emigrációs pszichózis

Az emigrációs pszichózis kifejezést Komoróczy Gézától kölcsönöztem, aki megfigyelte és le is írta, hogy a délibábos (sumér) nyelvrokonságot felfuttató szerzők, mint Badiny-Jós Ferenc és Bobula Ida 1. nem értenek a nyelvészethez, teljesen más a végzettségük, 2. sok éve más kontinensen élnek és onnan “magyarkodnak”, ez utóbbit nevezte ~nak.

MGP-nél olvassuk: Párizsban meglátogatta, jaj, de nagyon meglátogatta (a többi a könyvben!) a Folies Bergère egyik császárát, Michel Gyarmathyt, a Balassagyarmatról elszármazott színházi díszlet- és látványtervezőt, “a szépség zsarnokát”. Főúri életvitelt élt, híres buzi volt, és közismert sztárallűrjei voltak.

Az élet császára volt a fény városában, de a szülővárosa hiányzott neki. Meg is verselte honfibúját:

Most Párizsban lakom.

Szép város az, kérem…

De hát, Balassagyarmat. Te…

Sokkal szebb vagy… nékem.

Az egész sztori csodálatos, olvassátok el.

Michel úr honvágya és hazatisztelete mondjuk pont az ellentéte annak, amiről ma írok. Habár, ha nem vers (és nem az), akkor ez is pszichózis.

Az van, hogy emberek mindenféle okokból kiköltöznek külföldre. Ez régen is így volt, ott találták meg a számításukat, vagy a szerelmük miatt.

De most többen. Tömegesen. És a másik különbség, hogy ott megőrülnek.

Ennek az őrületnek pedig a napi netezés, önmegosztás révén mi, a nyomorú itthonmaradottak, a tanúi leszünk.

Hú, de nagyon éreztetik, hogy 1. nekik ott milyen jó, 2. aki itthon rohad, az a) gyáva, b) selejt.

Nem tudnánk mi mosogatni valami londoni bárban. Nem vagyunk ehhez elég bátrak vagy kvalitásosak.

Eleinte persze nekik is menőség a kiköltözés: jobb élet, kaland, pénz, a szabadság levegője! Ott kolbászból van a kerítés, mint az köztudott. Irigykednek majd a faluban. Itthon hagyhatják a rohadó emberi kapcsolataikat, visszautasított állásjelentkezéseiket. Az idegesítő szüleiket, adósságukat, exüket. Van, aki a gyerekeit is.

Aztán ott persze nem találják a helyüket, béna albérletekben élnek, még a legtoleránsabb országban is idegennek számítanak. A nyelvet nemigen beszélik, kiszorulnak a közösségekből, általlában órabéres alkalmi melójuk van, vagy az idősgondozásnak nevezett, hájpolt szörnyűség, ami jellegzetes keleti üzem nyugaton, riasztóan hasonlatos a prostitúcióhoz (a kilencvenéves bácsi ugyanúgy felszólít, hogy verd már ki neki), csak nem kell hozzá jól kinézni.

És nincsen anyanyelvi közeg. Aminek a jelentőségét akkor érted meg, amikor elveszíted. És nincsen csirkepaprikás, túró, mák és rétes.

Rideg falú albérleteikben unatkoznak. Na és akkor kezdődik a Nagy Dráma. Lógnak a neten, egyre többet facebookoznak, keményeket posztolnak, és lassan felépítenek egy filktív valóságot, amelynek az a célja, hogy megvigasztalja őket.

Az, aki nem utazott turistaként sose, most ámul-bámul, hogy hűha, itt aztán bájos kerti törpék vannak ám, az angolok meg tényleg teáznak, tényleg ötkor! És volt egy helyi, aki szóba állt vele és kedves volt! Nahát. Ez az, ami nincs itthon!

Két ilyen ízes-lelkes híradás közé az elszármazott hős beszúr némi Orbán-ellenes sopánkodást. Honvágy ellen a hazagyalázás mindig beválik. Ha szavakból megteremti, hogy itt micsoda pokol van, akkor rögtön elviselhetőbb neki ott.

Amúgy nagyon meggyőzőek. Néha még el is hittem nekik. Mindenki kiköltözik, az összes fiatal elmegy, a munkarő színe-virága, bezzeg ott élhető a lecsúszás is. Csak az marad itthon, akinek nincs esélye kint munkát találni. Nem mer belevágni, nem beszél nyelvet.

Hát vagy az marad, aki elég jó, hogy itthon is normálisan megéljen a tanult szakmájából, és nincs mi elől menekülnie.

Persze van, aki meghívott kutató matematikus Saarlandban, ceus doktorjelölt Bécsben, banki középvezető Genfben, és így ötször meg hússzor annyit keres, mint amennyit Magyarországon tudna. Meg vannak, akiknek a szakmája, szakiránya, egyeteme alig létezik itthon, vagy abban a szakmában itthon nagyon alacsony a karrier plafonja. Olyan is van, aki a külföldön munkát találó vagy külföldi házastárssal költözik. Meg a diplomaták.

De a tömeg, aki a facebookon a magyarországi viszonyok ellen háborog, ott kinn takarító, pizzafutár, pincér, mosogató meg ápoló lesz. Sodródik, középkorú, nincs szerelme*, és nagyon dühös. Ezért aztán agresszíven igazságot oszt. Én nem tudom, kik, mik voltak ők, míg itthon éltek, de ha elnézem őket, a humortalan, pátoszteli bejegyzéseiket, egyszer csak elkap az érzés, hogy inkább a java maradt itthon. Az ment ki, aki annyira béna, hogy nyugatias szociális háló és tolerancia kell ahhoz, hogy le ne csússzon végleg.

Szóval létezik olyan szemszög, ahonnan nézve a valóság úgy néz ki, hogy a java maradt itthon. Aki ért valamihez, akinek működő emberi kapcsolatai vannak, aki el tud utazni alkalmanként külföldre, hogy világot lásson.

Vagy aki nem tud Magyarország nélkül élni. Bölcsőd az s majdan sírod is.

Az emigrációs pszichózis látható reprezentánsai Orbánra kenik a döntésüket, a szabad döntést, hogy inkább kint akarnak boldogulni. És éhesek a magyar szóra, a hasonló sorsúakra, mindenre, amit csak a haza nyújthat. Menekültként, sőt, politikai menekültként tekintenek magukra attól, hogy joguk és lehetőségük lett szabadon költözni, ott kinn akár busás juttatásokat is igénybe venni. Igen, ami húsz éve még az volt, hogy szabad munkavállalás, Erasmus, azon ezek a középkorú emberek elkezdtek drámázni.

Például Ágoston László, aki minden mellé odaáll, ahol megszimmant egy kis áldozatszagot, egyben azt is hirdeti magáról, hogy ő poliamoria-hívő.

Játszuk (sic) itt a kis szaros Patyomkin-álmunkat, amiben Magyarország erősödik. Csak elmenekülnek a legjobbjaink, a fiatalok kétségbeesve szedik magukra az angol akcentust amíg az itthon maradó 18 év alattiak kb két százaléka akar demokráciában élni. Miért is akarna? Azt se tudja, mi az!

(…ez az adat honnan van, drága művész úr?)

Zsolti! Hiányzol! A francba is, Andi! Értem én, hogy London, de mikor fogjuk megcsinálni azt a Gianni Schicchi díszletet, amit ígértél??? Misi! Te voltál a legjobb barátom tizenöt évig és most azt se tudom, élsz-e tőlem ezer kilométerre! bedöglött a skype is, szemét Orbán! tudod, Leslie, aki akarja tartani a kapcsolatot a legjobb barátjával, az tartja Zsuzsi! Szívesen látnálak, de most nincs időm repülőre szállni! Zoli! Igen, én is tudom, hogy itthon majdnem éhen haltál… és ott is

Egy bukott karrier hangja ez, ne tévesszen meg senkit. Aztán folytatódik az önimádó, álértelmiségi nyavaly:

Basszátok meg az egyetembezárásotokat. Basszátok meg az erősödő Magyarországotokat. A barátaimat akarom, de csak hányásízű kommentelőket kapok helyettük. nem kéne megenni a kommentelőt, így is jó húsban vagy A hazámat akarom, de csak apám kádári diktatúráját kapom helyette. kádári, BAZZZ

Nem én kiáltok! A föld dübörög!!!

Fú, jól megmondta, nem? Én egy kövér, szöveggyűjtemény-műveltségű, hihetetlen szerény íráskészségű fontoskodót látok, aki éhes a léjkokra, és akinek icipici provokáció elég, hogy fennakadt szemmel tahónak nevezze azt, aki nála jóval értelmesebb.

Amit a facebookon kínjukban, unalmukban és sértettségükben előadnak, a behergelt álvalóságuk, az segélykiáltás: szar az életem, szorongok, más se érezze jól magát, merorbán. Olyan emberek, akik soha nem tettek semmit másokért, hirtelen nagyívű politikai víziókat fogalmaznak meg szolidaritásról, szakértelemről, civilségről, ksiebbségi jogokról, közösségi létről. Már-már politológusként nyilatkoznak. Ha épp nem kiküldött járványügyi szaktudósítóként, mintha egy toszkániai lakásba zárva ő többet látna a világból. Nincs már semmi Magyarországon, megfojtotta Orbán meg a NER… Mintha érdekelné őket.

Miért ilyen hangosak? Miért lesznek messianisztikus oldalaik, csoportjaik? Mert szarul érzik magukat. Itt is, ott is, mindenhol és mindenképp. Ezért kell posztokban rikácsolni és mindent érzelmileg megközelíteni.

A facebook dominálta közhangulat egészen abszurd lett mára, ahogy ott a szellemi csőcselék ünnepli magát és előadja a jóembert, rendőrködik mások szavai, véleménye fölött, kipécéz magának embereket. 2020 a tébolyig fokozta ezt az önhergelő jelleget. A mindenen hisztiző, érzelgősen pánikkeltő vagy csak hamisan ájtatos oldalok szerzői feltűnően gyakran élnek kettő-hat-tíz éve külföldön, de ott nem igazán találják a helyüket.

A facebookos őrjöngésnek vége lesz nemsokára, ez az éra el fog bukni, annyira önmaguk torzképei lettek. Lassan megszületnek az uszítás, a bully ellen a szabályozásook. Nincs gondolkodó ember, aki ezeket az uszulásokat komolyan vegye. Az biztos, hogy félrevezető a külföldről okosak véleményei alapján ítélni meg a magyar és a kinti életet, vagy bedőlni a “tanácsot adok neked, hogyan lehetsz te is cseléd” felhívások alapján az új életbe belevágni.

Éljetek értelmesen.

* Épp arról is írok, hogy kell-e párkapcsolat az értelmes élethez. Nem lesz normatív.

32 thoughts on “emigrációs pszichózis

  1. Magyarország élhetetlen, jogállamiság nincs. Ezt a rokonok, régi barátok életén látom. Vidéken munka se nagyon. Kinn élek 15 éve, a határ jobbik oldalán, Vas megyeszékhelye 40 perc, így itt is vagyok meg otthon is. Színházba járok át, meg töpörtyűért. Lepusztult a város odaát, de a határt átlépve az országban minden (utak, házak, falvak) Ha nem férjhez jöttem volna ide ki, akkor maradtam volna, vagy ki tudja, lehet később jövök ki. Odahaza jó életem volt, bár nem láttam huszonévesen át a politikai rendszert, védett közegben, értelmiségiek között éltem, dolgoztam.
    Itt vagyok, de nem érkeztem meg, pedig túró van, meg mák is, sőt gesztenyepüré is, de a nyelv soha nem fog menni úgy, színesen, kifejezően, árnyaltan mint az anyanyelvem. Osztrákok között így idegen maradok, az itt élő magyarok (van kivétel azért) meg hát olyanok amit itt a posztban írtál.
    Nem tudom, ha a határ másik oldalán élnék mennyivel lenne könnyebb, jobban megtalálnám-e a hangot másokkal. Van egy egyre erősödő introvertáltság és rezignáltság bennem. Anyagilag itt jobb, vagyis biztonságosabb talán,
    Itt is sírnak és hangosak facebookon, otthon is, nem látok különbséget ebben, mindenki lassan őrül meg, tendencia nemzetközi szinten.

    Kedvelik 2 ember

  2. Fogalmam sincs, milyen fórumokon miket írnak idegenbe szakadt hazánkfiai, mert nem olvasom, de ha körbenézek a barátaim között, azt látom, hogy csak az nem jön haza, akinek valami miatt mégis bejött, jól beszéli a nyelvet, nem zavarja, hogy idegen, mert megbecsülik a munkáját, és van egy faktor, ami itthon nem stimmelt, kint meg jó, és ez mindent visz. Biztos nem reprezentatív, amiket most példának felhozok, nem is a saját életem, biztos van benne torzítás is, ahogy mesélik, de szerintem valami miatt mégis tipikus expat mindegyik.
    De pl. van egy pár, ők pontosan tudták, hogy esküvő után Anglia és mosogatás, spórolás, két év után hazajöttek, vettek egy lakást Győrben hitel nélkül. Itthon erre tanári és szociológus kezdő fizetéssel az esélytelenek nyugalmával vártak volna valamelyik anyós házában. Eszükben sincs máshol élni, egyszerűen használták az EUs útlevelüket, hogy megalapozzák a jövőt.
    Van olyan is, aki azért ment ki, mert Magyarországon a félig magyar, félig külföldi származású férjét folyton basztatták az ázsiai kinézete miatt, holott itt született, anyanyelve a magyar. Döbbenten látják minden évben a különbséget, mikor Londonból hazalátogatnak, mert a nagyszülők kíváncsiak az unokára. A barátnőm meg olyan képzéseken vett részt, amik itthon nagyon rosszul vannak szervezve, iszonyú provinciális urambátyám világ, és nem volt kedve évekig szopni vele. Angliában elvégezte, és kb ugyanolyan alacsony bérért dolgozik a szociális szférában ott, mint itthon, viszont vannak hozzá normális bizonyítványai. Nem élnek jobban, mint itthon, de legalább el tudnak vegyülni, teljesen egyenrangúként léteznek London egyik olyan külvárosában, ahol sok-sok bevándorló lakik, és ez a budai villában érzelmi nyomorban felnőtt barátnőmnek eléggé bejön. Egyelőre.
    Aztán ott a keresztapám lánya, aki ideig-óráig elkutatgatott biológusként hazai cégeknél, de mikor a madisoni egyetemre meghívták előadni olyan fizetéssel, hogy egymaga eltartotta az egész családot, nem habozott. 6 éve élnek kint, eszében sincs hazajönni. Soha, egyetlen nyivákolós kommentje sehol nem született, szinte nincs is fenn a közösségi hálón, mert van valódi élete, ami jó. Mondjuk találtak a férjével olyan buddhista közösségeket, amilyenek itthon nincsenek, és ez nekik fontos.

    A többiek, akiket ismerek, hazajöttek. Vagy azért, mert a jólétet felülírta az anyanyelv utáni vágy, meg hogy a gyerekei magyar iskolákba járjanak. Van egy kollégám, tök jó sportkarriert futott be Németországban, idén jött haza, mert azt mondja, 13 év alatt annyira elmagányosodott, hogy nem ismert magára. Kell neki az itthoni közeg, lubickol benne, amíg nem volt ilyen durva lezárás, színházba járt, romkocsmába, és rettentően élvezte.
    Én egy teljesen új világba csöppentem, mikor felvettem a kapcsolatot huszonéve nem látott unokatesóimmal. Peruban nőttek fel, aztán Olaszországba költöztek a gazdasági válság idején. Az egyik azóta hol itt él, hol ott, mert a felesége diplomata, a másik letelepedett Bécsben, ahol hozzáment egy Olaszországban felnőtt bajor férfihoz. Mindketten min. 4 nyelven beszélnek, két alapdiplomájuk van, amiket továbbfejlesztettek, mindig megélhetésnek megfelelően. Szerintem csak nekünk, magyaroknak ekkora deal a külföldi élet, ők rengeteg expattal tartanak baráti kapcsolatokat, és kicsit beleláttam abba, hogy mi itten mennyire be vagyunk gyöpösödve. Mert hiába járhatnánk a világot, akár csak tapasztalatszerzés vagy egy-két év látókör-tágítás miatt, ha egy idegen nyelven a többség képtelen megtanulni, mert rohadt lusta (igen, ezt határozottan állítom, tapasztalom nap mint nap a diplomamentő csomag országában, ahol évről évre butulnak le a nyelvvizsgák követelményei), hiába megyünk el valahova dolgozni azzal a reménnyel, hogy majd ott magától ránk ragad a nyelv, mert a futószalag vagy a pizzériakemence mellett nem fog. Hiába lehetne ösztöndíjakra pályázni, az továbbra is keveseket érint, mert bele kell tenni a munkát.
    A többiek vagy itthon maradnak, rinyálnak, sírnak, és igen, ahogy írod: lehetne jó életük itthon is, de nincs. Vagy kimennek, és a tájékozatlanság miatt azonnal beleharapnak a csalódásba, ami borítékolható, mert önmagukat vitték, nem lettek más emberek idegenben sem.
    Én sose szerettem volna külföldön élni, de azt sajnálom, hogy nem tudtam az alapítványok bénázása miatt önkénteskedni még gyermektelenül Írországban, oda nagyon vágytam. Hiába illeszkednék be, mert valamennyire képes lennék, hiányozna az itthoni közeg, mert van jó életem, szép az országom, iszonyú sok helyre még itthon sem jutottam el, és azt figyelem, hogy tanárnak lenni nagyon kevés kivétellel kb mindenhol ugyanakkora szívás, mint itthon. De semmire nem cserélném el. És a seattle-i táncháztalálkozó nem ugyanolyan, mint itthon.

    Kedvelés

  3. Köszönöm.

    Majdnem tíz éve élek kint, én ezt gyerekként meg tizenévesként már önmagában izgis, vágynivaló dolognak láttam, voltak nem magyar származású osztálytársaim, és lenyűgözött ennek az élethelyzetnek a különlegessége, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, én enélkül is különcnek számítottam, a valóságban inkább beolvadni igyekeztem, persze sikertelenül.
    Azért tizenhat meg huszonkét évesen valami egzotikusabbat keépzeltem el magamnak, próbáltam is úgy navigálni a lehetőségek közt, erasmus, gyakornokcsereprogram, nyelvtanulás, aztán a válság közepén kikötöttem azon maroknyi európai országok egyikében, ahol (még) létezett valós és fizetőképes igény a frissen szerzett diplomámmal járó készségekre. A tetejében sikerült viszonylag hamar és alaposan összegabalyodnom egy nemitteni nemmagyarral, azóta is töprengünk, hogy mi legyen velünk, mert mennénk is innen, meg nem is, de bárhogy csűrjük-csavarjuk, mindig az jön ki, hogy ittmaradva járunk legjobban, és nem csak anyagilag (bár az a legnyilvánvalób).

    És ez egy tipikus történet: volt, hogy több volt évfolyamtársam dolgozott itt, mint Budapesten (na jó, szakmában mármint, tehát a gyorstalpalós személyi edzőket nem számítva), és tele vannak a munkahelyeink hasonló felállású, mindenfelől származó keverék párokkal.
    Igen, az expatok külön állatfaj, és nem csak a magyarok. Semmi romantikus, bátor vagy grandiózus nincsen benne, ugyanolyan mindennapi mindennapi élet, mint bármelyik másik, csak gyakran per default sztorivá van keretezve.
    Az expatok gymással lógnak leginkább, egyrészt mert a helyiek jobban idegenkednek tőlük, másrészt mert a helyiek remekül megvannak a meglévő emberi kapcsolataikkal, nem törik magukat újakért, harmadrészt mert a közös élethelyzet megértést, bajársiasság-érzést teremt.
    Vicces módon mindkét duma remekül megy, akár egy beszélgetésen belül is: a bezzeg nálunk otthon plussz a helyiek lesajnálása, ők nem is tudják, hogy máshogy is lehet, MAJD a nyomorlicit, kinek a hazájában uralkodnak tarthatatlanabb állapotok (szegénység, korrupció, beszűkültség), hol lehetetlenebb élni. És olyan, mintha minden népnek kb ugyanazok lennének a sztereotiípiái a legjobban látszódó bevándorlòiról vagy kisebbségeiről, és mindenhol ugyanazt vetnék az expatok az őshonosok szemère. Mint egy beragadt lemez.

    Igyekszem nem nyígni, ha szorít valahol: ezt én választottam, látom az előnyeit és látom a hátrányait, sok van mindkettőből, és én döntöttem úgy, hogy ez nekem deal. Az ismerőseim, akik meg el sem jöttek, vagy hazamentek, máshogy vonták meg a mérleget, és látom, hogy miért.
    Persze hogy van szerepe annak is, hogy milyen a közhangulat, a politika, a korrupció egy országban, és persze, hogy vannak, akiket ezek a munkájuk természetéből adódóan közvetlenebbül érint, de én csak nézek bután, amikor a gazdag országban külföldön élést politikai tettként mutatja be valaki, meg kívülállókènt pofázik bele abba, hogy mi legyen otthon, hát hogy jöjjek én ahhoz?

    … Meg különben is, hová lenne akkor az erkölcsi alapom, hejj, amivel lendületesen orrára suhintok minden Magyarországot vagy általában a régiót nagyokosan, félinformáltan kritizáló jóllétben felnőtt ismerősnek, hogy “nektek könnyű, azt képzeled tán, ti abban a helyzetben olya jobban csinálnátok?” Ugyehogy.

    Kedvelik 1 személy

  4. Egy, max. két évre terveztem maradni. Kalandvágy, nyelvtanulás, meg persze menekülés is. Az ittlétem 6. napján aztán megismerkedtem a késöbbi férjemmel, és borult minden. Lángoló szerelem, drâmai (de annál élvezetesebb) szakítás az otthoniakkal. Több okból sem jöhetett volna szóba, hogy bármelyikünk országában vagy egy harmadikban éljünk együtt, úgyhogy kizárásos alapon maradt Anglia. Hogy beilleszkedtem-e? Hât a meghasonlottság érzését valószínüleg sose leszek képes teljesen feloldani, de én alapvetöen már ide tartozom, nagyon régóta. Ahogy múlik az idö, egyre kevésbé értjük egymást az otthon maradt családtagokkal. Nem azért, mert ez itt a Kânaân, nekik meg milyen szar, csak annyira más az értékrend, a gondolkodásmód, az életstílus, egyre nehezebb kapcsolódási pontot talâlni. És hát ahogy nem a vérségi köteléken múlik egy kapcsolat minösége, úgy nem is az egy nemzethez való tartozáson. Az hogy ‘jé, te is magyar, én is, honnan, mióta és mit csinâlsz itt, valamint hol a legközelebbi magyar bolt😂’ egy beszélgetésre elég, többre aligha. Többségük egyfajta magyar közösségi buborékban él (ahonnan min. gyanakodva kukucskál ki néha a nemmagyarra) és olyasmikkel küszködik, amikkel én nem, vagy mâr nagyon régen nem. Udvarias vagyok meg kedves, de öszintén szólva nem nagyon tudok velük mihez kezdeni. Az itt töltött évek alatt egy magyar barátnöm volt (meg két angol és egy nigériai). Anyanyelv. Igen, ez elemi, csontig hatoló, valszeg a meghasonlottság egyik fö forrása. Ezért is határoztam el anno, hogy márpedig én megtanítom a gyerekeimet magyarul, ha törik, ha szakad, eleve nem is lettem volna képes az anyaságomat más nyelven megélni. De ez sem elég, így is hiányzik a magyar közeg, akár egy hónap is eltelik anélkül, hogy egy másik felnöttel magyarul beszélnék. Amikor is jön a ‘szia-hogy vagy-nâlatok is esik’- mélységü társalgás😂

    Kedvelés

  5. Érdekes ez. Talán kicsit generációs különbség is, mi voltunk az a generáció, aki még kisgyerekként érte meg a rendszerváltást és jól megtanult angolul már a suliban. Az én egyetemi évfolyamtársaim fele kiment, fiatalon, nem doktorandusznak vagy nem valami nagyon fain helyre meghívottként, de nem is mosogatni, akinek diplomája, jó szakmája van, azt felszívják pillanatok alatt és hamar jó helyre jutnak. Sokan visszajöttek harminc körül/után, családalapítási tervekkel vagy a már meglévő kisgyerekkel, hogy magyarul neveljék fel (akinek magyar párja volt), aztán vagy maradtak, vagy kimentek újra. Van, akinek van honvágya, van, akinek nincs – akkor lesz necces a kérdés mindig, amikor jön a gyerek és szembe kell nézni újra sorskérdésekkel. Több ismerősömnek is Bécs lett a kompromisszum egyébként, szeretik nagyon. És ebből a szemszögből azért kérdés tényleg, ami piszkál engem, hogy bátorság-e, rátermettség-e ez tényleg, és rossz-e nekünk (és a gyerekeknek), hogy mi nem indultunk útnak, mert ez nem a “harmadmagammal lakom egy lyukban, mosogatok és max az afrikai másik mosogatóval tudok beszélgetni, hogy “rámragadjon az angol” és cserébe elveszítem az identitásomat” történet, amiről a cikk szól. Van egy ilyen réteg is, tényleg nagyon irritáló, ahogy a netet használják, de az ostobácskák itthon is ostobácskák lennének. Szaktudás, kitartás kell, ha valaki boldogulni akar, itt is, ott is.
    Na de én látok egy jelentős korosztályos plusz kicsit fiatalabb réteget, aki tényleg szaktudással, nyelvtudással megy ki (amit itthon szerzett meg az államilag támogatott rendszerben, by the way), kimondottan fiatalon és lesz ott az a középosztály, ami itthon annyira hiányzik. Ebből a szemszögből nem mondható, hogy a java maradt, bár értem, hogy kikre utal a cikk. (építész, orvos, mérnök, informatikus, diplomás szakápoló (nem öreg néniket gondozni), óvónő (pedagógiai állás német állami oviban), gyógyszerész, sőt zenész – mind a mi ismerősi-családi körünkből). Na, de ők nem is hőzöngenek a neten, van intelligenciájuk felépíteni ott egy életet barátokkal, kapcsolatokkal, továbbtanulással (nem nyelvtanfolyam, lol, azon már rég túl vannak itthon), szabadidős tevékenységekkel. Azt látom még, hogy az próbálkozik lelkesebben itthon, akit valahogy (főleg lakhatással) segít a család és kihagyhatja a “kis albérletért fizetek sok pénzt és nehezen jutok egyről a kettőre” kategóriát. Olyanokat is ismerek, akik szakmunkával, rendes bizonyítványokkal mentek ki (villanyszerelő, szakács (rendes, nem pizzasütő), ők pár év alatt nagyon jó pozícióba és fizetéshez jutottak. Három gimnáziumi osztálytársam is elég jól asszimilálódott mára, mind lányok (jó kérdés, hogy vajon ffiként hogy működik ez), fiatalon mentek ki (közvetlenül diploma után) idővel helyi párjuk lett (WashingtonDC, Anglia, Hollandia). Ők pl egyáltalán nincsenek emigrációs pszichózisban (de jó ez a kifejezés!) nem magyarkodnak a FB-n és évekig nem jönnek haza. Az egyik lánnyal pár éve találkoztam, aznap szállt le a gépe, talán emiatt, de komoly akcentus érződött a beszédén. Ő él Angliában, echte angol (kerekképű, szalmaszőke) férje van, egy dél-angliai városban laknak, egyáltalán nincsenek magyarok körülötte, az angol közigazgatásban dolgozik, a férje angol vezetéknevét viseli, a gyereke nem tud magyarul. Klassz csaj egyébként, jól járt vele Anglia.
    Tudom, ezek mind anekdotikus történetek, de az én látóteremben ezek vannak.

    Kedvelik 1 személy

    • Én úgy látom, ott még ostobábbak lettek. Itt csak kudarcos egyszeri emberek voltak, ott már, az önigazolás, az elidegenedés, a magány és a honvágy miatt ez tényleg pszichózis. Ennek olyan példái is vannak, mint Náray Tamás, akinek pár éves távon egészen világosan látszik a leépülése.

      Kedvelés

      • Igen, lehet. Idősen, dacból, kudarcos élettel kimenni nem hoz sok babért. Rendes nyelvtudás, szaktudás nélkül fiatalon sem.
        De Náray Tamás nem az én generációm. Én 83-as vagyok és tanult, rendes végzettséggel, az évfolyamtársaim fiatalon kimentek és bizony nem mondhatjuk, hogy a java maradt itthon. Aki kint be tudott kapcsolódni az egyetemi életbe (akár vmi kiegészítő szakképzésbe) illetve vmi ifjúsági mozgalomba, az sokkal stabilabb szociális helyzetet szerzett magának. Nem is tudom, idősebb korban ezt hogy lehet elérni, ha nincs helyi társad. Talán ha van kisebb gyereked, akkor az ő közösségein keresztül. Vagy leginkább sehogy. És akkor jön az elidegenedés meg a magány meg a hazai élet kukkolása, stb.

        Kedvelik 1 személy

      • Azért fogalmaztam úgy, hogy van olyan szemszög, és mindezt én azokon figyeltem meg, generációtól függetlenül, akik a facebookon igazságosztanak iszonyatos stílusban, ez a hashtag áldozat típus. Plusz megkülönböztettem a keresett szakmájúakat, meghívottakat az alkalmi munkásoknak meg cselédnek kimenőktől, akikkel ez a “prekár” helyzetük megutaáltatja az életet és az országot is, de az ottani viszonyokat nem annyira szidják, inkább (áttolás, hárítás) az óhazát. Én kevés kint élőt ismerek, vagy nem tartom velük a kapcsolatot, de szerintem sokkal többen függenek rá a facebookra, főleg ebben az átokéveben, az anyanyelv hiányzik nekik (érthetetlen a net korában, hogy miért nem filmekre, regényekre).

        Valójában nincs kedvem magyarázkodni a poszt miatt, sajnálom, ha valakinek rosszul esik, vagy az jön le, hogy én minden kivándoroltra gondolok, mert teljesen világosan meg van írva a poszt.

        Kedvelés

    • Lehet, hogy a tényleg nyelvtudás a kulcs. Ha vagy olyan intelligens, szorgalmas vagy igényes önmagaddal szemben, hogy beleteszed az idöt és energiát egy felsöfokú szintbe még mielött elindulnál, akkor ezzel annyi nyomorúságot meg lehet spórolni. Amikor én kijöttem, a kilencvenes években, még szinte mindenki igy indult. Most meg, ha segitséget kèrnek tölem az elindulók, de nem tudnak németül, leesik az állam. De ök azzal érvelnek, hogy most létkèrdés kivándorolniuk, én meg csak kalandvágyból jöttem anno, szerintük.

      Kedvelés

      • A nyelvtudás elengedhetetlenül fontos, bár a férjem úgy jött ki, hogy egy hónapot tanulta otthon a nyelvet csupán. Viszont itt heti 4X járt két évig munka után tanfolyamra, otthon az itteni filmeket néztük a vakoknak szóló felirattal és szótáraztunk keményen. Volt vmi partnere is, akivel összejártak beszélgetni (a fiú magyarul akart szerencsénkre megtanulni). Így hamar megtanult. Én elég jól beszéltem a nyelvet, így a hétköznapi dolgokat tudtam intézni itt és nem volt így probléma. Ha egyikünk Sem beszélte volna a nyelvet rendesen, nem jövünk ki. És a férjemnek határozatlan idejü munkaszerzödése volt – szóval nem a semmire jöttünk ki. Ha csak úgy nekiindulsz, bármely életkorban, szerintem nem szokott jól elsülni. Fiatalon még rugalmasabb az ember és kialakulhat valami ebben az esetben is, de minél idösebb valaki, annál nehezebb beilleszkedni.

        Kedvelik 1 személy

  6. 19 éve külfölön élek. Mi a férjemmel jöttünk ki, itt születettek a gyerekeink. Emlékszem az elsö hónapokra, mennyire magányos voltam (otthon igen széles baráti köröm volt), rengeteget sírtam. Aztán, persze, megismerkedtem emberekkel és jobb lett. Ezek az elsö ismerösök mind külfökdiek voltak (szlovák, albán, francia) és igazából csak a gyerekeimen keresztül ismertem meg az itteni “öslakosokat”. Voltak elötte is ismerettségek a munkám ill. az új egyetemi tanulmányaimon keresztül, de azok nagyon felületesek voltak. Most látszólag “integráltak” vagyunk: jó munkánk van, vannak itteni haverjaink, a gyerekeink kétnyelvüek. Én mégsem érzem magam itt otthon. Hiába a 19 év, másként gondolkodom, másként viselkedem, nem ismerem az itteni szokásokat még most sem teljesen. Otthon is nehéz egyébként, ott sem ismerem már a szokásokat teljesen, de gyorsan vissza tudok szokni az ottani életbe. Valahol a kettö között vagyok: itt még nem vagyok teljesen otthon (és sosem leszek), otthon már nem vagyok otthon (de ott hamarabb tudnék újra akklimatizálódni). Vannak ennek persze elönyei is. Én mindig szerettem kicsit kívülálló lenni, ami ebben a helyzetben elég könnyü. Mi nem vmi politikai okból jöttünk ki: volt egy jó álláslehetöség a férjemnek. Ki akartuk próbálni. Én pedig szintén fel tudtam itt építeni valamit, amire elég büszke vagyok, mert nem volt könnyü. Sosem könnyü. Meggyözödésem, hogy otthon is felépítettem volna valami hasonlót. Mindenütt bele kell tenni a munkát. Sokan kijönnek minimális nyelvtudással, valami olyan diplomával, amire itt nincs sok szükség. Aztán egy-két évig dolgozgatnak itt és visszamennek, mert itt Sem adnak semmit könnyen. Amikor kijönnek, elmondják mindenkinek, panaszkodnak Magyarországra, küldik a csilli-villi fotókat. Amikor hazamennek, arról már nem szólnak senkinek. Otthon pedig sokszor eljátszák a világlátottat, tapasztaltat és tovább szidják Magyarországot, pedig itt sem sikerült nekik semmit elérni.

    Kedvelik 3 ember

  7. A külföldi lét egyik nagy előnye számomra hogy részletesen meg tudom válogatni kik alkotják a magyar nyelvű környezetemet (is). A posztban említett réteg például teljesen kizárható. A ritka követségi ügyintézés így válik szociológiai kirándulássá, főleg ha sokat kell várni.

    Kedvelés

  8. Én azt az oldalát vélem látni, amely amúgy önmagában tényleg létezik, miszerint a “kiművelt emberfők” hagyják itt leginkább az országot. Ritka nyelvet tanítok amúgy szintén ritka meg nagyobb nyelven is, szerencsére tágabb értelmezésben, tehát nem csak magyarokat, hanem embereket az egész világról. De bárhonnan jöjjenek is ezek emberek, azért az mindig szíven üt, mikor vége egy-egy orvoscsoportnak és megint 5-8 ember hagyja itt az országot. Lehet, vákuumban élek, de szerencsémre a fent leírt példákkal nem találkozom. Olyan van, hogy valaki itt hagyja az országot, jól menő állása van és mondjuk posztol valamit Magyarországról, de ha éle is van, valahol jogosnak találom. Pl. fotók arról, kinn mennyibe kerül egy csomag pelus és hogy itthon mennyi. Hogy kinn mibe veszi a cég a dolgozóit és itthon milyen ez. Hogy mennyit csökkent amúgy a hazaküldött pénz vásárlóértéke. Az már vegyes sztori, hogy ki mennyire marad idegen. Érdekes tapasztalatom az, hogy a magyarok inkább érzik magukat idegennek, írják le magukat így, mint azok a diákjaim, akik más országból származnak. Az olasz rögtön tud kávézni az új országban, a perui megtalálja a közös hangot az intenzíven, az amcsit elhívják sörözni, nem kell otthon maradnia péntek este. Valahogy jobban alkalmazkodnak, elfogadják, hogy ez lesz most az új otthonuk. Nyilván ennek kulturális okai is vannak, más a percepció egy nyugati és egy kelet-európai esetében, de nehéz nem észrevenni, hogy némely magyarnak szüksége van a pátoszra, a kitettség érzésére, ami amúgy így leírva nagyon fura, de a neveltetésünkben valahol mégis megjelenik ez a különbözőség, amely talán a nyelvi vagy identitásbeli “egyedülállóságra” vezethető vissza. Nyilván egy dán Svédországban és a Feröer-szigeteken is otthon érzi magát. Sokkal érdekesebb viszont, és ezt gyakrabban is látom, hogy magyarunk kimegy adott országba és az adott ország embereit, szokásait ócsárolja. Ezt sem testközelből szerencsére, inkább fészbúkon. Ezt viszont sosem értettem. Kimenni egy teljesen más kultúrkörbe, gondolkodásmódba és elvárni, számon kérni a logikai különbözőségeket.
    Szóval ja.

    Kedvelik 2 ember

  9. Tök érdekes a cikk meg a kommentek. Én Ausztriába mentem ki, aztán évekkel később hazajöttem. Hotelben dolgoztam először, ott rengeteg jó fej, intelligens magyar volt, azt hittem, ez a tipikus. Később, amikor már másik helyen dolgoztam, rájöttem, hogy nem. Nem a java megy ki, a java inkább otthon marad, a hotelesek üdítő kivételek voltak. Sokuknak bejött a kinti lét, nyugis környezet, élhető kisvárosok. A cikkben leírt pszichózis nem volt jellemző, max. egy-két ismerős tolta a fb-on, őket hamar le is tiltottam. Ami viszont jellemző volt a hoteles közegben és ugyanúgy az ’56 után disszidált nagybátyámnál, az az, hogy egy idő után nagyon akartuk hinni, hogy érdemes hazajönni, javultak a viszonyok, jobbak a munkalehetőségek, kevesebbet politizálnak, pedig nem (ezeket sem fb-on hirdettük, hanem az esti borozás alkalmával került elő néha). Éles ez az emlék, meglepett, milyen intenzíven akarták ezt hinni. Aztán én hazajöttem. Agyamra mentek a hegyek, a hideg és az érthetetlen akcentus (pedig jó nyelvtudással mentem ki) és…egyszerűen azt éreztem, nem oda tartozom. Amikor hazajöttem, egyből megnyugodtam hogy eltűntek a szürke hegyek és a sejtjeimben éreztem, hogy ide tartozom, Magyarországra. Ezt az érzést nem tudom pontosabban megmagyarázni. Munkám is lett.

    Az viszont az emigrációs pszichózisnál is jobban idegesít, amikor a két ‘tábor’ (kinn élők és itthon élők) fikázzák egymást. Ismerős lányt hülyéztek le, mert hazatért külföldről a gyerekeivel. Nem is ismerik a szempontjait, hogy hiányoztak a barátnői, akik vele egy időben szültek, meg a szülei. Azt sem viselem jól, amikor valamiféle erénynek fogják fel azt, hogy én hazajöttem. Mintha azért tettem volna, mert igazi magyar volnék, vagy mi. Sok dolog hiányzott itthonról, színház, könyvtár, piac, barátok.

    Rengeteg emléket hozott vissza ez a poszt.

    Kedvelik 2 ember

    • “kevesebbet politizálnak” a szabad társadalmakban az okos, saját érdekeiken túllátni képes emberek mindig politizálnak, de legalábbis civilkednek. A kiábrándultság az aggasztó inkább, meg az, hogy milyen ez a politikai szcéna.

      Kedvelés

  10. Egy időben nálunk is komolyan felmerült, hogy kimegyünk külföldre. És akkor körbenéztem. Beléptem facebook-csoportokba, olyan magyarokéiba, akik az adott orszgában élnek kint. Megnéztem a fizetéseket, átlagbérek, megélhetés stb… És a vége az lett, hogy odakint is az itteni életszínvonalon tudnánk élni, már ha egyáltalán. MIndenhol lenne valami ami rosszabb és ami jobb is. Viszont az anyanyelvi közeg hiányát nem tudnám és igazából nem is akarnám megszokni. A facebook-csoportok hangvételével kapcsolatban kb annyi, mint ami a posztban is van: megkeseredettség, rosszindulat, nyomorgás… A nyomor átsüt sokszor mert a svájci 700.000 forintnak megfelelő fizetés csak itthon hangzik jól, az ottani életre alig elég. Nyomorogni meg itthon is lehet. A kinti élet azoknak jön be, akiknek olyan szakmájuk, végzettségük van, amiért odakint is vetekednek a cégek és ezt megfizetik.

    Kedvelés

      • Azért az szerintem nem nagyon vicces, hogy már a 20. században se túl forradalmi vagy túlgondoskodó ellátási struktúrákról is bebizonyosodik mostanában, hogy valójában papírmasé paravánok, nem a kommunikáltak szerint működnek. Egy meredek úton jobb, ha nincs semmilyen korlát mint egy olyan, amiről kiderül, hogy mondjuk hungarocellből van, csak nem mondják. Mi lenne, ha hirtelen elkezdene elcsúszni a gyes, a nyugdíj, a csp, ahogy most már csúszkál a táppénz, az egészségügyisek ellátmánya. Miért ne lehetne ezekre valamennyire stabil bevételként támaszkodni? Én nem tartom nagyon balosnak magam egy csomó “piaci folyamat” esetében, és azt is látom a szabályozás is gyakran túlbiztosít, túlvéd már most is (legalábbis papíron), de még a puszta “nincs”-nél is rosszabb számomra, ha valamit észrevétlenül kiürítenek vagy esetlegessé tesznek, de kifelé azt kommunikálják, ezekre lehet számítani mondjuk córeszban – gyermekvédelem, természeti katasztrófák vagy hasonlók esetén nyújtott támogatások, áldozatvédelem, vagy akár egyszerű közszolgáltatások, lásd hulladékkezelés. Elvileg van, egyébként meg nincs, vagy nem úgy, és kín hozzájutni. Egyszer talán még Polcz Alaine köreiben mondtak ki egy ilyet: tőlünk nyugatabbra több “fizetős” szolgáltatás elérhető és könnyíti meg az életet, keletebbre pedig bizonyos hagyományos, informális-kölcsönösségi formái jobban elérhetőek a segítségnek (családi-rokoni támogatások, kaláka, gyerekfelvigyázás stb), mi meg itt középen beszorultunk, az egyik még, a másik már nem igazán elérhető sokaknak. És most előjött sok olyan probléma is, ami nem “rátermettség” kérdése, hogy megoldom-e, mert egyéni szinten valójában nem kezelhető jól, csak közösségi szinten. Hogy most ez a “közösségi” épp “állami”-e – az megint más kérdés.
        A sokak által lenézett társadalomtudományok épp ezzel foglalkoznának, most mintha az adatok is esetlegesek lennének, meg eléggé szívósan kell néha utánuk menni. A tisztánlátás hiánya is irtóra zavar.
        (és tényleg zárójelben: azt meg irtóra nem szeretném megérni, hogy a “liberális” lassan itt is szitokszóvá váljon, azon most lécci engedd meg hogy egy pillanatra nagyon sheepish fejet vágjak. )

        Kedvelés

      • Vágjál, ami akarsz. De későn vágod. Az egyik, hogy a liberális attitűd nem igényli a gondoskodó államot, piaci a szemlélete, a szabadságra szavaz, HH-ra nézve leíró volt, nem szitokszó. A másik, amiről lassan 10 hónapja írok posztok sorában, hogy ráébredtem, hogy átvertek, naiv és jóindulatú voltam, és ezért nincs többé ilyen tabu bennem, hogy jaj, ha azt mondom, a transzhiszti/abortuszkövetelés/örökbefogadás mint jog igénylése melegek által nekem nem oké, akkor majd ki mit gondol. A nyavalygós, áldozatiaskodó, az emberi jogok megcsúfolójává vált liberalizmus bírálatáról írok, amely riasztó mmártékben szolgál üzleti érdekeket és gazdag, unatkozó fehér férfiakat, illetve szinte-incel lúzereket. Semmiképpen nem a nőket. De a gazdasági neoliberalizmussal sem vagyok oké, nagyon nem. Ennek tetejébe amit a magyar liberál-bal-civil-ellenzék művel facebookon, levlistákon és közösségekben, vagy az amigrációból, attól lasan jobban hányok, mint a NERtől. A NER sose mondta, hogy okos, nem is az, de ezek meg elhitették hogy okosak és a világról gondolnak valamit, nem csaka saját érdekeik szerint.

        Akinek ez nem fér bele, olvasson liberálisabbakat. Az én világnézeti fejlődésem szerves, évek óta az van, hogy amit kimondok, hogy de hát ne már! vagy: ez a jó út! (csalber, ketó, semmiárusok, gym, vegán hazugság, tévézombik, álökóság…), az öt év múlva lesz tömeges megértés. Én védekezni biztos nem fogok.

        Kedvelés

      • Ja és a személyes kapcsolataidban nyavalyogni egészen más, mint közírásban. Ez a nő egy gyereket nevel házasságban, mindig is volt állása, és ő hápog. Menjen már, de tényleg.

        Kedvelés

  11. Ahogy korábban jeleztem, ezekben a csoportokban semmilyen módon nem voltam közvetlenül benne, ha úgy vesszük “liberális” is azért lettem, hogy hagyjanak már békén ezekkel, minél kevesebb kötelező rítus, pecsét, tabu, szent tehén, pátosz, öncélú tekintélytisztelet és hierarchia meg előírt gondolkodási séma legyen körülöttem, meg kötelezően levonandó akváriumos logikák, a vonatkozó viccet nyilván ismered. Nem örülök, hogy elkezdték valami másra használni ezt a kifejezést, mint amire én eredetileg elkezdtem, mert amire én használnám, arra nincs másik szavam, az meg hogy sok helyen szitokszó lett belőle, nekem kifejezetten riasztó. Ahol szitokszónak használják, onnan általában gyorsan eltűnök, még ha nem is pont arra mondják, amire én eredetileg gondoltam, mert ilyen helyeken általában a vitákat csúnya szavakkal és kisebb-nagyobb erőszakkal szokják lerendezni. Itt nyilván nem erről van szó, de nekem lassan automatikusan bekattan, hogy ahol a “liberális” szitokszó, ott ordítozás vagy kioktatás van, neadjisten virtuális vagy valós ütés, ergo nyúlcipő. Kár hogy kifordulnak a szavak, és mire használják őket nyilvános terekben.

    És hát bár nem vártam tehát semmilyen platformtól csodát vagy akár tökéletes gondolatmeneteket és elfogulatlan okosságot, de aazért a kifinomult NER-aljasságoknál (Igazgyöngy Alapítvány nyolcmilliója és hasonló iszonyatos pitiségek a nagy disznóságok mellett) azért még mindig képes vagyok csodálkozni, hogy miért kellett még ezt is, és ez nekem egyszerűen nincs semmiféle pariban a “másik oldalon” elkövetett bármikkel, még ha nem is tetszik elég sok minden, és ezért nem bírok “jobban” kiábrándulni másokból, mint belőlük – ahogy korábban írtam már talán, a hatalmi helyzet elmondhatatlanul nagyobb felelősség.
    A lábszagot pedig nem bírom megszokni, pedig annak egy része -belterjesség, szűklátókörűség, a buborékunk sémáinak ráhúzása mindenre – egyszerűen abból is fakad, hogy az ország ekkora, nyelvileg, kulturálisan, történelmileg stb – sok szempontból zárt, hajlamos bizonyos állapotokban sokáig megrekedni, az anyagi nehézségek pedig anyagiasságot szültek és görcsös félelmet akkor is, amikor még messze a híd alja. Ehhez nem kellett a NER se, illetve a NER ezek kinagyított görbe tükre valamennyire. Igen, van aki viszi a lábszagot külföldre is, a környezet ugyan sokat alakít rajtunk, de csak ha hagyjuk.
    Én ahogy öregszem, egyre kevesebb dologra mondom hogy “helyes” meg “nem helyes”, inkább hogy “én ezt csak így” meg “én ezt így semmiképpen se” – de kifejezetten izgalmas néha a saját szent teheneimet is megpiszkálni, még ha a végén nem is billenek ki az álláspontomból, legfeljebb belátom, ezek nem mindig logikus észérveken nyugodnak, vagy nem mindig lesz ezekből teljesen következetes viselkedés. Érdekes követni, te merre mész ebben.

    Kedvelés

    • Na, akkor elmesélem neked, hogy az áhítattal hajtogatott “az áldozat nem hibáztatható”, “a trenszneműség/buziság nem döntés”, “az abortusz jog”, “mindenki az, aminek érzi magát (és ezen az alapon lehetnek politikai követelései)”, “mindenkinek joga van úgy élni, ahogy szeretne”, “a család az család”, “sexwork is work”, “bűnmentes pornó” stb., stb. IS dogma. Egyebekben én is szabadelvű vagyok, semmi címke, dogma, hagyomány. De ezek kínjukban kreálták ezt a sok hülyeséget.

      Kedvelés

    • “azért a kifinomult NER-aljasságoknál (Igazgyöngy Alapítvány nyolcmilliója és hasonló iszonyatos pitiségek a nagy disznóságok mellett) azért még mindig képes vagyok csodálkozni, hogy miért kellett még ezt is, és ez nekem egyszerűen nincs semmiféle pariban a “másik oldalon” elkövetett bármikkel” soha ilyesmikről nem írtam, nem hoztam pari-példát, nem érvelek így. Mindenben aktívan állok a civilek, szabadok, kicsik mellett, HA ez nem politikai opportunizmus, mint a férfiként kudarcos faszos nők. HA nem köpik szembe az igazi áldozatokat a jóléti problémájuk lobogtatásával. Tény, hogy nem írok Boldvaszilasról, Tarnabodról stb., általában Budáról a szegénységről nem írok, de érzem és cselekszem ellene. Arról írok, ami az én közegemben látható, átélhető és amiről nem szokás.

      Kedvelés

      • Azért is érdekes, mert ugye más körökben mozgok – nekem ez tényleges vakfolt, ezek a mozgalmak vagy mik kimaradtak, akit meg mondjuk melegként (vagy akár tartósan külföldön élőként stb) személyesen ismertem, azok nem illettek ezekbe a mintákba, másik buborék. És persze, lehet minden erkölcsi alapvetést vagy kijelentést dogmaként (meg bunkósbotként) használni, hogy ne úgy tegyük, lehetőleg ne legyünk mélyen frusztráltak és rendkívül ostobák egyszerre….meg lehetőleg pszichopaták sem.

        Meg hát vannak ügyek, amik ellen valóban jobb tenni, mint csak beszélni róla – évekig hánytam borsót falakra, ilyen kétnapos-kéthetes felbuzdulásokat elértem ugyan velük, meg talán volt aki újdonságként csodálkozott rá dolgokra, de egy idő után inkább már csak trollok jöttek a témára, nem vetem el annak lehetőségét sem, hogy nem mindig maguktól (ha valahol nem tetszett annyira, hogy erről folyton ugat valaki itten..), én meg meguntam hadakozni velük, az időm is másra kellett. De így se jó. Kevésnek érzem a valós cselekvésem ott, ahol valós hiányokat tapasztalok, ugyanakkor nem tudom, mennyire igaz, hogy tényleg kevés amit csinálok. Meh.
        (és most eldugulok, mert elvittem a témát, bocsánat)

        Kedvelés

      • ennek az egésznek (jogvédő, másságlobbista liberalizmus) az iránya, valóságtagadása, sértettsége a gáz.
        amúgy ha én írok valamiről, de a t. olvasó nem ismeri azt a jelenséget, amit épp LEÍRTAM NEKI, miért kezdi el nekem kvázi tagadni, hogy “nem ismerem/nem mélyedtem el benne/én nem ilyen körökben mozgok/nekem erre nioncs időm”?
        miért kell a témánmat devalválni, tagadni? véleményt nyilvánítani? ha egyszer nem ismered azt, amiről írok?
        ennek a technikának van neve?

        benne vagyok most csoportokban, figyelek. egy csomó minden döbbenet nekem ott, például az örményeket ellenző, az ázsiai népekért rajongó, 68-as balosokat gyűlölő, a tanárlefejezésről “megérdemelték, minek gúnyolódtak” álláspontú kommentek.
        de ezek okosak. vannak érveik, tanultak társadalomtudományt, tőrténelmet, tudnak nyelveket, magabiztosak.
        nem vitázom, nem kommentelek.
        néha kérdezek, maradok, figyelek.

        Kedvelés

  12. A poszt az emigrációról szólt, illetve csoportokról, illetve FB-megnyilvánulásokról, illetve NER versus olyanok, akik szembeállnak (vagy valójában nem, de nagyon mondogatják). Erre reagáltam eredetileg, hogy számomra bizonyos viselkedésformák nem igazán az emigrációhoz köthetőek az én fejemben, hanem az illetők általános megküzdési sémáihoz, hiedelmeihez vagy berögzüléseihez, amiből a kiköltözés sokkja se lökte ki őket láthatóan.

    Aztán bekeveredett a beszélgetésünkbe általam mélységében nem ismert téma is, amiről direktben szóló posztok alatt nem véletlenül nem kommenteltem soha egy vak hangot sem, nem követem a transztémát vagy jól definiált “balosnak” mondott értelmiségi csoportok belső ügyeit vagy adott esetben fétiseit/szentteheneit, ettől nem tagadom a témát, nem devalválom, de nem akarok se egyetérteni, se vitatkozni ha egy alapvetően másról szóló beszélgetésben feljön, hanem azzal ütöm el, hogy sorry, hülye vagyok hozzá és nagy valószínűséggel az is maradok. ERRE és nem az eredeti témára írtam hogy nem követem. És már olyan téma is van, ahol eszköztelen is vagyok lassan, mert ‘jogvédő’, ‘másság’, ‘liberalizmus’ kifejezéseket már annyira az eredeti jelentésüktől megfosztva, átértelmezve használják ma már tömegek, hogy ha valahol szembejönnek, lassan komolyan el kell minden esetben gondolkodnom, a kifejezés aktuális használója mi az isten haragjára gondolhatott éppen.

    az utolsó bekezdésed irtó érdekes, én könyvben-tanulmányban kb. bármilyen nézeteket el bírok olvasni (most egy bizonyos szellemi színvonalat elérő munkákról beszélünk ugye), de direkt kommunikációba, csoportba még megfigyelőként se nagyon merek ereszkedni, ha ott valami olyan fősodor van, ami az én alapvető hiedelmeimmel vagy meggyőződéseimmel nagyon élesen szembeáll. Tudom, hogy nincs rám írva, ha nem mondom – és ugye nem kötelező mondani. Pedig valahol néha érdemes ezekről is többet tudni, közelebb merészkedni – de eleddig maradtam a könyvek-tanulmányok biztonságosabbnak tűnő világánál.

    Kedvelik 1 személy

    • Látszik a versen, hogy olvasott az úriember Petőfit meg talán Heltai Jenőt, Szép Ernőt is…
      De nagymamám emigráns (zsidó származású) régi barátnőjénél Londonban én a kilencvenes években Ottlikot is láttam a könyvespolcán, pedig már több mint negyven évig nem járt Magyarországon, csak akkortájt nyílt lehetősége rá. Ő tényleg emigráns volt, ellentétben velünk, akik többé-kevésbé tálcán kaptuk a lehetőséget, hogy élhetünk, dolgozhatunk külföldön is, átmenetileg vagy tartósan, és ezért nem jár hatósági retorzió, maximum egyes esetekben kisebb adminisztratív kényelmetlenségek. Az említett házaspár semmit nem adott fel azért, hogy Olaszországba költözhessen, se tulajdont, se egzisztenciát, megengedhetik maguknak, hogy házeladás nélkül béreljenek lakást, és mivel nem is munkavállalóként mennek ki, nem kényszerülnek az olasz rendszerrel, társadalommal a turistáskodásnál szorosabb kapcsolatra. Nem politikai emigráció ez, hanem olyasmi, mint amikor az angol író vagy nyugdíjas (vagy nyugdíjas író) Dél-Franciaországba vagy a spanyol tengerpartra költözik, semmi gond nincs vele, de se nem hős, se nem áldozat egyik sem.
      A versikéről az jutott még az eszembe, hogy külföldön élve jön rá az ember, hogy a haza az mennyivel szűkebb meg tágabb fogalom is, mint az ország meg az állam – a szűkebb pátria, az ismerős tájak, emberek hiányoznak igazán, én nem az anyanyelv, hanem a tágabb anyanyelvi közösség. Szerintem a közösségi média is ezért ilyen vonzó külföldről – arra kíváncsi a “külföldre szakadt”, hogyan élnek, hogyan beszélnek, hogyan gondolkodnak otthon. És persze rengetegen önigazolnak, vagy legalábbis ők a legharsányabbak, legláthatóbbak.

      Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.