Annyi minden volt a héten, hogy mostanra sikerült csak a Szombati Botrányt leírni, és mindazt, amit az LMBT-aktivizmusról gondolok. Ezért nem fog titeket “elfogadni” senki, akinek van élete (öröme, rendes szakmája, családja) és ép értékrendje.

Előtte gyorsan: én nem veszek részt a rítusaikban, ezért a magyar törvények és a józan ész nevében mindig az okmányaikban szereplő személynevüket használom (Ónodi Adél pl. Adél hivatalosan is, bár fiú). Én nem értek egyet azzal, hogy ne az igazi nevük-nemük legyen az okmányaikban. “Nemet váltani” nem lehet, a beavatkozásaik nem keletkeztetnek olyan jogot, hogy bárki a másik nem tagjaként ismerje el őket.

A történetből kiderül, hogy az uniós pénzekre pályázó honi aktivisták hisztis amatőrök, akik élvezik a hatalmaskodást, a sérelmek felnagyítását, az érzéseiket és érzésnek hazudott dühüket objektív jelenségekkel keverik, a pitiáner, személyes bosszút jogvédelemnek maszkírozzák. Az aktivista mint embertípus (a vegánok is, pár éve még Gulyásmarci is) rajong a botrányért: csak olyankor érzi láthatónak, cselekvőnek magát. Tehát nemcsak hisztis hülyeségeket ír, nyilatkozik borzalmas nyelvezettel az “ellenzéki” médiának, hanem direkt konfliktusokat is generál, címkéz, emberkedik. Miközben Magyarországon őket nem fenyegeti, veszélyezteti senki, még akkor sem, amikor provokálnak, a folyton szajkózott állításukkal ellentétben, miszerint “a kormány uszítása miatt” ők mi mindennek vannak kitéve. Felmerül a kérdés, hogy nekik miért szabad agresszívnek lenni, rágalmazni, és hogy ha olyan nagy sérelmeik vannak – engem egy tucat résztvevő füle hallatára bűncselekményekkel vádoltak –, ugyan miért nem tesznek jogi lépéseket a remek szakembereikkel.

Szombaton ezen a konferencián voltam:

Facebook-hirdetésben toboroztak még előző este is. Regisztráltam (még novemberben), és visszaigazoltak. Vasárnapra is jött visszaigazolás, egyébként.

A visszaigazoló e-mail-író férfi (a továbbiakban: Kristóf) nyitóbeszéde elején léptem a 103-as terembe. Már akkor rámbámult Bálint, régi ismerősöm, a Társaság egyik munkatársa. Én rámosolyogtam. Semmit nem akartam tőle, de a paranoiája bekapcsolt. Leültem hátul, teljes csöndben, nem vágtam pofákat. Pedig azt se tilos: demokráciában élünk, mellettem folyamatosan kritikusan hümmögött meg fejcsóvált egy leharcolt nő (pszichológus, LMBT-szimpatizáns), de én semennyire nem voltam provokatív.

Ők szálltak rám.

Az első szünetben hallom, hogy Bálint (rózsaszín sál, szoknya) panaszkodik Kristófnak, aki az esemény koordinátora is volt, hogy “van itt valaki, akinek nem kéne itt lennie” – úgy mondta, hogy halljam. De én itt vagyok, mondtam erre (úgy, hogy mindketten hallják), és épp aláírtam a jelenléti ívet. Kávéztam, majd visszamentem a helyemre. Odajöttek hozzám, összesen három transznemű és Kristóf, később kíváncsiságból még páran, hogy jól megmondják: semmi keresnivalóm itt. Mondom, ugyanúgy vagyok itt, mint a többiek. Ez nem házibuli, azt magánlakáson tartják (kanapé, Despacito, Pom-Bär, Hey-Ho). Ez uniós pénzből megvalósított, közéleti esemény. 

Menjek el! Tudtam, nem fogják annyiban hagyni. Rám hívták a CEU-s biztonságit, kizárólag azért, hogy megalázzanak. Pedig nyilvánvaló volt, hogy nem nekem, hanem nekik szívás a botrány és a csúszás. Én mégis mindent megtettem, hogy kínos pillanatok nélkül zajoljon le a következő negyedóra. A szekuritis, joviális, köpcös fickó kérdezte: regisztrált? visszaigazolták?, mondta Kristóf, igen, de “nem vezetnek listákat” (!). Az őr állt, mosolygott, és én vissza. (“Körömcipőben és kiskosztümben a male bonding sem működik Bálinttal” – írta G., akit messengeren élesben tudósítottam). Az őr megkérdezte a főnökét is, de azt mondta az is, hogy nem szegtem meg semmit, nem lehet “megrendelésre” bevetni őket. Tudtam, hogy üres a fenyegetőzés, ráncigálni kellett volna (akkor mondjuk elég hangos lettem volna).

Háromféle megfogalmazásban, normális hangerővel hússzor elmondtam, hogy mutassák meg, mi tiltja a jelenlétemet, és már megyek is. Sem erre vonatkozó magyar törvény, se CEU-s szabály, se házirend, se eseményleírás, még ún. általános erkölcsi norma sincsen; jogszerűen kell eljárniuk (ez elsősorban az ő érdekük). Mi több, demokratikus, jogegyenlőségi kívánalom az ezzel kapcsolatos szabadságom. Ők persze vélelmezték, hogy akciózni jöttem: előre tervezetten (vagy a provokációra reagálva) majd jelenetet rendezek. Természetesen nem terveztem ilyet, én írni szoktam – és szokok is, míg élek. Kétségbeesett butasággal hajtogatták, még a józanabb Kristóf is, hogy de, létezik szabály, “fent van a honlapon”, “a Pride-ra se jöhet akárki, csak aki egyetért” – dehogyis, mondtam, nem tudtok agyakba belenézni! Erőfitogtatás volt az egész. Ijesztő, hogy a jogokkal dobálózó jogvédők mennyire pancserek.

Aztán kezdődött az érzelmi zsarolás, az áldozati műsor. Balta Fruzsina, az egyik transznemű aktivista kijelentette, hogy ő a jelenlétemben nem hajlandó a személyes érzéseiről mesélni (a program szerint az utolsó, “interdiszciplináris” beszélgetésen lett volna résztvevő). A fellengzős “interdiszciplináris” szó tudományterületekkel kapcsolatban használatos, itt csak szakmák és szakmai képviseletek voltak. “Akkor azt töröljük”, heveskedett Kristóf. 

Hogy nem szerepelhet, az persze nem tetszett Fruzsinának sem. Mondtam, hogy az előadókat én biztosan nem zavarom, ő is közönség, én is, de amikor ő is beszél, és ha neki a jelenlétem zavaró, akkor a végéről elmegyek, ha megkér erre normális hangon. Nem vagyok én állat!

Kár volt, mert az engedékenységembe kapaszkodtak később. Minden kár. Makacsul, keményen kell, idomítósan (és csendben).

Tehát bosszúból akartak megalázni és kirakni – olyanok, akik vagy a blogot figyelgették, vagy onnan ismernek, hogy eljöttek tönkretenni egy feminista, transzkritikus rendezvényt 2022 nyarán a Közkincs Könyvtárba (ott találkoztam először Singer Edinával és Magasházi Gáborral, és Bálint is ott volt).

Bálinttal, aki a legaktívabb volt, én 2021 telén barátkozni próbáltam, valahol beszólt nekem kommentben, és írt is messengeren, hogy én férfias és ronda vagyok, továbbá gonosz, és irigylem a nőiességüket. (Nálam 12 évvel fiatalabb.)

Hosszan cseteltünk akkoriban, kérdeztem, mesélt, én is meséltem, vitáztunk is, de csupa jóindulat volt (mert nem sértődtem meg). Elkísértem a Westendbe női farmert és szemceruzát vásárolni, vittem neki a könyvemből, bár lehetett tudni, hogy nem olvas és nem érdekli semmi, illetve rettentően irigy, gúnyolódott, hogy én “ott lakom, ahol a gazdagok”. Neki ez külön “csini nő” program: felöltözik, körmöt lakkoz, “bejön a városba”. Tényleg sajnáltam. S bár a blogon ugyanilyen kritikus voltam már akkor is a transzneműideológiával, vitáztunk is, ő sem a Westendben, sem az utcán, sem később a Közkincs Könyvtárban nem érezte magát veszélyben a társaságomban.

Lábjegyzet: az én családomnak viszont írtak (nem tudom, kik és mit), és ezt a részletet ki is tették nyilvános helyre, azon röhögcsélve, hogy nekem ezt milyen fájdalmas lesz látni. De én tudom, a testvéreim milyenek: ők közösítettek ki és aláztak meg kislánykoromban. Nem véletlenül nem vagyunk jóban, később is volt sunyiság, agresszió.

…

A csúcspont az volt, amikor Balta Fruzsina, aki most épp abban van, hogy ő férfi (de volt már több más identitása, ügye is) felsikoltott, hogy “nem vagyok Fruzsina! Basszameg!”. A “deadneme-elés” miatti sérelem mimézissel keletkezik: olvasták a discordon meg a redditen, hogyan kell érezni és hisztizni, ha valaki nem a csillámpóninevüket használja. Így keletkeznek az érzések: tankönyvből tanulják. Én 2012-ben találkoztam vele, és akkor még Fruzsinának hívták, egyébként lásd fönt, valóság, józan ész stb.

Sajnos, el kell viselnetek engem itt. Ezt jelenti az a demokrácia, az a védelem, amelyet ti is élveztek és amelynek épp a fokozását követelitek: hogy ne lehessen senkit kirekeszteni, megalázni.

Volt zsarolás is: így nem tudják folytatni! Most miattam menjen haza kilencven ember? Mondom, ez csak rajtatok múlik. Ne menjetek! Hazamehettek, ha ezt akarjátok, de mit szól ehhez a támogató EU? Ami még vicces, hogy a 90 a regisztráltak száma volt, én alig harminc főt láttam (jó részük előadó).

Az is vicces volt, hogy kiabáltak, hogy “de blogol!” (a blog mint bűn – ezeknek milyen fogalmaik vannak a jogról?), erre ötletként bedobta a biztiőr, hogy “ha megígéri, hogy az esemény alatt nem blogol…?”, mire tovább kiabáltak. A három bepörgött transznemű kiabálása és a szekuriti távozása után (még rámkacsintott!) Kristóf visszatért a telefonálásból, mert a saját jogászuk sem tudott semmit mondani erre a helyzetre, és ENGEDÉLYT adott, “ha nem zavarom meg az eseményt, akkor maradhatok” – képzelem, mi lett volna, ha MEGSZÓLALOK. 😀 Mondtam, hanem azért maradok, mert kegyet gyakorolsz, hanem mert jogom van – ezt mondtam az elejétől, de akkor ez most bocsánatkérés?

Élmény volt látni, hogy a kiabálók arca hogy változott meg, amikor rájöttek, hogy nem tudnak mit tenni.

Az előadókat biztosan nem zavartam, mondta is F. Lassú Zsuzsa: folytassuk! engem nem zavar!, nem értette, mi a gond, igyekezett profi lenni és haladni a programmal.

Egészen ebéd utánig, akkor ő is átállt. Mintha észrevették volna, hogy kalasnyikovot rejtegetek a pulcsim alatt. (Ami nagy elismerés a blognak, amit, ugye, “évek óta a kutya sem olvas”.)

Az ebéd, az a legjobb, többen csak kajálni jöttek (így jön ki a 90 fő, szép kis summa lehetett a támogatás), és közben megszervezték a Nyomásgyakorlást.

Mint utólag összeraktam: a freakek lapos oldalpillantásokat küldözgetve mindenkit értesítettek, hogy én ellenség vagyok, ki vagyok, és tervet szőttek. Bekészítették a blogot. Kiraktak a teremben elöl hat széket, és amikor mindenki visszatért (én nem figyeltem, mert izmozásról szóló posztot írtam épp a Redditre), kiült rá Sulyok Viktória, Balta Fruzsina, Gergely Dóra Viktória, Hegedűs Bálint meg még egy kopasz és egy loncsos férfi. Fruzsina beszélt: sajnálta, hogy “ezzel kell kezdeni”, majd felolvasta a részt a Krédóm a szexről elejéről:

Eluntam, hogy a szivárványzászló, a “másság”, a “jogvédelem” korlátlan és szabad belépő a tárgyiasító, elidegenítő, kapitalista, anyagias, nőellenes érdekeknek. Ezek az aktivisták nem tisztelik az életet, lelket, személyiséget. Erkölcsi álruha és felhatalmazás az LMBT mindazoknak, akik rombolóan, életidegen módon, önösen, szívtelenül kezelik a szexualitást – és ami egészen tragikus: a megfogant életet is. Eluntam, hogy nincsenek már melegek se, csak LMBTQ van, azaz transzneműek, azaz nőgyűlölő férfiak női ruhában (esetleg néhány csúf, anyaságba unt, öncsonkító, szereplésre vágyó nő). Eluntam, hogy az összes zavaros, mentális zavarral küzdő, társat nem találó lúzer polgárjogi hevülettel és tudományként, univerzális igazságként hirdetgeti ezt a nevetséges ideológiát, és kamaszok körében akarja terjeszteni (“nincs az iskolákban felvilágosítás!”).

Aztán azt mondta, hogy “e sorok írója” itt ül, és ők nem érzik biztonságban magukat, és kérik, hogy menjen el. Hát ti, kérdezték álszent módon a lézengő közönséget. Én sem érzem magam biztonságban, szerintem is, motyogták előbb a demonstratív székek ülői,  majd eszkalálódott a hangulat: “én pedig támogatlak, nagyon együttérzek”, szólalt fel egy stréber, kb. olyan hangon, mint ha meghalt volna valaki.

Én annyit mondtam, hogy a program szerint csak fél hatkor jössz te, azt hittem, akkor menjek el, de ha változott a program (azért raktak ki székeket? még nem értettem)… erre nem mondtak semmit (és a kivetítő szerint nem is a beszélgetés jött még).

Mindenesetre összezavarodva, de az ígéretem jegyében, ügyelve, hogy semmi mást ne mondjak, arcot se vágjak, se vissza-, összepakoltam a dolgaimat. Ekkor, megrészegedve a hatalomtól, rámszóltak, hogy gyorsabban, megalázásképp. Nem hagytam magam, de nem húztam az időt sem. Majd amikor kimentem, akkor ELKEZDTEK TAPSOLNI.

Egy komplett Little Britain-jelenet volt. Én ilyen rituális, irracionális és önleleplező performanszot szektákról szóló, élesen kritikus filmekben láttam. Ezek az emberek segítő foglalkozásúak: önhelyes, tanult pszichológusok, orvosok, tanárok. Semmilyen jogalapjuk nem volt, és nem is történt incidens (azon kívül, hogy velem kiabáltak délelőtt).

De aki egyszer rákap, hogy végre hatalma van…! Sulyok Viktória, az aszex közösség ékesszóló vezetője kilépett kabátban, egy másik résztvevővel, odalépett hozzám, és kekec hangon szólt, hogy menjek el az előtérből is. Erre már mondtam, hogy megvolt a műsor, innen nem küldhetsz el. Akkor ő ment el, amúgy is el akart menni. Mivel ő csak ebédelni (és ellenem protestálni) jött.

Én bent reagálhattam volna másképp is. Nézhettem volna döbbenten: ki lehet az, aki ilyeneket ír?, ez szörnyű!, én is biztosíthattam volna a támogatásomról őket (nem volt akkora a nyomás, nem bámultak egyértelműen, a naiv résztvevők nem is tudták, kit kell gyűlölni). De nem vagyok ekkora troll, sajnos. Vagy kijelenthettem volna huszonegyedszer is, hogy jogom van itt lenni, az érzéseik nem érdekelnek, ez itt közszereplés, tessék profin viselkedni.

De engedtem mégis. Meg is lepett, hogy így kifundálták, a szintjükhöz képest ügyesen, miközben délelőtt a megnyitójában Kristóf panaszolta, hogy rájuk milyen csúnyán néznek, kirekesztik őket, és a hát mögötti kibeszélés is diszkrimináció ám.

Sokadszor bizonyosodott be: az aktivistáknak egyetlen “érvük” van: a “homofóbia”, “gyűlölet” címkéje. Ha ez nem működik, akkor előveszik (legyártják) az érzéseiket, veszélyérzetüket. Az érzés annak megfelelően alakul, hogy min akarnak épp megbántódni, kivel szemben érdekük erőt fitogtatni, kit akarnak cenzúrázni, megrészegülve a “sok lúd” élménytől.

Még egyszer: ezek az emberek, akik engem cikibe hoztak, 2022 nyarán vagy öten azzal a céllal jöttek el a Közkincs Könyvtár eseményére, hogy provokáljanak és eltérítsék a témát. Nem csak hozzászólhattak (ott filmvetítés volt és annak moderált megbeszélése), hozzá is szóltak: leuralták a beszédidőt, nem akarták átadni a szót, pattogva kritizálták a beszélgetés vezetőjét (“miért erről van szó?”), mohón várták, hogy a drámai, transzpárti deklarációjukat előadhassák, és mindenki más a közönségük legyen. Én a CEU-ra nem provokálni mentem, hanem előadásokat hallgatni, szótlan résztvevőként. Meg akartam hallgatni, mit mondanak, “miben vannak”. És egyedül voltam.

Ott nyomult szombaton ellenem ez az ember is.

A “gyűlöletre, fasizmusra válaszul” az aktivizmusuk durvább akciókat is jogosnak, viccesnek gondol, emberek ruhájának tönkretételét, invazív megalázását:

Egy olyan világban, ahol valaki nyilvánosan, nagy közönség előtt másokról dehumanizáló hazugságokat terjeszthet különösebb fékek nélkül, hogyan tereljük a közös ügyeink körüli diskurzust józanabb mederbe?

(amúgy ezt kérdezem én is, és a válaszom: írni fogok. Mindig. Az igazat.)

Hogyan mutassunk rá arra az abszurditásra, hogy az udvariasan megfogalmazott kirekesztő beszéd egy moderált nézetnek számít, mert a zabolázatlan, extrém gyűlölködés eltorzította a társadalom ingerküszöbét? Mit tudunk tenni az egyre erősödő gyűlöletmozgalmak ellen, ha a civilizált viselkedést és a józan gondolkodást a társadalom már rég nem várja el tőlük?

 

(…)

 

[A szerintük homofób Anita Bryant m]unkásságáért 1977-ben egy ízletes tortát kapott az arcába. 

 

[A genderkritikus Posie Parkert ú]j-zélandi megjelenésén 2023-ban paradicsomszósszal fogadták.

(…)

Aki valaha használt akár egy kanálhegynyi csillámport is bármire, az tudja, hogy évekig takarítani fogja a legváratlanabb helyekről. (…) A környezetbarát verzió nem okoz olyan tartós fejfájást, de az biztos, hogy nem mosoly ülne egy, a személyiségét gyűlöletére építő ember arcán, ha szivárványos csillámport kellene vakargatnia a fekete pulcsijáról.

Ez is érdekes, nekem is jogom volt, de Kristóf megkért, hogy ne fotózzak (nem terveztem):

Ha viszel telefont, jusson eszedbe: ha valakire sok kamera irányul, az már önmagában fékezheti az agresszív viselkedését, de ha mégsem, akkor bizonyíték lesz róla. A tömegfelvétel és a nyilvános közéleti szereplés eseteiben nem szükséges a szereplők beleegyezése a felvétel elkészítéséhez.

Ehhez képest lehet mérlegelni, hogy én (a hírhedett troll, az “úgyis utáltok, mit erőlködjek” esztétikájú blogger) mit csináltam, és velem hogyan bántak.

És hozzáteszem, hogy hiába mondod szépen. Ha nem az ő nótájukat fújod, kirekesztenek. Balogh Zsófi, Gulyás Márton, Betlen Anna szépen mondták, nem trollkodnak, nem személyeskednek soha. Mind balos genderkritikusok, és ugyanúgy ki vannak átkozva, például a Momentum által is.

A Háttérnek annyi értelmes dolga lehetne. Kampányolhatna a biztonságos szexért, a HIV veszélyeire hívhatná fel a figyelmet, de ők vádaskodva tagadják a HIV-fertőzöttség betegség-voltát, mert van már prep (megelőző szer a nem fertőzötteknek, hogy szex közben védve legyenek, ne kelljen óvszer) és a vírusnullázó szer is (a fertőzötteknek), abban van a pénz. És “love is love”, vagyis őket ne korlátozza és ne véleményezze a “ciszheteronormatív”, unalmas, misszionárius pózban szexelő többség. (Így, ezért halt meg Homonnay Gergely.)

A segítségnyújtásban … számos civil szervezet is aktív.

Ilyen a Háttér Társaság is, amely rendelkezik külön HIV/AIDS-programmal. „Ezek a szolgáltatások nem csak az LMBTQ-közösség tagjainak állnak rendelkezésre” – hangsúlyozza a beszélgetés elején Waliduda Dániel, a szervezet egyik önkéntese.

https://wmn.hu/ugy/61449-egy-hiv-vel-elonek-nem-a-hiv-a-legnagyobb-problemaja-hanem-a-tarsadalom-tudatlansaga

Ízlelgessük ezt a címet. “Egy HIV-vel élőnek nem a HIV legnagyobb problémája, hanem a társadalom tudatlansága”. Nem a tudat, hogy mostantól ő is fertőzhet, folyton figyelnie kell monogám kapcsolatban is, és élete végéig orvoshoz kell járnia, méregdrága protokollt követnie, naponta gyógyszert szednie – egy simán megelőzhető fertőzés eredményeképpen. Ezek sem problémák, dehogy, viszont a társadalom a hibás:

A szexualitásban is megőrzendő emberi méltóságot, autonómiát is hangsúlyozhatná a Társaság: ne engedd, hogy rádumáljanak, te döntesz, csak abba menj bele, ami neked is jólesik. Dehogy mondanak ilyet, ha a groomingot, a pedofíliát, a biztonságot felveti valaki, azonnal összemosásról kiabálnak. Aztán, feministákkal szövetségben (mikor állnak Kia nőkért? visszafele meg elvárják) tiltakozhatnának az elembertelenítő pornó és szexipar ellen – az ellenkezőjét teszik, vagy nem beszélnek róla, vagy promózzák. Le se szarják a nők jogait. Kiállhatnának a gyerekek átszexualizálása ellen, de iskolákba akarnak menni, “a kamaszok lelki egészsége” érdekli őket.

*

Háromféle résztvevője volt a konferenciának:

A búbánatos előadó egyetemi közegből, “szakmai” szervezettől: kreditet, továbbképzési pontot, előadói díjazást begyűjteni jött, meg jóemberkedni. Róluk általában nem üvölt különösebb nyomor, kallódás (a család mellett két-három állásban dolgozó, lerohadt magyar középkorúságon kívül). Eddig nem vetettem meg őket mélyen, most már igen. Másnap, a szociális munkások szekciójában a rangban-pozícióban-gittegyletben mámoroskodó, örök fontoskodó egykori dietetikus, Meleg (!) Sándor is előadott, aki nemrég (és életében először) a Telex révén vált híressé, amikor aljas módon ment neki Iványi Gábornak. Most is profi módon rögtön tódult vigyorgófejezni a facebookomra, gyöngytyúk-takony. Szóval ez a típus lehet ugyanolyan nárcisztikus és gonosz is, mint

az aktivista: semmilyen karrier, önmegvalósítás nem jött össze, nincsenek barátai, kapcsolata, súlyos megélhetési, mentális problémákkal és magánnyal küzd. Ami pénze volt/lehet, azt az önmegvalósítás (identitás) külsődleges hangsúlyozására költötte (akár éhezés árán is). Néhányan “projektkoordinátorok” lesznek a gittegyletekben.

A gyanútlan érdeklődő: őket döbbentette meg igazán a jelenet, és valószínűleg simán elhitték, hogy én csináltam a botrányt, és valami borzalmas az a pár sor a blogról (lásd fent). Van munkája. Fogalma sincs, mi zajlik, a szivárvány nemes ügy, egyszer benedvesedett egy nőtől, tehát ő bi és “érintett”. A gonosz kormány nem hagyja ezeket a nagyszerű embereket élni satöbbi.

És még egy adalék “a transzneműek ellehetetlenüléséről”. Emlegették a konferencián dr. Bordás Noémit, “a transzneműek angyalát”, hogy őt is kéne hívni. Amint felocsúdott a járványból, a főleg orvosi tranzícióval és annak előkészületeivel, esztétikai kezeléseivel foglalkozó Halas Medical Kft. adózott eredménye ennyi lett, ezer forintban: