Kiknek írok én? Nőknek? Rég nem. Hatvanhét férfi tag van.

Ó, de szép volt, micsoda harmatos, naiv korszak a 2012–2015, amikor azt hittem, a nők mint olyanok az én közösségem, akiknek az üzenetem egésze szól. Nemük folytán, mindenképpen ők a megszólítandók, és ez a tagozódás legfontosabb: mi nők. Hiszen az élményünk közös: anyaság, szoptatás, konfliktus munka és anyaság között, testkép, verbális, gazdasági és fizikai erőszak, értetlen férjek, örömtelen vagy kicsikart szex, öregedés. Csupa magazintéma, könnyen lesz virális, önigazoló és a panaszkultúrába illeszthető, butítható és biztosítás- meg gyógyszerreklámokkal köríthető!

Ez tetszett meg sokaknak: wmn, Gumiszoba, Mérő Vera. Profitábilis biznisz az összevert áldozatokkal, a rákszűréssel meg a menstruációs szegénységgel parádézni.

Eleinte, a mamamiról undorodva kifordulva, de kisgyerekes anyaként nőknek írtam, a női sorsról, persze azt, amit én ismertem belőle, de univerzálisan, hiszen közös a sorsunk, több minden köt össze, mint ami elválaszt.

Továbbra is nőkkel köt össze a biológiám, ennek okán kapunk bántásokat, számos specifikus bajunk is van a testünkkel, és ezen az alapon ér minket erőszak is. Amikor pedig ér, mondjuk háborúban, akkor nem sokat számít, ki volt prostituált, ki okos, ki élt jómódban, nyugatias nagyvárosban.

Mennyi mindent nem ismertem pedig, ami jellegzetesen női! Nem tudom, milyen a korai szexuális trauma. Nem adtak el, nem éltem írástudatlan közegben, nem kényszerültem a nemem okán kiszolgáló munkára, betétem is mindig volt. Nem váltak el tőlem, így alakult. Nem ismerem az abortuszt, a koraszülést és a FGM-et sem.

A madridi félmaraton épp a nemiszerv-csonkítás ellen volt kiállás, csak nők voltak, és a bevételből támogattak az FGM ellen küzdő szervezetet.

Aztán észre kellett vennem, hogy sok a jellemtelen ember, légyként repül bárkire, aki megmutatja a lelkét, megy dúlni, zabálni. Meg olyan is van, aki nem érti, nem érzékeny, nem figyel, fölényeskedik. Vagy olyan értelemben spirituális, ami tiszta butaság, gagyi. Vagy a műkörme érdekli, Rakovszky Zsuzsa regénye nem. Esetleg kiabál mint tudatos gyerektelen, vagy cicamán. Vagy az abortuszért, azt menőnek tartja. Van egy büszke tiktoker, aki beleröhög a kamerába, hogy neki negyvenöt abortusza volt, és imádja megölni a babákat (így mondja. kill the babies), és akar még sokat. Itt kéne befeszíteni erkölcsi izmaimat, a feminizmusomat, hogy de hát ő is nő, az abortusz meg egészségügyi ellátás és emberi jog. Nem tudtam mit kezdeni az LMBTQ+ szörnyűséget támogató szolgálólányokkal sem, és azokkal sem, akik középkorúként szexszel, poliamóriával, BDSM-mel menőznek, eladják magukat.

Ment a neheztelés edzésre, színházjegyárakra, szerelmekre azoktól, akik ezt soha nem élték meg. A számonkéregetés. Megtaláltak maguknak, példálóznak velem, ellentét lett.

Miért, mi alapon? Az úgynevezett budai úrinő. nem úrinő persze, de egyetemet végzett, nem nyomorog, elbiciklizik a színházba, és nem szorul fizikai munkára.

Magyarázkodtam, én miért így, miből, és sokszor leírtam, mennyire nem értik. én is így értettem, meg, hogy leírtam. Egy tényleg nem mennek színházba, ha mennének, nem értenék, és tényleg nem vesznek kézbe könyvet és kell az új Galaxy meg a Netflix előzetes, meg a kocsi, de az úszóbérlet, a bringa, a konditeremben nekik drága.

Osztályalapon nehezteltek, műveltséghiányosak.

Nőkről, nőkhöz szólni egyre inkább olyan színvonal, sőt, elvárás lett, hogy abban a legelemibb indulatokat, megkeseredettséget, kompenzációs igényeket szolgálták ki. Tapsikolni kellett elkenődött, belvárosi kanapékon tiktokfüggő nőknek, hogy ők bezzeg öntudatosan kövérek. Emlékezetesen döbbent, vízválasztó pillanat volt, amikor a wmn.hu szerzője, Polner Laura meghalt 23 évesen, és nem mondott senki semmit, még ezt se (erre rájött az ember a csöndből meg a podcast-partnerétől). Sőt, nyomták tovább a divatos testpozitív ájtatosságot. Soha nem vonnak le semmilyen konzekvenciát, nincsenek belső felismerések, revíziók, kívülről érkezhet csak nyomás, hogy ez zsákutca, aljasság, hagyjátok abba, mert ez az eszmeipar hazugsága (a transzkodással és a “meleg apukák” dédelgetésével együtt).

Mára a kövérségajnározás alábbhagyott (milyen érdekes, pont, amikor gyógyszer is van rá), de az az igazság, hogy én még katolikus, konzervatív feleségektől sem kaptam annyi ellenérzést, mint a centrista-liberális, edzéstől irtózó nőktől. Ma a tokentéma a gyerekvédelem és a gyerekmentesség. Az ő tapasztalatuk nem az, ami az enyém, és amikor magamról írok, hozzám hasonló (diplomás, tudatos, tanár) is megtámad, hogy neki nincs pénze konditeremre.

Hehe. Ha mesélnek, milyen az elkényeztetett budai élet három gyerekkel, bedöglött kazánnal. Kikkel kellett szembeszállni és soha nem adni át magam a végső elkeseredésnek.

Amiről érdemben tudok írni, aminek van információértéke, az nem női, hanem intellektuális téma, az ő keretezésükben: elitizmus. Megveszem az Igazgyöngy Alapítvány füzeteit, tornazsákját. Igyekszem segíteni, ha nehéz sorssal találkozom. De nem nagyon van átjárás, nekem fárasztó, nem vagyok szociálismunkás-alkat, és komolyan nem szeretem a húgyszagú, alkoholista férfiak közelségét karácsony előtti jótékonykodás keretében sem. Hogy ilyesmiről írjak, az nem megy már. Nem, a város nem mindenkié.

Magyarázkodni nem kellett volna. Nincs mondandóm annak, akinek mindene az öltözködés, a teste tetszetős prezentálása, vagy a fogyasztás, mainstream filmek, zenék. Az igazi célcsoportom, közösségem a magyar anyanyelvű, intellektuálisan érzékeny, fogékony ember. Aki legalábbis nem tagadja a nők elleni erőszakot, de ez nem téma. Nem szexfejű. Nem anyagias, nem eszközként tekint nem feszíti társadalmi frusztráció, nem kutakodik, hogy ki miből, mennyit (ez volna a középosztály, az a fajtája, aki nem a létminimumért küzd?). Nem dől be popularizmusnak, olcsó magamutogatásnak.