Mi, akik sokat tanultunk magyarul, olvastuk a Nagy Nyelvteremtőket (Károli, Pázmány, Vörösmarty, Arany, Kosztolányi, Ottlik, EP…), kiismertük a rétegeket, stíluseszközöket, archaizmust, hajlékonyságot, játékokra és iróniára képesek vagyunk… sokszor bele se gondolunk, hogy másoknak viszont a nyelv pórias eszköz, nem a főjó. Pocsolya, amin át kell vergődni. Nem bővízű lubick. Vagy éppenséggel küszködés neki – és ő nem, nem fogja érteni a finom árnyalatot. Sőt, ideges lesz. Minek ez? Bézik módon rendőrködik, elütésekre csap le. Mást nem tud.

Most épp ezen dühöngött egy szülőtárs:

Be szép vagy, be nagyon illel leventének…

Hogy az aranyjános nem tudott magyarul, mert illesz. (Mondjuk már az is valami, hogy rájött a tőre.)

Én használom a nyelvet, ahogy élvezem, amennyire nekem elég (az pedig sok). Úgy, ahogy engem elszórakoztat, amitől én kielégülök. Nem szoktam arra számítani, hogy mások nem értik, ismerik a magyart ilyen szinten, mert ezt előre tudni gőg. Hát hiszen ugyanaz az anyanyelvünk. Nem vagyok én olyan extra. Magamról nem tudtam, mennyivel több ez. Rám mondják, hogy prolizok. Hogy ableism, elitism az, hogy ennyire bonyolultan írok. Mert nem gondolok bele, hogy valaki disz-, vagy nem volt ilyen háttere.

Én pont hogy demokratikusan és kissé naivan feltételeztem róluk, hogy ők is okosak, épp azért, mert a saját okosságomat nem láttam, átnéztem rajta. Pont hogy nem voltam tisztában azzal, hogy nem értik. Nem volt jó magyartanáruk, nem olvasnak. Nem fontos nekik a szépség, a játék. Nem szeretik az elemelt, kétértelmű, blikfangos használatot.

Én meg meghalok az unalomtól ezek nélkül.

Nem csak azért nem tud úgy magyarul, mert nem olvasott annyit. Hanem mert nem úgy, nem arra használta a nyelvet, mint azok, akik pontosan érzik, mi pázmány, mi finnugor, mi nyelvújítás, mi tükörfordítás, neologizmus. (A magyar szak sem elég. Megszállottnak, alkati magyarosnak kell lenni erős egyetemen.)

Sokkal korlátozottabban beszélt, és kevesebbféle szöveget látott. Neki a nyelv funkció, nem esztétika, és ezért, vagy már eleve is, ma már inkább néz.

A vizuális kultúra mohón őt is zsebre tette. A sorozatokban pedig sablonmondatok vannak. Elhal az agya is, pár séma, sztereotípia marad a saját gondolatai helyett. Soha többet nem lesz türelme olvasni.

Aki érti a szintaxist, az tud helyesírni, ebben az értelemben is:

tanuljunk magyarul! 7. — kérdezte, hogy ide kell kérdőjel?

Pontosan érzi, mi a szerkezet, mi a főmondat, mi “kormányoz”, és nem rontja el a mondatvégi írásjelet.

Hány olyan, okosabb olvasó is volt, aki…. mondjuk írom, a zöld égbolt, és rákezdi formállogikailag, hogy az égbolt nem általában zöld, nem helyes a névelő, ahogy írom, az különben is csak olyan fényviszonyok között… így kibelezni…!

De van magasabb szintű értetlenkedés is: “Ti, leányok, ne tegyétek. (…) A szenvedés nem ára és nem fedezete semminek.”

de nekem első

És odabiggyeszti ezt:

Nem átallom a leányoknak szóló jótanácsot némiképp kivetülésnek érezni… aki megégett, mindenkit félt a tűztől. Ez meg: “nem, a szenvedés nem ára és nem is fedezete semminek” nekem olyan lózung. Nem muszáj így lennie, és nem muszáj ellenkezőleg sem lennie, ez csak a nyelv keltette illúzió: van értelmes és értelmetlen szenvedés, tanító és butító szenvedés, megédesülő és örökre keserű szenvedés, elátkozó és megváltó szenvedés. “Életem legsúlyosabb pillanatai” többnyire tanulságosak. 

Mire én nyelvileg indoklok:

Hozzávalók: …10 dkg vaj. “A” vajat mikrohullámú sütőben felolvasztjuk… érted, nem a világ összes vaja, szenvedése, hanem ez a bejegyzésben taglalt, érthetetlen és értelmetlen, mások kíméletlenségéből fakadó szenvedés, amiről írtam. Ez nem, ezt hiába viselem, ettől csak kevesebb vagyok az ő szemükben…

(És amit csak most értettem meg, odaírta a saját szenvedéseit, amikor tanult belőle… de hát ő volt a fasz, az agresszív, az alkoholista, a behízott. Engem meg bántottak, fosztogattak a mohó rokonok. Nem nyelvileg értette, amit írt. Nem nyelvileg nem értette.)

Csodás ember volt egyébként is, rendszeresen dühöngött nekem (rajtam) e-mailben. Álokos. Argh, amióta igazi okos a szerelmem, és beszélgetünk örökké, mennyire kevés lett minden álokos!

Az a jó, hogy nem frusztrált. Nem, nem szoktam arra gondolni.

És ugye a porszívózó görög nők, bálázzák a mustot… akik ezeket nem értik, és elkezdenek vérkomolyan vitázni a posztról. Vagy ezt, hogy ez poén volt. Ha érted a nyelvet, érted a világot. A dolgok helyét. Egy Ujpétert (ő rendszeresen és keményen nyelvparodizál). Nem kell rágódnod, hogy ez poén-e!

Nincsen mondjuk illúzióm, hogy mindaz, aki nem akad fönn egy fura megfogalmazásomon, nem kezd korrigálgatni összevissza, az biztosan mindent tökéletesen ért. Talán csak hallgat, csendben őrli, átsiklik rajta, elengedi, amit nem ért. Magában dühöng.

Néha, visszaolvasva én se értem régi mondataimat, megjegyzem.

Szóval, nem tudom, alálövök-e most a szinteteknek, de van az, hogy:

Állatorvos lévén…

és az, hogy 

Állatorvos létére…

Vajon az én olvasóm tudja, melyikhez dukál ez a befejezés:

…nem ijedt meg a vér látványától.

és melyikhez ez:

…elájult a vértől.

A lévén annyit jelent: vanva, vagyis a létigének a határozói igeneve, ami állapothatározószerűség lesz a mondatban, kb.: “mivel állatorvos volt, ebből következően logikusan”, “állatorvos volta miatt”. Van róla poszt is:

tanuljunk magyarul! 9. a lévén révén kemény kioktatósdi a kommentben…

A másik a létére, az viszont azt jelenti: “annak ellenére, hogy az volt”, “pedig állatorvos volt, és mégis/mégsem”.

Az egyik magyarázza, a másik meg szembeáll vele. Itt egy példa a téves használatra: “Mit hisztizik pasi lévén?”

Írjak ilyeneket?

*

A sorozat további darabjai:

csakazolvassa.hu/tag/tanuljunk-magyarul