Vagy fordítva. Az ilyen mondataimnál mindegy.
A blogger továbbra is erőst reméli — mása sincs –, hogy értik, érzik az olvasók, hogy mi az irónia és mire való (elütésestül!), valamint hogy bármi, amit megír, az szöveg, nem ember, nem valóság, és hogy sokan vannak itt, akik a szöveget önmagáért, szöveg-voltáért élvezik.
A vasárnapom megint gyermektelen lett, és mondtam B-nak, hogy ezúttal nem mozit és nem is színházat nézek a port.hu-n, mert olyanban már voltunk, és nem is kajálni fogunk, mert mi lesz akkor a beach bodymmal, az évnek ebben a szakában, melynek útját egyébként is Lindt csokoládégolyók szegélyezik. (Mondtam már, hogy vettem ugrókötelet, narancssárga színben, és az nagyon kemény sport? És hogy váll, mell már négy, bicepsz öt kilóval megy? És hogy meg akarok tanulni víz alatt úszni, de rendesen? És hogy a minap, mindennemű gépesítés és elektrocitás nélkül, habverővel milyen hökkenetes banánturmixot csináltam?)
Hanem koncertet nézek.
(Olyan cuki az anyósom — két hónap múlva száz éves lesz –, azt mondja, hogy felülvizsgálat, kötött kabát és hangverseny, meg vízi torna.)
Ez meglepő volt: mennyire nincs az évnek ebben a szakában nem gyerek- és nem is adventi koncert. Bizony, nem akartam pánsípon a Csendes éjt hallgatni, sem szaxofonon az Ave Mariát. Ezek ellen, a mások karácsonyi megélései, a kötelező gyertyafény ellen ugyanúgy lázadozom, mint a decemberben születettek, akiknek a születésnapjára lassan egy tisztességes csomagolópapírt vagy fahéj-, méz-, gyömbérmentes csokoládét sem lehet kapni.
Láttam ám, hogy Korb Flóris és Giergl Kálmán szépséges, felújított, helyreállított épületében, melyet belülről, koncertteremig hatolóan még nem láttunk, Snétberger kvartettje koncertezik Markus Stockhausen trombitással a napnak ebben a szakában.
Jegy mondjuk nem volt rá, túl azon is, hogy a netes jegyvásárláshoz mindenféle appokat igyekeztem letölteni az új gépen, szóval izgalmas zenei csemegének ígérkezett ez alapján is, de ebből még sose volt baj, megoldottuk. Ilyenkor elkezdem mondani, és B. röhög, hogy olyan nincs, hogy az évnek ebben a szakában senki nem influenzás, nem vész össze indulás előtt a férjével, hogy nyolcszáz autó talál parkolóhelyet, senki nem felejti el, hogy ma van, meg aztán — baljós maffiahangsúly — bárkit érhet baleset, megcsúszhat a lépcsőn.
Odahasítottam a Liszt Ferenc térre, biciklivel, természetesen, aranyfénybe öltözött fák között, és nagyon élveztem, hogy nem fázom, technikai kabátom nélkül sem. Ez valamiért most nem a szenvedés hiánya, hanem külön, pozitív előjelű gyönyörűség.
Az estét még délután kezdtük, és halászlevet toltunk az arcunkba a Menzán, mert ha nincs pánsíp és Diótörő, akkor azért lehet halászlé, de a forralt bor mellé még némi flódni és mézeskalács is, amelyet kéretlenül tett elénk a pincérsrác, bizonyára elirigyelvén és ezért rontani kívánván a beach bodymat. Nem lesz ennek jó vége.
Aztán, miután kianekdotáztam magam, valami videót kerestem nagyon, amit meg akartam mutatni B-nak, és hosszan nem találtam, szóval negyed nyolc lett, mire átkúsztunk a tér túloldalára.
Ahol is a pánikot leplező közvetlenséggel faggatom a beengedőembert, hogy van-e mód arra, hogy mi, ma este itt jegy nélkül. Határozottnak, sőt, elszántnak és nagyon kedvesnek kell lenni, mint akinek az élete múlik ezen a koncerten, és akkor nincs olyan, hogy az ember nem jut be. Két személyt találtunk az útmutatások alapján az előcsarnokban, akik partnerük nélkül búslakodtak, és megvettük elárvult jegyeiket, mindkettőt a földszintre, egyet a tizennyolcadik, egyet a hatodik sorba, becsületesen felezvén az összköltséget. Majd kis börleszk: gyors pulcsicsere és szájfény, a ruhatárnál bélelt GoreTex és sízokni le, helyette meztéllábra piros tűsarkú, abban haladok befelé, a kilencvenedik taktusnál természetesen lerúgom csendesen, ilyenek vagyunk mi, nők. Szeretem ezt a cipőt.
S mivel én azt szeretem, ha a zenész nyála arcomba fröccsen, meg a kontaktlencsém is ősöreg már, végül, ajtózárás után, nem is sok macerával az ötödik sorig fejlődtünk föl, egymás mellé. Ez nagyon szép eredmény ilyen hazardírozós előélettel, az évnek ebben a szakában. (?)
Lenyűgző a helyreállított Akadémia belül, három széksort kikaptak, a régi székek maradtak felújítva, de amúgy minden az eredeti szerint, elképesztő belső dekoráció.
Ezt nem felejted el, míg élsz, mondtam B-nak, és lőn. Standardok, ismert dallamaik, és improvizáció. Gitár — övé a főszerep –, trombita mint vendég; zongora (Oláh Tzumo Árpád), bőgő, (Barcza Horváth József), dob. Markus Stockhausennél még valami kézi pengetős hangszer is, lenyűgöző.
Érdekes, ahogy a zongora szólózik: mennyire más, mint amikor ő a kíséret, cserél a gitárral. A váltás pillanata, mindig udvarias tapssal.
Toni Snétberger, a dobos tekintete az apjáéba kapcsolódik, éli, érzi, igazítja a dobkíséretet. Egy szólója van. Az egész koncert alatt pengetni lehet azt, ami az apja és közte feszül. A arca, a grimaszai, minden mutatja, hogy rajongó alapbeállításban él, lüktet a zenében s az benne. Túl a vérségen van a zene. Egyébként színész.
Raffay Zsófi felvétele
Snétberger Ferenc a vezető, szeme néha int, icipiciket jelez. Egyébként csak meditatívan néz. Mosoly az, vagy az arca? Radioaktív. A tehetség nem elég, ő radioaktív. És ennek az estének köszönhetően megtudhattuk, kik a szintók.
Markus Stockhausen a trombitás, Snétbergerrel épp egyidős — ötvenhét éves –, ritka, sokat emlegetett összeillés az övék. Szőrmeresztőek a tiszta, éles hangjai, a lezárásai meg poénok.
Amit minden igazi zseniben csodálok, és ez benne nagyon pregnáns: hogy miközben hihetetlen erőfeszítés és tudás és erő és koncentráltság, ami megnyilvánul a személye által, az egész teljesítménye mégis magától értetődő, mintha-mindig-is, csak-úgy-mellesleg, effortless.
Ez az este leginkább dzsessz, de hát nem lehet azt ma már megmondani, hogy mi micsoda, hallok azért flamencót meg némi brazilosat is. És látni az arcokat, mozdulatokat, hangszereket, az nagy élmény. Markus széken ül, vizet iszik. Markus áll középen, jobbjában a trombita, háttal Toninak, és csak nézi, nézi id. Snétbergert, ahogy játszik.
Nekem egyébként van egy nagy keresztem zeneügyben, ezt már említettem. Szolmizálva hallom a zenét, mindig, mindegyiket, már ami nem dodekafón vagy atonális. Mindezt nem túl nagy, mondjuk három év komolyabb zenei képzettséggel (szolfézs és furulya, elég sok hallásgyakorlattal): a dó-ré-mi egyszerűen megragadt a fejemben, és szólt tovább, máig hangzón. Felülírt minden zenét és zavart minden koncertélményemben. Jarrett törte meg ezt, a két agyú, három kezű zongorista, aki agyamban szól már, s akinek egyes részletei, a tokiói és a kölni koncert zavarba ejtettek mint szolmizálhatatlanok.
Ma este ébredtem rá, hogy lehet így is. Nem kell ezt legyőzni, ez nem hideg fejű kontroll, belefeledkezhetetlenség. Most, hogy már tudom, élem, hogy a befogadás ugyanolyan felkenten áhítatos, rengeteg tévút és gyakorlás által érlelt, csak tehetségeseknek való alkotó üzemmód tud lenni, mint a művészet maga, észrevettem, hogy nem zavar többé a szolmizálás. Mint ahogy a lépteimet számlálom futáskor, tempóimat úszáskor, képtelen vagyok nem. Annak a jele, hogy teljesen ott vagyok, benne vagyok, és a background app mellett is átadom magam neki: tessék, zene, itt vagyok.
*
Snétberger Ferenc idén kapott Kossuth-díjat “a nemzetközi zenei életben is kiemelkedő előadóművészi pályája, a klasszikus, a roma, a flamenco és a dzsessz páratlanul egyéni ötvözését kiérlelő zeneszerzői tevékenysége, valamint az ifjú tehetségek gondozása érdekében végzett áldozatos munkája elismeréseként”.
csak az olvassa. én szóltam 
Ha csak olvasok is erről a zenéről, remeg a gyomrom és izzad a tenyerem. Itt hallgatom magamban.
És végre valaki érti “mint a decemberben születettek, akiknek a születésnapjára lassan egy tisztességes csomagolópapírt vagy fahéj-, méz-, gyömbérmentes csokoládét sem lehet kapni.”
KedvelésKedvelés
Snétberger igazi emberi nagyság. Egyszer olvastam interjút egy patronáltjával, akinek ez volt az egyetlen lehetősége, hogy kijöjjön a gettóból: a zene.
KedvelésKedvelés
az évnek minden szakában nagyon szeretem Snétbergert! 🙂
KedvelésKedvelés
Snétberger és spontaneitás is rulez. Irigykedem (nem rosszindulatúan, csak olyan jó ilyen élményeket szerezni, és néha olyan nehéz hozzájutni)
KedvelésKedvelés
“…ilyenek vagyunk mi, nők.” Na-na! 😀
KedvelésKedvelés
Miért, nem? 😉
KedvelésKedvelés
Én nem tudhatom, én rendszerint egyszerre csak egy nő vagyok. 🙂
KedvelésKedvelés
Ha már, akkor sokkal viccesebb, sőt, gyilkos a bekezdést lezáró mondat: “Szeretem ezt a cipőt.”
KedvelésKedvelés
Igen, az nagyon ütős.
KedvelésKedvelés
“a mások karácsonyi megélései, a kötelező gyertyafény ellen ugyanúgy lázadozom”, nemcsak a karácsonyi hanem a húsvéti meg más kötelező üneplések ellen mindig is lázadoztam,főleg amikor nagyrakarítani kell …Nem tudok vezényszóra örülni én sem.
Azért egy orgonhangverseny jól jött Varnus Xaver-től ,időzítés ellenére 🙂
KedvelésKedvelés
Elnézést, teljesen off, de napok óta nem hagy élni a kíváncsiság, hogy a fejléc-képen mi az a narancssárga, gömbölyded izé, ami olyan, mintha csőre meg két szeme lenne?
KedvelésKedvelés
Szerintem aprotarto vagy jatek buksza.
KedvelésKedvelés
Az egy szilikon pénztáLca a Women’s Secret kínálatából, 2013-ból.
KedvelésKedvelés
Kösz.
Teljesen másnak láttam, de így most tiszta, hogy ez hogy buksza.
KedvelésKedvelés
“Nekem egyébként van egy nagy keresztem zeneügyben, ezt már említettem. Szolmizálva hallom a zenét, mindig, mindegyiket, már ami nem dodekafón vagy atonális. ”
Ez de érdekes!
Akkor mindent le tudsz énekelni, hallva meg le tudod kottázni.
Ez azért jó képesség, bár megvan a hátránya, ahogy írod is.
Én szolmizálási analfabéta vagyok, meg voltam is mindig.
SEMMIT nem tudok ezen a téren.
Nem hallom egyszerűen.
Középiskolában csúfosan kizavart mindig az énektanár, mert nem tudtam leénekelni semmit kottáról, és semmit nem ismertem fel, amit leütött a zongorán.
Képességhiány nálam, abszolút.
KedvelésKedvelés
Engem kirúgtak az énekkarból, és egy idő után órán sem kellett énekelnem, mert olyan hamis voltam, hogy az fizikai fájdalmat okozott másoknak. Feleléskor is elég volt, ha elmondtam a dal szövegét.
KedvelésKedvelés
“Feleléskor is elég volt, ha elmondtam a dal szövegét.” 😀 😀 😀
Énekórai szép emlékek!
KedvelésKedvelés
Énekelnem nekem sem igen kellett iskolában – most meg rám is szólnak a gyerekek, ha a fülük hallatára énekelek.
KedvelésKedvelés
Nem, asszem, leénekelni nem tudnám, az másik képesség, visszaadni, vagyis nem tudnám tökéletesen. Csak hallom belül, automatikusan, mint… egy zeneszerző, talán. Vagy egy karmester.
KedvelésKedvelés
Szerencsés vagy.
Akkor is, ha ez bezavar a zeneélvezetbe.
KedvelésKedvelés
Még az éneklés ment is, hallás után visszaéneklem, de maga a hallás…
A hangközöket mindig tippre mondtam be, csak sose jól.
Kottáról: “Ne a dót énekeld a ré helyére!”
Annak is örültem, ha a közelében volt a hang.
Én se megyek az Ikszfaktorba, ez már biztos.
KedvelésKedvelés
Soha nem hallottam még Snétbergerről, és a zenéhez sincs semmi érzékem, de most irigyellek. Nem azért, mert ott voltál, hanem azért, mert én akkor sem hallom ezeket a dolgokat, ha ott vagyok.
KedvelésKedvelés
Ez fejleszthető. Biztos vannak olyan zenék, amiket élvezel, vagy amire tánconál. Jarrett nehéz mondjuk, türelem kell hozzá, de akkor olyan, mint a csúcsgasztronómia.
Nem mindenki volt vájtfülű ám ott se. Mögöttünk ült egy nő, akit elhoztak, na, ő a rózsaszín telefonját kaparászta végig. Hát, így nem éri meg.
Nem vagyok nagy koncertjáró egyébként. Mániáim, rövidebb-hosszabb korszakaim vannak. Tavaly ilyenkor Michael Jackson…
Azt mondja a művész ebben a riportban:
https://www.youtube.com/watch?v=w4DXSvrJctc
, hogy Tónival (akit ő hosszú ó-val mond) kiskorától sok minőségi zenét hallgattattak, és ötévesen élvezte már a dzsesszt.
Ez meg külön cuki, a kiejtés miatt:
KedvelésKedvelés
Ezert szeretem a jazzt, (is) mert nehanyan a bocibocitarkahoz is ugy nyulnak hozza, hogy beleborzong az emberlany.
KedvelésKedvelés
Ha nem banjatok belinkelek ket orult jo cigany zeneszt. Ugye, nem?
https://www.youtube.com/watch?NR=1&feature=endscreen&v=ZQxbLfV76xs
KedvelésKedvelés
Balogh Kálmánt Nikola Parovval (meg Herczku Ágnessel) hallottam együtt játszani, az sem utolsó.
KedvelésKedvelés
Herczku Ágnes milyen bájos nő!
Azon felül is, hogy tehetséges, persze.
Van egy ilyen tiszta, magával ragadó kisugárzása.
KedvelésKedvelés
Kemeny csaj az Agi, ugy hallom. :-)Talan legjobban az o hangjat Szeretem a Sebestyen Martae mellett.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy Nikola is 😉 Márti is énekelt – még a Zsarátnokban.
KedvelésKedvelés
Tényleg!
Gondolkodtam, hogy kihez hasonlít Herczku Ágnes, tényleg Sebestyén Mártához.
Kisugárzásra valahogy, szebben nem tudom mondani.
KedvelésKedvelés
Igen, és az a vicc, hogy sem külsőleg, sem hangilag nem összetéveszthetőek egyáltalán, mégis ez az érzésem.
KedvelésKedvelés
Táncolni – azaz inkább ugrabugrálni – szinte bármire tudok és szeretek is, ami kicsit is pörgős. Attól tartok, nekem zeneileg a 90-es évek végének és a 2000-es évek elejének a dübörgő, füstös, zsúfolt diszkói jöttek be a legjobban, azokat imádtam… Meg az aerobic, tae-bo és egyéb órákat, hol ugyanazokat a számokat nyomatták és lehetett tombolni rájuk.
Kedvenc együtteseim, zenészeim sem nagyon vannak, egyet japán zenekart kivéve, de esetükben se csak a zene a döntő, hanem a történetük és a vezető dobos-billentyűs figura személyisége.
KedvelésKedvelés
Én imádom a zenét, mondhatni stílustól függetlenül (egy-két kivétellel). Mindig szól valamilyen zene a közelemben. De szerintem a jazz pont az a műfaj, amit leginkább csak akkor élvez az ember, ha van némi érzéke a zenéhez, vagy minimális zenei “előképzettsége”. Nálam pont ezért esik bele a jazz abba az egy-két kivételbe, amit nem hallgatok. Nincs elég jó fülem ahhoz, hogy “értsem” a jazzt, így élvezni se nagyon tudom.
A második videó viszont tetszett.
KedvelésKedvelés
En Bartokkal voltam igy sokaig….de vegul pont a Balogh Kalman adaptacioban raereztem Bartok zenejere. A jazzre is inkabb meg kell erni, 18 evesen azt sem tudtam mi az. De az is igaz, hogy a kornyezetem zenertoi es muveloi eszrevetlenul vittek bele es ismertettek meg velem a bonyolultabb zenei mufajokat.
KedvelésKedvelés
Én meg az ELP feldolgozásból. Mármint Bartókot.
KedvelésKedvelés
Ha szeretnél beletanulni a dzsesszbe, kezdd Gershwinnel vagy Dave Brubeckkel.
KedvelésKedvelés
Egészen véletlen, hogy a Take Five című dalt találtam meg Dave Brubecktől. Szeretem ezt a dalt, de nem tudtam, hogy az ő nevéhez fűződik (persze meglehet, hogy ő is csak feldolgozta). Ahogy a youtube-on turkáltam rájöttem, hogy van egy “csomó” zene ebben a műfajban, amit ismerek és “szeretek” csak nem tudatosult bennem, hogy ez tulajdonképpen dzsessz.
Gershwin fájó pontom. Általános suliban írattak velünk valamilyen tesztet (már nem emlékszem rá pontosan), de az egyik kérdés azt volt, hogy ki írta a Kék rapszódiát és bevallom gyerekfejjel halvány lilám nem volt róla. Viszont attól a perctől kezdve még ha álmomból felébresztenek akkor is tudom, kinek a nevéhez fűződik ez a mű, sőt ha bárki megemlíti Gershwin nevét a Kék rapszódia az első, ami eszembe jut. Egyébként szeretem Gershwint, viszont nem tartom őt klasszikus értelemben vett dzsessz zenésznek.
KedvelésKedvelés
Nem is, ő ős, előkép inkább. De a Porgy és Bess tele van dzsesszel, vagy azzá dolgozták fel.
KedvelésKedvelés
Utóbbihoz mondjuk érdemes valami tudatmódosítót is lőni… úgy (lehet ) az igazi.
KedvelésKedvelés
Hű, ezt a Summertime című számot én is ismerem, más feldolgozásban már hallottam! Így, Ella Fitzgerald előadásában is nagyon tetszik.
KedvelésKedvelés
A Porgy es Bess gyerekkorom egyik kedvenc tortenete volt. A zenetol meg futkos rajtam a hideg.
KedvelésKedvelés
Elképesztően jó hangjuk van, főleg Ella Fitzgeraldnak. Ez már az a szint, ahol a hang, az előadásmód viszi inkább a prímet, és nem annyira a zene.
Mindenesetre a mai dzsessz kirándulásom arra jó volt, hogy megállapítsam, soha nem leszek rajongója a műfajnak (inkább a blues, abból viszont nagy mennyiség), de van jópár dal, amit szeretek és szívesen meghallgatok (akár többször is).
KedvelésKedvelés
Örülök ennek a posztnak. Szeretek új dolgokat megismerni, bővíteni a palettát.
A karácsonyt én nagyon szeretem, a hangulatát, az ízeket. Fahéjat, kardamomot, gyömbért, forralt bort, vásárokat, stb.
A muszáj takarítást, főzést, rokonokhoz rohangálást viszont utálom.
KedvelésKedvelés
Azt mondta nekem egyszer egy dzsesszgitáros srác, aki egy híres magyar dzsesszgitáros tanítványa volt, hogy a tanára alapmondata az volt, hogy “Minden nap kell gyakorolni, ahogy minden nap kell mosogatni.”
Így mondta: “Tudod, mint mikor a lányoknak azt mondják, hogy minden nap kell mosogatni.”, de megbocsátom neki, ezt a szexista megjegyzést, mert egyébként tök kedves volt. 😀
Ja, úgy kell mindent gyakorolni, ami fontos, nap mint nap, ahogy mosogatunk.
Kell.
Ez végül is egy tök jó tanács.
KedvelésKedvelés
Vajon szabadságra szabad menni mosogatásból, zenéből, írásból, sportból…?…
KedvelésKedvelés
Szabadni szabad, de keves zenesz megy hosszabb szabira. Az irok elvileg igen, de amikor nem irnak is irhatnak fejben a szabijukon. A mosogatasbol viszont siman.
KedvelésKedvelés
Ez egy nagyon nehéz kérdés, tényleg.
Ha valamit komolyan csinálsz, akkor azt hiszem nem lehet hosszú szabira menni.
Egy adottság a képesség, de gyakorolni kell.
Más kérdés, hogy ha nem vagy tehetséges, akkor meg is feszülhetsz, úgyis csak középszerű leszel.
Tehetséghez kell a gyakorlás, hogy profi legyél.
Persze, van, hogy nem bírod, vagy lesérülsz, stb…
Akkor pihenni kell, de aztán vissza, és csinálni.
Így valahogy, de persze ez bonyolultabb azért, ahogy voltaképp minden bonyolultabb, mint ahogy látszik.
KedvelésKedvelés
Ez egy nagyon-nagyon szép poszt, egészen mélyen rezonál bennem. Úgy írsz a zenéről, egy koncertről értőn és érzőn, hogy nincs benne egy semmi zeneelmélet, összhangzattan, semmi szakmai, és mégis hihetetlenül pontos és velejéig hatoló. Ritka élmény volt ezt olvasnom, köszönöm!
KedvelésKedvelés