halottaim

Nekem eléggé nincs sok halottam. Elmesélem őket sorban.

Az első halott, 1981, nálam egy évvel idősebb unokatestvérem, hatévesen, baleset, előtte néhány nap lebegés élet és halál között. Az első döbbenet: halál tehát létezik. Egészen felfoghatatlan, és hát nem valaki idős, mesékből ismerős: az öreg király meghalt, hanem gyerekhalál. Az nem jut eszembe, hogy akár velem is megtörténhetne, most gondolkodom, miért nem. De én soha nem gondoltam arra, hogy meghalhatok, vagy bajom lehet. Pedig ha valami, az ő halála intő jel: bárki, bármilyen bagatell véletlentől meghalhat. A másik, nálam három héttel idősebb unokatestvéremmel hossszan tervezgetjük, hogyan szerzünk narancslét, illetve banánt, mert attól biztosan feltámad. Nem megyünk, nem mehetünk a temetésre.

1989, a névnapján: a nagyapám, a csillagász, 84 évesen. Naplómban hosszan siratom. Apai nagyszüleim majdnem húsz évvel a születésem előtt meghaltak.

1996, pár hónap különbséggel: előbb a nagynéném, aztán a nagyanyám. Anyám hónapokig ápolja nagyanyámat a halála előtt.

2000: A szakdolgozati témavezetőm, József Attila-szemináriumok professzora, idősen. Mindketten, Dóra barátnőm és én is megírtuk a szakdolgozatunkat, le is államvizsgáztunk, és utána. Nagyon szerettük, igazi européer volt. Kenyeres Zoltán, az akkori öttanszék-vezető nagyon szépen állít neki emléket az Irodalom, történet, írás című kötetében. Ők ketten elég közel laktak egymáshoz (meg akkor én is hozzájuk, egyébként), Sashegy, Németvölgy (Farkasrét). A szöveg hosszan írja, hogy a professzor milyen eszméletlen tempóban olvas, amíg ő egy repülőúton a Malév-hidegtállal bajlódik, mellette kivégez két Európa-zsebkönyvet, és mindenfélét olvas, egész életében, fáradhatatlanul. Azt is írja, hogyan állnak a francia gasztronómiáról, brazil futballról, lengyel kortárs drámáról szóló könyvek a dolgozószobában, összevissza halomban, meg az ágya mellett, és olvas reggeltől estig. Onnan a Sashegyről Kenyeres pont lelát a professzor ablakára, és látja mindig, hogy hajnaltól ég a villany a professzor dolgozószobájában: olvas. Egy reggel Kenyeres korán kel, fürdeni indul, lenéz szokása szerint a németvölgyi ablakra, olvas-e már a kolléga, és látja, még nem ég a lámpa. Gyors számolást végez: a professzor ennyivel idősebb, ennyi és ennyi oldalt olvasott. Ha ő ma kihagyja a fürdést, és nekilát olvasni, és minden reggel ezt teszi, és mindig elolvas x oldalt, akkor hány év alatt hozza be vajon a hátrányát. Mire ezt hozzávetőleg kiszámolja, már ég is a villany odalenn… a professzor olvas.

2005. Belső gyermek csoportra járok a terapeutámhoz. 2007: a csoport egyik bipoláris zavarban szenvedő tagja, szívemhez nagyon közel álló, gyönyörű fiatal ember, akivel sokat beszélgettem. Öngyilkos. A terapeutánk talál rá.

2010 a terapeutám is, rákban, végül. Még találkoztunk fél évvel előtte, látta Julist.

2012 nyara: héthetes, még nem emberszerű (ki nem fejlődött?) embrióm.

2012 vége: János.

59 thoughts on “halottaim

  1. Nekem az első “testközeli” élmény: első osztály végén vagy második szeptemberben (inkább ez) egy osztálytársam. Epilepsziás volt, amiatt. Hetedikben egy tanárom, állítólag jó ember volt (önkéntes munkában tanított a Baba utcai klinikán pl.) és jó tanár, de a saját élményem nem ez, hanem hogy a nála négyes bátyám miatt ha megfeszültem is, akkor sem lehettem ötös, és még az osztálytársaim is észrevették, időnként mennyire kiszúr velem, mindenesetre az ő temetése volt az első, amire elmentem, elmehettem. Aztán sokáig senki. Gimnázium alatt egy nyári táborban szakmunkás-tanulókkal együtt voltunk, nekem meglehetős döbbenet, hogy az én védett, budai világomon kívül létezik más is Magyarországon, ahol normális a gyerekhalál is például, és gond nélkül mesélnek róla. Három nagyszülőm már egyetem alatt halt meg (mindegyik 80 felett), az egyik “értelmetlenül”: kályhabegyújtás közben lángot fogott a ruhája; egy pedig még most is él (97 éves), egy közeli nagybátyám pedig pár évvel később (hosszas, súlyos állapotú rák, évekkel korábban már nagyon véletlenen múlt, hogy egy szívleállást túlélt), és kissé misztikus, hogy mindegyik akkor, amikor én épp külföldön voltam (egyiknél sem hosszútávon, csak éppenhogy). Egy gimis évfolyamtársam öngyilkos lett, nem lepett meg nagyon, épp csak a barátnője előzőleg a bátyám barátnője volt, ennyi volt a plusz kapcsolódási pont. Az egyik általános iskolai osztálytársam egy Fradi-meccsen késelték meg, egy másik pedig valami kábítószer ügy miatt halt, ismerve őket ezek sem leptek meg, ám az utóbbit sajnáltam, nagyon sokat álmodtam/álmodoztam róla, hogy sok év után összefutok vele (suliban két évig próbált velem járni, alapélmény volt a fiúk terén).
    Egy magzat 11 hetesen, egy pedig 22 hetesen, ez utóbbinál épp előtte napokban mondtam el már mindenkinek, mivel a munkahelyen őmiatta nem vállaltam el felajánlott munkákat. A patológus szerint teljesen egészséges volt, épp csak fogta magát és meghalt. Előtte nézeteltérésem volt az apjával, hogy kellett-e nekünk ez a gyerek vagy sem. A következő magzatom is majdnem sikerült megölnöm (további bizonytalanságok az apával), de őt a modern orvostudomány megmentette, azt hiszem, erről már írtam itt. Hát ennyi. Tulajdonképpen nem sok.
    (Anyukád jobban lett ezek szerint?)

  2. Ó, kifelejtettem egy fontosat (épp mert elég meghatározó volt ahhoz, hogy sokáig igyekeztem az egészet elsüllyeszteni magamban). Egy magántanárom, fiatal srác, kicsit szerelmes voltam bele, én 18 voltam akkor, ő 21. Őt is Jánosnak hívták. Rákos volt.

    • A babákat szívesen posztoljuk, meg sokan szólnak hozzá. Ha betegség, halál van a közelben, akkor csend van, meg elfordulás. Pedig már az a pici baba is úton van az elmúlás felé. És nem bírjuk elfogadni-elviselni, hogy nem mi döntjük el, hogy ez az út 1 évig vagy 99 évig fog tartani.
      Ez jut eszembe…”Pain is inevitable, suffering is optional.”

  3. Sokáig elkerült a halál. November elsején nem volt kiért/miért temetőbe menni.
    A nagyszüleimet nem ismertem, a legtovább élt anyai nagyapám akkor halt meg, mikor négy hetes voltam.
    Apám rokonsága egy másik országban, anyámé az ország másik végében.
    Anyámék kilencen, voltak testvérek, megszámlálhatatlan unokatestvérem volt. Néha találkoztunk, először esküvőkön, aztán egyre inkább temetéseken. Anyám testvérei egyre kevesebben lettek. Az egyik nagynéni szinte a nagymamám volt, ő állt hozzám a legközelebb, és a testvérek között is ő volt a központ. Egyedül ő maradt a szülőfalujukban, nála voltak a néhanapi nagy családi találkozók. Kirobbanó életerő, magával ragadó személyiség. Eltemette a legkisebb fiát, ebbe belerokkant. Lassú leépülés. A temetésén anyám már beteg volt, a gyomrának egyötöde maradt meg, csontra soványodva állta a többiek tekintetét: nemsokára te következel.
    Vasárnapi ebéd anyáméknál, kivételesen mindenki ott van, a tesómék is, meg mi is, meg mind a négy unoka. Kivételesen senki nem basztat senkit, vagyis apám nem a többieket, de ezt már lehet, hogy átírta az emlékezet, mindenesetre így él bennem. Éjjel telefon: meghalt az apu. Váratlanul. Álmában.
    Anyám másfél évvel élte túl. A kemóra nem reagált, azt mondta, elege volt, nem kér többet. Volt pár jó hónapja. Aztán az egyik augusztusi napon, amikor hasonlóan iszonyatos hőség volt, nem esett jól felkelnie. Később már ennie sem. A hospice nővér bizonyos időközönként eljött, és beadott egy infúziót. Azt tanácsolta, hogy legyen sokat a szabad levegőn, sétáljon. Néztem rá, hogy komolyan beszél-e, vagy teljesen azonosult a szerepével, miszerint a hospice nem a halálról, hanem az életről szól, és nem látja, hogy az én anyám már nem fog kilépni a lakásból.
    Sokáig nem volt halottam, aztán hirtelen árva lettem. Nem akarom idealizálni a szüleimet, de az azért negyvenen túl is megrázó, hogy nincs már, és nem is lesz soha többé, aki feltétel nélkül szeretne, mint az anyám.

    • Nemrég mondta nekem egy 65 körüli vízszerelő szaki akinek meghalt a 94 éves anyukája: “felnőtt lettem, főnök, mert már nincs aki kisfiamnak szólít.”

  4. 7 éves voltam, mikor a nagymamám (egyetlen nagyszülőm) halt meg. Voltam a temetésén, láttam a koporsóban. 14, mikor az anyám, 20 mikor az apám, 30 mikor a bátyám. Nincs már családom.

  5. a húgom 15 éve autóbalesetben, az apám öt éve lesz októberben hogy öngyilkos lett
    apai nagyanyám lassan egy éve, anyai nagyszüleim 12 és 17 éve öregségben, apai nagyapám kb 2o éve.
    nem érint meg a halál túlságosan, vagyis nem sokáig. a húgomért viszont a mai napig fáj a szívem, a lelkem

  6. Időnként elgondolkodom ezen, hogy nekem sincs. Hogy jelent-e valamit rám nézve, mondjuk valami kötődésbeli problémát, hogy nem sok, hogy nem nagyon érint meg. Vagy ez csak még a fiatalság.
    Hat éves korom körül a dédnagymamám. Emlékszem, nagyon sírtam. Nagyobb koromban tudtam meg, hogy öngyilkos lett, gyógyszerrel, sokadik próbálkozására járt sikerrel. Nagyon szépen hímzett, egy képem van tőle, fő helyen a lakásban. Annak ellenére, hogy ilyen pici voltam, és alig emlékszem valamire belőle, és a lakására inkább, mint rá magára, Dédike fontos nekem.
    Tizenéves koromban apai nagyszüleim, és anyai nagyapám: még az ő temetésükre sem mehettem, nem is akartam, kicsit fura volt, hogy már nincsenek, de nem volt megrázó.
    Apósom. Hogy miért, számomra megmagyarázhatatlan, valahogy kötődtem hozzá, és gyászoltam magamban, halottak napján gondolok rá, és olykor máskor is. Vele a lányom nagypapáját is elveszítettük: pótolhatatlan, a helyén hatalmas űr van. Szükségünk volna rá. Akkor voltam először temetésen életemben.
    Nem az én halottam, de megérintett, és jel volt: egy barátnőm kislánya, tragikusan; és két munkatárs, egy közeli, rákban, öt év után visszaesve, és egy távolabbi, csak a teakonyhából látásból és névről ismerve, egy nap nem jött be, majd kiderült, hogy öngyilkos lett.
    Az idősek persze elmennek sorban, tudom, majd valamikor nagymamám is, és a szüleim, és ahogy telik az idő, lesznek még temetések. Egyvalaki van, akinek a halálától nagyon félek, hogy mi lesz utána. Még ha józan ésszel tudom is, hogy az élet megy tovább, és már évek óta elszakadtunk egymástól…

  7. Egyre többen vannak. 2011 és 2014 között folyamatosan temetésekre jártunk. De legborzalmasabb a fiam elvesztése volt. Sose fogom kiheverni, csak élek együtt a ténnyel, mint egy nehéz téglát hordozom a zsebemben. Előtte 5 hónap küzdelem a kórházban, reménykedés, zuhanás, többszöri kritikus állapot, közben itthon a többi gyerek, születésnapok, karácsony, fogalmam sincsen hogyan csináltuk végig.
    De igazából a gyerekeknek volt a legnehezebb. Abban az évben a 3. halál volt. A dédit még megmagyaráztuk valahogyan, a papát már nehezebben (54 éves volt…), de egy kisgyerekét? A harmadik nagyon félt attól, hogy ő is meg fog halni. Életem legnehezebb kérdéseire válaszolni folyamatosan (mi lesz a csöntjaival? mi az a hamvasztás…).

    A másik ami kiakasztó az emberek. Ahogy viszonyultak és azóta is viszonyulnak hozzá. Embertelen. Még saját családom is. A szüleim pl. nem tekintik unokájuknak…

      • Sok mindenben megnyilvánul, de talán a legnyilvánvalóbb az, amikor felsorolják az unokákat, ő sosem szerepel közöttük. Akkor sem, ha név szerint mondják, akkor sem, ha számra. Ha az én gyerekeim számát kell mondani, akkor is kevesebbet mondanak. És ezerszer elmondtam, hogy ez nagyon bánt, fáj, és szépen elmagyarázták, hogy miért jogos, hogy nem említik. Nem mondanám el, az már túl személyes. A fiunk halála után hónapokig nem beszéltem velük, csak ha hívtak válaszoltam a többi gyerekre vonatkozó kérdésekre, mondtam, hogy eljöhetnek, elvihetik a gyerekeket is, de mi nem megyünk. Amikor még élt és a kórházban küzdött, akkor is le voltunk szarva. Az volt a fő szempont, hogy az agya nem sérült (fennállt az agyvérzés esélye, de végül az nem volt neki), és hiába kiabáltam sírva, hogy igen, nagyon klassz ép aggyal fog meghalni, nem volt érdekes.

          • A halál közvetlen oka egy banális baktérium fertőzés volt, amivel már nem bírt megküzdeni. (A kolléganőmnek is agydaganata volt, de őt is egy vírus terítette le, nem maga a daganat.) Amúgy egy súlyos, tüdőt érintő betegség (nem írom le a latin nevét. teljesen mindegy).
            Nem pusztán az bántott, hogy ennyire nem állnak mellettünk egy ilyen drámai helyzetben, hanem az, hogy csak akkor ér valamit nekik a gyerek, ha ép az értelme (=ha lehet majd vele dicsekedni). Én a fiamat feltétel nélkül szerettem, sérülten, betegen is a mi gyerekünk lett volna, szerettem volna érezni, hogy akkor is elfogadják, ha maradandó nyoma marad annak, amit átélt (nem tudtak prognózist mondani, csak azt, hogy valószínűleg sokáig, itthon is oxigénre szorul majd, és hosszú rehabilitáció, fejlesztés kell majd neki).

          • Magamnak naponta írtam amikor kórházban volt, meg utána is, másképpen szerintem nem is bírtam volna.
            Tudod az rendített meg, hogy annyira szép gyerekkorom volt, a szüleim szeretetben neveltek, törődtek velem, hálás lehetek érte, tényleg. Mindent biztosítottak, hogy tanulhassak, előre léphessek. De felnőttként mégis valami irgalmatlanul távol érzem magam anyutól (apuval sosem tudtam mi a helyzet, mert nem nyílt meg soha életemben, nem beszél)! Már korábban is voltak ennek jelei (pl. egyáltalán nem örült annak, hogy sok gyerekünk van, a harmadik gyerek bejelentésénél “csak” sírt, a negyediknél sikítozott….), de a fiunk betegsége és halála mindent a felszínre hozott. Nem értem miért nem volt képes megérteni hogy érzek, mit gondolok, mi lenne segítség, mi okoz csak még nagyobb fájdalmat. Hiába élnek a szüleim (férjem szülei már nem élnek, fiatalon meghaltak), vannak testvéreim, mégis teljesen magunkra maradtunk. Pedig azt hiszem neked nem kell mondanom milyen embert próbáló a két frontos helytállás, és milyen tovább folytatni az életet egy ilyen veszteség után. Hogy másnap is fel kell kelni, ebédet főzni, iskolába, óvodába vinni őket, dolgozni kell menni, és nem érted, hogy hogy süthet ki a nap, hogy mehet minden tovább.
            Szerencsére akadt egy-két barát, aki segített. Akiknek elsírhattam mindent, nem kellett más, csak elmondani mindent. Azt a sok traumát, fájdalmat. Hogy bűnösnek éreztem magamat, hogy én élek. Levegőt veszek minden percben sokszor, magamtól. Soha életemben nem kaptam vérátömlesztést, szülést leszámítva kórházban sem voltam. Túlélők bűntudata?
            És arról senki nem beszélt, hogy mekkora terhet ró mindez egy házasságra. Nem, nem a fiunk halálkor. Később. És nincs segítség. Magunk próbáljuk újra felépíteni az életünket.
            Ne haragudj ezért, tényleg egy olyan fájdalmas pontja ez az életemnek, és mivel évek teltek már el, mindenki azt hiszi, hogy “most már minden rendben”. És azóta született újabb gyerekünk, és akkor főleg “minden rendben”. Mintha egy penészes kenyér helyett vettünk volna egy másikat…

            • Ha nem bánod csak annyit írnék le, amennyi még nem tesz nagyon könnyen felismerhetővé. Bár anyunak mindent elmondtam, hogy mi bánt, tehát elvileg nem titok a számára, de akkor is…
              Több, mint 3 éve történt, legyen elég ennyi, tehát nem pár hónapja. A házasságunkban úgy 2,5 évvel a halála után keletkezett válság, pár hónapig kb. minden nap bőgtem. Biztos, hogy nem egy hirtelen változás volt, de akkor “borult a bili”, és teljesen padlóra tett. Igazából mindketten más-más irányba indultunk el, másképpen próbáltuk folytatni az életünket. Legyen elég annyi, hogy a férjem mindent megtagad azóta, amit orvostudománynak neveznek, és olyan alternatív dolgokban kezdett ezerrel hinni, amit szerintem értelmes ember nem “vehet be”. Én nem hiszem, hogy az orvosok hibáztak szakmailag, emberileg néhánynak lehetett volna más a hozzáállása, ha tudták, hogy ekkora a baj, akkor néhány merev, “mert ez a protokoll” dologhoz nem kellett volna ragaszkodni. Továbbra is hiszek, és bízom az orvostudományban, 10 éve a fiunknak ezzel az állapottal nem 50% esélye lett volna, hanem semennyi. Ő továbbra is nyitott maradt, társasági ember, én nagyon bezárkóztam, ez tény, ez neki nem tetszik. Szerinte nem látok ki az elefántcsonttornyomból (távmunkában vagyok, így nem is kell nagyon találkoznom senkivel). Nem tudom másokkal is így van-e, én néha cska nézek furán az emberekre, hogy ez probléma nekik? Erről szól az életük? Úristen! Néha mintha nem is ezen a földön élnék. Egy kívülálló. Azokkal szeretek lenni, akik pontosan tudják mi történt, velük könnyebb a beszélgetés, akkor is, ha nem a fiunkról beszélünk, csak úgy, más témákról. Kell az az érzés, hogy a másik tudja ki vagyok én, és a fiam hozzám tartozik. Talán ennyi elég is.
              1 év után kezdtem érezni, hogy jobb a helyzet, de még nem jó. Még nem tudom, hogy ez egy olyan dolog, amivel nem tud két ember együtt élni, vagy olyan, amivel tud. Hogy ez átmeneti, vagy tartós, vagy mi lesz belőle. Mindketten szeretjük egymást, ez segít valamennyire. És igazából a fiunk egy irtózatosan szoros kapocs, mert ő pontosan azt élte át, amit én, ismerte, szerette, abban a kórházi helyzetben szerintem nálam sokkal jobb szülő is volt, kiharcolt egy csomó mindent, leszarta néha a protokollt. Ha ránézek, akkor tudom, hogy ő mindent tud. Majd kiderül mi lesz. Nyilván az sem segít, hogy egyedül vagyunk, és nagyon fáradtak vagyunk, sok-sok éves non-stop gyerekezés, a kórházasdi, a gyász, 11 éve nem töltöttünk kettesben egy teljes napot.
              Nagyon bízom benne, hogy működni fog minden, most is csorognak a könnyeim, ha felidézem mit meg nem tett akkor értem és a fiunkért.

            • Atyaég, ez nagyon durva! Köszönöm, hogy megosztottad, most én is majdnem sírok. Mennyi szenvedés, mennyi fájdalom. Nagyon-nagyon szorítok nektek, hogy sikerüljön felépülni ebből a sok szörnyűségből.

            • Gyönyörűen, őszintén, mélyen írsz. Constanze, ne nézzél már tiszta hülyének, de, ha Magyarországon éltek, én felajánlanék évszakonként egy gyerekvigyázást, amíg lepattantok a férjeddel pihenni. Komolyan. Évánál a címem, ha ez nem tolakodás.

            • Oh, köszönöm szépen, de tényleg!
              Az a nagy helyzet, hogy a kicsi még nincs leadható korban. Idén anyukám a nagyokat elvállalta 5 napra, azt remélem mire a kicsi is leadható korba jut, őt is elvállalja. Igazából mindig volt olyan kicsink, aki még nem volt leadható korban. A fiunk halála után meg nem akartam volna őket leadni senkinek, sok hónap telt el úgy, hogy se egy közös ebéd, se egy közös vacsora, semmi program, nem mentünk sehová, kicsit pótoltuk. Szóval jobb lesz ez, fizikailag könnyebb,ahogy nőnek, okosodnak, ügyesednek.
              De meghatott a felajánlásod.

  8. Az en csaladomban a halal oriasi tabu. Nem beszelunk a halottainkrol, tobb korulottuk a titok, mint barmi mas korul.
    Meg nem eltem, amikor meghalt anyu huga. O maradt a csaladban a Tokeletes Gyerek, akiert rajongtak a nagyszuleim. Felnottkent tudtam meg egy szomszedtol, hogy ongyilkos lett, mert 16 evesen teherbe esett.
    Masfel voltam, amikor meghalt az apam egy autobalesetben. Az ocsem 3 honapos. Soha senki semmit nem meselt rola. Csak az autobalesetet. Az anyam 28 ev utan is sir, ha szoba kerul. Egyszer kertem szamon mar felnottkent, hogy miert nem beszelt rola soha, miert nem volt elol fenykep. Neki ez nagyon faj – volt a valasz. Nem volt ez igy se gelyes, se normalis. Egy igazolvanykeprol tudom, hogy nezett ki a sajat apam.
    Aztan a nagypapak, idosek voltak mar, iskolas korunkban haktak meg. Mindenki idealizalni kezdte oket. Erthetetlen.
    2014-ben az anyai, majd 2015-ben az apai nagymamak. Nem voltam ott a temeteseken.Eloszor ikerterhes voltam, aztan meg nem ugy alakult. Nyugtaztam, hogy nincsenek mar nagyszuleim. A hibaikkal egyutt emlekszem rajuk.
    Felek, milyen lesz, ha mar nem lesz anyukam sem. O epp a rakkal birkozik.

    • Az én szüleimnek is tabu, ezért vesztünk össze azon is, hogy nálunk viszont nem az, mi beszéltünk róla, válaszoltunk a kérdésekre, és van kép kint az elveszített gyerekünkről is, Megemlékezünk róla a születésnapján, névnapján. Nincs köré “szentély” építve, de a családunk része maradt.

    • A halottak utólagos idealizálásától fázom. Amikor apám meghalt, ez volt az első, amit kértem, hogy ne kezdjük el idealizálni, mert öt év múlva akár szentté is avathatjuk, és nincs jobb talaja a tabuknak és hazugságoknak, mint a megszépített halott.
      Persze ettől még csinálják. Én meg néha kirakom a rongyos batyut az asztalra, amikor már ‘sok a jóból’.
      Más közegben meg mindig tisztelettel, de reálisan beszélek apámról.

    • Nálunk is tabu. Apukám akkor halt meg, mikor anyukám velem 3 hónapos terhes volt. 38 éve képtelen feldolgozni. Minden családtag halálát sokkal később tudtam meg, mert egyszerűen elhallgatta. Mikor meghalt egy hetedikes osztálytársam, két napig könyörögtem-sírtam-fenyegetőztem anyámnak, hogy hadd mehessek el a vidéki temetésére. Azóta igyekszem mindenkitől búcsút venni, akitől csak tudok, mert nem lehet elhallgatni, fel kell dolgozni, de ahhoz benne kell lenni.

  9. Ez olyan fura, hogy nem mennek/nem engedik kimenni a temetésre a gyerekeket. Szerintem akkor tudják elengedni a halottat. Mikor megtudtam, hogy a nagymamám meghalt, olyan fura volt. Hihetetlen, hogy volt-nincs.A temetés után már tudtam, hogy nincs.Addig vártam, hátha csak elbújt, de jönni fog.

    • Gyerek- és kamaszkoromban engem se vittek el soha a temetésekre. A mai napig van bennem egy ilyen zsigeri érzés, hogy a kórház egy olyan hely, ahova elviszik az embert, és soha többet nem látod.
      Ugye mi együtt laktunk anyósékkal, és volt egy Katalin nap, mikor felmentünk este megköszönteni a dédit – exférj nagymamáját – és a lányok zenéltek neki, volt virág, torta, nagyon szép este volt, és másnap reggel már nem ébredt fel. Felmentünk a gyerekekkel elköszönni tőle, akkor láttam életemben először halottat, örülök neki, hogy így alakult, a mai napig jó erre visszaemlékezni.
      (Anyu családjában volt egy év, októbertől októberig, mikor 9 temetésen voltunk. Ebből két idős rokon, a többiek 40-50 körüliek. Nem gondoltam, hogy ez engem érint, meghalni csak mások szoktak.)

      • “A mai napig van bennem egy ilyen zsigeri érzés, hogy a kórház egy olyan hely, ahova elviszik az embert, és soha többet nem látod.”
        Sajnos ez amúgy elég pontosan körülírja az általános helyzetet.
        A kórházzal kapcsolatban a legorábbi élményem 8 évesen volt. Nagymamámhoz mentünk be, anyu, apu, nagypapa. Apu, nagypapa előre ment, én kint vártam anyuval. Azt mondták, ha jól van, én is bemehetek. Aztán nagypapa kijött, anyu bement, a kertben sétáltunk a hóban. Aztán szüleim jöttek sírva, mama akkor kapott embóliát miközben beszélgettek vele, már nem tudták megmenteni. Ezután arra emlékszem, hogy megyünk kifelé. A hó ropog a talpam alatt, ami zeng a fejemben, semmit nem hallok a külvilágból. (Ez nem tudom, fiziológiailag mi lehet, amikor nagy érzelmi megrázkódtatás ért, akár jó akár rossz, néhányszor előfordult még életemben.)

    • Ez rettenetesen sok dologtól függ, mert engem meg elvittek annak idején a nagymamám temetésére, és életem legborzalmasabb élménye volt. Nagyon szar. Nekem volt olyan rokonom, aki “valaki” volt, ezért nem dönthettünk mi a temetésről, egy csomó totál idegen ember beszélt ott, irtóra hosszú volt, személytelen, közben folyamatosan fotóztak. Nem vittem el a gyerekeket, mert nem gondoltam, hogy ez bármiben is segítene nekik.
      A halál véglegességét bizonyos kor alatt nem képesek felfogni a gyerekek, általában 9-10 éves kor körülre teszik a pszichológusok azt a kort, amikor erre már képesek. Nálunk a 7 éves már azt hiszem értette, de a nála kisebbek nem.
      Én azt tartanám jónak, ha bemehetnének elbúcsúzni, látogatni, de ugye azt sem lehet. Az én gyerekeim se mehettek be a testvérükhöz.

      • Nálunk, mikor a bátyám meghalt és kihozták a kórházból, a ravatalozóban megkérdezték, akarom-e megnézni. Szerintem máshol is engednék, de talán kérni kell, maguktól nem ajánlják fel.

      • Hú.
        Van annak valami oka, azon kívül, hogy az élmény esetleg traumatikus egy gyerek számára, hogy nem mehetnek be látogatni? Sehova, semmilyen esetben? Ezt eléggé embertelennek és paternalistának találnám az egészségügy részéről, de el tudom képzelni. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, szeretnék erről én dönteni.

        • Igazából indok nem nagyon van, 14 éven aluli nem mehet be és kész. A fertőzésveszélyt nem tudom elfogadni, mert nyugat-európai országokban beengedik a gyerekeket is, és nincsenek rosszabb statisztikáik a fertőzések szempontjából, sőt. A mi gyerekünket is belterjes, kórházi baktérium vitte el, ezek ott vannak a csövekben, eszközökben, és a dolgozókon.
          Amúgy meg lehet adni a gyerekre védőruhát, maszkot, lehet fertőtleníteni a kezét, ha éppen erről van szó.
          Nálunk még arra sem volt sokáig lehetőség, hogy a kezembe vegyem, fogjam, mert a protokoll…Pár km-re arrébb, szintén Magyarországon meg más a protokoll. De még jól jártam, mert van, ahol fényképezni sem engednek, meg napi 30 percre engedik be a szülőket (intenzív osztály)

      • Én nem viszem a gyerekeimet temetésekre, a lányom volt utoljára velem, egyéves volt, akkor még fel se fogta. Azóta nem halt meg közeli családtag, de a fiam annyira érzékeny, hogy ha beszélünk róla, az is felkavarja. De azt azért megtesszük.

      • Fél évig nem tértem utána magamhoz, utána megfogant a fiam. Van ismerősöm, aki a kilenc hónapos magzatát veszítette el, elkérte a kórházból, eltemették. Én a magzatfonalakkal még nem alakítottam ki olyan bensőséges kapcsolatot, hogy temetni akartam volna, azt hiszem, ezért.

        • Az együtt eltöltött idő sokat számit, kilenc hét nagyon kevés, közös élmény alig (ultrahang?), de vártad, hogy megszülessen. Van aki az ilyen fiatal életnek is nevet ad, temetni nagyon nincs mit. Ha velem történne, akkor kapna egy nevet és számon lenne tartva, hogy volt, lehetett volna az élő gyerekeim egyike.
          Sokat mondogatták nekem amikor kicsi voltam, “Ha nem lennél, ki kéne találni”. Hogy ez mekkora ökörség… Aki nincs, arra nem gondolunk.
          Anyukám első gyermeke szintén elhalt, ritkán emliti, de számon tartja. Nem könnyes a szeme, amikor mesél róla.

          • “Ha nem lennél, ki kéne találni”.
            Ugyanezt mondták nekem is, de mindig helytelenítő éllel. 🙂
            Túl jólnevelt minden nő a családomban, az a baj, én is úgy tűnök, pedig amúgy nem is.
            Ők tudnak tűrni, én meg nem.
            Várni tudok, tűrni nem.
            Zavarta őket, ha olyasmit csináltam, amit nem kellett volna, behívatták őket az iskolába miattam, még régebben, meg ilyenek.
            “Borrrrrrzasztó vagy!”
            Hát, ez van, én most már egyre jobban megvagyok magammal, aki nincs meg velem, annak meg nem kell, még ha családtagom, akkor se.
            Majd változik ez.
            Vagy az is lehet, hogy nem, de az se baj.

            A halál nagyon nehéz téma egyébként, az elmúlt három évben nekem is lett sok halottam, nem volt egy szerencsés időszak sehogy sem, nem csak halál szempontjából.
            Akik meghaltak, rájuk inkább nem gondolok, elő se veszek semmit, ami rájuk emlékeztetne, most nem bírnám.
            Majd később.

    • Én is csak ilyen listánál veszem annak, nem szoktam szertartásszerűen gyászolni, júniusban eszembe jut, akkor én ennyire kötődtem vagy érzékeltem őt embernek, nem volt módom szentimentálisnak, de még érzőnek sem lennem: a saját veszteségemet amúgy is hamar elsodorta János diagnózisa, ami ugyanakkor íratott le.

  10. Ikertestvérem, elhalt mellettem, csak a szülésnél derült ki, hogy ketten voltunk. Nem kap nevet, és ez annyira bánt, hogy végül kap tőlem egyet.
    Anyai nagyapám, kicsi vagyok, kevés emlékem van róla, mindig ágyban fekszik, mesél nekem. Nem félek, kicsi vagyok a halálhoz, nem érzem hogy valami rossz történt volna. Anyám mindig megemliti, hogy papucsban mentem el a temetésre, mert a nagy kavarodásban senki sem figyelt oda.
    Tiniként egy éven belül nagyanyám öccse és húga, rákban. Mivel távol éltünk nem érzem, hogy meghaltak, csak amikor ősszel nem jönnek el látogatóba, akkor érzem, hogy valaki hiányzik.
    Húszas éveim eleje, januárban a témavezetőm, fiatal srác, öngyilkosság. Problémám van a gyásszal, mert először próbálom a magam módján siratni a halottamat, de anyám nem engedi. A temetésen sokkol az urna látványa, addig mindegyik koporsós volt.
    Fél év múlva anyai nagymamám, hajnalban álmomban közlik velem, hogy meghalt, álmomban megsiratom, felkelek, “de jó, hogy csak álom volt, estére megjön a kórházból”, estére megjön a hir, embólia. A temetésén esik az eső és süt a nap, viharos élethez jár az ilyen temetés.
    Tavaly apai nagyapám, aki mindig az ajtó mögött bóbiskolt, átül a mennyei lócára. Messze élek, nem megyek haza a temetésre.

  11. 14 évesen, anyai nagymamám és nagypapám egy hét leforgása alatt. Péntekenként temetésre mentem, az iskolában azt hitték, hogy kamuzok az igazolással.
    18 évesen az apai nagymamám, akihez nagyon kötődtem.
    Tavalyelőtt az apai (pót) nagypapám, vagyis nagymamám második férje, a vérszerinti nagypapámat nem ismertem, mert születésem előtt meghalt. Ő nagyon hiányzik, egy igazi életvidám, jókedvű ember volt, 82 évesen ment el.
    Szintén tavalyelőtt egy középiskolai osztálytárs, tüdőembólia néhány perc alatt végzett vele – kamaszként nagyon jó barátnők voltunk, felnőttként lazábban tartottuk a kapcsolatot. Nagyon megrázott a halála.
    Tavaly apám.
    Anyám egy éve idősotthonban, Alzheimer-rel, egyre rosszabb állapotban. Már nem ismer meg, a mondatai zavarosak, érthetetlenek, csontsovánnyá fogyott. Fogom a kezét, sétálok vele, és belenyugszom az elkerülhetetlenbe.

  12. Minden nagyszülőm él, hiánytalan a még szűkebb család is. 35 fölött ezt talán nem túl gyakran mondhatják el magukról emberek. Sokszor gondolok arra, hogy lassan közeleg az idő: valaki halálhírével fognak felhívni. Régebb jobban féltem, kezdek hozzászokni. Már alig van kapcsolatom a nagyszüleimmel, távol lakunk, de nem ezért, sajnos, nincs témánk. Rájöttem, hogy nem is volt. Azért még félek a telefontól.

    Pedig találkoztam már a halállal. Az első az anyukám testvére volt, öngyilkos lett. Tíz voltam ekkor, elmondták röviden, hogy mi volt a halál oka, de aztán nem beszéltünk róla. Különös kegyetlen módon vetett véget az életének. Anyukám akkor összeroppant, ma sem dolgozta fel teljesen. Nem beszéltünk róla soha. Az esetet követően vagy tíz évvel benyúltam a táskájába, és a testvére fényképe akadt a kezembe. Megkérdeztem, mért hordja magánál a képet. Nem felelt, mintha ezer titokra bukkantam volna. Többet nem kérdeztem.

    Az előbbi haláleset után egy hónappal meghalt dédnagyanyám, akihez, mint később kiderült, elsődleges kötődéseim fűztek. Nagyon szerettem őt, s talán ő volt az egyetlen, aki engem is, feltétel nélkül, mindenestül. Nagyon megviselt, hogy nem búcsúzhattam el tőle. Emlékszem, telefonon hívtak, hogy haldoklik, anyám menjen, ha akar. Én is vele akartam menni. (Ma már értem, hogy nem vihetett. Egyébként nem is ért oda időben.) Emlékszem azokra az órákra, hogy hittem benne, hogy meggyógyul miattam. 92 éves volt, nagyon fáradt, nem gyógyulhatott meg, pedig beteg sem volt. Azelőtt sokszor kellett menteni az életét, de öreg korára jó lett az egészsége, a nagybátyám halála miatti fájdalomba halt bele, azt mondták.
    Ő volt az első halott, akit láttam, idegen volt, olyan volt az arca, amilyennek sosem láttam. Megtört, szigorú, s talán fenyegető is kicsit.

    Tizedikes voltam, amikor egy osztálytársamat a barátjával együtt szándékosan elgázoltak. Ott az út szélén haltak meg. Telefonon közölték velem a hírt, amivel órákig egyedül voltam.
    Pont tíz éven keresztül voltunk osztálytársak, ki nem állhattuk egymást, az utolsó évben sokat bántott. Volt pillanat, határozottan emlékszem, hogy azt kértem a nem is tudom kitől, hogy szabadítson meg tőle. Évekig lelkiismeret-furdalásom volt emiatt. Az anyukájával nem mertem szembenézni, évekig kerültem, ha megláttam az utcán messziről, irányt változtattam.
    Kb. tíz évre rá ezt a nőt csecsemőjével együtt holtan találták, ő vetett véget mindkettejük életének. Férje volt és egy nagyobb gyermeke is, és falun éltek, ahol annyira figyelnek egymásra az emberek…, nem mint az elidegenedett városon. A hírt szintén telefonon kaptam. Apám úgy közölte velem, hogy éppen a híradóban ezt nézni, mintha azt mondaná, hogy újabb kis elefánt született az állatkertben. Percekig nem jutottam szóhoz a zokogástól. Sokáig kísért a rémképük, és a felfoghatatlan, hogy hogyan maradhat ennyire magára egy asszony.

    Még volt pár eset, de ezek voltak a legmeghatározóbbak. Sokat gondolkodom az emberi sorsokon. Döbbenünk, amikor már késő, és akkor sem azon, amin kellene. És van hogy még nem késő, és tehetnénk is valamit, mégsincs mit tenni, pedig olyan jó lenne. És van, amikor tehetetlenül kell állnunk, semmit nem tehetünk, nincs már opció, elfogyott minden. Felfoghatatlan mélység…

  13. Hat éves voltam, amikor meghalt a szeretett nagymamám, tizenhárom, amikor a szeretett nagypapám. Mai napig hiányoznak. A születésnapjukon mindig gyújtok gyertyát, és emlékezem rájuk, néha “csak úgy”, akárhol járok a világban, Ázsiában, Görögországban, Észak-Spanyolországban, vagy Ausztria legeldugottabb részén.

  14. Tavalyelőtt ment el az utolsó nagyszülőm, az imádott nagyikám, azóta állandóan az jut eszembe, hogy a szüleim “következnek a sorban”. Ez még teljesen felfoghatatlan.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s