az igazán boldog ember mítosza

Az igazán boldog ember csupa derű és könnyűség. Átsiklik bármin, mindenki azt ír a szívevére blogjára, amit akar, ő nem veszi fel, neki mindegy az, nem is válaszol. Se irigynek, se direkt szúrogatónak, se rasszistának.

Blogger, ha nem vagy igazán boldog ember (a továbbiakban I. B. E.), megkapod.

Ez amúgy a fórumévek egyik élménye, a legbutább személyeskedő érvelés: az agresszor, amint lélekbe túr, definiál, hogy igaza lehessen valahogy, mert máshogy nincs, és főleg a morál, az nem stimmel.

Úgy basztatja a másikat, hogy igazi érvelés helyett kielemzi vulgárpszichológiailag, és levonja a következtetéseket.

Ebben az a vicces, hogy a saját, eleve torz, rosszindulatú, rajtakapós és önigazoló interpretációját elemzi ki.

Vagyis, aki ilyet csinál (mondjuk nem ignorálja a trollt, hanem hosszan visszaír neki, vagy felemleget valami régi ügyet), az nem lehet boldog, mert dühös és negatív és sérelmeket dédelget és nem tud felülemelkedni, következésképp igaza sincs.

Hiányzik a lélek könnyűsége, azt írja. Pedig ő egy olyan Gerle Évát akar, aki könnyű lelkű, pontosabban, akit neki egyszerű úgy értelmeznie, hogy könnyű lelkű. Neki olyan kell, olyan egyszerű. Benyújtja az igényt. Egyébként egyszerre zaklató és hardkór, idealista rajongó.

Meg még az kell, hogy képes legyen terelni Gerle Éva reakcióit, és megússza az undorító viselkedése következményeit. Különben a Gerle Éva nem boldog, vagyis hiteltelen.

Itt most két dolog van, az egyik, hogy én hogy kezelem bloggerként, és több éves tapasztalattal, amikor nyomnak, finnyognak, reklamálnak, nem fogadják el azt az egyedi valóságot, ami az enyém és amelyért egyébként idejöttek. Miért úgy kezelem?

A másik, hogy én “igazán boldog” vagyok-e, egyáltalán, mi a szar ez, hogy igazán boldog, I. B.

Ugyebár a troll azért ír, hogy rossz érzéseket, feszkót keltsen, és soha nem fogja a valóságomat tiszteletben tartani, a maga egészében és nem válogatósan látni. A troll birokra kel. Mindig keresni fog valamit, amibe beleköthet, ami ciki (elírások akár), amitől azt érezheti, hogy ő sem olyan rossz, ezeknek örül, az orrom alá tolja kárörvendően, és reméli, hogy én szarul érzem magam, megszégyenülök. Elvár valamit, amit elképzel, és én miért nem vagyok olyan. Az ítélkező pozíció megerősíti őt, így lesz hiba- és ellentmondásvadász, és olyankor elégedett. Mert amúgy nem annyira.

Mit lehet mégis mondani erre az I. B. E. felvetésre, amely változatlan formában merül fel évek óta?

Kezdők elmagyarázzák, hogy ők igenis boldogok, úgy alszanak, mint a csecsemő, barátjuk az ef.Zámbó, karriert ajánlott a Prezi, kerestek a múlt héten 272 ezer forintot, kacagtak egy belvárosi kávézóban új hajszínnel, mit nekik egy fos kommentelő.

Ez retorikailag nem jó, még ha így van is (nincs így, nem írok most sajátot) (ja, a kávézóhajszín) (meg még egy a listából). Előnye, hogy magáról beszél, arról, akit-amit ismer, nem a másikról.

A troll egyébként akkor hízik, ha választ kap, és a válaszból az derül ki, hogy az ő nagyszerű személye milyen fontos és megkerülhetetlen, és milyen erős érzelmeket tud ő kiváltani a másikból.

(De amúgy miért teszi szóvá, hogy visszaírok? Hát megszólított, kérdezett, azért írt, hogy figyelmet kapjon, komolyan nem értem. Miért veszed fel az ilyet, kérdezi, amivel elismeri, hogy amit ír, nem veendő komolyan, sima piszkálódás.)

Lehet célul kitűzni, hogy a troll takarodjon el, ne kapjon figyelmet, és lehet azt is, hogy érezze magát szarul.

A másik lehetőség: jó, én épp dühös vagyok, beleragadtam ebbe a netes csatába, de te, bazmeg, te az emberi nyomor milyen szintjén létezel már, hány éve kukkolsz itt, nem szégyelled nekem felróni, hogy milyen vagyok, miután direkt hozol helyzetbe, meg az amorf testeddel fanyalogsz a derekam ívén, hát menjél te el magadat rendbehozni, de sürgősen, ne rajtam izélj. (Még ha úgy van is.)

Ezzel az a gond, hogy ez ugyanolyan kielemzés, mégpedig visszavágás, vagyis belehúzott a csövébe. Én tudom, hogy innen én nem tudhatom őt, nem teszek megállapításokat.

Valószínűleg vannak emberek, akik elég produktívak, nem nagyon szutyok az életük, csak egy kicsit unatkoznak. Van, lesz egy titkos szegletük, késő esti idejük, és fifikásan vagy direkt szemét módon mennek neki másoknak az interneten, és tényleg azt élik meg, hogy ők okosak, átlátnak másokon, határozott a véleményük, leleplezik a hamisságot, és nekik igazuk van. Ez az ő feszültséglevezetésük. Csábító ez, és sokan nem tudnak ellenállni. És nem, nem mindegyik való a pszichiátriára.

Ez a helyzet lényege: lát engem, de ő nem látszik, és a homályból érezteti, hogy jobb nálam. Nem véletlenül rejtőzködik, valószínűleg annál azért sokkal gázabb, mint amilyennek a magabiztosságából képzeljük (a jól fejlett imposztorszindrómánkkal). Mindenesetre én vagyok, aki őt érdekli, ő engem nem nagyon érdekel. Az a viselkedése érdekel, éppen és valamennyire, amellyel itt a blogomon engem basztat, és nem is először. A motivációja érdekel, mert olyannyira valószerűtlen, hogy derűsen kommentelget, megdicsér és egyidejűleg áskálódik: mi viszi rá erre?

Az is érdekel engem, hogy ne legyen kedve kommentelni, ne élje át a győzelmet, és ne lehessen “tilts csak ki!” mártír se. Utálom a helyezkedést, ahogy nyom valami felé — elvi kérdés, hogy nem hagyom.

A harmadik lehetőség, hogy megírom: dühös vagyok, okkal, majd nem leszek dühös, az ember nem tökéletes, sajnálom. Ez már jobb, és így is van, de ebben is igazolást nyer a troll állítása, hogy a düh nem fér össze az I. B-gal.

A negyedik meg a valóság.

Hogy egy kicsit egyszerű vagy, barátom. Mert az egyik ember úgy igazán boldog, hogy leszarja ezeket a helyzeteket, nem engedi magára fröccsenni, a másik meg úgy, hogy nagyon is belemegy, hosszan írja, kiírja, feldolgozza, és ez jó neki valamire, és nem lesz ettől se sáros. Vagy egyszer így reagál, egyszer úgy. Vagy nem igazán boldog, és akkor mi van. Akkor nem lehet igaza?

Már miért kéne nekem igazán boldog embernek lenni, ez milyen hülye, népmesei elvárás? Mert te úgy képzeltél a fotóim meg a mondataim alapján? Vagy általában gondolod, hogy a sikeresek igazán boldogok is?

Elég nékem, ha az aznapi poszt jól szól, és megtartom négy másodpercig a kézenállásomat.

Bizonygatok, azt mondja.

Az a helyzet, hogy én egy blogger vagyok, mégpedig erősen személyes, öntaglaló, megmutatós fajta. Szóval nem csak élek és sportolok, hanem fő tevékenységem ezek reflexiója. Ne várd tőlem, hogy ne akarjam erősen elmondani az extrább dolgaimat, örömeimet, hát hiszen ezért vagy itt, olvasni. A bloggerségem ezt jelenti. Újat, erőset, meglepőt akarok mondani, és kiszállni a jómagyar panaszkodásból. Semmiképpen nem bosszankodnék a posztjaimban azon, hogy görény a postás, és hogy eltűnt a sütni való brokkoli a CBA mélyhűtőkből, bár azt is lehet viccesen és nívósan csinálni.

Tényleg úgy képzelik, hogy létezik ilyen éteri Jézus, lebeg és vízen jár; amiben jó, azt eltitkolja, szerénykedve mosolyog, ó, semmiség? És sose dühös, minden jó neki, nagyvonalú, nem lehet kizökkenteni, csak értelmes tevékenységekbe merül, sose rágja a haját, minden testrésze tökéletes? És ez a boldogság?

Nem, ezek az ő hiányaik.

Kurvára felidegesedünk néha, sőt gyakran, meg elegünk van, meg nem szép dolgaink, zűrös és szomorú történeteink azokkal, akiket nagyon szerettünk. Kiabálunk is, meg elsunnyogunk dolgokat, meg hárítunk és megmagyarázzuk. Csak épp az egész ezek fölött, körött is biztató, sok szívmelegedéssel, jókedvű mondattal, és egyre jobb, sehol nincs az a leszállóág, amitől úgy féltünk. A miénk, csak a miénk, nem pofázik bele senki. Eleve ez, ahogy eszünkbe jutnak a mondatok. És nem szégyelljük már magunkat létállapotként, legfeljebb alkalmilag.

Megtanultam az élményt, hogy könnyű a nehéz. Nem téma, hogy mivel vegyem rá magam az edzésre, meg hogy de ennék egy kis sütit. Olyan lettem, mint valami papnő, devoted, és az elszántságból fakad az eredmény.

Tüzelőt fűrészelni is kúlság.

És ezt látom másokon is, akik szenvedéllyel csinálnak valamit. Tele vannak hiánnyal meg kavargással, és ennek ellenére tolják. Vagy pont azért.

Sosincs kész az ember. Hogy én igazán boldog volnék, azt a képet te raktad össze rólam, és ez egy nyomasztó elvárás, celebekkel kapcsolatban is csinálják. Valószínűleg ebben az értelmezésben a te hiányod lapul, de persze biztos nagyon boldog vagy, én nem tudom (ellenállunk az elemzésnek), de mi ez az elvárás, miért kéne nekem igazán boldognak lennem? Vagy (ami egyszerűbb) olyan képet mutatnom? Ki igazán boldog, kinek nincs mit feldolgoznia, kinek nincs stressze, nyűge, traumája, ételallergiája, ki nem haragszik, ki türelmes mindig, a rohadékokkal is?

Én se vagyok I. B. E., viszont meg tudom írni ezt az I. B. E. témát, és akkor mindjárt sokkal B-bb E. vagyok.

Kosz van, koszmó, -lduslét is, -gnitív disszonancia, -romsötét, mert az elektromos radiátor lebassza a főkapcsolót. Meg annyi minden van. -Mponálva ezekből is szöveg, az -moly élvezet. -Lumbiai illy. -Rszakos belső felismerések. -Mámasszony tál tepertővel -pog. -Rtárs opera a fülemben.

Minden van. Hol jól vagyok, hol meg nem. Semmi nincs akkor sem, ha nem vagyok jól, nem kell jól lennem, senki kedvéért nem kell játszanom a hepineszt. Kell viszont írnom, naponta, veled, kedves olvasó, ennyi a deal.

A ketogén, vagy a mozgás, én ezt már el nem tudom különíteni, permanens mámor, olyan, mintha be volnék lőve, enyhe zsongás mindig. Főleg reggel én olyan boldog vagyok, kidob az ágy, új nap, fények, a fák megint eggyel olyanabbak — biokémia lesz ez. Pattan egy elkésett darab parázs, moccan a kutya, és az ő szőrének feltörölgetése, az eredményes apró teendő, ami amúgy tök idegesítő, és illygép csippan, készen áll, billen a tejszín, és alszanak még, de aztán lejönnek, és van itthon az a finom, aminek örülni fognak, és én meg nem vagyok éhes, ez milyen jó, megmérem a kilót, ez is jó, és majd leszek éhes, és az is milyen jó lesz, meg enni is, basszus, ne nyüszögjél, kiviszlek mindjárt, a hideg csípőssége is jó, a hülye szokásaim is, az időigényesek és kényszeresek, és az egész, az, hogy a miénk, mi éljük, akármilyen is, akárki nézi is, és akármilyen véleménnyel van rólunk. Nem kell, hogy bennem rekedve fortyogjon az, amit gondolok, a blogon nem kell alakoskodnom, hogy nehogy mit gondoljanak rólam. És úgy illik rám a dereka ennek a nadrágnak, és élvezet bebújni a cipőmbe. És olyan nyíltak és kedvesek az emberek, és én ugyanabban a helyzetben, esetenként ugyanabban a stresszes világban már végre nem azt élem át, mint korábban, és nem félek.

És ettől, hogy így sikerül a közérzetem, az egész világnak jobb, nem vettem el senkitől ezt.

És egyrészt, ez áldás, úgy is fogadom, a napkorongra nézek, és tudom. Másrészt megdolgoztam érte, kitartóan — az áldás lényege az, hogy a sok probléma mellett, között is lett erőm küzdeni azért, ami fontos nekem.

Ez az irigyelt állapot? Kéne ez másnak? Nála működik a fűtés, nem cserélne ő velem. Ez nekem ismerős, nekem jó, az én otthonosságom. Jaj, megnézegették ezt sokan, kéne-e, és arra jutottak, hogy itt drága a fűtés. Nem is szeretik a kávét. Fáznának itt.

És van egy csomó bagatell probléma persze, és nagyobb gond is van, mitől ne lenne. De ami a blogon van, az nem napló, hanem értékdeklaráció, attitűd, nyelvi virtuozitás, ábrázolás és megtorpantás és lelkesítés. Ezért érdemes itt lenni, ez van itt, nem én, és főleg nem az, amilyennek az írásaimból, magadat is belekeverve, elképzelsz.

Azért várja el a kommentelő, hogy legyek elegáns és hallgassak, hogy ő szabadon kavarhasson, “írhassa a véleményét”, senki ne mutasson rá: manipulálsz, arany csibém. És hogy győzzön: engem hozzon ki a kék sarokban sajnálatra méltónak, zavaros lelkűnek és irigynek (igen). Magyarázza, hogy ő miért nem irigy (csak épp pont úgy viselkedik, mit az irigyek). A mi N. I. B. E. létezésünkből viszont azt következik, hogy ezt nem hagyjuk, beleszólni se hagyunk senkit, hogy hogy kell erre reagálni, mert ne már. Ordít a sunyiság, azért szólunk, erősen, az igazságérzetünk is izmos. Hadd forgassa a szavainkat. Holnapután már engem sem érdekel. (Csak aztán megjelenik újra.)

A valamelyes B., az az, hogy látjuk a színeket, és tetszenek, a saját rosszkedvünk színét is látjuk. Mindig van kedvünk valamit írni, habár nem mindig írunk nagyon jót, és a pénteki edzésünkről sem lehetne motiváló videót forgatni, de azért írunk és megyünk edzeni ma is. Ez az én B-m. Az engem taglalóknak meg lehet sok mindenben igazuk, csak az nem érthető, mire kellek én ennyire intenzíven. Hogy az igazuk erejét, ezt a borzasztó éleslátást miért nem a saját életükben kamatoztatják.

30 thoughts on “az igazán boldog ember mítosza

  1. Megleptél ezzel a foltszín választásoddal a szépen munkált patchwork takaródhoz, de most, hogy elvarrtad a szálat, tényleg nagyon szépen illik az egészbe! Zseniális színkombináció!

  2. Én már csak azt nem tudom, van-e olyan, hogy IBE? Talán Buddha, Jézus, Dalai láma? Mi az, hogy IBE? És ha valaki pont azért IBE (vagy legalábbis JBE – Jellemzően Boldog Ember), mert a saját életét, a saját felfogása szerint élheti, tehát ha olyanja van, ivsszaszól? És mi van, ha az, aki leszerje, azért szarja le, mert annyira rosszul van, hogy neki már minden mindegy? De közben meg IBE-nek diagnosztizálja a kommentelő esetleg.

    • Én eléggé ironikusan tettem betűszóvá. Nem, szerintem nincs ilyne, illetve nem emberi. A kategória arra jó, hogy másokat nyomjanak vele, olyanná, amilyenné maguk sem tudnak válni (és pont azért), és mert nekik volna kényelmes, hogy akkor az illető nem szól vissza, bármilyen agressziót elvisel, ők meg nem válnak nevetségessé. Ez itt a rejtett játszma. (Lehet, hogy ez így tömören világosabb, mint a hosszú poszt.)

    • És még egy: nem kell bedőlni az aggodalmuknak (nekem ez az áskálódó többször is írta, hogy sajnállak, aggódom érted, talán nem vagy jól, el kellene menned szakemberhez…), ez aztán tényleg telibe szarja, hogy én valójában hogy érzem magam. Pont tőlük rosszabbul.

      Divatos még a gyerekeimért aggódni, nekik üzenem: nekik is azzal teszitek a legjobbat, ha békén hagyjátok az anyjukat, nem elemezgetitek. Ne görgessétek a gyűlöletlavinát. Én elbírom, nem azért, csak minek ez? Én nem fogok változni, ti elbasszátok az időtöket, mélyre süllyedtek. És legálább aggódni ne legyen pofájuk azok után, hogy megpróbálnak ellehetetleníteni (mindenféle hírek keringetése, ne kapjak állást, nézzen minden ismerősöm hülyének, ha rámkeres stb., ez deklarált cél).

  3. Úgy sejtem, hogy trollnak minősítesz engem is, legalábbis néha, és valami diffúz gyanakvással olvasod minden hozzászólásomat, hogy na már megint mit akarhatok… Pedig igazából összesen két dolog van itt. Egy: szeretem a blogodat, és néha reagálok rá; nincs célom, szándékom, törekvésem, csak néha vitám és megjegyzésem. Kíváncsi ember vagyok, szoktam órákat tölteni stimuláló, érdekes, de érdekmentes tevékenységekkel, hangsúlyozottan nem csak ezen a blogon, hanem nagyjából mindenhol. Kettő: ahogy néha reagálsz, az nagyon emlékeztet egyes régi, gyerekkori sémáimra: amikor úgy érzem, (a) hogy nem rám reagálnak, hanem valamilyen rám vetített rémképre; (b) hogy egyszerűen lepattan valakiről, amit mondok, olyan elemi módon utasítja el; (c) hogy mintha már a személyemet látná valaki problémának, azaz bármit is teszek innentől, az semmin nem változtat… és van még pár hasonló. Szóval ha ilyen reakcióval találkozom, be tud szűkülni a tudatom, és nem tudok legyintve tovább lépni, hogy na bumm, az egyik kedvenc bloggeremmel láthatóan baromira nem tudok normálisan vitatkozni, hanem újra és újra nekifutok, mert egyrészt erősebb nálam a régi séma, másrészt meg mindig olyan közelinek tűnik a cél… Mert igen, ilyenkor van cél, ha nem is egészséges dolog, hogy legyen, hiszen nem a személyed a lényeges, hanem a szituáció. A cél mindössze annyi lenne, hogy egyszer megkapjam, amit ilyen helyzetekben, kicsiben (mint ez) vagy nagyban (mint szülő-gyerek kapcsolat vagy párkapcsolat) ilyen nehéz párosítások esetén szinte soha nem szoktam: hogy azt mondd, “Ja, most már nagyjából értem, mit mondasz, bár kellett egy kis idő, hogy elhiggyem, nincsenek alantas szándékaid. Majd belegondolok.” Tényleg ennyire kibaszottul banális az egész.

    • Ja. és a séma legfőbb eleme: “Ha egy kicsit is máshogy gondolkodnál, például most rólam, akkor annyival jobb lenne mindenkinek…!” Nagyon nehezen tudom elengedni az olyan szituációkat, amikor látni vélem, hogy mi az a “kis” gondolkodási “hiba”, ami miatt a másik ember nem fogad el valamit, ami tőlem, belőlem jön. Nem kell mondani, mi minden baj van ezzel. Tudom, hogy nem kért meg senki, hogy másokban gondolkodási hibákat keressek. Azt is tudom, hogy nagyon kevés ember reagál jól, ha ilyen vélt hibákat olvasnak a fejére. És azt is tudom, hogy még aki kifejezetten igényli is az ilyen visszajelzést, és netán még egyet is ért vele, még az sem tud csak úgy elhatározásból hirtelen megváltozni. Ezért aztán ma már tényleg csak akkor megyek bele ilyen keserves, esélytelen, reménytelen harcokba, ha közben azt is érzem intuitíve: talán itt most nem a papírforma jön be, hanem esetleg tényleg a katalizátora lehetek valaminek, ami a másik emberben épp érik. De persze simán lehet, hogy ilyenkor is csak racionalizálok.

      Ha csak egy dolgot hiszel el nekem, akkor az ez legyen: az esetenkénti makacsságom a szituációnak szól, nem a személyednek. Tök jó ügyekről és témákról írsz, fontosakat, tanulságosan, és ez nem kevés, ennyi nekem elég is belőled. Tőlem álnéven is írhatnál, akkor legfeljebb néha elgondolkodnék, azonos vagy-e valami ismerősömmel (így viszont tudom, hogy nem). Emberként biztos jó arc vagy, idegesítő hibákkal, mint kábé mindenki, velem az élen. Remélem, jó neked az út, amit jársz. Ránézésre nem rossz. 🙂 Ennyi.

          • Nem szeretem, ha elvárják, hogy fogékony legyek. Mire legyek fogékony? Te akarsz itt valamit tőlem, nem én tőled.

            Mert nem, úgy van. Sosem. Unom a sok okosságot. Én a blogger vagyok, nem szeretem, ha megmagyarázzák nekem a reakcióimat.

            Nem, kíváncsi sem vagyok, hogy mit akarhattál. Fogadd el a valóságomat, ezt jelenti az, hogy olvasol. Beszélj magadról. Ne elemezz. Ne magyarázz.

            • Nem érted? Nem várok el semmit. Úgy reagálsz, ahogy reagálsz, eszemben sincs előírni bármit. Ha speciel nem válaszolsz, akkor értelemszerűen nincs további beszélgetés. Ha történetesen épp fáradtan elhessegetsz, mint most, akkor egy darabig játsszuk ezt az agyatlan játékot, amiben én magyarázok, te meg hárítasz és visszavágsz, és valami miatt egyikünk sem bírja abbahagyni (de most tényleg megpróbálom majd nem folytatni innen – a hallgatásom nem fog egyetértést jelezni); ha meg egyszer véletlenül úgy adódik, hogy nem akadok fenn a sok védelmi mechanizmusodon, akkor általában rövid, normális, érdemi beszélgetést folytatunk. Nyilván az utóbbit szeretném a leginkább, evidens, hogy miért. A középsőt meg kerülném, és szerintem mindketten ludasok vagyunk benne, de a magam hatáskörében le fogom állítani az ilyen játszmát, ha megint benne találom magamat. Mint most. A francba.

              • Nem tudom, mi ez “a francba”, de dühös vagy, amikor nem azt kapod, amit vársz. Ez a manipulatív, másokba belemászó ember ismérve. Ne tudj jobban. Ne formálj rám igényt. Én bejegyzéseket írok, olvassad, írj magadról.

                Nem hárítok, nem védekezem. A nő, aki visszautasított, ő is hárít, fél az érzelmektől, egy kapcsolattól… na persze. Elemien, a nulladik pillanattól az a szabály (mindenkivel), hogy nincs jogod engem elemezni, mert az visszaélés. Nem akarok a te szemeddel magamra látni, ezt csak én kezdeményezhetem, nem voltál annyira meggyőző, a nagy akarás is ront rajtad, de még Lobstert se faggatom arról, hogy szerinte hiteles vagyok-e.

                Ez nem egy csütörtök esti fáradtság. Nem “épp”. Nem leszek máskor se fogékony, a mansplaininget molekuláris mennyiségben megérzem és utálom.

                Hagyjatok írni. Inkább bántódjatok meg, menjetek el, de ne magyarázzatok nekem. Azért a többesszám, mert sokan próbálkoznak ezzel, figyelmet akarnak, hatni rám.

                Nem érdekel az egyetértés sem. Ha nagyon feszít, írd le magadnak. Nem gondolom, hogy aki hallgat, egyetért.

                Ez nem abba-nem hagyás, tényleg azt szeretném, ha megértenél. A kiindulópont: te választottad ezt a blogot, hogy mondjon neked valamit, és itt is maradtál. Én nem választottalak téged, és alig látok belőled valamit, nem tudsz viszonzásul olyan szerepet betölteni az én tudatomban, mint én a tiedben.

                Sokan csinálták, hogy tetszik nekik a blog, és akkor írnak nekem, megmutatják, hogy ők is okosak, tehetségesek, nyűgöződjek le. Én is csináltam ilyet Esterházy Péterrel. De az írók írni szeretnek, nem olvasni, sőt, amatőröket olvasni végképp utálnak, mert napi harminc ilyen jön, mind akar valamit, és nem, nem nyűgöztem le őt, pedig jó érzés lett volna.

                Végignézhettétek, hogy hajszolnak, űznek, nem értem, hogy nem világos, hogy elegem van az olvasói rajtam-okoskodásból. Nem érdekel a tartalma. Én nem akarok stresszt, bántásokat, kielemzést a blogomon, nyugalmat akarok, biztonságos önmegélést, kisarjadó csírákat, örömteli kifejezést, nem vitákat. A saját igazságomat akarom, nem a tiéteket. Mindegy, hogyan fogamazod meg, egyszerűen ne akard ezt. Nagyon sokat dolgozom magamon, ki is teszem az önboncolást, ennek nem az a tükörképe, hogy akkor te is bennem kotorászol, hanem az, hogy magadon dolgozol. Bloggeri pozíciót akarsz itt, velem, neked, és hogy legyek az olvasód, és erre nem látsz rá.

                • (Sóhaj.) Az “A francba” önironikus kiszólás volt, hogy na, megint rajtakaptam magam. Érdekes, hogy te haragot látsz bele.

                  Most csak az feszít hihetetlenül, hogy nem veszed észre az orbitális kettős mércét. Én leírom, hogy szerintem x. Te nem azt mondod, hogy szerinted is x, vagy hogy nem, szerinted y, hanem azt, hogy a w meg a z, amit szerinted igazából mondani akarok, tipikus áldozathibáztató, mansplaining, bántalmazó, aljas, manipulatív stb. vélemény, és aztán nekiállsz elemezni, hogy biztos a nőkkel is ez volt a randin, amúgy meg ne panaszkodjak, vádaskodjak stb. Én meg csak pislogok, többször elolvasom, belegondolok, hogy igazad lehet-e, de sokadszorra sem értem, hogy ez így most honnan jött, és mi köze van ahhoz, amit írtam.

                  Mondanod sem kell, hogy a határokat tiszteletben kell tartani, és kéretlenül senkit nem szabad elemezni. Ha viszont sáros lábbal begyalogolsz a hálószobámba, leversz néhány lámpát, aztán minősítgetve, személyeskedve, a különböző sztorijaimban turkálva, azokból kis részleteket ellenem felhasználva jól elküldesz a francba, azzal, hogy én viszont nehogy elemezni vagy minősíteni merjelek, akkor nehezebb megállni. Talán nem látod, de még így is próbálom.

              • Egyébként ez az így csavarom-úgy csavarom, hátha valahogy mégis elérem, amit akarok játék, amit karakteresen férfiak és egy-két megszállott nő csinál velem, ijesztően emlékeztet a “meghódítom a nőt” dinamikájára. És mindig kiprovokálja mindkettő, hogy a célszemély a sok finomabb szólás (nem akarom megbántani…), hallgatás, elhúzódás után erélyesebben is szóljon, amikor megelégeli a nyomulást. Akkor aztán lehet sírni, milyen agresszív a blogger és hogy taposott a lelkedbe szíved szerelme, akivel te csupa kedvesség és szolgálattétel voltál, meg persze kihasznált.

                Egyszerűen békén kell hagyni a másikat. Ahogy “a férfinak kell kezdeményezni” dogma felbátorítja a férfiakat a nyomulásra, és amennyi lelki erőszak ebből lesz, az komolyan aggasztó.

                Nem a randidra írom ezt, ott konszenzus volt.

                A troll definíciója:
                zavart kelt szádékosan és/vagy erősködik a jelzés ellenére, hogy NE.

            • “Ha viszont sáros lábbal begyalogolsz a hálószobámba, leversz néhány lámpát, aztán minősítgetve, személyeskedve, a különböző sztorijaimban turkálva, azokból kis részleteket ellenem felhasználva jól elküldesz a francba, azzal, hogy én viszont nehogy elemezni vagy minősíteni merjelek, akkor nehezebb megállni.”
              Ijesztő vagy. Nem tettem ilyet.
              Miért ne küldhetnélek el a francba is akár? Ha elég volt? Milyen jogosultságod van itt neked? És mit akarsz elérni?
              Megéreztem, hogy meg akarsz nekem magyarázni valamit, mert te látod az én sémáimat meg viselkedésemet. Ez mansplaining, sajnálom. És azóta ezt próbálod rámerőltetni.
              Nem akarom. A tartalma nem érdekel. Ne elemezz.
              Érted?

          • “Most csak az feszít hihetetlenül”

            Bocsánat, hogy beleszólok (de tényleg, nem ilyen retorikai izé, nem az én dolgom, nem is igazán érdekel, csak már megütte a szemem)…

            “Most csak az feszít hihetetlenül”

            De miért feszít?
            Ez egy blog, a blog írójának a felülete, másrészt meg… Ha te nem vagy mindaz, amit a blogger írt rólad (és szerintem nem vagy, szerintem is téved a blogger, csak én nem feszülök be rá, az is lehet, h a bloggernek igaza van és még az is lehet, h te egy többszörös gyilkos vagy, nem ismerlek, hehe), akkor miért zavar?
            Mi lenne, ha holnap kirakná a főoldalra, kép helyett, hogy “oldthedir egy aljas disznó”? Teleszórnád hozzászólásokkal, hogy nem is vagy aljas disznó?
            Egyrészt ha nem vagy, akkor nyugodj meg, vonj vállat és menj tovább, van itt ms bejegyzés is, lehet jókat kommentelni vagy csak olvasni vagy hagyni a fenébe a blogot.
            Másrészt meg te úgysem vagy “oldthedir”, hanem nem is tudom, Szabó Béla, ahogy én sem vagyok gombotz és nem érdekel, ha esetleg holnap lesz egy bejegyzés a gombotz nevű nickről, akinek undorító izzadtságszaga van és perverz. Engem ez az életemben nem befolyásol. Esetleg kommentelnél egyet, hogy nem, aztán annyi. Szerintem kicsit túlságosan a lelkedre veszed, tényleg vicces, ahogy próbálkozol.
            Hagyd már, ényleg kicsit zavaró.

            (u.i.: írom, nem az én dolgom. Tényleg nem, inkább azért szóltam bele, mert látom, emberek mennyire a lelkükre vesznek dolgokat, amik tényleg teljesen lényegtelenek és főleg oline, ahol ráadásul úgyis anonimok és megvan az az illúzió, hogy a másik fél úgyis téved, hiszen nem ismeri őket, nem tudja, hogy épp tegnap mentettek meg egy cuki szőke kislányt a tűzhaláltól, stb.
            Nem mondom, ha egy jóbarátommal lenne konfliktus, akkor rágnám magam rajta, de ez az egész olyan nevetséges, hogy kommentekben bizonygatja valaki a bloggernek, hogy. Nem mindegy? Elmondta, elmondtad.)

            • Köszi, hogy érdemben szólsz hozzá, és jól esik, hogy így kívülről nem a legrosszabbakat tippeled meg rólam.

              Leírtam fent, miért nem lényegtelen mindez nekem, és miért nem könnyű kiszállni egy ilyen sémából. Aki így beszél velem, és ennyire nem jut el hozzá, amit mondok, általában nagyon hamar otthagyom. De itt annyira ismerős a séma, hogy minden erőmre szükségem van, hogy kiszakítsam magam belőle. Dolgozom rajta. És tapasztalat ez is.

              Amúgy nem értelek: szerinted van olyan, hogy valaki lényegtelen dolgokat vesz a lelkére? Szerintem amit az ember a lelkére vesz, az a lélek számára nyilván lényeges, még akkor is, ha nem világos, mitől. Talán szimbolizál valamit, talán utal valamire, talán túlmutat önmagán.

              Az meg semmit nem változtat semmin, hogy mindez “csak” online, anonim módon történik. “Olthedir” csak egy álnév, de alatta én vagyok, az én gondolataim, érzéseim, valóm, lényem. Semmi nem változna, ha a saját nevemet használnám, maximum annyi, hogy kevesebbet mernék mutatni saját magamból. Így, álnéven írva védettebb ugyan a mittomén, “jó hírnevem”, azaz senki kívülálló nem fog csámcsogni azon, hogy Szabó Béla püspökladányi lakos milyen hülye vitákban járatja le magát, viszont mivel (talán) jobban megnyílok, a valódi lényem sebezhetőbbé válik. Amit Olthedirnak ír valaki, azt én kapom meg, nem valami online entitás. Olthedir én vagyok. Egy ember.

              • Én se tippeltem semmi rosszat, nem tulajdonítottam, nem következtettem.
                Zavar egy viselkedés, ezért szólok.
                A viselkedés tipikus. Bloggerként sokszor belefutok.
                Eszményítenek, taglalnak, feladatokat adnak nekem. Reagálásra köteleznek, ugrálnak a látómezőmben.
                “aki így beszél velem, és ennyire nem jut el hozzá, amit mondok”
                Nem akarom ezt. Az erősködést. Se privátban, se a blogon. Senkitől.
                “általában nagyon hamar otthagyom. De itt annyira ismerős a séma, hogy minden erőmre szükségem van, hogy kiszakítsam magam belőle.”
                Minden erő? Micsoda? Egy blogger vagyok. Mitől ilyen heves ez? Miben tartozik rám? Nem látsz engem emberként, hogy ez nekem sok, terhes? Azt hiszed, az önelemzésed és őszinteséged majd meghat?
                Mit nem lehet ezen érteni?
                Végtelenül csak a duma-duma, csűrés-csavarás, valahogy mégis figyelmet kapni, rám nyomni azt, ami a te fejedben van.
                “szerinted van olyan, hogy valaki lényegtelen dolgokat vesz a lelkére?” Manipulatív emberek szándékosan, illetve önkéntelenül, de jól leírható szabályszerűségekkel teremtenek olyan helyzeteket, amelyekben megbántódhatnak, amelyikben a másik kénytelen jelezni, hogy ott a határ, hogy neki ez nem jó, és akkor őt teszik meg agresszornak. Így áttolható. Én ezért nem tudom a felelősséget vállalni. Nem ígértem semmit neked, szövegek vannak itt, emberként nem vonódom be, ha nem akarok, nem felelek a lelkedért, az önsajnáltatást, sebvakargatást pedig megvetem.
                Pl. írok valakinek, akiről sejtem, hogy nem nagyon érdeklem (megtörtént, nemrég, nem vagyok rá büszke), ő nem ír vissza, én is megsértődnék, ha nem lennék képes elismerni, melóval és igazi őszinteséggel, nem az alakoskodó-önfelmentő álőszinteséggel, hogy az én hibám, nem kell semmit erőltetni. Nem, “csak egy e-mail” sincs. Kevesebb lettem tőle. Azt reméltem, tudok olyan érdekeset írni. De nem.
                Vannak, akik rohadt idegesek, ha reakcióként valaki megvakargatja az énképüket. Nárcisztikusak többnyire.
                Nem bántalak, te mászol belém, te magyarázol, próbálsz legalább szánalmat kelteni mint nagy őszinte önfeltáró, teremted meg eleve számomra érthetetlenül, hogy te meg én beszélgetünk, ketten vagyunk.
                Nem arra használod a szavakat, amire valók, nem vagy őszinte, pont hogy a valóság elrejtésére írsz olyan kimunkáltan.
                Az elmúlt két évben kb. harminc férfinak írtam meg, hogy figyelj, te azért foglalkozol velem ennyit, mert belém szerettél, de az hogy van, hogy ez azt jelenti, hogy mindenfélére rá akarsz mutatni, kontrollálsz, okosabbnak gondolod magad, “rámlátsz”, kielemzel?
                Hogy olyasmit csinálsz, amiről többször, hangsúlyosan jeleztem, hogy nekem nem jó, nem kérem?
                Ez a szexuális vonakodás analógiája? Én aztán nem vonakodok, de bízni nem tudok abban, aki kielemez. Soha többet. Az ugyanis nem hagy magamnak lenni. Én sok melóval építettem magam ilyenné, szeretek ilyen lenni, jó nekem, ez a lényegem, és nem tudok azzal mit kezdeni, ha ő félreértelmez.
                Hogy nem látják, hogy a kontrollt akarják, és nekik az a birtoklás?
                Hogy van az, hogy nem hiszik el a kompetenciámat, és ilyen hosszan és makacsul csak magyarázzák, hogy “mit látnak”?
                Egy volt, aki nem így, nem oktatott, csak dumáltunk, meg voltunk a pillanatban, és vele, mit tesz isten, kölcsönös volt, és minden, de minden magától értetődött.
                De ilyen nem lesz több.

                Én nem firtattam a nevedet, nem számít nekem, egy kicsit túlpörgeted ezt a védekezést.
                “senki kívülálló nem fog csámcsogni azon, hogy Szabó Béla püspökladányi lakos milyen hülye vitákban járatja le magát” — álnéven is kellemetlen, fejfogós, aláássa az esetleges találkozás sikerét, meg már vészcsengő a nickedet is meglátni.
                Én ezeket a megnyílásaimat és az “agresszióimat”, vitákba beleragadásomat is a nevemen vállalom mindenesetre, a manipulátorok meg mindig rejtőzködnek. És éppen a névtelenség védelmében engednek maguknak meg ennyi mindent.

                “kivétel nélkül mindig te kezded. Ha csak egymás szövegére reagálnánk, mindenkinek sokkal könnyeb lenne. Tényleg semmi közöm ahhoz, hogy te miért használsz ilyen érvelési taktikákat, AKKOR MIT CÉLOZGATSZ? semmi gáz nincs az érvelésemben, részletesen elmagyarázom, miért elfogadhatatlan NEKEM, amit a BLOGOMON csinálsz
                és általában mit miért és hogyan csinálsz. De ha velem csinálod, provokálatlanul, sorozatosan, akkor azért hadd tegyem szóvá.” Egyszerűen téves, amit írsz. Semmit nem kezdeményeztem most se, te írtad, hogy “biztos engem is trollnak tartasz”, közben közöd nem volt az eredeti vitához, csak megint engedtál a rosszabbik énednek, és rákezdtél, vagy nem tudom, nem értem.
                Nem vagy főszereplő, nem rólad van szó, nem jutottál eszembe, figyelmet követelsz, azt utálom — mit nem értesz?
                A csajozós vitában sem én vittem a prímet, nagyon durván kielemeztél már, mire határt húztam.
                Ígérted, hogy leállsz. Miért nem? Egyszerűen ne írj. Ne vereségnek fogd fel.

    • A blogger belefáradt, és mindez egyáltalán nem is dolga.

      Mindenki figyelmet kér, tanítsam meg írni, ha szerintem nem jó, ahogy ír, ő mit egyen, elváljon-e, hogyan adózzon, én hogy csinálom. Lefoglalnak, megtesznek főszereplőnek, megharagszanak, és nekem mindehhez, annak, aki vagyok, semmi, de semmi közöm. Félre van értve a szerepem, és ez mostanában már türelmetlenné tesz. Sokszor, nagyon sokszor jeleztem ezt, és hogy nem akarok játszmákba bevonódni.

      Ma 2.36 óta vagyok fent, két durván manipulatív kommentelő is volt, a múlt héten pedig tízpercenként kommentelt napokig egy ambivalens, imádó-piszkáló elképesztő troll.

      Elözben a magát csapatnak kiadó a be nem engedettek között, húszasával ír, az nagyon beteg, ha egyszer megmutatnám, kivennél két hét szabadságot, meg terápiába kezdenél járni, hogy ilyen ember létezik.

      Hagyjatok már.

      Ne elemezzetek, ne bizonygassátok, hogy ti sportoltok, meg hogy nem csak itt olvastok.

      Beszéljetek magatokról.

      Én nem lehetek már jóhiszemű, akik olyan nagyon mámorosak voltak, kis híján tökretettek a nagy lelkesedésben blogostul.

      Nem vagyok a pszichológusod, nincs veled dolgom.

        • De már mondtam, hogy a blogon nem folytatok tartós kétszemélyes beszélgetéseket, és nem leszek tetemre híva sem.

          Sokan csinálják velem ezt a lefoglalósdit, tudom, hogy nekem dolgom mindenkivel beszélgetni, mégpedig úgy, hogy neki jólessen, de azért elhiszed, hogy nem unatkozom enélkül sem?

        • Nagyon durván manipulatív, méghozzá érzelmileg, ez a besértődés, közvetlenül azután, hogy a blogger hosszasan magyarázta, külön neked, amit egyébként nem is dolga magyarázni. Nem fog tudni egyesével idomulni és megérteni, akkor sem, ha te nagyon szeretnéd. A többes szám azért van, mert nem csak te vagy ilyen. Túl nehéz érzelmileg ezt a nyomást elviselni, ha nyomasztasz, nem lesz blog, vagy nem olyan lesz, nem érted? Engem sem hagysz olvasni, ha ezt csinálod. Kérlek, ne csináld.

      • Pontosan. Csak arra kérlek, hogy te se elemezz, minősíts, forgasd ki a szavaimat. Mert kivétel nélkül mindig te kezded. Ha csak egymás szövegére reagálnánk, mindenkinek sokkal könnyeb lenne. Tényleg semmi közöm ahhoz, hogy te miért használsz ilyen érvelési taktikákat, és általában mit miért és hogyan csinálsz. De ha velem csinálod, provokálatlanul, sorozatosan, akkor azért hadd tegyem szóvá.

        • TE KEZDTED. Nem voltál megszólítva. Nem rólad szólt a bejegyzés. Sosem volt a veled való beszélgetésekben téma, hogy én igazán boldog vagyok-e.

          Azért velem vagy egy olyan helyzetben, amit bagatellizálsz ugyan (bizonygatás, hogy nem csak ezen a blogon ragadsz; “kicsiben”), de a szülő-gyerek és a párkapcsolat elementáris viszonyaihoz hasonlítod, mert tévesen értelmezed a szerepemet, túlpörgöd a személyemet (vagy akit odaképzelsz), és engem nem is látsz emberként, csak valakit, akin minden áron be akarod bizonyítani az igazadat. Ez önkép-deficit lesz, én csak eszköz vagyok. És azért akarsz velem vitatkozni is (min is? hogy milyennek tartalak? hogy elfogadom-e az ellenem szegezett igazságodat?), holott én nem vetettem fel ebben a posztban sem olyat, ami vitatéma, főleg veled kapcsolatban nem, csak a saját meélésemet. Ezért is kell provokálni (“Úgy sejtem” tulajdonítás). Én NEM akarok vitatkozni (pontosabban: kinek van igaza, hatalmi, figyelemkövetelős, te-meg-én játékba belemenni, ahol én kellek ahhoz, az én “megadásom”, hogy te jobbnak, jónak érezhesd magad).

          Nem csak neked írok, hanem mindenkinek, aki ezt a szitut figyeli, ez ugyanis egy nyilvános blog, és nagyon sokan nem érzik, miért nem korrekt engem mindenki előtt kérdőre vonni, helyzetbe hozni.

  4. Visszajelzés: csirkemell-csont és önmegvalósítás | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s