megéri?

Közzétéve Szerző:

Dehogy éri meg, úristen.

Sötét verem.

Megéri ennyire a szélén járni az érzelmeknek? Önmagad paródiájává válni, a legbénább slágereket reprodukálni? Reszketni, nem aludni, egyetlen mondaton nem napokig, de hetekig rágódni?

Ott billegni az űr fölött, a lehetetlenül vékony ág hegyén, hát hogy kerülök én oda?

Milyen magas a hajnali ég.

Nagyon várni azt a délutánt, keservesen csalódni, máskor meg nem várni semmi különöset, és akkor rám zuhan egy elbírhatatlan mérvű élmény…?

Kikészül az ember. Én már bírom, amikor nyugi van. Amikor egyszerű az élet, én tervezem az örömeit, erős és derűs vagyok, olajozott.

Válságba kerülni, nem is ővele, hanem magammal, az én saját működésemmel, azzal, amit magamtól várnék… én nem ilyen vagyok, ki ez?

Feladni a nyugis napjaimat, a tervezhetőséget, a kontrollt, látni, ahogy a jól ismert dolgaim szétcsúsznak… olyanokra rápörögni, ami miatt én is szégyenkezem, és nem is később szégyenkezem, hanem már akkor, ugyanakkor?

Nincs mi, szinte sosincs. Én vagyok, meg ő. Feszülünk, kioltjuk egymást.

Azért a harmóniáért, ami a mozdulatlanságban megszületik ujjak legbegyén, amikor a szavak elfogynak, utólag sem narrálható, ami akkor történik – és akkor megszólal egy uhu. Azért talán.

Csak nézek: ilyen is van? Mitől, miből jön ez? Se én, se ő. Egy olyan tartományból érkezik mindez, amelynek létezését normálisan tagadom. Még én is, pedig én látom a nem látható lényeket mind.

Olyan csönd tud lenni ott, akkor. És csak akkor megyek bele e meg-nem-érésbe, a tiszta bukásba, ha ez a csönd meg tud lenni, meg az ujjbegyek hegyén az.

Másként nem éri meg nem megérni.

Nem, nem éri meg, meg nem éri.

De az a lényege, hogy szünetel a közgazdaságtan.

31 thoughts on “megéri?”

  2. Ez nagyon szép lett. Ennél a résznél kicsit nem vettem levegőt, olyan közeli, úgy figyelek, suttognak valakik.
    “Azért a harmóniáért, ami a mozdulatlanságban megszületik ujjak legbegyén, amikor a szavak elfogynak, utólag sem narrálható, ami akkor történik – és akkor megszólal egy uhu. Azért talán”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Hát igen, ilyen az igazi pátoszos kirakatszerelem. Kirakatszerelem vérsznoboknak, fanfárok helyett József Attilával hatásvadászik a háttérben. Kíváncsi vagyok milyen férfi lehet partner egy ilyen kirakatnak csinált előadásban.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Villő, ti már akkor lihegve találgattátok a gossipot, amikor még nem is utaltam rá, csak elmentem nyaralni.
      A olvasónak szöveg jár, és ez a szöveg elsőosztályú, kiszakadós erejű.
      Nektek miért nem 1. elég, 2. érdekes a szöveg? Ennek mi az oka?
      Soha nem fogjátok megtalálni a részleteket. Tele van idézettel, említéssel, parafrázissal a blog, évek óta.
      Írni nem tudsz, élni sem, viszont erőltetetten csakazértisjólmegmutatva kiraksz két nyomorstressz közepette, teljes bukottságban, unalomban, lelki erózióban, romlottságban valami beállított csendnyugalomtermészetdejólélekdeszépvagyok fotót, amellyel irigységet gondolsz generálni, és míg ezen erőlködsz és rám célozgatsz rögeszmésen, én a sokadik félmaratonomat futom, király színházban van katarzisunk vagy uhu szól. Ez annyira jellemző, és valahol azért elégtétel: önmagában hordozza az elégtételt az, amit TE művelsz..
      Edzős csoport, színházas… a legjobb történetek… Eleven, hat, működik, nincs benne rossz szándék.
      És mégis, minden pillanata, mozzanata titeket ront, a középszerűség ellen diadal – mert a fény sajátja ez a sötétséggel szemben.
      GET A LIFE

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

  7. Hm, jó kèrdés… azért van egy határ a méltó és méltatlan kapcsolatok között, amit ilyen szivhezszóló, költöi posztokkal magamnak megindokolva sem éri meg átlépni.
    Persze, ezt magamnak mondom. Nincs általános érvènyü mérce, mi mit ér meg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szó nincs méltatlan kapcsolatról, soha nem indokolnám meg az alkalmit vagy a sántát, hazugságon alapulót, a gyávát ilyen szöveggel.
      Te se tedd, nem arra van.
      “Milyen csávóm van már?” “Olyan, amilyet megérdemlek.”
      Nem attól nehéz, nem attól nem éri meg, hogy csúf titok van benne. Hanem hogy szétszed, felkavar, jól felépítettségemet megbontja.
      Aki szerint ez nem durva, sőt, dicsekvés-panasz, az nem érti, miről beszélek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Okay, de én egy kicsit sem céloztam a te kapcsolatodra, csakis az én eddigijeimen és majdnemeimen elmélkedtem. Valószinüleg elég ködös a kommentem, de a te posztod is, de ezzel egyáltalán nem arra célzok, hogy rèszleteket vagy egyértelmüséget várok. De szerintem attól, hogy valami másra asszociálok egy szövegböl, mint az irója tenné, még nem biztos, hogy nem értettem azt meg.

        Kedvelés

      • Az irodalom ilyen, “ködös”, aztán mégis pontos.
        Nem éreztem, hogy céloztál volna, de semmiképpen nem akarom, hogy valami típusos vekengés legyen kiolvasható belőle.

        Kedvelés

      • A méltatlan nem biztos, hogy hazugságon alapul, hanem esetleg nagyon aszimmetrikus.
        Az “aki jobban szeret, az alulmarad és szenvedni kényszerül” esete.

        Kedvelés

      • …ami nem egyenlő, és ezért, lévén érett, tapasztalt és nem pótcselekvő, nem fantáziavilágban élő, nem mesékben hívő felnőttek, nem hergeljük bele magunkat, fordítva pedig nem fogadjuk el. Nem méltó, hiányzik belőle az önszeretés, az emelt fő.

        Szerintem fogalmilag nem lehet sokkal jobban szeretni a másikat, az illúzió. A másik szeretése váltja ki és gerjeszti a szeretést.
        Irányítható a dolog, és a méltóba beleengedjük magunkat, pont azzal a boldogsággal, hogy ez végre szép, nem megalázó, nem megfosztott.
        És még így se felhőtlen vagy egyszerű.

        Kedvelik 1 személy

  9. Szép lett.szerintem is:)
    Bárcsak tartana még.
    Bárcsak ne félnék mert megtörtént, hogy sohasem élem majd át újra.
    De nem éri meg..Amiatt ami marad utána.Ez a konklúzió
    Amíg nem éltem at hitttem h megéri,ami olyan.Mert ha olyan,az nem múlhat el.Aztán elmúlt.Benne.Bennem konstans volt.Sokáig.Aztán beletörődtem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Igen.Túl nehéz.
        Azt tapasztalom és azt látom magam körül, hogy mindig elmúlik.
        Sosem egyszerre, és valakinek mindig jobban fáj. Aztán jön a nem méltó rész. Ami tényleg nem az ahhoz képest aminek indult. És mégis mindig a része a történetnek.Mert nehéz elengedni.Hiába dönti el az agy.Hiába tiszta mit kellene tenni.Módosult tudatállapot jön.
        És ez visszamenőleg annulál, előrevetítve pedig kételkedéssel tölt el: ha ez is el tudott múlni akkor mi lesz ha egyszer újra megtörténik,ugyenez? ( ritkán történik meg nyilván az amiről Éva is ír)). Mi a kapaszkodó h a hit megmaradjon?
        Ezt a fájdalmat az ember nem.kívánja újra átélni..

        Kedvelik 1 személy

      • Ezt, hogy vége lesz, előre tudjuk. Fel lehet rá készülni, és ezek döntések, igenis.
        Nem kell beleragadni.
        Nem kell kétségbeesettnek lenni, csimpaszkodni, játszmázni, elrontani.
        Nem kell empátiátlannak lenni a másikkal.
        Ha a másik tisztán játszott, akkor szép, köszönjük, fej föl, száj összezár.
        Nem olyan durva.
        Ja, és nem kelle belemenni játszmázó, birtokló, túldramatizáló férfivel.
        Miért ne múlna el? És az miért akkora dráma? Nem kell intézményesülni: holtomiglan ígéret, összeköltözés ésatöbbi.
        Miért ne lehetne több ilyen is az életben?
        Miért ne lehetne elengedni? Döntés és felnőttség kérdése.
        Nem kell semmilyen hit, nem akarod, nem számítasz rá, és elsodor – ha tiszta maradtál.

        Kedvelik 1 személy

      • Ez amúgy igaz: “ezt a fájdalmat az ember nem.kívánja újra átélni..”
        De ott állsz, történik veled, és emiatt nemet mondasz?
        Vagy nem történik, és ez csak önvigasztalás, hogy jobb is így?
        Nem lehet akarni, hajtani. Ellenállni neki lehet, de az is nehéz.

        Kedvelés

  10. Én annyira óvom, dédelgetem az enyémet. Vajon mindenképpen elmúlik majd a remegés? Annyira hiszek benne, hogy nem. Ilyen lehet az istenhit. Ezért borzadok az intézményesítésétől is, holott tele van már ilyen együttélős normálisék-elemmel. De mégsem olyan, és még mindig alig akarom elhinni, hogy van, és nem múlik. Iszonyatos és elképesztően csodálatos volt az első három hónap meg előtte azok a hetek, azt az érzelmi intenzitást, vihart, tornádót átélni már a szenvedéssel volt határos, és mégis… annyira gyönyörű emlék. Megérte mindenképp, de nem azért, mert “sikerült megtartani” (fúj), hanem, mert volt, és az maga a sikerülés. Szinte külön életet él a kapcsolatnak az a része, de mégis szerves része a kapcsolatnak. És valahogy az van, hogy ennek az esszenciája még mindig beleng mindent. Mint amikor kifújjuk a parfümöt, és először brutál és tüsszögünk tőle, de azért van benne valami vad élvezet, és aztán elpárolog az alkohol, és kibomlik az illat. Nincs már katartikus tüsszögés, pedig de jó az!, ugyanakkor ott van az illat, amiért az egész kifújás volt. És örülök, mert megpihen a bőrömön, a hajamon, és az én illatommá olvad. És újra és újra elönt tőle a boldogság.
    Nem tudom, meddig tart, tényleg nem, mert tudom, hogy az illatok nem tartanak örökké, de most tart, nagyon tart. De amiért ezt ide írom, az az, hogy a konklúzió mégiscsak az, hogy a mindent felborító (nem házasságot! azt nem ez borította, akkor még a hatérban sem volt) érzelmi hurrikán és az átrendeződés megéri mégis, mert ezek az igazi nagy történetek. Nem az ikeába menés. Az a parodisztikus része. Egyszer voltunk, és csináltunk egy ikeás szelfit, mert annyira vicces. Mondjuk nem sikerült a szelfi, viszont remekül szórakoztunk magunkon. Mi, ikeába, mint ezek…? Hát igen, mint ezek. Mert egy kicsit azért mégiscsak olyanok vagyunk, mint ezek. És mégsem. Hát, azóta sem voltunk ikeában.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

  11. Sosem tudtam előre felkeszülni rá , hogy vége lesz. Hittem benne hogy nem
    De a fájdalom ottmarad, akkor is ha elfogadod,elengeded, nem drámázol.
    Ami fontos volt az sokáig veled marad, túl sokáig,hiába döntöd el, hogy elfogadod hogy így alakult

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. “Miért ne múlna el? És az miért akkora dráma? Nem kell intézményesülni: holtomiglan ígéret, összeköltözés ésatöbbi.” – de ténylegmár, mindig ebben kéne gondolkodni, különben nem ér vagy mi?
    ezek az élet jutalomjátékai, váratlan nyereményei, nem várod, nem kéred, nem csinálsz listát, elvárást, rákészülést, ez a gálaműsor, nem a pontozós, muszáj minden rebbenésből gyűrűt, gyereket, családiházat, közös bevásárlólistát csinálni? és ha effektíve nincstovább, akkor nem ér húsz év múlva is elmosolyodni ha eszedbe jut?
    eh

    Kedvelik 2 ember

    Hozzászólás ↓

  13. Sok minden eszembe jutott erről a posztsorozat indításává vált posztról, gondolkoztam is, melyikhez írjak, de csak visszatértem az önkifejező-szépirodalmi kiindulóponthoz az elvi megmondósaktól, ez idézi fel bennem legközvetlenebbül a saját érzéseim.

    Nekem nem volt olyan kapcsolatom soha, ami játszmázással, megalázó helyzetekkel, bántalmazással, vagy akár csak kibeszéléssel, a másik másoknak szidásávaal ért volna véget. Láttam ilyet elég közelről gyerekként, elég érzékeny radarom lett arra, hogy taszítson az ilyen viselkedésmódnak, hajlamnak minden apró jele, meg hogy ne menjek bele olyasmibe, ahol nem érzem, higy szeret és tisztel a másik (még ha lángoló szerelem nem is mindig volt).

    De ha vége lett, mégis nagyon fájt, még akkor is, ha én mondtam ki először a mindkettőnknek nyilvánvalót.

    A másutt már leírt, mások által “összehozott” kapcsolatom volt az egyetlen, ami a “nem éri meg” csalódására épült mindkettőnknél (kísérlet, hogy megéri-e inkább alacsonyabbra tenni a mércét, hogy kisebb legyen utána a zuhanás, nem érte meg).

    Az igazi változást nálam az hozta, amikor ténylegesen ráébredtem, hogy azért ütött ki annyira minden kapcsolatom, sőt majdnem- vagy alig- kapcsolatom vége, mert a gyerekkori elhagyatottságérzést triggerellte, azt, amikor megéltem 8-10 évesen, hogy a szüleim egymással szembeni indulatai erősebbek, mint az irántam érzett szeretetük, amit addig evidenciának éreztem. És hogy ez a helyzet felnőttként is előhozta bennnem nemcsak az aránytalanul erős fájdalmat és gyászt, de az ezzel kapcsolatos nem érett, nem konstruktív megküzdési módjaimat is (bezárkózás, tagadás, figyelemelterelés, más tevékenységekbe menekülés. Meg a hatékonyabbakat is szerencsére – önreflexió és gyászmunka a művészet és az irodalom, később csoport és terapeuta révén.

    Volt egy pont, amikor úgy éreztem, apró darabokra esik a régi énem és nem ismerek magamra, aztán ezekből a részekből mégis sikerült “összenöveszteni” valami olyan szerves és önazonos ént, amiről nem erzem már, hogy olyan törékeny egyensúlyú lenne, hogy se a nagyon jó, se a nagyon rossz érzéseket ne tudná elviselni,. Együtt tudok már élni azzal, hogy minden elmúlik, de így is megéri.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Még azt szeretném hozzátenni, hogy azért tudnak felháborítani a váláson kesergő, moralizáló cikkek (mint pl. az a wmn-es, amelyikrôl Rita írt kommentet nemrég), mert nálunk pont azért durvult el annyira a helyzet, mert az első különköltözésünk idején a anyukám engedett a külső nyomásnak, hogy “adjon meg egy esélyt”. Arról azelső különköltözésről pedig nekem kifejezetten jó emlékeim vannak gyerekként, leszámítva, hogy az iskolában meg a baratnők előtt titkolni “kellett” meg a nagyszülők egyre engem agitaltak (11-12 éves voltam…), hogy “békitsem ki” a szüleim. Közben én örültem, hogy végre nyugi van és kiszámithatósag, és akkor még senkit nem őrölt fel annyira a hiabavaló próbálkozás.

        Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .