Megvolt tegnapelőtt(-előtt – megint eltelt egy nap) a Julis születésnapja, hú, csodálatos volt! TIZENHÉT!

Ígértem a Facebookon ezt a témát a romantikus csalásról. Közben már a könyvet is végigolvastam, Nők a hálóban, Janecskó Kata újságíró írta. Akit azóta becsülök, amióta meghallgattuk a szerepjátékos gyilkosságról szóló podcastet két éve, amelyet Munk Veronikával készített (akkor még mindketten telexesek voltak). Én, tudjátok jól, hízelegni, szívecskézni nem szoktam, de most hangsúlyozom, hogy van, akit kedvelek, mert ugye másokat fintorogva figyelek, kártékonynak tartok, esetleg ingyenélőnek. A lesújtó véleményt fontosabb megírni, mert többnyire csupa szépről és jó ügyről írnak, ám megtévesztően: az előbb még a szabadságot védted, aztán sodor a tömeg, és végül lelkes igent mondasz arra, hogy a férfiak is nők.

Már megint kitérő: minden olyan tartalomgyártó veszélyes, orvostól dietetikuson át a csiribiri aktivistáig, aki körül érzelmileg fűtött, vakhitű “ellenzéki” csoport alakul, akik a szektákra jellemző módon egyetlen, tényszerűen észrevételező komment után személyeskedve széttépnek. És én mindegyikről meg fogom írni az igazat. Lásd prof. dr. Kunetz Zsombor dr. med. habil. DSA LWG XYZ doktor tegnapi posztját a protézisbeültetés új protokolljáról. Sok mindent megértettem az uszított kommentelők reakciójából, régi történetemet is (hát ezért gyűlölték ennyire a nekem fontos örömet jelentő, csak rám tartozó sport miatt!). A butaság, tájékozatlanság, kifogáskeresés özönében az a legtaszítóbb, hogy folyton jó ügyeket lobogtatnak, miközben tudatlanok, frusztráltak és végtelenül manipulatívak.

Elidegenítő lehet az olvasóimnak, hogy mindig csak őket emlegetem. Szóval most mondom, hogy vannak jók tollú, tisztességes szerzők. Ők nem kamukat írnak, a szerző nem szenveleg önmagán, érdekes témát hoz, nem bonyolítja túl, és nem a korszellemet harsogja szolgaian.

Van itt minden: igazi, együttélés “pilóta” csaló, tunéziai arab szépfiú, aki élemedett turistanőkre csap le. Meg persze facebookos hajóskapitányok, olajmérnökök, modellek lopott fotóival ügyeskedő nigériai napszámosok és kedvező befektetéseket ígérő, laza ismeretségek.

Biztos akad, aki szerint az, ahogy Janecskó Kata megközelíti ezt a témát, sztereotip, normatív, nőellenes. Hogy uramisten, milyen ostobák, kiéhezettek, hiszékenyek a nők! De nem a megközelítése, hanem a valóság az, ami nagyon szomorú.

És erről egy csomó minden eszembe jutott.

A konkrét történetek mellett sok érdekes szempont van a könyvben: kriminológia, lélektani faktorok, kutatások, pszichiátria és prevenció. Vagy annak a története, ahogy összefogtak az áldozatok, és lebuktatták az egyik nagy tételben fosztogató csalót, Zsoltot.

Nem szabad áldozathibáztatni!!! Ezt többször írja Janecskó Kata, és ebből a megfontolásból igyekszik átfogalmazásokkal, körülírásokkal, kihagyásokkal és elhallgatásokkal szépíteni a borzasztó történeteket: “és Orsolya adott is húszezer forintot” (én még az általa megváltoztatott neveket is megváltoztatom, hogy ne konkrét történetre célozzak!) – egy olyan helyzetben, amikor már tíz oldal óta nem érted, hogy miért. Miért…?

Ennyire kétségbeesettek a nők?

Nem kéne ezzel a kétségbeeséssel szembenézni, és ezzel leszámolni?

Én nem a csalásról írok, ezek a történetek közismertek, sok cikk volt erről. Hanem az áldozatokról. Azokról, akikben volt fogadókészség. Akik fizettek azért, hogy szeressék őket.

Nekem nagyon sokáig irreálisan alacsony volt az önértékelésem férfiakkal szemben (ismert, történelmi okokból), de soha fel sem merült, hogy elhiggyem valakinek a meséjét, pénzt adjak neki, egyáltalán: ilyen ember a közelembe jöjjön.

Ahogy elnézem az üzenetküldési engedélykéréseimet meg időnként a postafiókjaim spam részét, azért próbálkoztak már nálam is, kitűnő demográfia vagyok, negyvenes, fotóval látható, közvetlennek tűnő, sok szép bókot is kaptam kéretlenül.

Soha nem írtam vissza egyiknek sem. Soha nem kerestem társat, nem nézegettem idegen férfiakat ilyen céllal, bulizni, utazni sem indultam így.

Akit szeretek, azt 2004 ősze óta ismerem. Ez megvéd a hazugságoktól, és teljes a bizalom.

Hogy van ez, hogy vadidegenekkel ilyen hamar bizalmas történeteket, anyagi javakat osztanak meg, összeköltöznek?

Vállalom, hogy ez áldozathibáztatás. Ha ezt így nevezik, hát nevezzék. De az nem igaz, hogy akárkit be lehet palizni. vannak faktorok a nők életében, értékrendjében, viselkedésében, kognitív ismérveikben.

Ők azok, akiknek a wmn-en Z. Kocsis Blanka jópofa cikkei szólnak.

Nyilván azt sújtsa megvetés, és az menjen börtönbe, aki érzelmekkel, boldogságvággyal durván visszaél: sóvárgó nőkre utazik, majd kifosztja őket. De nekünk legyen annyi erőnk, hogy nézzük meg, mire lehet utazni.

Engem végletesen idegesít, ha hülyének néznek. Ha nem értik, amit mondok, ha rámerőltetnek valamit, ha győzködnek. Talán emiatt nem szerveztek be szektába, pénzügyi termékbe, mozgalomba, MLM-be sem.

Mire utaznak a csalók? Mert ott lesz a válasz, hogy mi az, ami megvéd. És amitől több tiszteletet kapunk mi nők. De legalábbis nem sündörögnek ilyenek körülöttünk.

A legrosszabb talán nem is a tízmilliós kár, hanem az, hogy minek néz ez engem.

Ezek a nők a teljes vagyonukat így kiszolgáltatták egy-egy csalónak, miközben szerelemről volt szó, és ennek komoly tanulsága van. Nem csak a bankkártyaadataikat adták át, és nem is óvatlan pillanat volt, amikor ki lehetett fosztani a lakást. A kezükbe adták az arany ékszert. Hitelt vettek fel, szerződéseket írtak alá, úgy, hogy közben gyereket neveltek, az idős anyjukat gondozták, tehát nem csak róluk volt szó. A már lebukott csalóhoz újra kiutazott az egyik nő Tunéziába, “lezárni a kapcsolatot”. Ezt nyelvileg megint kozmetikázza a szerző: “és utána kezdődtek csak a bonyodalmak”, vagy ilyesmi. Lakásba zárás, zsarolás, pénzcsikarás, verés, nemi erőszak.

Rendőrt hívott rá, feljelentette Alit. Be is vitték. A férfi, amint tehette, megszökött Dubajba. Onnan írt, hogy a nő még küldjön pénzt, mert éhezik, kenyérre se futja.

Találjátok ki, küldött-e Alinak pénzt a nő.

És ide Janecskó Kata is írt magyarázkodást, mert ez annyira abszurd: “kapcsolatban akart maradni, hogy segítse a nyomozást”.

Némán tátogom a lapok közé: miért, miért, miért?

Van sok-sok figyelemreméltó elem (ok!), amit a könyv írója nem említ a tanácsok között, pedig azokat profi helyekről szedte össze, prevenciós, turistabiztonsági oldalakról.

A szerelemvágy, például. Hogy ennyire nem bírják a “magányt”, pontosabban: a romantikamentes életet jól szituált, képzett nők. Hogy azt hiszik, létezik ez az igazi önzetlen kötődés, rajongás, elérhető. A romantikus hiedelmeket említi az egyik kutatás kapcsán, és ehhez hozzáteszem, hogy pont emiatt fontos a valódi, a realitást ábrázoló és azt bíráló művészet. Ezért nem jó sorozatokon, szappanoperákon felnőni. Aki túl sokat nézte, hogyan képzelik Hollywoodban a szerelmet, miféle szélsősége fordulatok után lesz végül mindig happy end, azt könnyen meg lehet vezetni a klisékkel, és kevésbé zavarják a határsértések, a szélsőséges viták, nagy kibékülések.

Nincs mit mentegetni a nők segítőkészségén sem. Ez nem jóság, hanem kétségbeesés és balekság, ami azért bűn, mert másokat is magukkal rántanak.

Ha nincs csaló a képben, akkor is durva az örök adakozás. Soha nem kapják vissza, amit beletesznek, és nem a kapcsolatra gondolok, hanem kutyamenhelyre, politikai ügyre, szervezetre. Bármit megtesz egy csomó leharcolt nő, csak fontosnak érezze magát, és ne kelljen otthon lenni, mert az otthon rég nem hoz örömet. Van, aki a gyerekébe, beteg férjbe, szülőbe teszi bele a sok munkát, éspedig szolgaian. Sokan kifejezetten büszkék rá, hogy ők nagylelkűek, jobban szeretnek adni, mint kapni. Ez gyári beállítás, panaszolta egy faképnél hagyott nő nekem nemrég, amikor megkérdeztem, miért halmozza el mindig a másikat (és az illető persze menekül), miért nem becsüli magát többre.

Erkölcsi szempontból nemesebb adakozni, másokra elszórni a pénzt, nem nézni időt, fáradságot, mint kihasználni másokat rideg szívvel.

Csak hát panaszkodnak aztán. Következetesen, minden sztori után. Nem csak a csók miatt, hanem minden olyan történet után, amelyben felélték a lelküket, munkájukat és nem viszonozták érzéssel, emberséggel. A mélyben meg ott a szomorú valóság, és ez az igazán félelmetes: ha nem lennének ilyen ügybuzgók a nők, senkinek sem kellenének, vagy csak jóval szerényebb küllemű, életvitelű alakoknak, és inkább cselédnek.

Hogy van ez, hogy nem vagyunk királynők? Még cselédlányok sem – azokat megfizetik!

Mire utaznak a csalók – kérdeztem az előbb, de nem csak csalók vannak, hanem lehumanizáló kapcsolatok is (ezeket régebben egyenlőtlennek hívtam)! Egészítsük ki a kérdést: mire utaznak azok, akik funkciót vagy tárgyat keresnek élő, komplex ember helyett?

Olyan nőkre, akik hajlandóak segíteni, dolgozni, ellátni a férfit, háttérré válni, azaz funkciók, vagy képesek arra, hogy tárgyiasítsák a testüket, “engedjék” a szexet, dekorációk vagy babák legyenek, és nem zavarja őket, hogy nem kapnak megbecsülést, sőt, rengeteg esetben semmibe veszik vagy bántalmazzák, megalázzák, korlátozzák is őket.

Ez a lényege, nem az, hogy hol biztonságos ismerkedni, meg “mik a red flagek”.

Én a saját életem történeteiből, sok év alatt azt vontam le, hogy a legerkölcsösebb mindenkivel szemben, ha azt tartom szem előtt, hogy én mitől maradok működőképes, vidám, erős ember.

Sok kisadakozó van, ők nem csalónak, hanem sima férjnek, szeretőnek adják fel önmagukat, át mindenüket. És közülük kerülnek ki azok, akiket egy kalandor is meg tud így kopasztani, a keserves válás után is. Az altruista, “empata” hajlam a gyökerok. Ha ez nem lenne, nem jutna érvényre idegenekkel szemben, a nő saját személye és a gyerekei érdekei ellenében, szerelemvágyból, akkor nem lenne több csalás. Mivel a jelenség és az okok közösek, csak épp a Btk. nem ismeri el csalásnak, tévedésbe ejtésnek a sima párkapcsolatok helyzeteit, én mégis egy kalap alá veszem ezeket (nem vagyok rendőrség, bíróság). A továbbiakban minden kihasználó kapcsolatra gondolok, nem csak a csalókkal folytatott viszonyokra. Nem is éles a határ ezek között.

A nagy adakozhatnék mellett, ellenére az áldozatok anyagiasak, külsőségekét rajonganak. Idegenkedve nézem, hogy le lehet őket értékes ajándékokkal, egzotikus nyaralással, ígéretekkel, házassági tervvel, nagy szavakkal nyűgözni. Minden gyanú elalszik, ha kap egy gyűrűt, utazást, építkezési tervet a megszomorodott asszony. A külsőségekkel mintha folyton villantani akarnának a savanyú barátnő előtt vagy a harmincadik osztálytalálkozón. Nekem bezzeg összejött!

És aki van: csaló vagy kizsigerelő, kontrollmániás partner.

Feldereng a nőtípus, akinek perspektíva az is, hogy kitartottja legyen a neten megismert férfinak, és sorra kapja is az értékes nyaralásokat, ajándékokat – ez nem más, mint prostitúció (a könyvben azért merül fel, mert van csaló, aki eleinte befektet a nőbe, és tényleg kellemesen nyaralgatnak akár hónapokig, így szerzi meg a bizalmát, hogy aztán mindenét vigye). Más viszont abban nem lát problémát, hogy ő adjon át mindent, az adatait, megtakarításait, ékszerét, lakással kapcsolatos okmányait is rábízza a férfira.

Igényesnek lenni, ez is visszatérő elem, szintén a külsőségek eltúlzása. Lényegében azt jelenti, hogy műkörmöd van, viszont derekad és olvasmányélményed az elmúlt öt évből nincs. Lakásfelújítás, csinos megjelenés, kis hülye gesztusok, “cukiság”, utazások, étterem… és lefotózni, megmutogatni, hősnő-kelléknek használni mindent.

Közös kassza és túlzó anyagi gesztusok. Van olyan áldozat a könyvben, akit a férfi vitt a kapcsolat igen korai szakában drága nyaralásra a saját pénzéből (azaz, dehogy saját: azt az előző nőből csalta ki). Másnak nem volt probléma, hogy ő fizeti a férfi megélhetését, orvosi költségeit, vágytárgyát, káresetét (rengeteg ilyen történik: lekési, karambolozik, összetöri, megbetegszik, anyu meghal, temetésre kell a pénz, azt pedig ellopják, nem érkezik meg…).

Ezek felnőtt emberek. Mire tartják magukat? Visszatérő elem, hogy érezte ő már az elején, hogy kamu, mégis “ad neki esélyt”, “ennyit belefektetek, mint egy szerencsejátékba, hátha valós ez a szerelem.” Csakhogy ha nem valós, akkor nem nullán vagy. Akkor kifosztottak, nincs többé életed, és még ha meg is téríti a kért a lekapcsolt csaló, akkor is szétrombolta a lelkedet.

Akkor is lehet a kapcsolat hasonló csalódás, ha nem csaló a férfi. (Én is hatalmas mínusszal zártam 2014-ben, és még ő vádaskodott, szidott, perelt, jelentett fel. Vállalom a felelősséget: az én döntésem volt, én voltam naiv, érzelmi okokból elvakult.)

Ami még rizikófaktor, hogy nem tudják elviselni “a magányt”, viszont nincsenek szerves, egyenrangú kapcsolataik, amiből az lesz, hogy neten nézegetnek vagy felületes helyzetekben találnak partnert, és pár kedves sor után szerelemnek hiszik azt, hogy célpontnak választja őket egy fiatalabb, jóképű(nek látszó) férfi. Ők maguk nem túl vonzók. Hát hogy hiheted el, hogy te magadért kellesz?

Társkeresőzni, közösségi médián nézelődni kezdtek, “mindenki ezt csinálja”. Van egy, akit a bátyja szolgáltatott ki a börtönben a zárkatársának, a fent említett Zsoltnak.

Vadidegenekben hamar megbíztak, és közös tervekbe, együttélésbe, ingatlanvásárlásba ugrottak.

Éhesek a nők, és nem kaptak, később pedig nem kerestek valós élményeket, igazi örömöket.

Még valami, ezt sem szabad nagyon forszírozni a hivatalos újságírásban, mert “rasszizmus”: nem zavarja őket a más kultúra, sőt, izgalmasnak tartják a muszlim, afrikai férfit, ők olyan mások, “ez Bene van a kultúrájukban”. AMIGA, így hívják a hülyére vehető, nyugati nőket, német betűszó: Aber Meine Ist Ganz Anders…

Lehangoló történetek ezek – az egész magyar női sors és attitűd lehangoló a maga ezerféle változatában, és egyetemesen is elkeserítő az, hogy mennyire nem akarnak jót maguknak a nők, milyen kevéssel beérik; amit akarnak, az mennyire összeegyeztethetetlen azzal, amit a férfiak rideg szívvel akarnak.