minden annyira ismerős abból, amit írtok. Szürke egér. Vitrinbébi. Az osztályban kilógsz, az irodalomversenyek alkoholizáló zseni hősét megmentenéd, de kösz nem kér belőled, mert az a pillanat, mikor megfogtad a kezét, s megértetted, annyira szép volt, inkább ne rontsuk el. És ölelgeti a gazellatestű másikat. Keseregsz csendben néhány évig, bár sejted, hálás lehetnél, hogy békén hagyott, mert csúnyán elbánt volna veled, s te tudod, hogy hagytad volna.
    A külső kényszerekkel valahogy le lehet számolni. S ha bölcs az apád, utólag elismer érte. Bár utólag. Pedig torkán akadt a szó, mikor bátorítani akart, de elvárásokat közvetített, s kijelentetted, hogy micsinálsz a családi színvonalra. Pedig azelőtt csak szepegtél, ha számonkért, vagy magadban háborogtál.
    Na de mi van, mikor az agyadban csattogtat a rabszolgahajcsár újra meg újra. Azzal szembeállni nehezebb. És tudod, ha mihamarább le nem győzöd, észrevétlen tovább él majd a lányod fejében.
    Szabadnak nevelni, írta valamelyiketek. Ez annyira sikerül, amennyire én magam is szabaddá válok. Egy másik ember szabadságát látni felszabadító. Megerősít abban, hogy “megengedhetem magamnak”.
    Ez még nem bemutatkozás, de jön majd az is. Csak hát olyan jó volt ez a téma.

  21. Amikor olvastam a bejegyzésed, fokozatosan egyre inkább szégyelltem magam, ahogy eljutottam a végére. Ők a jókislányok. Akik aludtak éjjelente, nem keltették fel a szüleiket ötször, hogy unatkoznak, megették a sóskát, nem hangoskodtak, viszont fésülködtek és mostak fogat, nem másztak fel a szekrények tetejére és nem hazudtak. És talán ez nagyon érinti az én korosztályomat, de nem tizenéveseknek íródott. Soha nem tudtam, hogy mi van azokkal a lányokkal, akiknek nincs rovójuk, sőt, intőjük, sőt, figyelmeztetőjük, sőt, még magatartás egyesük se, akik csont nélkül ötösök mindenből, akiknek nincs tele a táskájuk rohadt szendvicsekkel, akik mindig határidőre leadnak mindent, akik órán jegyzetelnek, akik vasalják a ruháikat, fésülködnek, akik úgy sminkelik magukat, ahogy kell, mert kell, de ne túl sokat, akik bevetik az ágyukat reggel, akik nem vitatkoznak, akiknek soha nem tintás a kezük, és folytathatnám. Kissé lenéztem őket, mert ők unalmasak, semmit nem csinálnak, nagyon precízek, igen, de mind ugyanolyanok, nincs bennük semmi, amitől egyediek lennének. És most elolvastam ezt, és rájöttem, hogy vannak olyan érdekesek, mint a nem jókislányok, mert érdekes, hogy mitől ilyenek, hogy miért nincs semmi, ami más lenne. És kicsit irigyeltem őket, mert olyan maximalisták és precízek, és rájöttem, és most rádöbbentettél arra, hogy a maximalizmusuk nem maguknak szól, hanem a környezetüknek. Talán vakság volt eddig nem észrevenni, mindenesetre köszönöm.

  22. Visszajelzés: gyomorgörcsös gyermekeink | csak az olvassa

  23. Megrázott ez a téma. Tudjátok, ezt a témát már számtalanszor fogalmazgattam magamben. Főleg az utóbbi tíz évemben. Előtte még csak nem is mertem… De én jobban fogalmazok versben. Ezért, ha nem bánjátok idehozom egy versemet:
    Marie Marel: Létidőkön átívelve…
    3. Szabályokra kódolnak

    …igyekszem tényleg jó kislány lenni
    de olyan nehéz és sok a szabály
    figyelni csendben igazán semmi
    de a gondolkodás csak akadály
    életem tele van korlátokkal:
    figyeld hogy ne bánts meg soha senkit
    sose szólalj meg csak komoly okkal
    és nekem nem elég tudnom ennyit
    gyerek ne legyen soha szem előtt
    szavaid legyenek jólfésültek
    és valld be bűneidet a pap előtt
    – szolgálatkészen talán megtűrnek –
    tudd ki erősebb mind hatalmasabb
    parány életed véletlen csupán
    ki nálad idősebb mind okosabb
    ha álmodozol néznek rád furán
    igyekszem tényleg jó kislány lenni
    de olyan nehéz és sok a szabály
    figyelni csendben igazán semmi
    de a gondolkodás csak akadály…

    2008. október 18.

  24. Visszajelzés: soha nem tudják meg, miről maradtak le | csak az olvassa

  25. Ó, ezt én csak most olvasom, milyen fontos ez!
    Filmekben mekkora klisé, mindig van benne jókislány (én ezt szívem szerint egybe írnám :)), aki csak úgy, magától olyan, és jó neki ez a jóság, hát nincs mit tenni mint mellőzni őt, az igazi hercegnő, akit mindenki szeret és elismer, mindig neveletlen.
    Én nem tudtam magam sosem besorolni, a jókislánysággal – és a legtöbb női szerepelvárással úgy találkoztam, hogy meglepődtek rajtam. Lányok és fiúk is, mást vártak, ezt mondták nagy megengedő mosollyal, majd nem győztem rombolni ezt a képet, amit ezek szerint mutatok. Ahogy írjátok, aztán meg rossznak nem elég rossz…
    Valami lehet az arcszerkezetemben, úgy gondoltam sokszor, mert precíznek, szűziesnek, strébernek és főleg csöndesnek gondoltak mindig, barátok szülei velem példálóztak, tanárok szerettek, nem esett nehezemre alkalmazkodni. De miközben belül én mindig de mindig az ellenkezőjét éltem, az élet mélységeit, és valami totál más képem volt magamról. Nem vagyok fecsegős, de amikor szólok, sokszor erősre sikerül, ezért inkább nem szólok. Ormótlannak érzem magam, nem vagyok finom, és bár humán tudományos lennék, de én nem érzem elég jól a szavakat sem, és ez hiányzik, a finomság, én csak a teret érzem, és térben látom a folyamatokat. (Ismeritek a 9-féle intelligencia (multiple intelligence) elméletét?)
    A vadakkal barátkoztam, mindig idősebbekkel, ittam, egyfolytában szerelmes voltam, korán kezdtem a nemi életet is és rengeteget olvastam, mindenfélét, tény, hogy nem esett nehezemre a padban meg egy helyben ülni, a másikat meghallgatni és könnyen voltam kitűnő is. Sokat agyalok ezen, hogy meghasonlás-e ez vajon, vagy csak így vagyok összerakva, furán, mindenesetre megfogalmaztam magamnak pár éve, hogy most már csak azokkal barátkozom, akiknek van felém kérdőjele, nem dönti el előre, vonásokból, vagy akár a külső passzivitásomból, hogy bizonyára milyen vagyok.
    Maga ez a kategória, ez a jókislány, ez nagyon nem jól van kitalálva, és biztos vagyok benne, hogy ha nem nevel az Anyukám szabadnak, esélyes lett volna az önpusztítás, nekem mondjuk 14 vagy 17 évesen.

  26. A kommenteket nem olvastam el.
    De szerintem előfordulhat, hogy az ilyen nem problémás kislány egyszerűen elvan magában, nincs szüksége a környezet jóváhagyására. Jól viselkedik, mert úgy könnyebben megmaradhat magának, kényelmesebb szót fogadni, mert akkor békén hagyják. Közben meg úgyis azt gondol, amit akar.

    Viszont ahogy nő, egyre inkább a saját feje után megy (nagyjából onnan kezdve, hogy megtanult járni 🙂 ) és utasításokkal/parancsokkal teljesen befolyásolhatatlanná válik, hacsak meg nem győzik valaminek a helyes/helytelen voltáról (nem könnyű). Szeretettel, kéréssel lehet irányítani, bizonyos határig. Ha megpróbálják lenyomni, egy idő után fellázad (ez az idő lehet hosszú is, de a vége mindig ugyanaz).

    Ahol nem fogadják szívesen, oda nem megy többet, nem engedi magát megalázni senkitől.
    Nem kér senkitől semmit, elfogadni is csak kivételes esetben, nagyon jó barátoktól, családtagoktól. Szeret mindent maga megoldani, amit nem tud, az nem is lehet igazán fontos.

    Lehet, hogy csak autista 🙂

    • Vééégre. :DD
      Jaja, vagy Aspergeres. Nem nagyon tudták ezt hova tenni, hogy olyan szépen beleillek minden keretbe és gond nélkül teljesítek minden elvárást (mert villámgyorsan, halálos pontossággal felmérem a játékszabályokat és sokkal egyszerűbb azok szerint játszani: úgy látszik, valami rejtélyes oknál fogva ez boldoggá teszi őket, hát rajtam ne múljon ;P, utána legalább békén hagynak és foglalkozhatom azzal, ami érdekel), de ha valaki belegyalogol olyasmibe, ami nekem tényleg fontos – az igazságtalanság pl. neuralgikus pont – akkor kiderül, hogy az összes rossz kislányok és rossz kisfiúk szűkölő konformisták és papírkutyák hozzám képest. Tanár kiosztása, hogy ne szívassa már a szegény osztály butáját, vagy ne bámulja az osztálytársam seggét; az osztály Ricsijének 🙂 megverése, mert mindig bántja a legkisebbet és egyszer csak elszakad a cérna. Vagy éppen a társaság vagány, bevállalós és legmenőbb csajának a beégetése, aki egyértelműen a pasimra hajt, bealáz lépten-nyomon, kifigurázza a rendíthetetlen jókislányságomat, és táncos helyen egyszer csak úgy érzi, hogy most egyszer és mindenkorra eldönti a versenyt egy simulós leszbitánccal, amihez engem szemelt ki partnernek, a savanyú kis egérkét, én meg a szemébe nézek, átkarolom a derekát, és lesmárolom, igaziból. Többet a szemembe sem mer nézni, és a pasim ölébe sem ül ezután.
      És kikérem magamnak, hogy fékezett habzású az orgazmusom.

  27. Nagyon megindító és gondolatébresztő a téma, a hozzászólások pedig fantasztikusak. Ezért döntöttem úgy, hogy leírom ide a saját kis történetemet, bár tudom, hogy 24 évesen még nagyon keveset éltem ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le bármiről, de az eddig megélt élményeim is árnyalhatják azt a képet, amit bárki a jókislányságról alkotott. Mert sokan sokfélék vagyunk, és igen, egyetértek azzal, hogy a jókislányság önmagában is nagyon sokféle lehet.
    Én voltam az igazi jókislány kisgyermekként. Sohasem rosszalkodtam, nem volt semmi csínytevés a gyerekkoromban, az óvodában én voltam a legokosabb, aztán az általános iskolában is, át is küldtek 10 évesen egy sokkal jobb iskolába, hogy megtaláljam a hozzám illő színvonalat. Mindig csak és kizárólag 5-öst kaptam, többször hívtak ki minden tanévzárón, hogy elismerésben részesítsenek (és kifele menet vagy 200 szúrós szempárba ütköztem, akik utálkozva néztek rám, hogy már megint ez a lány???), állandóan olvastam, a szobám tisztasága és rendezettsége egy múzeummal vetekedett (soha nem Anyu csinálta a rendet, mindig csakis én), a könyveimet nagyság szerint állítottam sorba a polcon, de még a plüssállataimnak is megvolt a pontos helyük. Mindig mindenhova időben érkeztem, a felnőttekkel nagyon tisztelettudó, emellett pedig kedves és kommunikatív voltam. Ráadásul én voltam a legszebb. Gyakorlatilag a tökéletes kislány. És hogy miért? Mert kegyetlenül féltem anyámtól. Ő fiatal elvált nőként (ráadásul üzletasszonyként) egy irracionálisan magas fokú szigort alkalmazva próbálta meg megoldani a gyereknevelés, üzletvezetés és háztartásvezetés körüli kaotikus problémákat. Így egyszerűbb volt az élet. Egyszerűbb volt a gyereket elhallgattatni, elnyomni, sarokba állítani, mindig csak követelni és büntetni, ha valami mégsem sikerült tökéletesen. Mert így otthon lehetett hagyni egyedül egészen pici korától fogva, nem kellett amiatt aggódni, hogy felmászik a szekrényre vagy nem csinálja meg a háziját. De az nem jött számításba az én édesanyám gondolatvilágában, hogy ez a sok elnyomott ösztön, ez a sok ki nem robbant feszültség valahol egyszer természetes módon majd előtör, mint amikor a mélyben működésbe jön egy vulkán. Nem gondolta ő, hogy a gyerek egyszerűen a természet törvényeinél fogva NEM LEHET igazán ennyire jó. Hogy nem normális dolog, ha a gyerek soha nem rosszalkodik. Ha soha nem blicceli el a házi feladatot. Hogy egyszer majd ez megbosszulja magát.
    És tényleg. Jött a kamaszkor. Életem legrosszabb időszaka- azt hiszem kettőnk életének legrosszabb időszaka anyámmal. 13 évesen elkezdtem érdeklődni a fiúk után, 14 évesen pedig már lett egy 21 éves barátom, akinek ráadásul drogos ügyei voltak. Rövid időn belül beleszerettem egy még idősebb férfiba, 15 év korkülönbség volt köztünk és én még gyerek voltam akkor, 15 éves. És akkor jöttek az otthonról való elszökdösések éjszakánként, mert anyám amúgy soha nem engedett sehova. Én nem mehettem a haverokkal bulizni, én nem mehettem a Balatonra nyaralni az osztálytársakkal, mert anyám mindent megtiltott. És ha tiltotta, hát akkor én csakazértis megcsináltam hazugságok, félrevezetések árán és iszonyatos gyűlöletet éreztem a saját anyám iránt. Szex, alkohol, és még némi drog is szerepet játszott a kamaszkoromban. És hazugság, hazugság, hazugság…És tudjátok mi a legérdekesebb? Hogy mindeközben a kötelességeimet soha nem mulasztottam el teljesíteni. Kitűnőre érettségiztem. Díjugratásban megyei bajnoki címet szereztem. Nyelvvizsgáztam. Azóta már tudom, hogy egyszerűen ilyen a személyiségem, maximalista vagyok, saját magam felé támasztok követelményrendszert és mindig egyre magasabb és magasabb léceket ugrálok át, amiket saját magamnak rakok egyre feljebb. (Milyen érdekes párhuzam a díjugratással, ugyanaz a kihívás.) Mindezt egy olyan kapcsolatban (a már említett 15 évvel idősebb férfivel), amiből nem tudtam szabadulni, aki állandóan vert engem és ordított velem, aki a végtelenségig megalázott, aki emberi mivoltomban nap mint nap megszégyenített. És anyámnak nem mondhattam el. Mert hát ő nyilván tiltotta ezt a kapcsolatot is nekem és nem mertem semmit elmondani. De érezte, hogy valami nem oké. És én eközben az élet minden területén maximálisan teljesítettem és kifelé (amolyan jókislány módjára) soha nem mutattam senkinek, hogy egy lelki roncs vagyok.
    Aztán felvettek arra az egyetemre, ahova vágytam.- Nem volt benne semmi meglepetés, mindenki tudta, hogy sikerülni fog, hiszen ő az a lány, akinek mindig minden sikerül. És akkor nem bírtam tovább, leültettem anyámat. És elmondtam neki, hogy a fiúm ver. És hogy segítsen, mert ő az anyám. Segítsen megszabadulni tőle, mert most fogok elköltözni otthonról és az az állat már nem jöhet utánam, de kell hozzá a segítség. És anyám a végtelenségig megrendült. És aztán segített, mert mindig mindennél fontosabb voltam a számára. De ezzel egy időben arra is rádöbbent, hogy egy alabástrom szobrot nevelt erre a nagyvilágra. Aki nem fejez ki érzelmeket (csak ha már nagy a baj), aki tökéletesen teljesít és nagyon szép, minden fiú érte van oda, ő mégsem egy hozzá illőt választ, hanem belső lázadásból egy amolyat. Aki nagyon szépen viselkedik, miközben belül őrjöng és mindjárt felrobban. Aki kívülről nézve a mintagyerek lenne minden szülőnek, de valójában a végtelenségig kiegyensúlyozatlan. És ott az anyám egycsapásra az anyám lett. Felkerültem egyetemre. Megszabadultam a pasitól. Sok-sok új barátot szereztem. És buliztam, buliztam, buliztam, és ittam, szexeltem, és nem bánom egy percig sem, és nevettem és ami a legfontosabb: kibontakoztam. És ezt már nem dühből, nem az elnyomottságból való kitörni akarásból, egyáltalán nem is akaratból, hanem életigenlésből tettem. Mert ez jó volt nekem. És jót tett, nagyon jót. Végre az a lány voltam, aki valójában voltam és anyám már partner volt ebben.
    Még be sem fejeztem az egyetemet, amikor állásajánlatot kaptam onnan. Elkezdtem dolgozni. Kiválóra diplomáztam. Még egy nyelvvizsgát letettem. És most? A világ legjobb munkahelyén, nagyon jó pozícióban, és egy végtelenül stabil és szeretetteljes párkapcsolatban élek egy fantasztikus és hozzám illő fiúval. Imádom az életet. A munkát, a barátokat, a szerelmet, a sportot. És igen. Ha maradtam volna jókislány, akkor ez nem így alakult volna. Ehhez kellett (illetve KELL) egy kis rosszkislányság. Ha maradtam volna jókislány, ha nem törtem volna ki az anyám és a társadalom, a környezetem által felállított korlátok közül, akkor néhány év múlva azon kaphattam volna magam, hogy egy beszürkült kis egérként élem a középszerű életem- persze nagyon okos kis egérként egy nagyon kis konvencionális életkét- és azt sem tudnám, hogy mitől olyan jó néhány embernek és nekem miért nem olyan jó, én miért nem tudok lelkesedni, hogy milyen az amikor úgy érzed, hogy felrobbansz egy hatalmas orgazmustól, vagy amikor tombolsz a zenére egy discoban és minden feszültséged elszáll…Nem sokon múlt, hogy nem ebbe az irányba fordítottak az elvárások.

  28. Egy másik cikk alatt már elég sokat elmondtam magamról, így itt már mindegy. Szóval én fiú létemre is csak nagyon nagy áldozatok árán lehettem önmagam – valamelyest.
    Igen, kellett erőszakos játékokat játszanom, mert az óvodapedagógus belekényszerített. Kellett csapatban sportversenyeznem, mert a tornatanár belekényszerített. És azon marakodtak a csapatok, hogy hol ne legyek.
    Nem sajnáltatni akarom magam, csak jó, ha tudtok róla, hogy ha valaki kilóg a sorból, hiába lóg a lába között ugyanaz, ami a többinek, nem védi meg semmitől. De azt elfogadom, hogy egy lánynak – lévén ez a társadalom elég mélyen patriarchális – még nehezebb tud lenni.

  29. Visszajelzés: vendégposztok hete 4. | csak az olvassa — én szóltam

  30. Visszajelzés: reggeli rutin | Talánok a fiókban

  31. Visszajelzés: a sértődött kislány 1. | csak az olvassa — én szóltam

  32. Végig sem bírtam elsőre olvasni, úgy bőgök. Ilyen voltam én, ezt várták tőle. Csak valahogy sosem fértem semmilyen ” dobozba”. Tulképpen még jókislánynak sem voltam elég jó… Szerencsére – most 45+ osan ezt mondom, mindig kitüremkedett valami kreatív, valami ÉN, akkor is, ha nem akartam. Most már tudom, az vagyok saját magam, nem kell elfedni.

  33. Visszajelzés: békesség a földön a jóakaratú embereknek | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s