Mindig írják, bármilyen kommentemre képesek írni, hogy súlyos bajom van, kérjek segítséget, és biztos szar az életem.

A boldogság és békés beletörődés, helyeslés mint mutatvány.

Voltam kedves, rémült, egy eleven seb, sírós döbbenetű. Most visszaszólok, karcos vagyok – és nevetek. Sose voltam még ilyen biztos abban, hogy jó és jó is marad az életem. Mert engem megcsókolt a homlokomon az Isten.

Nem az kellett, hogy engem szeressenek, vagy ezt-azt felmutassak (“bakancslista”), hanem én szeressem magam, kétely nélkül. Akkor bármi történhet velem, állom. Ismerem az erőm.

Ó, de közhelyes.

Hogy lettem ilyen?

Alkatilag nem vagyok diplomatikus, nyugis, lágy. Mert annál okosabb. Tudom, hogy okos vagyok, emiatt nem szabadkozom.

Amiatt szabadkoztam, hogy van-e jogom jó életre, vagy adnom kell belőle. Mint a kajámból, amit végre magamnak főztem, a bátyáimnak. Nem volt erőszak, én adtam.

Én régen azt hittem, a kéreg, a “lassan ötven”, öreg róka, az szomorú hanyatlás. De ez itt vidám!

Képes maradtam adni is. Ha én akarom.

És nem vagyok összezuhanva, akkor sem, ha épp “csak úgy” élek. Közben fenyegetnek, zsarolnak. Megszokja az ember, nem lett semmi, most se lesz.

Minek örülök? Miért szólok vissza? Hogy lettem ilyen, aki lerajzolja őket, és röhög azon, ahogy hápognak? Aki kivárja, míg (hát persze!) felmentik, nincsen dráma… de most ti jöttök.

Én nem szeretek lelkizni, nem bírom a mellébeszélést, érzékenykedést, habverést: mondanám a lényeget. Ne kelljen kivárni, míg felfogják, ne kelljen bocsánatot kérni, gyógypedagóguskodni. Intellektuális érintkezést akarok, ha már ide kattint valaki. Én mondom, ő olvas. Ha tud olyan jót, hogy engem érdekeljen, majd én is olvasom az ő könyvét, blogját.

Sokan mást kerestek itt: társaságot, tükröt, magukat csodálni. Botrányt, konfliktust. Ha nem volt, csináltak. Hogy lett szenzáció, konfliktus abból, hogy ki a csávóm, mi tetszik, hogyan edzek, milyen a házunk?

Unalmukat űzték… lehessen megnézegetni valakit, mászkálni a világában, mert magányosak voltak – azt hitték, én is. “Nincs kivel megosztanod a gondolattolulásaidat, azért írod ki a netre.” Nem volt Tinder, de azt hitték, ez olyasmi, és én keresek társat, társaságot.

Jaj, ne akarjanak semmit. Csak a szellem világában egyesülök. Minden másra ott a Mastercard, amivel kifizeted a webináriumot, csoporttagságot. A pszichológust. Na, az meghallgat.

Hát mi vagyok én?

A suliban is olyan vidáman rablógazdálkodott gyerek és felnőtt az időmmel, figyelmemmel. Elfáradtam ebben, pedig óraadó voltam, beugró, és csak heti öt órám volt. Minél kedvesebb voltam, minél többször mentem örömmel és ingyen a folytonbajavan kollégát helyettesíteni, profi órákat rögtönözni, annál kevésbé voltak rám tekintettel. Magam csináltam magammal. Egyre rövidebb mondatokban kértek meg. Mintha nekem volna jó, én valósulnék meg általa. (Közben, ezzel együtt imádtak, elismertek, emlegettek.)

Hát mi vagyok én?

2013-ban friss gyászban hallgattam mások rétestészta-történeteit, szabadkoztam, miért nem megyek gyakrabban a Rita-vallásba feministának, és később is kínos helyzetek voltak. Kik ezek?

Vadidegenek nem tetszik a poszt, ideírja: MIT SZÓLNA EHHEZ JÁNOS? A gyámomat,a. férjemet használja póráznak.

Most húzd ki magad, ha ezt olvasod, ha évek óta itt vagy, és soha engem nem használtál. “Ő biztos megérti”… “hát én is jól írok, nekem is szuper történeteim vannak!” A blogger majd rámcsillan, ő lesz az én közönségem végre, hiszen rólam írt és nekem segített eddig is… sokkal bonyolultabb és érthetőbb ez, mint az irigység. Mindenki szeretne számítani. Hőssé válni.

És van még az illem, mélyen. Zavarodottság: provokáció vagy fura mondatok, kioktatások idején döbbenet. Inkább nem szólok…

Most már szólok. Sőt, ki is nevetem őket. Aki rámszáll, megpofozgatom. Ne magam ellen fordítsam. Soha többet.

Velem ez a csoda történt, hogy érdeklik őket és megint másokat, mindig többeket, amit írok. Ez a döbbenet vakít el. A legnehezebb években ez tart meg: nem vagyok egy matyóhímzés, nincs szerelmem, kemény harc az élet, tiszta káosz, épp meghalt a férjem, ezer ügyet intézek, de én lettem az író.

És akkor hallgatom is őket.

Mégis, én sokat kaoptam. Érthetetlen ez az egész, hogy én csak úgy írok, pedig nem is könyvet, csak a neten, IRKÁLOK, és megjegyzik a mondataimat, dicsér, kéri a tanácsomat, mesél, feliratkozik, megrendeli a könyvem.

Homlokon puszilt az isten. Kutya kötelesség visszaosztanom a talentumot. Ha bevihetek még két embert a konditerembe, eleve, hogy ezt a belépést valaki megszervezte nekem… annyira menő, ők is ismerjék meg, megmutatom… Tönkretették néha. Nem becsülték meg. Fecsegtek, vagy hisztiztek, vagy nem hagytak edzeni. Persze pár hónap volt csak a nagy sporthév. De hátha, újrakezdjük.

A szeretetvágy is volt, mégis. Nem magányból fakadó, hanem írós fajta, az ontológiai kérdés: nekem adatott a Szó? Kiválasztott vagyok? Pedig tudtam már eddigre, de még, még mondjátok…

erre készültem négy és nyolc évesen, a színes ceruzákkal, naplót írva, versenyeken, magyar szakon, örökké olvasva. Akkor ez jó? Jóféle vitt a betűkényszer? A visszaigazolás éhsége – nem a személyemnek, hanem a jó mondatnak.

És volt a félelem: meg ne haragudjanak, türelmesnek kell lennem, olyan aranyos, hogy olvas, elismer. És neki most nehéz. Pedig nem érti az idézetet, iróniát, de nem tehet róla,  És szenved, mert csúf, nincs csaja, keresi magát, autista, interszex (!). Tőlem várja a megváltást. Várja a napi posztot, rögtön megszállja, ott cseveg, ez az élete. A poszt nem annyira érdekli (egyre kevésbé), de ahhoz kapcsolódva tud hozzám szólni, szemem elé kerülni. Vagy másokkal fecseg, gyógyul, vidámodik. Idegesít, de nem árt. És nem magányos többé! Biztos hálás lesz… vagy ha nem, hát nem, de miért bántana?

Leteszi a terhét, kipanaszkodja magát, ahogy egy fórumtopikban. Este a mondataimmal vág vissza a férjének: az meglepődik, összevesznek, aztán a békülős szex katarzisa. Vagy épp csendes beszélgetésekkel, az itteni tippek alapján közös súlyzózással, novellaolvasással kerülnek közelebb egymáshoz. Vagy határt húz a mondatokkal, erősödik, érik a kapcsolat, végre a nő javára billen. És… önmegvalósít a hátamon: beleül a kész blogba, szervez csakazolvassa kismamabulikat (nekem nem szól, de a brand neve a garancia, közös nevező az anyukáknak).

Jó lenne csak intellektuálisan, csak írni, befelé figyelni… de jönnek, akarnak valamit folyton. Egymástól is. Összevesznek, nézik, én ki mellé állok… Engem is tesztelnek, szúrogatnak. Vágyom, hogy lehessen csak az irodalom, a gondolat, de beleharsog a sok emberi helyzet. Az elvárás: legyek osztályfőnök, minden mindenkire legyen időm, megértésem.

Illem, elismerésvágy, félelem, zavar.

Úgy viselkedtem, hogy szimpatikus legyek magamnak, ha én lennék az olvasó. Igyekeztem.

És az igyekezet sokat kivett belőlem. Szenvedtem, mint a kutya, mert rágtak, téptek, zajongtak, és krónikus stresszben éltem a feltűnési versenyeikben, a lojalitásjátszmákban.

De hát ez van, nem tudok nem írni, és ők meg  jönnek. Türelmesen kell. Másokat is vegyek komolyan, nem lehetek önző, ez közös teljesítmény. Hadd szerepeljenek, vitázzanak, lehessen hősnő, ő ír posztot, megdicsérem. Kérdi, ha lelopja az erőszakmentes kommunikáció tananyagát, itt a blogom oldalsávjában árusíthatja-e a “tudást”. Nyom, milyen poszt jöjjön, két napja semmi! Elemzi nagy vigyorogva, milyen a combom. Így lesz egyensúly.

Engem lehet. Belőlem annyi van, annyira áradok. Kérdi, ugye nem baj, hogy belém szól… ó, nem, nem zavar… Felzabálta a tudatom. Aztán, kielégületlenül, indított egy ugyanolyan blogot: nőit, segítőt, blogszületésnaposat, családi fotósat. De a forrást, az ismeretségünket, a közös edzéseket sűrűn titkolta.

Ez nem egy ember, ez vagy öt, egyben ábrázolva. Rájuk haragszom igazán, e sunyiság és a lényem, legjavam felzabálása és elvétele miatt, és ahogy elfeledtek, elhallgattak, sajátként mutatták, amit elvettek.

Mindez nem csak a neten zajlik. Jaj, én itt lakom, tényleg? Feljön hozzám, itt van a környéken, családostul… Akkor már itt is alszik, nem baj? Komplett vendégségeket provokáltak ki. Megnézegettek.

Nekem sok adatott, mondtam mindig, hát olyan szerencsétlenek. Szeméttelepen őr, éhező aspergeres tarisznyás lány. Válni készül, nekem sír, mentsem meg a házasságát. Órákig mondja. Cserébe kicsit csodál.

De jó vagyok, ha ennyire kellek nekik…!

Létezik olyan nézőpont, ahonnan ezeknek a nyomasztó kapcsolatoknak a felszámolása vagy az elkerülhetetlen katasztrófájuk utáni végre a csend , az a blogom bukása…

Írhatok.

Mindig volt, aki kitartott, a sok konfliktus közepette tartotta az elemi határokat. Jött edzeni. Nem akarta megoldatni velem az életét, énképét. És jó volt így, pedig nem lett sportfenomén, se soványabb.

Ez már az edzéskorszak, és az is ugyanaz a történet, mint a női élethelyzetekben segítő blogolás. Belesétáltam még egyszer. Tanítok, röpdösök, jó fej vagyok. Én értem, nekem van időm, szavam, tudásom… hát ki lett csak így sportizé, csak úgy, három gyerek után, özvegyen?

Nem jár ekkora ajándék, segítenem kell!

Igen: rimánkodtam, hogy kihasználjanak. Nem mertem önfeledten megélni a teljesítményemet, se megőrizni (vagy drágán adni!) a titkaimat. De jó lett volna elismerést bezsebelni, mosolyogni, vállvonogatni – nem voltam képes akkor se, ha kedveseket írtak, és akkor se, ha aljasul provokáltak: mit dicsekszel, a blog nem munka, ez nem sport, ronda vagy, ő csak szörnyülködni jár ide. Azt akartam, igazolják vissza a teljesítményemet, és ne zavarja őket. A kizsákmányolhatóságomat kiszagolták, arra gyűltek, és vissza is éltek vele.

Én szégyelltem, hogy jó nekem, mert azt gondoltam, ilyennek, mint én, ez nem jár.

Micsoda balek voltam! Önzőnek éreztem magam. Haszonhatezres vacsorára vittem a doktor urat. Nehogy a család megérezze! Aztán másoknak pletykált, szétalázott: undorító vagyok, hogyan élek… Ez nem lehet, nem ő írta. Tőlem csak a jó jött, és ő imádott, ő nemes! Nem mertem látni: gyenge, jellemtelen féreg.

Velem van a baj…

Nem tartottam a huszonhatezret sokra, sem a társaságomat, időmet, tudásomat. Ez az én kórképem (ha ez kórkép). Hát láttam, hogy tufa, hogy neki okés a Jobbik és gyalázza Kertész Imrét (akit nem olvas).

Nem vettem észre. Mentem a mélyéig, a katasztrófáig. Belső norma volt, hogy én nem csak magamat fényezem, én eleve csak anyuka vagyok, ahhoz képest döbbenet az edzésélmény, a kockahas. Leírtam rajongva, kit tartok istennőnek:

…ezek a Csillával jöttek, aki akkor széthízva boldogtalankodott, soha nem nyert semmit, én őt irigylem! És: A MŰVÉSZ ÚRNAK TETSZIK CSILLA, EGYÜTT NEVETNEK RAJTAM!

Képtelen, perverz konfabulációk rejtélyes e-mailekben, őrjöngő gyűlölet, rendszeresen, százával. Nekem a Csillával bajom nem volt, én (és az egész terem) a DANY-egón röhögtünk. Neki volt a kiterjesztése Csilla, szegény.

Belső normáim diktálták, hogy szembemenjek a trenddel, őszinte fotókat tegyek ki. Semmi műköröm, javítgatás, csillám. Nem ajnározom, ami nem kirobbanó, nem ömlengek. A Garmin duplán számolja a magas pulzusú sportperceket, így jött ki az 1500, ne ijedjetek meg! fontos! Este meg lefele futottam, azért gyorsabb. Mindent bevallani, ez a rönkcombom van, és cikis kamasz történeteim… Te miért nem véded magad?, hüledeztek. Hát mert ez az igazság. Nem akarom felnagyítani. Csak az lehet irodalom, ami igaz. És nem félek tőle. Attól félek, hogy elhiszik, hogy csak pompás, egyszerű minden és akkor utálnak.

Vígan hazudoztak körülöttem.

Ami a sport által lett, az csoda volt. Ma sem értem. Akkor lett, amikor a toxikus “életeszerelmevagyok” Tamás visszatért az addigra már beteg feleségéhez. Ha az időnek erről a partjáról nézem, addigra került ki az életemből – jöhetett a csoda. Pedig hogy fájt akkor, milyen makacs voltam!

Utána, nélküle én még szép is lettem. Magamnak, szerzetesként. Leestek az állak. Nem hiszem, hogy valaha leszek olyan szálkás. Már csak tartogatom karban az izmokat. Élek, ahogy élek.

16,4%! De nem is a szám: a kedv, a lendület, a csodálkozás. És százak kértek tanácsot,  jöttek a képzésekre, bevittem őket edzeni, beszélgettünk a sportrovatokban.

Forradalom volt. És nem “izmos nők” trend hullámán, pedig tukmálták: csináljak üzletet. De hiszen én az íráshoz értek! Nem lett cég, videotár, workshop. Blogger vagyok, az is maradok – csak tudom, mi a zsír, a fekve nyomás, a kortizol.

Tegnap egy olvasó kért linkeket a régi sportrovatokhoz, akkor döbbentem meg, milyen energiák lettek, mind ott olvasható (kitettem a főoldalra). Semmihez nem fogható, ami megteremtődött. Nem bánta senki Kozmáékat, Hajnalkámat, Hirlando zörgős elemzéseit, Gumiszobát. Nem voltak érdekesek.

Közösségi akartam lenni, segítő. Felelősséget vállaltam másokért megint. De hát én kedves voltam, motyogtam, amikor láttam, minket írnak rólam, “én is olvasgattam, tetszett, de amikor nem akartam mezítláb, orrvérzésig futni meg szalonnát zabálni, akkor el voltam mondva dagadt disznónak”. Írta az, aki gúnyolódott rajtam, vagy lobbizott a kövérségért. Vagy azt se, csak a fejében történt a “támadás”.

Én gyötrött voltam, csodálkozó, gyerekes, naiv, nyitott… az egész Éva egy nagy, nyitott seb. Seb, amely sebezhető. Spontán, áradó, kezdeményező.

Azért tartottak mégis gőgösnek, erőszakosnak, fölényesnek a dühösködők (főleg antifeministák, később az antisportolók), mert ők haragudtak, és projektáltak. Nekik volt siralmas az életük, kellett a bűnbak.

Aztán, igen: belefárad az ember a logikátlan ömlengésbe, hogy nem hagyják békén, mocskolják, rákenik a szarjaikat.

Amikor sarokba szorítottak, pont a kedvességem miatt háborodtam fel: de hát nekem tiszta volt a szívem. Ez igazságtalan! Akkor nem hagytam magam. Sima érvelős vitákban is fölényesnek tűntem, mert nem tudtak lemosni. Azt jól ki lehetett gyakorolni itt. Mindig ugyanazok a szövegeik, stratégiáik…

Én becsaptam, meg dicsekedtem, és nem is olyan az életem…? Akkor nem írtam volna, hogy önkormányzati a lakás, a gyámügyet, nem mutatok legóhalmok mellett súlyzózást, se hízást. Pedig ha eszem lett volna, felkozmetikázom, nem beszélek senkivel élőben, dedikálásokat hirdetek… “Kíváncsi vagyok, minek lesz elmondva három év múlva a bredpityu, hogyan jellemzi majd őt is, amikor átlát a srác a szitán.” 2021. február.

Soha nem azt mutattam, hogy itt minden milyen szép és jó. Hiszen emberi, zilált, bonyolult, gyermekien sérült a világom. Ezért lehet megírni.

Csakhogy nem a lelkületem számított, hogy mennyire jelentős az íróságom, milyen szuperek az edzéseim, hanem hogy ők, akik nem ilyenek, akik itt vannak, mert itt lehet lenni, mert ez az internet, milyenek és mit akarnak tőlem.

Egy időben elhittem, hogy nem vagyok elég jó. Ezzel belehajszoltak, hogy még, még, magamnak megmutatom, hogy de. A maratonig.

Egyre csak nőtt az utálat. Minél többekkel voltam kedves, nagyvonalú, minél jobb lettem, annál jobban átkoztak: harácsolok, csak magamra gondolok, kihasználok embereket, és elbuktam.

Tök kedves voltam ekkor még mindenkivel, aki nem üvöltött a fülembe. Sokkal bonyolultabb, ugyanakkor érthetőbb az irigységnél. Mindenki szeretne számítani. Hőssé válni.

De neki szuper minden, velem szemben, én nem is vettem észre, de neki azért lett háza, mert én tönkre akartam őt tenni (?)… török sorozat. Kit érdekel a házad? Ő kárörvend. Elbuktam, kész, MOST MÁR TÉNYLEG – eltelt így tíz év. Közben újabb csodák: még egy könyv, szerelem, alkotóvá nőtt gyerek, filmek.

Ám meghaltak közben emberek, életem fontos szereplői. Meg mások is.

És még mindig úgy vagyok vele, hogy nekik ez nem adatott, ez a félig véletlen, de azért az én karakterem, meg a jó pillanat, de az én erőm, és az anyám talpraállási ereje…

Végül heves gyűlölet lett és förtelem. Kellett a kialakulásához olyan felület, ahol nincs tét, nem kell felelősséget vállalni (ebből katszatrófa lesz, egyre többen mondják, amit én 2019-ben is már), és ahol van elég keserű, erőszakossá torzult ember, és legalja, nyilasokéra emlékeztető csoportdinamika, részeg, kollektív düh.

Én meg írok.

Most épp Barbarát interjúvolják valami helyi tévé túl rózsaszín stúdiójában, ő is eddigre már túl van mindenen. Nem akarja ezt, aztán bedobja: kétféle ember van, akit homlokon csókolt az isten, meg akit nem. – Gondolom, te az előbbi vagy… – Nem, én csókolok.

Persze ő trollkodik.

És én is. Mit lehet mondani?

Virulnak a gyerekeim, susog az erdő. Én nem érzem többet mások miatt szarul magam, viszont mulatok rajtuk. Az idő igaz. Van a harminc ember, akiket említettem tegnap a Facebookon, szoktam velük találkozni, bízom bennük. Van a tágabb kör, akikkel szívesen levelezem. És élem az életem, jövök-megyek.

Így lettem ilyen. Már nem hiszem, hogy tartoznék valakinek, hogy úgy általában jót akarnak (nem csak a net miatt, az életben sem). Nem hiszem, hogy lehetséges az, ami oly biztosnak tűnt: jóban lenni azokkal, akik kíváncsiak rám.

*

Nem tudtam a végére érni, mert a Julis sürgetett, hogy menjünk el barackért és töpörtyűért (!), és még Kovács Richárdot is meg akartam nézni.

Több tanulság összeállt:

Az egyik, hogy teljesen mindegy, hogy én kedves meg alázatos voltam-e, ez amúgy rengeteg energiámba került (“a mosoly nem kerül semmibe”?, hát dehogynem. Energiaigényes és még meg is tévesztő). Bárhogy viselkedtem volna, mindenképpen elbántak volna velem. Aláztak engem riadt, segítőkész, önkritikus, személyes konfliktusaimról makacsul hallgató koromban is (most kevésbé). Pusztán a létezésem, minőségem miatt olyannak láttak, hogy én tőlük vettem el, ellenük vagyok ilyen, ártottam akik. Ez megint több és bonyolultabb, mint az irigység. Kár volt lavírozni, őrlődni a “kedvességen”. Amikor bántanak, de én nyelek, hallgatok, az rendkívüli mértékben rombol, károsít, mélybe taszít. Ezt ők is tudják, legalábbis ráéreztek – pont ezért provokáltak.

Nekem az ad erőt, ha megvédem magam és nem fecsérlem tófejségre az időt idegen agresszorral. Amit mondtak, hogy “azért csinálják, mert reagálsz”, az innen így néz ki.

A másik: anélkül, hogy ezt konkrét ember(ek) akarta(ták), direkt eltervezte(ték) volna, az a felállás, hogy ha én megmutatkozom (írok, látható az életem), és tudható, hogy ki vagyok, akkor nekem be lehet szólni, híremet kelteni, turkálni a titkaimban, kínozni, megalázni… velem bármit meg lehet tenni, ne merjek visszaszólni. Ez is a játszma része, büntetlenül tehessék, mert ha van következmény, akkor én leszek a balhés, rámkenik a saját förtelmeiket, gyűlölködő kommentjeiket, és irkálnak árulkodva mindenkinek (ez a buzgalom groteszk, gyerekes). Így lesz egyensúly az ő életükben, így tudtak a tehetségbe, alkotóerőbe legalább belerúgni, ha már ellopni, elhallgattatni nem tudták.