tapsművészet

Közzétéve Szerző:

Nincs jegy.

Jól tudjuk, és mindig elmondjuk, hogy kétszázötven emberről van szó, az nem lehet, hogy nincsen néhány, aki megfázik, elfelejtette, elcsúszott a zuhanyfülkében, összevész hitvesileg, dugóba szorul, ékszíjszakad, ezt persze a jegyínség mértékének függvényében kvázi kívánjuk is, nagy sajnálkozás közepette (tudjátok, a gengszterfilmek sunyi fenyegetése: akárkit érhet baleset, megcsúszhat a lépcsőn).

Aztán lesz jegy.

Tapsolni többféleképpen lehet.

Nagyfiam apja (szűk szemű színikritikus): egyáltalán nem, kivéve, ha diplomáciailag kénytelen egy bizonyos színésznő miatt. Jól külön lehet ezzel állni, a nemtaps egyéniséggé avat, meg aztán jót tesz az ínhüvelynek is. De rossz volt ez mindig!

János (méltóságteli néző): szuverén módon és adekvátan tapsolt, könnyen nem hevülve, vastapsot szándékosan zilálva, katarzisát vagy — leginkább — annak hiányát kifejezően. A néző, amint triumfál, a taps az ő ideje. (Utoljára a Nemzetiben, 2012. május 13-án, igen hosszasan. Az én harminchatodik születésnapom, egyébiránt.)

Magányos vagyok mindenképp. Én: mindig nagyon. Nyílt színen is, ritkán, amikor senki sem, s aztán mégis mindenki — ellenállhatatlan. Állva: utolsó Kripli! Utolsó Mephisto! Faust Nagyszebenben! Édes istenem. Lassan megyek bele, mintha nászéjszaka: függönynek, sötétnek sosem. Mindig az a némaság! (Paradox ez, mert a színész csak a tapsra jön, ki, én meg nem kezdem el, amíg nem látom meg. Hallom, ahogy indul, hallom a többiekét, az orgánumát kereső csattanászáport, tétova jégesőt, amely még nem tudja, mivé lesz. Várok ilyenkor tíz vagy tizenöt másodpercet, megtörténik bennem az egész előadás, én sem tudom még, mivé tett — a legjobb pillanatok ezek. A függönytaps a színészt hívja, s ha meglátom őt, a fényben elkezdem én is. Feladatként fogom fel. Sóhajtok: Mohácsi csoportos tapsrendet rendez, nem szeretem. Ahogy a színész is bejön másnaposan, menstruálva, rosszkedvűen, gyűlölt partnerrel, gyenge darabra, és ahogy végigcsinálja a hetvenkettedik előadást is, már ha profi, úgy tapsolok én. Megbízhatóan. Nem vagyok kritikus, nincs meg bennem az ehhez szükséges kötelező távolságtartás és ellenszenv (Tarján Tamás szíves szóbeli közlése), meg aztán könnyen izzó és egzaltált is vagyok, lényem képlékeny részeit érinti az előadás.

(A rossz előadás is. Pusztán az, hogy kimegy a színész a színpadra. Kész vagyok tőle, végem van. Én becsülöm azt a sok rossz előadást, amelyet az elmúlt tizenöt évben láttam, s az nem száz és nem is ötszáz volt — ezek tanítottak meg látni. Abból, ami nem elég jó, érti meg az ember a lényeget. S ha regényemben színészfigura lesz, az nem színészfejedelem lesz, hanem — mondjuk — Kocsó Gábor-szerű. Az sors, kérem szépen.)

Mert én a tapsommal nem szakmán belüli vagyok, és nem is a rokona olyannak, nem a reprezentáló értelmiségi díszpáholy szőrmegalléros blézerben, nem is érdeklődő meg szórakozni vágyó polgár: én hivatásos néző vagyok. Nem állt sorba senki annyit visszahozott meg állójegyért, mint én. Nekem ez nem szórakozás. Szakad rólam a víz, úgy figyelek. Hogy megértsem a függöny porát. Fegyelmezett vagyok. Becsülöm és kímélem a színészt, csodálom, ha bőröm alá hatol, ha meg valami ásító szörnyűségbe vitte bele színháza -vonala vagy a rendező koncepciója, hát annál nehezebb neki. Én tudom, hogy a színész sérülékeny, én nem bántom őt. Amikor az energiák szorozzák össze egymást, olyankor remekelni, úszni a mézízű sodrásban? Az szabadesés, nem nagy ügy. A rossz előadást végigcsinálni, abban helytállni, az a valami. Ez a lényege és többsége a színészlétnek, és így állok helyt én is.

Megbízhatóan és álnokul tapsolok. Az én tapsomból nem tudja meg a színész, mit gondolok. Pedig gondolok, ó, de még mennyire. Nem azért tapsolok mindig, mert egyetemlegesen rajongok, hanem mert magánügynek tartom, amit az előadásról gondolok: a tapsom annak szól, hogy amit láttunk, ab ovo teljesítmény, ahogy az építőmesterek ilyen-olyan házainak önmagában érdemük, hogy nem dőlnek össze. És nem is mindig tudom még ekkor, mit gondolok. Csak a katarzist tudom, az meg igen ritka jószág.

…

Mi, az Ezerfejű átéljük, hogy igazán sosem érthetjük őket, hiába mondtunk már verset kerületi szavalóversenyen és mentünk más poklok mélyére, nem tudhatjuk, nekünk, ha meg nem mutatják így kifordítva, ám nem elég bátran, az egészből a csillám és a deklamáció jut, valamint mosolygós képek őszi napfényben a nőklapjában, a színész családja körében. Meglepően különböző pillanatokban nevetünk föl, ki tapsolja, eggyel többször hívja vissza, mint amennyire ez jó volt, ki meg kisurran pisilni már.

33 thoughts on “tapsművészet”

    • Nem. Lenyűgözött az egyénisége, nem bírtam az egyformákat. Okosságért és látványos megnyilvánulásokért sok mindent megbocsátok én. Meg aztán az ember megértő is, nem tud még semmit, nincs mihez képest. Ma már a fél világom Jánoshoz képest való, és onnan elég silánynak tűnik a mezőny.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  2. nekem rém ellenszenves ez a soha nem tapsolás. nevetségesen pökhendi.
    tegnap láttam a nyaralást a katonában. a költőnőkön annyira röhögtem, hogy az összes szemfestéket lesírtam, kendőbe temetett arccal vinnyogtam halkan perceken át. tényleg éva, nem is mondtad még, hogy neked mi a legnehezebb az írásban…
    a következő kiszemeltem a meggyeskert, ami nyilván nem lesz annyira vicces, de azt muszáj mégis.
    kováts adél előtt pedig a vágyvillamos óta leborulok.
    és akkor most nézzem meg ezt a darabot a radnótiban vagy sem? az egyszer élünk, a liliomfi és a nyaralás új dimenziókat nyitott meg és ezt nagyon élvezem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  3. ““A pályázati kiírás a színház vezetőjétől elvárja, hogy a műhelymunkát tovább folytassa, a kialakult közönségrétegét szélesítse és bemutatóival nyisson a fiatal értelmiség felé.””
    Éva, te hogy látod a fiatal értelmiség jelenlétét a színházban? kik számítanak ide? a huszonévesek? a harmincasok? mi az ami érdekli őket a színház kapcsán? mennyire vannak jelen a nézőtéren? hogy van ez? merre megy a színháztörténelem ma Magyarországon? tökre érdekel.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez az idézet ennek a színháznak, tehát a Radnótinak a 2010-es, 2011–2016-ra kiírt igazgatói pályázati felhívásából van. Ami azt jelenti, más színháznak más a feladata. Ez erős célzás arra, hogy el van öregedve a közönség (avagy ki vagyok én, hogy ne úgy értsem?).

      Na, miért, hova járna a fiatal értelmiség Budapesten, meg Egerben, Kaposvárott, Miskolcon a város krémje, értelmiség, politka és vállalkozók? Pofavizit is. És ki járna bele, ha nem az értelmiség? Nem értem a kérdést, csak sejtem, hogy ez tőletek, ahol nekiestek a földnek két kézzel meg közösséget formáltok, nem látszik. Mert nekem az értelmiség definíciója nem végzettség, szakma vagy műveltség, hanem a kultúra iránti életmódszerű igény és a közügyek aktív alakításának szándéka, és ez nagyon is a színházakban csoportosul, akik az előadásaikkal, például Schilling Árpád, például Alföldi és Mohácsi a rendezéseivel is alakítja a közéletet, tematizál fontos problémákat. Igen, jelen vannak. Ha nem operett, nem mjuzikel és nem anyósnak vett bérlet, a fiatal, még inkább a harmincas-negyvenes értelmiség jár a jobb színházakba, egy-egy divatos helyre meg napbarnított szerencselovagok is. Miért, ki járna? Premierre reprezentálni egy csomó közszereplő, újságíró, színész, építész, zenész, irodalmár, belterjes pesti kör, mindenki tudja, ki rákos, ki kit csalt meg — ez lett az én vesztem is, noha én senkit, meg a saját gyerekes hülyeségem, szóval rám már mindig úgy néznek, pedig alig ismerek valakit, inkább látásból.

      Aki nem értelmiség vagy nem jómódú színházkedvelő, az nem ad 2-3 ezret egy színházjegyért, hanem zenéket tölt le és otthon tévézik.

      Mi érdekli a színházba járókat? Divatos rendezők, mint Ascher, Mohácsi, Alföldi. Színészek, legendák és újak, most van egy erős pályakezdő-+5 év generáció. Politika, rengeteg az áthallásos vagy nyíltan célozgató, rendszerváltás-hangulatot idéző, de sokkal direktebb, téttelenebb, pótcselekvésszerű előadás. Társadalmi problémák, például a cigányságot sikerült megfogalmazni, meg a családon belüli erőszakot és a pedofíliát is. Jár még a diákság, Alföldi egyetemisták százait tette törzsnézővé, máshol lelkes irodalomtanárok szervezik a jegyeket, drámatagozatos meg mindenféle osztályoknak. Nem ritka az én-Balázs fajta néző sem. Olvassuk a napi- és hetilapok kritikáit, mérlegelünk, jelen vagyunk, jókat beszélgetünk. Színház, mozi, kiállítás, koncert, könyv, internetesés nyomtatott újság, csipegetve, mmm, Balázs mindent tud, ki melyik filmben játszott, magánélet, színészfejedelmek a trolin, portréműsorok, interjúk. Utána fokhagymakrémleves, rozé vagy martini, szóval ilyen életmód is ez. Az igazán minőségtudatosokat a régi Krétakör, a Trafó előadásai, HoppArt, Pintér Béla, Zsámbék (nem tudom, nem járok eleget) érdekli. Meg mondjuk Kolozsvár.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • köszi a választ! arra vagyok kíváncsi, hogy generációsan milyen változások látszanak a színházba járók között, merre felé változnak az igények? vagy hogy változik-e egyáltalán? akár pl. az internet árnyékában. ez ilyen tök laikus kérdés. meg értem is amiket írsz.

        meg az is érdekel, hogy ha ilyen sok fiatalról mondják, hogy elmegy az országból, akkor ez meglátszik-e a színházba járók között?

        csak érdeklődöm, hogy te ezeket hogyan észleled, mik láthatók? téged ismerlek egyedül akitől ilyet meg tudok kérdezni.

        meg ha esetleg az belefér, akkor ajánlanál ilyen társadalmi problémákkal kapcsolatos színdarabokat amiket laikusnak is érdemes megnézni? én szívesen mennék néha színházba, de nem tudom mit nézzünk meg, rossz darabra nem utaznánk meg költenénk, a te ajánlásod segítene.

        Kedvelés

      • Én lényegileg nem járok színházba 2012 májusa óta, júniusban lett beteg János. Azóta Nemzetiben, a Katonában és az Örkényben voltam párszor, kétszer Kolozsváron és egyszer Nagyszebenben, ősszel egy Liliomfi és most A csillagos ég volt, ebből nem lesz átfogó kép, a kritikaolvasás meg magyarnarancsra szűkült. De ha visszatérek, referálok. Vannak viszont intenzív színházba járók itt, élesszük fel a Ti írjátok: színházat!

        Schilling Árpád csinált egy trilógiát, a Krízist, azt nagyon élveztétek volna. Meg volt egy előítéletről, cigányok megítéléséről szóló, nem tudom, és Mundruczó csinált érdekeseket.

        Nézzétek meg a Krétakör Feketeországát, nagyon erős és nagyon jó kezdő darabnak, most még mókásabb, mint 2004-ben, mert legrosszabb sejtéseink beváltak azóta. Fent van jutyúbon.

        A nép ellenségét is Kulkával a Katonában. Nekem terv a Danton halála és Mephisto a Vígben. A nyaraláson és a Liliomfin meg jól mulatnátok.

        Az fontos változás, hogy a kritikaírás lett interaktív a sok blog miatt, amatőrök mondják el nagyon következetesen, mit gondolnak és alakítják a színházi életet. És a Radnóti is hasonlókat csinál, mint amire én gondoltam, hogy nyitni kéne. Blog, facebook, Ráhangoló, színházbejárás, vetélkedő, plakátpályázat… próbálják trendivé és szexivé tenni a színházba járást. Az a mobil, nagyon fiatal réteg, aki most Londonban mosogat és fejleszt szoftvert, szerintem alig járt színházba, de persze mit tudom én.

        Nekem az változott, hogy már nem premierre járok, és ez nagyon más, az előadások letisztultabbak, a közönség meg jobban zsizseg, kevesebb a pofavizit és a bennfentes nevetés, több a kiöltöztetett kamaszlány béna blúzban, meg a szünetben elmenő.

        Majd gondolkodom még.

        Kedvelés

      • nagyon köszi! ha minden jól megy belevágunk.
        és nagyon izgalmas olvasni amit ezekről a dolgokról, tendenciákról írsz. szerintem sokkal többen lennénk fogékonyak az irodalomra és a színházra is, ha jó tanáraink lettek volna, és lenne ilyen eligazodási segítség már felnőttként.

        Kedvelés

      • Hiába járok színházba, nem tudom úgy elmesélni, ahogy te, nincsenek meg rá a szavaim. Ettől még jó ötlet, más színházba járót olvasnék.
        Örülök, ha írsz a darabokról!

        Kedvelés

  5. Schilling nem akármilyen fenegyerek ám:

    1997. Legjobb alternatív előadás (Kicsi) – Kritikusok Díja, Magyarország
    1999. Legígéretesebb pályakezdő – Kritikusok Díja, Magyarország
    2002. Legjobb alternatív előadás (Woyzeck) – Kritikusok Díja, Magyarország – nem fogadta el
    2003. a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje – nem fogadta el
    2004. Legjobb előadás (Siráj) – Pécsi Országos Színházi Találkozó, Magyarország
    2004. Legjobb előadás (Siráj) – Kritikusok Díja, Magyarország
    2004. Gundel művészeti díj: Legjobb rendező (Sirály) – Magyarország
    2004. Vámos László díj – Magyarország
    2005. Legjobb előadás (Siráj) – Nemzetközi Stúdiószínházi Fesztivál, Rijeka
    2005. Legjobb rendező (Siráj) – Nemzetközi Stúdiószínházi fesztivál, Rijeka
    2005. Legjobb külföldi előadás (Woyzeck) – Kanada
    2005. Nagydíj (Határontúl) – Angers-i Filmfesztivál, Franciaország
    2005. Jászai Mari-díj – Magyarország
    2005. Sztanyiszlavszkij díj – Oroszország
    2006. Nagydíj (Siráj) – BITEF, Szerbia
    2006. Hevesi Sándor díj – Magyarország
    2008. Chevalier de L’Ordre des Arts et des Lettres – Franciaország
    2009. New Theatrical Realities – Európai Bizottság
    2013. Magyar Művészetért-díj

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • nekem woyzeck és siráj, többször is. meg a peer gynt.
      én a debreceni csokonai színház rettenetes előadásain nevelkedtem és fogalmam sincs, honnan tudtam, amikor pestre kerültem 19 évesen, hogy hova kell járni színházba. de szinte rögtön kikötöttem a katonában, néha a vígben, pestiben, radnótiban. micsoda különbség, te jó ég! azóta is mindig csodának élek meg egy-egy jó előadást. nemrég összeszámoltam, hogy hány darabot láttam itt pesten: 136-ig jutottam. biztos kimaradt néhány, sokat persze többször is megnéztem és a háromgyerekes korszak elején évek is kimaradtak. és persze senki sem szponzorálta a színház-mániámat, de ez az a dolog, amire soha nem sajnálom a pénzt. éljen a színház!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  7. A blogon ( http://radnoti.postr.hu/ ) tréfás gifek, és rendületlenül nulla komment. Hogy a régi vendégkönyvbe és a Fórumra nemigen írnak a népek, az mutatja a közönség digitális mobilitását. A menedzser-típusú, social mediában jártas igazgató, vagy az Oravecz Nóra-típusú píáros eléggé döntő lehet abban, ki jár a színházba, milyen életkorúak, és főleg hogy hány új néző jön be.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. Én soha nem értettem, hogy egy közepesen művelt (zeneileg inkább) fiatalember, Ex, anno, ha nagyritkán beül a nézőtérre,ahol lenyomnak neki egy általa választott produkciót, akkor miért tartja azt fontosnak, hogy ott üljön és NE tapsoljon. És miért tartottam én is fontosnak, hogy én se. Ma már nem érdekel, ha előadtak nekem valamit, sok munkával, gyakorlással, amire én soha nem lennék képes, akkor tapsolok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Egy kritikustól még el is tudom fogadni, ha nem tapsol, viszont másoknál nem értem. Én tapsolós alkat vagyok, pont azért, amit te is írtál.
      A tapsról két élmény jut eszembe. Egyszer egy vidéki színház kitalálta, hogy a város különféle külvárosi pontjain is fognak előadásokat tartani. Az egyik középiskolába is volt egy előadás, s úgy alakult, hogy mi mentünk kb. 10-én, rajtunk kívül még egy pár volt közönségként. Na, ott nagyon fontosnak éreztük, hogy vastaps legyen. Nagyon sokszor visszatapsoltuk őket, lenyűgöző volt, hogy 12 embernek is előadták a darabot, és nagyon jól játszottak.
      A másik: a gimnáziumi bérletes előadásaink. Kiderült, hogy a színészek nagyon szerettek minket, mi voltunk a legjobb, leglelkesebb közönségük akkoriban, tőlünk kapták a legnagyobb tapsot. Mi tényleg értékeltük őket, de a tapsunkban benne volt az is, hogy egymást szórakoztattuk a többi diákkal. A vicc tárgya az volt, hogy ki tudja “vezetni a ritmust”, osztályonként összefogva váltottunk.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Amikor mindenki tapsol körülötte, tapsoljon a kritikus is. Ez olyan, mint cipőt venni az utcára. Senki más nem csinál ilyet, ez az ő gőgje.

        Szépek a történetek.

        Kedvelés

  10. azt nem nagyon értem, hogy miért olyan kevés a felnőttszínházak által játszott gyerekdarab. az utóbbi években láttunk néhány nagyon színvonalas előadást nagyon hálás közönség előtt, de több kellene.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Nagyon szeretem, amikor színházról írsz. Olyan távoli az én élményeimtől, mégis olyan közeli érzéseket ébreszt. Nekem tökéletesen hiányzik a fővárosi színház világ. Ha párhuzamot akarnék vonni, akkor a bukaresti kéne az alap legyen, de a román színház-csinálás annyiban különbözik a magyartól, hogy fölösleges lenne. Az erdélyi pedig egyrészt nem fővárosi, másrészt mindkettőtől különbözik. Abban legalább szerencsés vagyok, hogy évekig éltem azokban a városokban, ahol a romániai magyar színjátszás a saját csúcsait dön(tö)geti (egyre kevesebbszer sajnos és összesen két ilyen város van), és még egy alternatívabb (nem független, nagyon is függő, de nyelvezetében nagyon nem kőszínházi) színház életébe is folytonosan bepillantást nyerek. Érdekes ez a celeb világ része is a dolognak, itt akármekkora sztár is legyen egy magyar színész, a nap végén ugyanabban a kocsmában iszik, mint a nézője, és nagyon sokat beszélgettünk erről barátokkal, hogy ez a hozzáférhetőség szimpatikus-e vagy sem nekünk, nézőknek. És minderre még rájön az is, hogy én színész feleség vagyok, bár nem celeb feleség, el sem tudom képzelni a férjemet ilyen sztereotípiásan hírességnek, mint ahogy az egyik színészt sem az itteni kőszínházból, aki szerintem korosztályának (és plusz-minusz 10 év) a legragyogóbb tehetsége, akit valaha színpadon láttam, miatta akármit megnézek, van amikor csak őt, aztán összefutunk a piacon, ugyanannál az árusnál veszi a zöldséget és én még azt is érdeklődéssel hallgatom, ahogy petrezselymet kér. Közben meg nem vagyok biztos benne, hogy a sorban állók tudják, ki ő. Szóval, erre izgulok én, a szerény zsenikre, ha létezik egyáltalán ez a fogalom, mert pl. a férjemet is zseninek tartom, viszont sok év kellett, amíg rájöttem, hogy cseppet sem szerény, és akkora kikezdhetetlen egója van, amit még filmben is ritkán látok. És miközben ezt írom, épp a gyermekkel töltik meg a mosógépet, miközben idétlen popdalokat dúdolgat neki és lélekben az esti meccsre készülődik.
    Tulajdonképpen, semmi mondanivalóm nincs, csak így elméláztam ezeken a dolgokon és leírtam 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. Visszajelzés: hájlájc | csak az olvassa — én szóltam

  13. Visszajelzés: én minden filmnek tetszem | csak az olvassa — én szóltam

  14. Visszajelzés: a személyiség ereje | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő

  15. Visszajelzés: minden másodpercnek tétje van | csak az olvassa. én szóltam

  16. Visszajelzés: arról, hogy mi a groteszk | csak az olvassa. én szóltam

  17. Visszajelzés: változatok méltóságra | csak az olvassa. én szóltam

  18. Visszajelzés: kérdezz bátran! | csak az olvassa. én szóltam

Hozzászólás a(z) csak az olvassa bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .