amit szívedbe rejtesz

Eltelhet sok év, elfakulhat az elmebeli emlék. Megértheted, megmagyarázhatod, és  elrendezettnek hiheted. Ki rágódik már ezen? Annyi minden történt azóta. Át is értelmezheted, elemezheted, míg sima emberi történetté szelídül a borzalom, sőt, láthatod benne a részed, a részvételed. Működhet benned a megbocsátás őszinte szándéka, ereje. Hiheted magad nagyon tudatosnak, hatalmas önismerettel, aki végre felnőtt és megtalálta a megoldást.

Elmenekülhetsz messzire. Élhetsz a direkt következményei, a folyamatos, kínzó érzetei nélkül, és lehet ez nagy megkönnyebbülés

És most jön a de kötőszó, tudtátok ti! Megnézném amúgy, hogy a szintaxisban vagy más szövegek közrehatásában, szöveghagyományban rejlik-e az oka annak, hogy mindenki sejtette, igen, te is ott, tedd le a kávét egy pillanatra, hogy most jön a retorikus DE. Vagy tőlem szoktátok meg, hogy ilyenek után következik a fordulat?

De nem lehet meg nem történtté tenni. Nem lehet a hatásait kiiktatni. Pedig te ezt vártad, elvártad, legyen teljesen vége, legyen szabadulás. És most nézel, hogy akkor mégsem? Nincs továbblépés?

Magad sem érted, hogy ha az önrábeszélés, a racionális érvek, a másiktól jövő elvárás, a “de hát mi bajod még mindig?” épp nem harsog, vagy ha simán csak szabadabb vagy ezeknél, akkor magadtól semmi kedved apádat felhívni, azon a programon részt venni, azzal az emberrel találkozni, aki terheket pakolt rád, bántott, manipulált.

Tudatilag feldolgozható, illetve felülírható szinte minden, de érzelmileg nem.

Vannak ezek a nagyon mosolygós nénik, annyit éltek már, hogy négyféle karhatalom négyféle egyenruhában négy évszámkor, négy nyelven állította őket puskatussal a falhoz. Ők úgy tűnnek, mint ha létezne érzelmi túlhaladás, valódi szabadulás. De nincs, őket is szétette, ami történt. Ne dőlj be annak, hogy képesek produktív életre, hogy nem őrültek bele, hogy nem panaszkodnak, s ha képesek beszélni róla egyáltalán, racionálisan szólnak róla.

Annyi nyugodt, feledésben élt, békés nap. De egyszer csak verítékben lendül a törzsed függőlegesig gyűrt ikeás textíliák közül, mint dán filmekben a lelkiismereti dilemmában őrlődő hősé. Pirosan villog a digitális számok között a kettőspont, én nem tudom, honnan veszi az összes berendező ezeket a vekkereket: kettő óra huszonhét. És nem teszem most hozzá, hogy az éj közepén ébredő embereknek egyszersmind le is esett a vércukruk. Zakatol a szíved, nem akarod ezt, nem érted, csalódott vagy: azt ígérték, túlhaladható!

Jön egy helyzet, egy trigger-szó, megcsap egy SZAG, valaki úgy fogalmaz, és ugyanott leszel. És akkor nagy erőkkel fogod majd ezt lefojtani, elrejteni, és pár napig furákat fogsz álmodni.

A szerelem is így működik. A nagy, az igazán be nem teljesült, a helytállásból való menekülőút. Amiből a lelkiismereteddel rángattak vissza. A nem vállalt, a végig nem élt. Az, amit nem hagytak annyit a napon, hogy kifakuljon, a bimbó korában letiport is.

Ha tudod ezt, hogy tudatilag van dolgod a történeteddel, és hogy a tudat nem fedi a lelket, nincs is nagyon a közelében, akkor könnyebb. Leülsz, a magad szemébe nézel és közepes méretű sóhajjal tisztázod: nem várhatod, hogy érzelmileg is tökéletes legyen az after állapot. Nem vagy egyedül. Senkié sem tökéletes. Ha a szerkezetet meg kellett bontani, hiába a gondos szerelés, onnantól már csak cseppálló lesz.

Megérintett a poszt? Kérlek, ha teheted, támogasd a blogot egy kávé árával! A főoldalon találod az oldalsávban a paypalos funkciót.

 

 

 

5 thoughts on “amit szívedbe rejtesz

  1. Kellemetlen, mert ott van akkor is, amikor már azt gondoltuk, hogy na most akkor soha máár. Aztán elég egy helyszín, egy színpad, egy morbid régi szituáció, ugyanott vagy, ugyanott, ugyanazokkal a kulisszában…csak pár évvel később, és most már külön, nem együtt…mégis érzed, hogy rögtön jön a támadás. Pedig már nem jön. Már nem merik. Szembe semmiképp, és egyébként is, sok éve nem látott emberek idegenek egymásnak. Belül viszont nem változik.
    Akkor sem, ha nem IKEA ágyneműben álmodsz. 😉
    (Különben, álmodtam – az ausztrállal vásároltam, hogy hol? Hát a Déemben! 😀 )

    • Én meg, képzeld, ahogy távolodom időben a Legutóbbitól, egyre ritkábban látom _véletlenül_. Egy időben szinte naponta, mindenhol belebotlottam, ment is az utóflört, nyomta nagyon, én is mondtam, jó (én egyenesen), de nem ütöttük nyélbe. Mi nagyon közel mozgunk egymáshoz, minden nap van találkozni esély. De így alakul, ahogy halványul: egy ideig nem láttam, most meg csak a nyomát, kocsiját hátulról, messze, elsuhanni, ő nem lát engem. Vagy ki tudja. Ez nagyon elemi volt, érzelmileg is hagyott nyomot. Még mindig irracionális gyengédség van bennem, én a nélkül nem tudok, de nem rombolt mégse. Röhögök magunkon. Izgalmas volt, és még jobb lehetett volna, de… nem tudom, nem is ötlök ki elméleteket, asszem, szétesett, már nem olyan szép, mint volt, és ez nagyon zavarja. De nem is szeret, nem azért. Szabadnak érzem magam. Nem is tőle, a saját mániákus érzelmeimtől inkább. Megérintett, de nem fáj. Ha még esetleg…, nem bánom, harag nincs, de nem akciózom. Soha ilyesmire nem voltam képes. Vádak voltak, önmarcangolás, sírás, önbecsülés-lerohadás.

      • Ha nem marad salakja, annál jobb. Érdekes, miért van ez, hogy amíg aktív, addig belebotlik az ember. Végülis akkor, ez egy nem kellemetlen emlék. 🙂
        Tudod, mit juttatott még eszembe a válaszod? Hogy ezekkel az illetőkkel talán akkor lehet új lappal, vagy legalábbis más alkupozícióból handlungolni, ha a saját, mániákus cuccunkat magunkban letudjuk,Szabadon könnyű máár. 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s