Bepöccenek mindig ezen a rengeteg panaszkodáson… bepöccenek, azaz: tudom, hogy amit hajtogatnak, az hamis és káros, továbbá ismétlődik, és ezt mint jelenséget meg akarom írni posztban. Elemezni, megtalálni a működésmódját az adott érvelésnek, viselkedésnek.

Van, hogy csak sóhajtok, mert unom.

Amiről most írok, az végső soron a felelősség vállalása. Ami azt jelenti, hogy nem vagy már kamasz, felnőtt vagy.

És azt is jelenti – nekem –, hogy nem csak mi, emberek létezünk. Van Isten.

Folyamatosan panaszkodik mindenki, én meg, aki hallgatóságnak vagyok gondolva, azt mondom:

Valaha túl sok lehetőséged volt, haver. Összevissza mámoroskodtál, felvágtál, hogy te döntesz, mert a te tested. Bulizol, nem akarsz gyereket, “felfedezed” a szexualitásodat (úgy nyomták beléd a pornóval, erőszakkal azt, amit sajátnak hiszel!). Vagy katás “vállalkozó” leszel, esetleg büszke “telt nő”. És harsánykodtál, hogy neked ez meg amaz az identitásod.

Magabízó voltál és nem törődtél a következményekkel. Keresztényék ezt úgy mondják, hogy elfordultál Istentől és bálványimádtál.

Később pedig rosszul jártál. Rád járt a rúd. Részben a döntéseid miatt, részben azért, mert ilyen az élet, és van, aki rosszul jár (túlmámoroskodás nélkül is előfordul).

De csak úgy jártál rosszul, mint mindenki más. Vagy úgy, hogy izgalmas volt a kockázat, de abba a bizonyos százalékba tartozol, aki a kockázaton elhasal. És csúnyán néztek rád, mondtak valamit, nem értettek, szégyent éreztél, nehéz lett az életed, visszafordíthatatlan egészségkárosodásod lett, vagy bonyolult volt elrendezni a tetteid következményét.

Erre két reakciód volt:

Egy: elkezdted arrogánsan követelni, hogy a társadalom, a közösség oldja meg a bajodat. Segítsen, fogadjon el, tekintsen egyenértékűnek. Járjon neked az, ami másoknak pont azért lett, mert nem úgy éltek, mint te. Elkerülték az aknákat. Nem voltak féktelenek. Nem szórakoztak szerrel és szerelemmel.

Semmi közöm nem lenne ehhez, csak hát…

…kettő: telepanaszkodtad a netet, és ha kellően harsány voltál, bevetetted az összes divatos szót (áldozat, edukáció, önismeret, erőszak, nárcizmus, trauma…), akkor visszajelzéseket gyűjthettél be, és élvezted. És látták is, hogy te ezt élvezed. A trendet lovagoltad meg, és próbáltál figyelmet, támogatást, szimpátiát, olvasótábort, elismerést, pénzt szerezni.

Utóbbihoz (ehhez az egész szerepelgetéshez) nincs jogod: az, hogy elszúrtad az életed, vagy úgy jártál, nem elég. Saját teljesítmény kellene, kivételes tehetség. Erő és derű.

A fő probléma a szerepelgetéssel: tévhit az (bár széles körben elterjedt), hogy ez bárkin is segít. Akiknek szánod, az vagy eleve ugyanúgy gondolja, mint te, a maga érdekében (mert hasonló kis traumája van, és ő is öninazol: nem ő a hibás! – vicces, amikor a kommentelő a saját történetével rálicitál a szerzőre, túlkiabálja). Őt nem kell edukálni. A másik lehetőség, hogy ellenérdekelt, és épp őt vádolod (állam, férfiak), védekezni fog, a saját szemszögét emlegetni.

Esetleg (nekem például): van ízlése. És akkor látja, hogy ez sima magamutogatás, üres cirkusz. Ma már felhergel a teljesítmény nélküli tolakodás.

Semmiféle sorstársi segítség, szolidaritás nincs: túlkiabálják egymást a “túlélők”, akik egymással rivalizálnak a sztárságért, az “érzékenyítés” pozíciójáért, a jóemberségért, a figyelemért, médiafelületért, nemegyszer a pénzért. Viszont ez a sok siránkozás tömegeket tesz érdekeltté abban, hogy legyenek rossz történeteik, és az enyhén rosszakat is felnagyítsák. Gyűjtők lesznek.

Az az érdekük, hogy kitaláljanak sérelmeket, mert az a content, azzal tudnak figyelmet kelteni. AFAB: Assigned Female at Birth, ezt komolyan leírta. Azaz nőnek jelölték ki születésekor, de utóbb már nem az (hanem transz, mert zavarja a “transbullying”); és vannak még a láthatatlan betegségei, amelyekből A koromfekete szívben oly gyilkos szatírát rajzol Rowling (Galbraith).

A semmin siránkozás és szereplésvágy a valódi áldozatok szemen köpése.

“Ha sorozatot akar készíteni belőle” – ez különösen árulkodó. Miért akarnál sorozatot készíteni?

– NEMANYA blog, egy olyan poszt részlete, amelyben arról ír, hogy fiatalon beginázták, megerőszakolták, és senki nem akart hinni neki.

Nekem már, nem tagadom, régóta irritáló a beszédmód, hogy mindenki áldozat. Hogy imádnak áldozatok lenni.

Pedig innen indultak sokan, erről a blogról: a beszédmódnak és jognak, hogy szabad arról beszélni, hogy minket, nőket és mint “mássággal élőket” bántottak, egyik korai forrása ez a blogközösség.

Volt itt tekintélyes ADHD-s szárny is 2013-ban. Ugye tudjátok, hogy ezzel a “mindenki divergens” állítással az egészség, a rendes állapot értékét kérdőjelezitek meg, és elvágjátok a lehetőséget, hogy gyógyítani lehessen és akarják is gyógyítani, megelőzni? Hiszen nem betegség, hanem természetes állapot, és amúgy is menő:

Utóbb láttam, hogy milyen sérelmeken mekkora önző hisztik mennek, hogyan neveznek nagy bajokat nem bajnak, és most szólok: én nem erről beszéltem. Én a nehéz élményeimet soha nem mertem erőszaknak vagy elnyomásnak titulálni, a másságomat sem neveztem el, nem ezzel akartam főszereplővé válni. Ez egy érvényesülési technika! Homályosan írtam arról – és mások meg magukra ismertek a történeteimben –, hogy ami velem történt (apám, bátyáim, partnereim…), az megalázó és egyenlőtlen. De nem állok ki: Nézzétek, Ez Történt Velem!…, nagy diadalmasan lobogtatni az énemet! Nem is aprítom a tudatlanokat a Feminizmus 101-gyel meg a Kövérnő 101-gyel, ja és az Az Vagyok, Aminek Érzem Magam (DE mindenképp Menő!!!) 101-gyel sem.

Pedig volt sok rossz történetem. Nincs kedvem méricskélni, ezek mekkorák és minek számítanak. Nincs kedvem kiállni, “segíteni”, majd, mivel nem hisznek nekem, öntudatosan vitázni és ezzel is szerepelni (lásd Nemanyát).

Én úgy jártam, hogy belém nevelték, hogy valaki (személy, igen) tudja, mi van velem, számon tartja, helyzetekbe hoz, feladatokat ad. Az egyes helyzetekben én döntök, de aztán a tőle (a személytől) való távolság, távolodás határozza meg a következményeket.  Én a belénevelést nem tudom visszacsinálni, se tagadni. Azaz: a tagadásakor is van érvénye.

A belémnevelésnek vannak durva aspektusai is. Hogy azt gondolom például (ma is), hogy megérdemlem a nehézséget, a pórul járást, hiszen nem tettem eleget. Sőt: bűnös vagyok (ahogy minden lélek az, csak én nem csodálkozom, amikor csőstül jön a baj), másrészt személyesen is. Biztos megérdemeltem.

Ontológiai bűntudat.

De valahogy mégis erős lettem ebben. És ma már tudatosan vagyok vállrántósabb, dúlom fel a korábban szent elveket. Hogy én majd nem. Csak én nem.

A lényeg az, hogy nem hápogok felháborodottan, amikor jön a próbatétel. Az életesemény. Nem kiabálok, hogy miért pontja t én, és nekem milyen nehéz. Engem soha nem hallasz veszteségre, rossz saját szokásra vagy anyagi helyzetre panaszkodni, mert én annyira örülök, hogy 1. élek, 2. egészséges vagyok, 3. adatott többféle képesség, 4. szeretnek, 5. van lelkierőm, derűm és 6. egészségesek és jól sikerültek a gyerekeim is.

A belémnevelés és a bűntudat (a bűn tudata) megvédett attól, hogy ne törődjek a korlátokkal, vagy követeljem a szabadságot, visszaéljek vele, aztán meg ott álljak, hogy engem ki sajnál, rajtam ki segít.

Az is biztos, hogy sem apróságok, sem a saját tévedéseim miatt nem fogok másokat vádolni. Követelni, hogy oldják meg. Ez csak puhánnyá tesz. Viszont világosan tudom, mi az, amit más tett. Ami az ő felelőssége. (És velem pöröl, egész életében!)

Én tehát különösebben nem akadok ki, ha nehéz az élethelyzet, a feladat. Még vagánynak is tartom a próbatételt, mert megoldom, és az tényleg vagány. Én nem fáradtam el. Csak tudom már, mi van.

Nem gondolom, hogy jár nekem a könnyűség, a problémamentes, feladat nélküli élet.

Így lettem erős is.

Teljesen más út ez, mint a neten pampogóké. Én nem is értem, miben vannak. Tisztán látszik a csalódottság: az öntudatosnak nevelt, magabízó öntelteké. Az elváróké, a mindenen jajgatóké, az összes bajaira külön elnevezést találó hópihéké.

Közben átkos örökség ez, kímélem is tőle a saját gyerekeimet: megérdemlem, persze, hogy én szívok, rossz vagyok.

Ugyanakkor amit elmondunk úrvacsora előtt: hisszük és valljuk, hogy bűnösek vagyunk, és hogy ettől csak az Áldozat szabadított meg minket, ez is benne van.

És ez nem üres dogma, ez szemlélet.

És: törekszünk a jóra. Ugyanakkor, az igazunk mellett nyakasan, hitvallóként kiállunk, és nem sandítunk sem előnyre, sem arra, hogy mi a népszerű nézet.

A hitem nekem azt jelenti, hogy tudok a tetteim következményeiről.

Ez elemi neveltetés: nem csak ember van. Nem embercentrikus az értékrendem, hanem értzékcentrikus. Nem gondolom, hogy amit lehet, azt kéne is, vagy azért kéne csinálnom, mert mások is azt csinálják. Nagyon mélyen van, hogy tudok a felelősségemről, egész életemben számoltam mindazzal, ami benne van a pakliban. A tévedéseim következményével, de annak a következményeivel is, amiről tudom, hogy meg kell tennem, csak hát a helyes tettnek, az áldozati lét elutasításának ez az ára. Viszont idegen tőlem a gondolat, hogy a szabadságom árát más létezőnek kellene megfizetnie.

Az államnak például, aki kedvesen mosolyogva felírja majd esemény utáni tablettát, olcsón, mert jogom volt vadul szexelni, bulizni úgy, hogy nemnemnem akarok gyereket. Figyeljétek ezt a siránkozást:

Egyértelművé akarom tenni a blogom jelenlegi olvasóinak, hogy rossz útnak, súlyos tévedésnek tartom, hogy egy ilyen lehetőségekben dúskáló nő, akivel ez történt (bunkók voltak az SZTK-ban, nem azt mondták, amit az amerikai kórházas sorozatokban szoktak – nahát!), ennyi figyelmet kér, így felnagyítja a problémáját, egyben áthárítja a felelősséget. Őt kellett volna előre venni? Kímélni? Az erőforrások nem korlátlanok. Felnőtt ember vagy. Megráznám “Apollónia” vállát: rengeteg párnak szakadt el a gumi aznap is. Többen vártak abortuszra ugyanott. És véreztek úgy, hogy nem tehettek róla, és talán a magzat is veszélyben volt. Vagy durván baj volt a szerveikkel. Ez a páros az egész macerát magának köszönheti. Úgy látszik, a heves szex (és a nemnemnem attitűd!) mégsem lehet önfeledt. Oda kell figyelni, és ha nem sikerül, abból baj lehet.

Maga írja, hogy ez tizenhét év alatt egyszer történt meg.

Hogy így jár, aki…, azt nem én mondom. Nem is kívánom senkinek tanulságul. A létezés, az élet foganásának minimális tisztelete az, hogy számolsz vele. Maga a felnőttség. Ha elszakad a gumi, szar lesz szaladgálni, legalábbis pont erre számíthatott, csak Mérő Vera oldalán ez is abúzus. Ők provokálják, hergelik a panaszkodást, ami így is eléggé toxikus. Felnagyítják a kis bosszúságukat, hadd higgyük azt, hogy ettől szar az élet, és minden nőnek szar.

A történetet nem értem, hiszen hozzájutott a tablettájához és ki is tudta fizetni. Közben akinek tényleg baja van, akit aláznak, az nem kap mikrofont, sem figyelmet. Igen, divat a harsány panaszkodás, a licit. Újabban pedig a gyerekvédelemért üvöltözik az, aki szerint a mainstream pornó rendben van, ha/mert neki tetszik.

És ezért nem gondolom azt sem, hogy mások, “a társadalom” agyát át kell állítani, hogy “tágabb legyen a szépségfogalma”, “fogadja el a női test valóságát” (nyugi, mindenki tudja, hogy élőben máshogy nézel ki, mint a képeken!). Hanem ha felgyűlt a háj, akkor töredékére csökkentem a kényelmi nyamit, a szénhidrátot, és húzok edzeni (még többet, mert egyébként is heti 750-850 aktív percem van). Nem nyígok azon, hogy fárasztó, időrabló, hogy utálom.

És aztán az az izmos tett nem tetszik másoknak, hát az meg nem érdekel, mert nekem tetszik, és nem azért tetszik, mert szexi, hanem azért, mert komoly munka van benne, és én komoly ember vagyok.