az igazán boldog ember mítosza

Az igazán boldog ember csupa derű és könnyűség. Átsiklik bármin, mindenki azt ír a szívevére blogjára, amit akar, ő nem veszi fel, neki mindegy az, nem is válaszol. Se irigynek, se direkt szúrogatónak, se rasszistának.

Blogger, ha nem vagy igazán boldog ember (a továbbiakban I. B. E.), megkapod.

Ez amúgy a fórumévek egyik élménye, a legbutább személyeskedő érvelés: az agresszor, amint lélekbe túr, definiál, hogy igaza lehessen valahogy, mert máshogy nincs, és főleg a morál, az nem stimmel.

Úgy basztatja a másikat, hogy igazi érvelés helyett kielemzi vulgárpszichológiailag, és levonja a következtetéseket.

Ebben az a vicces, hogy a saját, eleve torz, rosszindulatú, rajtakapós és önigazoló interpretációját elemzi ki.

Vagyis, aki ilyet csinál (mondjuk nem ignorálja a trollt, hanem hosszan visszaír neki, vagy felemleget valami régi ügyet), az nem lehet boldog, mert dühös és negatív és sérelmeket dédelget és nem tud felülemelkedni, következésképp igaza sincs.

Hiányzik a lélek könnyűsége, azt írja. Pedig ő egy olyan Gerle Évát akar, aki könnyű lelkű, pontosabban, akit neki egyszerű úgy értelmeznie, hogy könnyű lelkű. Neki olyan kell, olyan egyszerű. Benyújtja az igényt. Egyébként egyszerre zaklató és hardkór, idealista rajongó.

Meg még az kell, hogy képes legyen terelni Gerle Éva reakcióit, és megússza az undorító viselkedése következményeit. Különben a Gerle Éva nem boldog, vagyis hiteltelen.

Itt most két dolog van, az egyik, hogy én hogy kezelem bloggerként, és több éves tapasztalattal, amikor nyomnak, finnyognak, reklamálnak, nem fogadják el azt az egyedi valóságot, ami az enyém és amelyért egyébként idejöttek. Miért úgy kezelem?

A másik, hogy én “igazán boldog” vagyok-e, egyáltalán, mi a szar ez, hogy igazán boldog, I. B.

Ugyebár a troll azért ír, hogy rossz érzéseket, feszkót keltsen, és soha nem fogja a valóságomat tiszteletben tartani, a maga egészében és nem válogatósan látni. A troll birokra kel. Mindig keresni fog valamit, amibe beleköthet, ami ciki (elírások akár), amitől azt érezheti, hogy ő sem olyan rossz, ezeknek örül, az orrom alá tolja kárörvendően, és reméli, hogy én szarul érzem magam, megszégyenülök. Elvár valamit, amit elképzel, és én miért nem vagyok olyan. Az ítélkező pozíció megerősíti őt, így lesz hiba- és ellentmondásvadász, és olyankor elégedett. Mert amúgy nem annyira.

Mit lehet mégis mondani erre az I. B. E. felvetésre, amely változatlan formában merül fel évek óta?

Kezdők elmagyarázzák, hogy ők igenis boldogok, úgy alszanak, mint a csecsemő, barátjuk az ef.Zámbó, karriert ajánlott a Prezi, kerestek a múlt héten 272 ezer forintot, kacagtak egy belvárosi kávézóban új hajszínnel, mit nekik egy fos kommentelő.

Ez retorikailag nem jó, még ha így van is (nincs így, nem írok most sajátot) (ja, a kávézóhajszín) (meg még egy a listából). Előnye, hogy magáról beszél, arról, akit-amit ismer, nem a másikról.

A troll egyébként akkor hízik, ha választ kap, és a válaszból az derül ki, hogy az ő nagyszerű személye milyen fontos és megkerülhetetlen, és milyen erős érzelmeket tud ő kiváltani a másikból.

(De amúgy miért teszi szóvá, hogy visszaírok? Hát megszólított, kérdezett, azért írt, hogy figyelmet kapjon, komolyan nem értem. Miért veszed fel az ilyet, kérdezi, amivel elismeri, hogy amit ír, nem veendő komolyan, sima piszkálódás.)

Lehet célul kitűzni, hogy a troll takarodjon el, ne kapjon figyelmet, és lehet azt is, hogy érezze magát szarul.

A másik lehetőség: jó, én épp dühös vagyok, beleragadtam ebbe a netes csatába, de te, bazmeg, te az emberi nyomor milyen szintjén létezel már, hány éve kukkolsz itt, nem szégyelled nekem felróni, hogy milyen vagyok, miután direkt hozol helyzetbe, meg az amorf testeddel fanyalogsz a derekam ívén, hát menjél te el magadat rendbehozni, de sürgősen, ne rajtam izélj. (Még ha úgy van is.)

Ezzel az a gond, hogy ez ugyanolyan kielemzés, mégpedig visszavágás, vagyis belehúzott a csövébe. Én tudom, hogy innen én nem tudhatom őt, nem teszek megállapításokat.

Valószínűleg vannak emberek, akik elég produktívak, nem nagyon szutyok az életük, csak egy kicsit unatkoznak. Van, lesz egy titkos szegletük, késő esti idejük, és fifikásan vagy direkt szemét módon mennek neki másoknak az interneten, és tényleg azt élik meg, hogy ők okosak, átlátnak másokon, határozott a véleményük, leleplezik a hamisságot, és nekik igazuk van. Ez az ő feszültséglevezetésük. Csábító ez, és sokan nem tudnak ellenállni. És nem, nem mindegyik való a pszichiátriára.

Ez a helyzet lényege: lát engem, de ő nem látszik, és a homályból érezteti, hogy jobb nálam. Nem véletlenül rejtőzködik, valószínűleg annál azért sokkal gázabb, mint amilyennek a magabiztosságából képzeljük (a jól fejlett imposztorszindrómánkkal). Mindenesetre én vagyok, aki őt érdekli, ő engem nem nagyon érdekel. Az a viselkedése érdekel, éppen és valamennyire, amellyel itt a blogomon engem basztat, és nem is először. A motivációja érdekel, mert olyannyira valószerűtlen, hogy derűsen kommentelget, megdicsér és egyidejűleg áskálódik: mi viszi rá erre?

Az is érdekel engem, hogy ne legyen kedve kommentelni, ne élje át a győzelmet, és ne lehessen “tilts csak ki!” mártír se. Utálom a helyezkedést, ahogy nyom valami felé — elvi kérdés, hogy nem hagyom.

A harmadik lehetőség, hogy megírom: dühös vagyok, okkal, majd nem leszek dühös, az ember nem tökéletes, sajnálom. Ez már jobb, és így is van, de ebben is igazolást nyer a troll állítása, hogy a düh nem fér össze az I. B-gal.

A negyedik meg a valóság.

Hogy egy kicsit egyszerű vagy, barátom. Mert az egyik ember úgy igazán boldog, hogy leszarja ezeket a helyzeteket, nem engedi magára fröccsenni, a másik meg úgy, hogy nagyon is belemegy, hosszan írja, kiírja, feldolgozza, és ez jó neki valamire, és nem lesz ettől se sáros. Vagy egyszer így reagál, egyszer úgy. Vagy nem igazán boldog, és akkor mi van. Akkor nem lehet igaza?

Már miért kéne nekem igazán boldog embernek lenni, ez milyen hülye, népmesei elvárás? Mert te úgy képzeltél a fotóim meg a mondataim alapján? Vagy általában gondolod, hogy a sikeresek igazán boldogok is?

Elég nékem, ha az aznapi poszt jól szól, és megtartom négy másodpercig a kézenállásomat.

Bizonygatok, azt mondja.

Az a helyzet, hogy én egy blogger vagyok, mégpedig erősen személyes, öntaglaló, megmutatós fajta. Szóval nem csak élek és sportolok, hanem fő tevékenységem ezek reflexiója. Ne várd tőlem, hogy ne akarjam erősen elmondani az extrább dolgaimat, örömeimet, hát hiszen ezért vagy itt, olvasni. A bloggerségem ezt jelenti. Újat, erőset, meglepőt akarok mondani, és kiszállni a jómagyar panaszkodásból. Semmiképpen nem bosszankodnék a posztjaimban azon, hogy görény a postás, és hogy eltűnt a sütni való brokkoli a CBA mélyhűtőkből, bár azt is lehet viccesen és nívósan csinálni.

Tényleg úgy képzelik, hogy létezik ilyen éteri Jézus, lebeg és vízen jár; amiben jó, azt eltitkolja, szerénykedve mosolyog, ó, semmiség? És sose dühös, minden jó neki, nagyvonalú, nem lehet kizökkenteni, csak értelmes tevékenységekbe merül, sose rágja a haját, minden testrésze tökéletes? És ez a boldogság?

Nem, ezek az ő hiányaik.

Kurvára felidegesedünk néha, sőt gyakran, meg elegünk van, meg nem szép dolgaink, zűrös és szomorú történeteink azokkal, akiket nagyon szerettünk. Kiabálunk is, meg elsunnyogunk dolgokat, meg hárítunk és megmagyarázzuk. Csak épp az egész ezek fölött, körött is biztató, sok szívmelegedéssel, jókedvű mondattal, és egyre jobb, sehol nincs az a leszállóág, amitől úgy féltünk. A miénk, csak a miénk, nem pofázik bele senki. Eleve ez, ahogy eszünkbe jutnak a mondatok. És nem szégyelljük már magunkat létállapotként, legfeljebb alkalmilag.

Megtanultam az élményt, hogy könnyű a nehéz. Nem téma, hogy mivel vegyem rá magam az edzésre, meg hogy de ennék egy kis sütit. Olyan lettem, mint valami papnő, devoted, és az elszántságból fakad az eredmény.

Tüzelőt fűrészelni is kúlság.

És ezt látom másokon is, akik szenvedéllyel csinálnak valamit. Tele vannak hiánnyal meg kavargással, és ennek ellenére tolják. Vagy pont azért.

Sosincs kész az ember. Hogy én igazán boldog volnék, azt a képet te raktad össze rólam, és ez egy nyomasztó elvárás, celebekkel kapcsolatban is csinálják. Valószínűleg ebben az értelmezésben a te hiányod lapul, de persze biztos nagyon boldog vagy, én nem tudom (ellenállunk az elemzésnek), de mi ez az elvárás, miért kéne nekem igazán boldognak lennem? Vagy (ami egyszerűbb) olyan képet mutatnom? Ki igazán boldog, kinek nincs mit feldolgoznia, kinek nincs stressze, nyűge, traumája, ételallergiája, ki nem haragszik, ki türelmes mindig, a rohadékokkal is?

Én se vagyok I. B. E., viszont meg tudom írni ezt az I. B. E. témát, és akkor mindjárt sokkal B-bb E. vagyok.

Kosz van, koszmó, -lduslét is, -gnitív disszonancia, -romsötét, mert az elektromos radiátor lebassza a főkapcsolót. Meg annyi minden van. -Mponálva ezekből is szöveg, az -moly élvezet. -Lumbiai illy. -Rszakos belső felismerések. -Mámasszony tál tepertővel -pog. -Rtárs opera a fülemben.

Minden van. Hol jól vagyok, hol meg nem. Semmi nincs akkor sem, ha nem vagyok jól, nem kell jól lennem, senki kedvéért nem kell játszanom a hepineszt. Kell viszont írnom, naponta, veled, kedves olvasó, ennyi a deal.

A ketogén, vagy a mozgás, én ezt már el nem tudom különíteni, permanens mámor, olyan, mintha be volnék lőve, enyhe zsongás mindig. Főleg reggel én olyan boldog vagyok, kidob az ágy, új nap, fények, a fák megint eggyel olyanabbak — biokémia lesz ez. Pattan egy elkésett darab parázs, moccan a kutya, és az ő szőrének feltörölgetése, az eredményes apró teendő, ami amúgy tök idegesítő, és illygép csippan, készen áll, billen a tejszín, és alszanak még, de aztán lejönnek, és van itthon az a finom, aminek örülni fognak, és én meg nem vagyok éhes, ez milyen jó, megmérem a kilót, ez is jó, és majd leszek éhes, és az is milyen jó lesz, meg enni is, basszus, ne nyüszögjél, kiviszlek mindjárt, a hideg csípőssége is jó, a hülye szokásaim is, az időigényesek és kényszeresek, és az egész, az, hogy a miénk, mi éljük, akármilyen is, akárki nézi is, és akármilyen véleménnyel van rólunk. Nem kell, hogy bennem rekedve fortyogjon az, amit gondolok, a blogon nem kell alakoskodnom, hogy nehogy mit gondoljanak rólam. És úgy illik rám a dereka ennek a nadrágnak, és élvezet bebújni a cipőmbe. És olyan nyíltak és kedvesek az emberek, és én ugyanabban a helyzetben, esetenként ugyanabban a stresszes világban már végre nem azt élem át, mint korábban, és nem félek.

És ettől, hogy így sikerül a közérzetem, az egész világnak jobb, nem vettem el senkitől ezt.

És egyrészt, ez áldás, úgy is fogadom, a napkorongra nézek, és tudom. Másrészt megdolgoztam érte, kitartóan — az áldás lényege az, hogy a sok probléma mellett, között is lett erőm küzdeni azért, ami fontos nekem.

Ez az irigyelt állapot? Kéne ez másnak? Nála működik a fűtés, nem cserélne ő velem. Ez nekem ismerős, nekem jó, az én otthonosságom. Jaj, megnézegették ezt sokan, kéne-e, és arra jutottak, hogy itt drága a fűtés. Nem is szeretik a kávét. Fáznának itt.

És van egy csomó bagatell probléma persze, és nagyobb gond is van, mitől ne lenne. De ami a blogon van, az nem napló, hanem értékdeklaráció, attitűd, nyelvi virtuozitás, ábrázolás és megtorpantás és lelkesítés. Ezért érdemes itt lenni, ez van itt, nem én, és főleg nem az, amilyennek az írásaimból, magadat is belekeverve, elképzelsz.

Azért várja el a kommentelő, hogy legyek elegáns és hallgassak, hogy ő szabadon kavarhasson, “írhassa a véleményét”, senki ne mutasson rá: manipulálsz, arany csibém. És hogy győzzön: engem hozzon ki a kék sarokban sajnálatra méltónak, zavaros lelkűnek és irigynek (igen). Magyarázza, hogy ő miért nem irigy (csak épp pont úgy viselkedik, mit az irigyek). A mi N. I. B. E. létezésünkből viszont azt következik, hogy ezt nem hagyjuk, beleszólni se hagyunk senkit, hogy hogy kell erre reagálni, mert ne már. Ordít a sunyiság, azért szólunk, erősen, az igazságérzetünk is izmos. Hadd forgassa a szavainkat. Holnapután már engem sem érdekel. (Csak aztán megjelenik újra.)

A valamelyes B., az az, hogy látjuk a színeket, és tetszenek, a saját rosszkedvünk színét is látjuk. Mindig van kedvünk valamit írni, habár nem mindig írunk nagyon jót, és a pénteki edzésünkről sem lehetne motiváló videót forgatni, de azért írunk és megyünk edzeni ma is. Ez az én B-m. Az engem taglalóknak meg lehet sok mindenben igazuk, csak az nem érthető, mire kellek én ennyire intenzíven. Hogy az igazuk erejét, ezt a borzasztó éleslátást miért nem a saját életükben kamatoztatják.

62 thoughts on “az igazán boldog ember mítosza

  1. Megleptél ezzel a foltszín választásoddal a szépen munkált patchwork takaródhoz, de most, hogy elvarrtad a szálat, tényleg nagyon szépen illik az egészbe! Zseniális színkombináció!

  2. Én már csak azt nem tudom, van-e olyan, hogy IBE? Talán Buddha, Jézus, Dalai láma? Mi az, hogy IBE? És ha valaki pont azért IBE (vagy legalábbis JBE – Jellemzően Boldog Ember), mert a saját életét, a saját felfogása szerint élheti, tehát ha olyanja van, ivsszaszól? És mi van, ha az, aki leszerje, azért szarja le, mert annyira rosszul van, hogy neki már minden mindegy? De közben meg IBE-nek diagnosztizálja a kommentelő esetleg.

    • Én eléggé ironikusan tettem betűszóvá. Nem, szerintem nincs ilyne, illetve nem emberi. A kategória arra jó, hogy másokat nyomjanak vele, olyanná, amilyenné maguk sem tudnak válni (és pont azért), és mert nekik volna kényelmes, hogy akkor az illető nem szól vissza, bármilyen agressziót elvisel, ők meg nem válnak nevetségessé. Ez itt a rejtett játszma. (Lehet, hogy ez így tömören világosabb, mint a hosszú poszt.)

    • És még egy: nem kell bedőlni az aggodalmuknak (nekem ez az áskálódó többször is írta, hogy sajnállak, aggódom érted, talán nem vagy jól, el kellene menned szakemberhez…), ez aztán tényleg telibe szarja, hogy én valójában hogy érzem magam. Pont tőlük rosszabbul.

      Divatos még a gyerekeimért aggódni, nekik üzenem: nekik is azzal teszitek a legjobbat, ha békén hagyjátok az anyjukat, nem elemezgetitek. Ne görgessétek a gyűlöletlavinát. Én elbírom, nem azért, csak minek ez? Én nem fogok változni, ti elbasszátok az időtöket, mélyre süllyedtek. És legálább aggódni ne legyen pofájuk azok után, hogy megpróbálnak ellehetetleníteni (mindenféle hírek keringetése, ne kapjak állást, nézzen minden ismerősöm hülyének, ha rámkeres stb., ez deklarált cél).

  3. Úgy sejtem, hogy trollnak minősítesz engem is, legalábbis néha, és valami diffúz gyanakvással olvasod minden hozzászólásomat, hogy na már megint mit akarhatok… Pedig igazából összesen két dolog van itt. Egy: szeretem a blogodat, és néha reagálok rá; nincs célom, szándékom, törekvésem, csak néha vitám és megjegyzésem. Kíváncsi ember vagyok, szoktam órákat tölteni stimuláló, érdekes, de érdekmentes tevékenységekkel, hangsúlyozottan nem csak ezen a blogon, hanem nagyjából mindenhol. Kettő: ahogy néha reagálsz, az nagyon emlékeztet egyes régi, gyerekkori sémáimra: amikor úgy érzem, (a) hogy nem rám reagálnak, hanem valamilyen rám vetített rémképre; (b) hogy egyszerűen lepattan valakiről, amit mondok, olyan elemi módon utasítja el; (c) hogy mintha már a személyemet látná valaki problémának, azaz bármit is teszek innentől, az semmin nem változtat… és van még pár hasonló. Szóval ha ilyen reakcióval találkozom, be tud szűkülni a tudatom, és nem tudok legyintve tovább lépni, hogy na bumm, az egyik kedvenc bloggeremmel láthatóan baromira nem tudok normálisan vitatkozni, hanem újra és újra nekifutok, mert egyrészt erősebb nálam a régi séma, másrészt meg mindig olyan közelinek tűnik a cél… Mert igen, ilyenkor van cél, ha nem is egészséges dolog, hogy legyen, hiszen nem a személyed a lényeges, hanem a szituáció. A cél mindössze annyi lenne, hogy egyszer megkapjam, amit ilyen helyzetekben, kicsiben (mint ez) vagy nagyban (mint szülő-gyerek kapcsolat vagy párkapcsolat) ilyen nehéz párosítások esetén szinte soha nem szoktam: hogy azt mondd, “Ja, most már nagyjából értem, mit mondasz, bár kellett egy kis idő, hogy elhiggyem, nincsenek alantas szándékaid. Majd belegondolok.” Tényleg ennyire kibaszottul banális az egész.

    • Ja. és a séma legfőbb eleme: “Ha egy kicsit is máshogy gondolkodnál, például most rólam, akkor annyival jobb lenne mindenkinek…!” Nagyon nehezen tudom elengedni az olyan szituációkat, amikor látni vélem, hogy mi az a “kis” gondolkodási “hiba”, ami miatt a másik ember nem fogad el valamit, ami tőlem, belőlem jön. Nem kell mondani, mi minden baj van ezzel. Tudom, hogy nem kért meg senki, hogy másokban gondolkodási hibákat keressek. Azt is tudom, hogy nagyon kevés ember reagál jól, ha ilyen vélt hibákat olvasnak a fejére. És azt is tudom, hogy még aki kifejezetten igényli is az ilyen visszajelzést, és netán még egyet is ért vele, még az sem tud csak úgy elhatározásból hirtelen megváltozni. Ezért aztán ma már tényleg csak akkor megyek bele ilyen keserves, esélytelen, reménytelen harcokba, ha közben azt is érzem intuitíve: talán itt most nem a papírforma jön be, hanem esetleg tényleg a katalizátora lehetek valaminek, ami a másik emberben épp érik. De persze simán lehet, hogy ilyenkor is csak racionalizálok.

      Ha csak egy dolgot hiszel el nekem, akkor az ez legyen: az esetenkénti makacsságom a szituációnak szól, nem a személyednek. Tök jó ügyekről és témákról írsz, fontosakat, tanulságosan, és ez nem kevés, ennyi nekem elég is belőled. Tőlem álnéven is írhatnál, akkor legfeljebb néha elgondolkodnék, azonos vagy-e valami ismerősömmel (így viszont tudom, hogy nem). Emberként biztos jó arc vagy, idegesítő hibákkal, mint kábé mindenki, velem az élen. Remélem, jó neked az út, amit jársz. Ránézésre nem rossz. 🙂 Ennyi.

      • Hm, valami azt súgja, hogy most sem vagy fogékony hangulatban. Mert nem. Csak azért sem. Abba is hagyom. Pedig most ontopic lett volna…

      • Nem szeretem, ha elvárják, hogy fogékony legyek. Mire legyek fogékony? Te akarsz itt valamit tőlem, nem én tőled.

        Mert nem, úgy van. Sosem. Unom a sok okosságot. Én a blogger vagyok, nem szeretem, ha megmagyarázzák nekem a reakcióimat.

        Nem, kíváncsi sem vagyok, hogy mit akarhattál. Fogadd el a valóságomat, ezt jelenti az, hogy olvasol. Beszélj magadról. Ne elemezz. Ne magyarázz.

      • Nem érted? Nem várok el semmit. Úgy reagálsz, ahogy reagálsz, eszemben sincs előírni bármit. Ha speciel nem válaszolsz, akkor értelemszerűen nincs további beszélgetés. Ha történetesen épp fáradtan elhessegetsz, mint most, akkor egy darabig játsszuk ezt az agyatlan játékot, amiben én magyarázok, te meg hárítasz és visszavágsz, és valami miatt egyikünk sem bírja abbahagyni (de most tényleg megpróbálom majd nem folytatni innen – a hallgatásom nem fog egyetértést jelezni); ha meg egyszer véletlenül úgy adódik, hogy nem akadok fenn a sok védelmi mechanizmusodon, akkor általában rövid, normális, érdemi beszélgetést folytatunk. Nyilván az utóbbit szeretném a leginkább, evidens, hogy miért. A középsőt meg kerülném, és szerintem mindketten ludasok vagyunk benne, de a magam hatáskörében le fogom állítani az ilyen játszmát, ha megint benne találom magamat. Mint most. A francba.

      • Nem tudom, mi ez “a francba”, de dühös vagy, amikor nem azt kapod, amit vársz. Ez a manipulatív, másokba belemászó ember ismérve. Ne tudj jobban. Ne formálj rám igényt. Én bejegyzéseket írok, olvassad, írj magadról.

        Nem hárítok, nem védekezem. A nő, aki visszautasított, ő is hárít, fél az érzelmektől, egy kapcsolattól… na persze. Elemien, a nulladik pillanattól az a szabály (mindenkivel), hogy nincs jogod engem elemezni, mert az visszaélés. Nem akarok a te szemeddel magamra látni, ezt csak én kezdeményezhetem, nem voltál annyira meggyőző, a nagy akarás is ront rajtad, de még Lobstert se faggatom arról, hogy szerinte hiteles vagyok-e.

        Ez nem egy csütörtök esti fáradtság. Nem “épp”. Nem leszek máskor se fogékony, a mansplaininget molekuláris mennyiségben megérzem és utálom.

        Hagyjatok írni. Inkább bántódjatok meg, menjetek el, de ne magyarázzatok nekem. Azért a többesszám, mert sokan próbálkoznak ezzel, figyelmet akarnak, hatni rám.

        Nem érdekel az egyetértés sem. Ha nagyon feszít, írd le magadnak. Nem gondolom, hogy aki hallgat, egyetért.

        Ez nem abba-nem hagyás, tényleg azt szeretném, ha megértenél. A kiindulópont: te választottad ezt a blogot, hogy mondjon neked valamit, és itt is maradtál. Én nem választottalak téged, és alig látok belőled valamit, nem tudsz viszonzásul olyan szerepet betölteni az én tudatomban, mint én a tiedben.

        Sokan csinálták, hogy tetszik nekik a blog, és akkor írnak nekem, megmutatják, hogy ők is okosak, tehetségesek, nyűgöződjek le. Én is csináltam ilyet Esterházy Péterrel. De az írók írni szeretnek, nem olvasni, sőt, amatőröket olvasni végképp utálnak, mert napi harminc ilyen jön, mind akar valamit, és nem, nem nyűgöztem le őt, pedig jó érzés lett volna.

        Végignézhettétek, hogy hajszolnak, űznek, nem értem, hogy nem világos, hogy elegem van az olvasói rajtam-okoskodásból. Nem érdekel a tartalma. Én nem akarok stresszt, bántásokat, kielemzést a blogomon, nyugalmat akarok, biztonságos önmegélést, kisarjadó csírákat, örömteli kifejezést, nem vitákat. A saját igazságomat akarom, nem a tiéteket. Mindegy, hogyan fogamazod meg, egyszerűen ne akard ezt. Nagyon sokat dolgozom magamon, ki is teszem az önboncolást, ennek nem az a tükörképe, hogy akkor te is bennem kotorászol, hanem az, hogy magadon dolgozol. Bloggeri pozíciót akarsz itt, velem, neked, és hogy legyek az olvasód, és erre nem látsz rá.

      • (Sóhaj.) Az “A francba” önironikus kiszólás volt, hogy na, megint rajtakaptam magam. Érdekes, hogy te haragot látsz bele.

        Most csak az feszít hihetetlenül, hogy nem veszed észre az orbitális kettős mércét. Én leírom, hogy szerintem x. Te nem azt mondod, hogy szerinted is x, vagy hogy nem, szerinted y, hanem azt, hogy a w meg a z, amit szerinted igazából mondani akarok, tipikus áldozathibáztató, mansplaining, bántalmazó, aljas, manipulatív stb. vélemény, és aztán nekiállsz elemezni, hogy biztos a nőkkel is ez volt a randin, amúgy meg ne panaszkodjak, vádaskodjak stb. Én meg csak pislogok, többször elolvasom, belegondolok, hogy igazad lehet-e, de sokadszorra sem értem, hogy ez így most honnan jött, és mi köze van ahhoz, amit írtam.

        Mondanod sem kell, hogy a határokat tiszteletben kell tartani, és kéretlenül senkit nem szabad elemezni. Ha viszont sáros lábbal begyalogolsz a hálószobámba, leversz néhány lámpát, aztán minősítgetve, személyeskedve, a különböző sztorijaimban turkálva, azokból kis részleteket ellenem felhasználva jól elküldesz a francba, azzal, hogy én viszont nehogy elemezni vagy minősíteni merjelek, akkor nehezebb megállni. Talán nem látod, de még így is próbálom.

      • Egyébként ez az így csavarom-úgy csavarom, hátha valahogy mégis elérem, amit akarok játék, amit karakteresen férfiak és egy-két megszállott nő csinál velem, ijesztően emlékeztet a “meghódítom a nőt” dinamikájára. És mindig kiprovokálja mindkettő, hogy a célszemély a sok finomabb szólás (nem akarom megbántani…), hallgatás, elhúzódás után erélyesebben is szóljon, amikor megelégeli a nyomulást. Akkor aztán lehet sírni, milyen agresszív a blogger és hogy taposott a lelkedbe szíved szerelme, akivel te csupa kedvesség és szolgálattétel voltál, meg persze kihasznált.

        Egyszerűen békén kell hagyni a másikat. Ahogy “a férfinak kell kezdeményezni” dogma felbátorítja a férfiakat a nyomulásra, és amennyi lelki erőszak ebből lesz, az komolyan aggasztó.

        Nem a randidra írom ezt, ott konszenzus volt.

        A troll definíciója:
        zavart kelt szádékosan és/vagy erősködik a jelzés ellenére, hogy NE.

      • “Ha viszont sáros lábbal begyalogolsz a hálószobámba, leversz néhány lámpát, aztán minősítgetve, személyeskedve, a különböző sztorijaimban turkálva, azokból kis részleteket ellenem felhasználva jól elküldesz a francba, azzal, hogy én viszont nehogy elemezni vagy minősíteni merjelek, akkor nehezebb megállni.”
        Ijesztő vagy. Nem tettem ilyet.
        Miért ne küldhetnélek el a francba is akár? Ha elég volt? Milyen jogosultságod van itt neked? És mit akarsz elérni?
        Megéreztem, hogy meg akarsz nekem magyarázni valamit, mert te látod az én sémáimat meg viselkedésemet. Ez mansplaining, sajnálom. És azóta ezt próbálod rámerőltetni.
        Nem akarom. A tartalma nem érdekel. Ne elemezz.
        Érted?

      • “Most csak az feszít hihetetlenül”

        Bocsánat, hogy beleszólok (de tényleg, nem ilyen retorikai izé, nem az én dolgom, nem is igazán érdekel, csak már megütte a szemem)…

        “Most csak az feszít hihetetlenül”

        De miért feszít?
        Ez egy blog, a blog írójának a felülete, másrészt meg… Ha te nem vagy mindaz, amit a blogger írt rólad (és szerintem nem vagy, szerintem is téved a blogger, csak én nem feszülök be rá, az is lehet, h a bloggernek igaza van és még az is lehet, h te egy többszörös gyilkos vagy, nem ismerlek, hehe), akkor miért zavar?
        Mi lenne, ha holnap kirakná a főoldalra, kép helyett, hogy “oldthedir egy aljas disznó”? Teleszórnád hozzászólásokkal, hogy nem is vagy aljas disznó?
        Egyrészt ha nem vagy, akkor nyugodj meg, vonj vállat és menj tovább, van itt ms bejegyzés is, lehet jókat kommentelni vagy csak olvasni vagy hagyni a fenébe a blogot.
        Másrészt meg te úgysem vagy “oldthedir”, hanem nem is tudom, Szabó Béla, ahogy én sem vagyok gombotz és nem érdekel, ha esetleg holnap lesz egy bejegyzés a gombotz nevű nickről, akinek undorító izzadtságszaga van és perverz. Engem ez az életemben nem befolyásol. Esetleg kommentelnél egyet, hogy nem, aztán annyi. Szerintem kicsit túlságosan a lelkedre veszed, tényleg vicces, ahogy próbálkozol.
        Hagyd már, ényleg kicsit zavaró.

        (u.i.: írom, nem az én dolgom. Tényleg nem, inkább azért szóltam bele, mert látom, emberek mennyire a lelkükre vesznek dolgokat, amik tényleg teljesen lényegtelenek és főleg oline, ahol ráadásul úgyis anonimok és megvan az az illúzió, hogy a másik fél úgyis téved, hiszen nem ismeri őket, nem tudja, hogy épp tegnap mentettek meg egy cuki szőke kislányt a tűzhaláltól, stb.
        Nem mondom, ha egy jóbarátommal lenne konfliktus, akkor rágnám magam rajta, de ez az egész olyan nevetséges, hogy kommentekben bizonygatja valaki a bloggernek, hogy. Nem mindegy? Elmondta, elmondtad.)

      • Köszi, hogy érdemben szólsz hozzá, és jól esik, hogy így kívülről nem a legrosszabbakat tippeled meg rólam.

        Leírtam fent, miért nem lényegtelen mindez nekem, és miért nem könnyű kiszállni egy ilyen sémából. Aki így beszél velem, és ennyire nem jut el hozzá, amit mondok, általában nagyon hamar otthagyom. De itt annyira ismerős a séma, hogy minden erőmre szükségem van, hogy kiszakítsam magam belőle. Dolgozom rajta. És tapasztalat ez is.

        Amúgy nem értelek: szerinted van olyan, hogy valaki lényegtelen dolgokat vesz a lelkére? Szerintem amit az ember a lelkére vesz, az a lélek számára nyilván lényeges, még akkor is, ha nem világos, mitől. Talán szimbolizál valamit, talán utal valamire, talán túlmutat önmagán.

        Az meg semmit nem változtat semmin, hogy mindez “csak” online, anonim módon történik. “Olthedir” csak egy álnév, de alatta én vagyok, az én gondolataim, érzéseim, valóm, lényem. Semmi nem változna, ha a saját nevemet használnám, maximum annyi, hogy kevesebbet mernék mutatni saját magamból. Így, álnéven írva védettebb ugyan a mittomén, “jó hírnevem”, azaz senki kívülálló nem fog csámcsogni azon, hogy Szabó Béla püspökladányi lakos milyen hülye vitákban járatja le magát, viszont mivel (talán) jobban megnyílok, a valódi lényem sebezhetőbbé válik. Amit Olthedirnak ír valaki, azt én kapom meg, nem valami online entitás. Olthedir én vagyok. Egy ember.

      • Én se tippeltem semmi rosszat, nem tulajdonítottam, nem következtettem.
        Zavar egy viselkedés, ezért szólok.
        A viselkedés tipikus. Bloggerként sokszor belefutok.
        Eszményítenek, taglalnak, feladatokat adnak nekem. Reagálásra köteleznek, ugrálnak a látómezőmben.
        “aki így beszél velem, és ennyire nem jut el hozzá, amit mondok”
        Nem akarom ezt. Az erősködést. Se privátban, se a blogon. Senkitől.
        “általában nagyon hamar otthagyom. De itt annyira ismerős a séma, hogy minden erőmre szükségem van, hogy kiszakítsam magam belőle.”
        Minden erő? Micsoda? Egy blogger vagyok. Mitől ilyen heves ez? Miben tartozik rám? Nem látsz engem emberként, hogy ez nekem sok, terhes? Azt hiszed, az önelemzésed és őszinteséged majd meghat?
        Mit nem lehet ezen érteni?
        Végtelenül csak a duma-duma, csűrés-csavarás, valahogy mégis figyelmet kapni, rám nyomni azt, ami a te fejedben van.
        “szerinted van olyan, hogy valaki lényegtelen dolgokat vesz a lelkére?” Manipulatív emberek szándékosan, illetve önkéntelenül, de jól leírható szabályszerűségekkel teremtenek olyan helyzeteket, amelyekben megbántódhatnak, amelyikben a másik kénytelen jelezni, hogy ott a határ, hogy neki ez nem jó, és akkor őt teszik meg agresszornak. Így áttolható. Én ezért nem tudom a felelősséget vállalni. Nem ígértem semmit neked, szövegek vannak itt, emberként nem vonódom be, ha nem akarok, nem felelek a lelkedért, az önsajnáltatást, sebvakargatást pedig megvetem.
        Pl. írok valakinek, akiről sejtem, hogy nem nagyon érdeklem (megtörtént, nemrég, nem vagyok rá büszke), ő nem ír vissza, én is megsértődnék, ha nem lennék képes elismerni, melóval és igazi őszinteséggel, nem az alakoskodó-önfelmentő álőszinteséggel, hogy az én hibám, nem kell semmit erőltetni. Nem, “csak egy e-mail” sincs. Kevesebb lettem tőle. Azt reméltem, tudok olyan érdekeset írni. De nem.
        Vannak, akik rohadt idegesek, ha reakcióként valaki megvakargatja az énképüket. Nárcisztikusak többnyire.
        Nem bántalak, te mászol belém, te magyarázol, próbálsz legalább szánalmat kelteni mint nagy őszinte önfeltáró, teremted meg eleve számomra érthetetlenül, hogy te meg én beszélgetünk, ketten vagyunk.
        Nem arra használod a szavakat, amire valók, nem vagy őszinte, pont hogy a valóság elrejtésére írsz olyan kimunkáltan.
        Az elmúlt két évben kb. harminc férfinak írtam meg, hogy figyelj, te azért foglalkozol velem ennyit, mert belém szerettél, de az hogy van, hogy ez azt jelenti, hogy mindenfélére rá akarsz mutatni, kontrollálsz, okosabbnak gondolod magad, “rámlátsz”, kielemzel?
        Hogy olyasmit csinálsz, amiről többször, hangsúlyosan jeleztem, hogy nekem nem jó, nem kérem?
        Ez a szexuális vonakodás analógiája? Én aztán nem vonakodok, de bízni nem tudok abban, aki kielemez. Soha többet. Az ugyanis nem hagy magamnak lenni. Én sok melóval építettem magam ilyenné, szeretek ilyen lenni, jó nekem, ez a lényegem, és nem tudok azzal mit kezdeni, ha ő félreértelmez.
        Hogy nem látják, hogy a kontrollt akarják, és nekik az a birtoklás?
        Hogy van az, hogy nem hiszik el a kompetenciámat, és ilyen hosszan és makacsul csak magyarázzák, hogy “mit látnak”?
        Egy volt, aki nem így, nem oktatott, csak dumáltunk, meg voltunk a pillanatban, és vele, mit tesz isten, kölcsönös volt, és minden, de minden magától értetődött.
        De ilyen nem lesz több.

        Én nem firtattam a nevedet, nem számít nekem, egy kicsit túlpörgeted ezt a védekezést.
        “senki kívülálló nem fog csámcsogni azon, hogy Szabó Béla püspökladányi lakos milyen hülye vitákban járatja le magát” – álnéven is kellemetlen, fejfogós, aláássa az esetleges találkozás sikerét, meg már vészcsengő a nickedet is meglátni.
        Én ezeket a megnyílásaimat és az “agresszióimat”, vitákba beleragadásomat is a nevemen vállalom mindenesetre, a manipulátorok meg mindig rejtőzködnek. És éppen a névtelenség védelmében engednek maguknak meg ennyi mindent.

        “kivétel nélkül mindig te kezded. Ha csak egymás szövegére reagálnánk, mindenkinek sokkal könnyeb lenne. Tényleg semmi közöm ahhoz, hogy te miért használsz ilyen érvelési taktikákat”, AKKOR MIT CÉLOZGATSZ? semmi gáz nincs az érvelésemben, részletesen elmagyarázom, miért elfogadhatatlan NEKEM, amit a BLOGOMON csinálsz
        “és általában mit miért és hogyan csinálsz. De ha velem csinálod, provokálatlanul, sorozatosan, akkor azért hadd tegyem szóvá.” Egyszerűen téves, amit írsz. Semmit nem kezdeményeztem most se, te írtad, hogy “biztos engem is trollnak tartasz”, közben közöd nem volt az eredeti vitához, csak megint engedtél a rosszabbik énednek, és rákezdted. Vagy nem tudom, nem értem.
        Nem vagy főszereplő, nem rólad van szó, nem jutottál eszembe, figyelmet követelsz, azt pedig utálom – mit nem értesz?
        A csajozós vitában sem én vittem a prímet, nagyon durván kielemeztél már, mire határt húztam.
        Ígérted, hogy leállsz. Miért nem? Egyszerűen ne írj. Ne vereségnek fogd fel.

      • “az meg semmit nem változtat” dehogynem, pl. nem lehet tudni, hogy mit értél el, mások milyennek látnak, hogy nézel ki. Ha találkoznánk, volna közös ismerősünk, vagy ha lenne itt fotód, akkor nem írhattál volna ennyire öntudatosan magadról, a sportosságodról. Persze hogy biztonságos magadat védeni, engem kielemezni, aki “kiraktam magam”, csak nem fair. Nem érveltél, hanem főleg a saját őszinteségedet lobogtattad, imponálni akartál, állításokat tettél, amelyek nem voltak igazak (pl. hogy téged nő nem azért utasít el, mert nem vagy vonzó, hanem mert fél valamitől, az érzéseitől, vagy hogy neked milyen álompárkapcsolatod lett utána, bibibí) Én nem haragszom, nem azért írom, egy kicsit meg vagyok döbbenve, illetve pedagógiát alkalmazok, hogy megértsd, mert ez a blog a szembenézés helye, nem a megúszásé.

      • Amennyi időt elcsesztünk itt egymáson rágódva, komolyan érdemes lenne egyszer személyesen talákozni. Mondd a szemembe, hogy hazudok. Én nem félek semmiféle szembenézéstől, nem akarok semmit megúszni: te fogsz erre most nemet mondani. Nyilván rengeteg érved lesz, de azért sejtjük: valahol ott motoszkál benned, hogy mi van, ha mégis végig igazat beszéltem – és ezt nem engedheted meg, ezért számítok most egy megsemmisítő válaszra, amiből semmilyen vélt vagy valós hibám nem fog kimaradni. Ja igen, most épp kivételesen tényleg manipulálni próbállak – de jó ügy érdekében teszem.

      • Én ugyan nem rágódom rajtad, nem is én szálltam rád ambivalensen játszmázva.
        Ne fogalmazz ilyen “mi ketten” módon, mert hányok. Én edzek, te nem, én egyenes vagyok, te nem, én elvégeztem az önismereti munkát, te nem, bloggerből egy van, olvasóból meg sok ezer.
        Hanem ez nekem a blogom. Nekem ez nem időelcseszés.
        Neked lehetne egy kis érés, a felnövés eszköze, ha nem engem ostoroznál hisztisen.

      • “Aki így beszél velem, és ennyire nem jut el hozzá, amit mondok, általában nagyon hamar otthagyom. De itt annyira ismerős a séma, hogy minden erőmre szükségem van, hogy kiszakítsam magam belőle. Dolgozom rajta.” Ez a munka nem volt sikeres, 2019-ben ugyanúgy erősködsz, amikor egyszerűen lebuktál a blogger előtt, aki elhitte, amit magadról állítottál.

      • “Aki így beszél velem, és ennyire nem jut el hozzá, amit mondok, általában nagyon hamar otthagyom. De itt annyira ismerős a séma, hogy minden erőmre szükségem van, hogy kiszakítsam magam belőle. Dolgozom rajta.”
        ez a szóhazsnálat: fogékony… döbbenet.
        mintha randiznánk.
        mintha az volna a dolgom (a nők dolga, a kiszemelt nő dolga), hogy megértselek, beszopjam a vetítéseket, maszatolásokat.
        “csak azért sem” elveted az opciót, hogy nettó egófényező, átlátszó baromságot írtál, sokadjára.

      • “Ha hiába illegetem magam, a másik nem akarja visszatükrözni, hogy én jó vagyok, okos vagyok, mindig és mindenben igazam van, nívós az érvelésem, vonzó vagyok, vagy legalábbis érthető, amit csinálok, akkor csakis az lehet a helyzet, hogy ő CSAKAZÉRTSEM megértő, direkt félreértelmez, sémát követ, nincs fogékony hangulatban, űz, rosszindulatú, paranoid, hadjáratot folytat ellenem, magával van gondja. Én egy okos, őszinte, vonzó, mélyen gondolkodó, nőket tisztelő férfi vagyok. Pont. Az őszintét ki is írom egy táblára, a biztonság kedvéért.”

      • “Ha csak egy dolgot hiszel el nekem, akkor az ez legyen”
        ??? Hogy lehet ilyet leírni, tekintet nélkül a folytatásra?
        Hol tanultál te ennyire manipulatívnak lenni?

    • A blogger belefáradt, és mindez egyáltalán nem is dolga.

      Mindenki figyelmet kér, tanítsam meg írni, ha szerintem nem jó, ahogy ír, ő mit egyen, elváljon-e, hogyan adózzon, én hogy csinálom. Lefoglalnak, megtesznek főszereplőnek, megharagszanak, és nekem mindehhez, annak, aki vagyok, semmi, de semmi közöm. Félre van értve a szerepem, és ez mostanában már türelmetlenné tesz. Sokszor, nagyon sokszor jeleztem ezt, és hogy nem akarok játszmákba bevonódni.

      Ma 2.36 óta vagyok fent, két durván manipulatív kommentelő is volt, a múlt héten pedig tízpercenként kommentelt napokig egy ambivalens, imádó-piszkáló elképesztő troll.

      Elözben a magát csapatnak kiadó a be nem engedettek között, húszasával ír, az nagyon beteg, ha egyszer megmutatnám, kivennél két hét szabadságot, meg terápiába kezdenél járni, hogy ilyen ember létezik.

      Hagyjatok már.

      Ne elemezzetek, ne bizonygassátok, hogy ti sportoltok, meg hogy nem csak itt olvastok.

      Beszéljetek magatokról.

      Én nem lehetek már jóhiszemű, akik olyan nagyon mámorosak voltak, kis híján tökretettek a nagy lelkesedésben blogostul.

      Nem vagyok a pszichológusod, nincs veled dolgom.

      • De már mondtam, hogy a blogon nem folytatok tartós kétszemélyes beszélgetéseket, és nem leszek tetemre híva sem.

        Sokan csinálják velem ezt a lefoglalósdit, tudom, hogy nekem dolgom mindenkivel beszélgetni, mégpedig úgy, hogy neki jólessen, de azért elhiszed, hogy nem unatkozom enélkül sem?

      • Nagyon durván manipulatív, méghozzá érzelmileg, ez a besértődés, közvetlenül azután, hogy a blogger hosszasan magyarázta, külön neked, amit egyébként nem is dolga magyarázni. Nem fog tudni egyesével idomulni és megérteni, akkor sem, ha te nagyon szeretnéd. A többes szám azért van, mert nem csak te vagy ilyen. Túl nehéz érzelmileg ezt a nyomást elviselni, ha nyomasztasz, nem lesz blog, vagy nem olyan lesz, nem érted? Engem sem hagysz olvasni, ha ezt csinálod. Kérlek, ne csináld.

      • Pontosan. Csak arra kérlek, hogy te se elemezz, minősíts, forgasd ki a szavaimat. Mert kivétel nélkül mindig te kezded. Ha csak egymás szövegére reagálnánk, mindenkinek sokkal könnyeb lenne. Tényleg semmi közöm ahhoz, hogy te miért használsz ilyen érvelési taktikákat, és általában mit miért és hogyan csinálsz. De ha velem csinálod, provokálatlanul, sorozatosan, akkor azért hadd tegyem szóvá.

      • TE KEZDTED. Nem voltál megszólítva. Nem rólad szólt a bejegyzés. Sosem volt a veled való beszélgetésekben téma, hogy én igazán boldog vagyok-e.

        Azért velem vagy egy olyan helyzetben, amit bagatellizálsz ugyan (bizonygatás, hogy nem csak ezen a blogon ragadsz; “kicsiben”), de a szülő-gyerek és a párkapcsolat elementáris viszonyaihoz hasonlítod, mert tévesen értelmezed a szerepemet, túlpörgöd a személyemet (vagy akit odaképzelsz), és engem nem is látsz emberként, csak valakit, akin minden áron be akarod bizonyítani az igazadat. Ez önkép-deficit lesz, én csak eszköz vagyok. És azért akarsz velem vitatkozni is (min is? hogy milyennek tartalak? hogy elfogadom-e az ellenem szegezett igazságodat?), holott én nem vetettem fel ebben a posztban sem olyat, ami vitatéma, főleg veled kapcsolatban nem, csak a saját meélésemet. Ezért is kell provokálni (“Úgy sejtem” tulajdonítás). Én NEM akarok vitatkozni (pontosabban: kinek van igaza, hatalmi, figyelemkövetelős, te-meg-én játékba belemenni, ahol én kellek ahhoz, az én “megadásom”, hogy te jobbnak, jónak érezhesd magad).

        Nem csak neked írok, hanem mindenkinek, aki ezt a szitut figyeli, ez ugyanis egy nyilvános blog, és nagyon sokan nem érzik, miért nem korrekt engem mindenki előtt kérdőre vonni, helyzetbe hozni.

    • “trollnak minősítesz engem is, legalábbis néha, és valami diffúz gyanakvással olvasod minden hozzászólásomat, hogy na már megint mit akarhatok…” Akkoriban nem. Most kerestem valamit, és jelzem: most már igen, sőt, nem is gyanakvással, hanem döbbenten.
      Kioktató, gőgös, felelősséget másra toló, maszatoló, önfelmentő, manipulatív, szavakon lovagló, vádaskodó, trükköző, rinyáló, mellém lépős, sértett, “majd én megmagyarázom neked” minden egyes kommented, mélyen, de rejtetten hímsoviniszta, és az íratja veled ezeket, hogy nem tudod elfogadni, hogy a nő önrendelkezik: blogot ír, saját véleménye van, saját értelmezése, nemet mond a randin. Meg akarod erőszakolni érvekkel.
      És rengetegszer úgy írtál, miuntha a társkeresőn lennénk, nézegetnél, és én akarnék tőled valamit. “Ha nem tudsz így, mindenestül elfogadni” jézusom. Nem, és az emberek többségét sem, sem feltétel nélkül, sem feltételekkel. Kéne valami intézmény, amelyik megvigasztal, elfogad, szeret… vagy inkább felnőni kéne, felelősséget vállalni?

      • És nem, ez mind továbbra is csak a te fejedben van így. Kioktató, gőgös, “majd én megmagyarázom neked” – ezekkel nem vitatkozom, ha te így érezted, akkor biztos tényleg elmentem párszor ebbe az irányba, sajnálom. A többi tizenöt állításból viszont zéró a találati arányod. Nagyon csúnyán benézel te itt valamit. Amúgy kitől idézed, hogy “Ha nem tudsz így, mindenestül elfogadni”? Ki írt bármi hasonlót? Nem értem, kire és mire reagálsz még két év után is, mert hogy rám nem, az egészen biztos.

      • “Nekem nagyon fontos, hogy senkit ne baszogassak, és senki ne baszogasson engem csak azért, mert valami “gáz”. Mondjuk korán kell kelni, mert az a helyes, és elítélendő, ha nem. Vagy valamit szokás vagy nem szokás, és punktum. Ezek nekem nem érvek. Először is el kell dönteni, hogy a másik embert elfogadjuk-e így, ahogy van; belefér-e minden, de tényleg minden, amit csinál, amilyen… vagy egyes dolgokkal szemben túl erős-e az ellenérzés bennünk ahhoz, hogy akarjuk-e az adott kapcsolatot. És ennek is két szintje van: az egyik, hogy vonzó-e, kell-e nekünk az az ember, aki ilyen (és ha nem, akkor már nagy a baj szerintem) – a másik, hogy tudunk-e, akarunk-e, meg akarunk-e próbálni együtt élni, lenni vele.”
        https://csakazolvassa.hu/2015/11/07/a-szakerto-beleszol/#comment-156125
        Senki nem akart veled kapcsolatot, csak te láttad itt szükségesnek kiönteni, hogy valaki az életedben megjegyzést tett arra, hogy gáz későn feküdni, későn kelni, nyűglődni, vagy hogy ettől féltél, mivel te is tudod, hogy gáz. Mindezt egy elvi állításra, amely szerint nem, nem természetes verzió éjszakába lógni, a napot nem tisztelni, és hosszabb távon a kék fényen lógó, éjjel netező, netfüggő típus mind boldogtalan, depressziós, diszfunkcionális lesz.
        A “csak a te fejedben van” a legócskább bántalmazó duma: ha bármi sérti, zavarja az egódat, énképedet, akkor a másik azt csak képzeli, kétségbe vonjuk a valóságát, reprezentációját. Én ilyennek látlak, ezt értsd meg, ezért lett csőd az itteni okoskodó jelenléted, és ezt azon az alapon írom, hogy elolvastam tegnap újra kb. húsz kommentedet, te nem. Megértettem kis sunyi célzásokat, nekem szegezéseket, frusztrációkat. Te nyilván nem érzékeled ezeket, tagadásban vagy, az nem is az. Megdöbbentő az arrogancia, mellém lépés, számon kéregetés, lefoglalás (mintha kettesben beszélgetnénk), engem nézegetés, vádaskodás, kekecség és kisebbségi érzés egy ismeretlen, magát nem nőgyűlölőnek defináló férfitól. És az is nyilvánvaló, hogy nézegettél akkoriban, eljátszottál a gondolattal, engem győzködtél a nagyszerűségedről és őszinteségedről, nekem páwáskodtál a nem létező edzettségeddel (amit a múltkor írtam, az is olyan volt, hogy elsápadtam: te, ilyen fizikummal izomról regéltél?).
        Nem látsz rá.
        Azért most reagáltam, mert mindez a blogomon van azóta is, most jöttem rá, mekkora blöff vagy, és tegnap olvastam a kommenteket. Értem, hogy meghaladtad, sajnálod, de akkor ezt írd, mert megint megy a sértett tiltakozás. Én pl. vállalom a hat-tíz éve írt szavaimat is, nem csapongok ide-oda.

      • Az is jó példa volt a folyamatosan félremenő kommunkációra. Örültem és motivált, hogy ezzel az éjszakázás-témával kapcsolatban te simán jó példával szolgáltál, nem cseszegetve, ahogy a pacsirták gyakran szoktak. Valahogy ebbe is védekezést meg sértődést meg támadást meg ki tudja mi mást láttál bele, csak kapkodtam a fejemet. A párkapcsolataimban alap egymás elfogadása, és ezt csak ajánlani tudom mindenkinek, amióta volt szerencsém megélni – innen kiindulva sokkal jobban lehet fejlődni, változni is, mint máshonnan. De hogy ezt te hogyan húzod rá egy online vitára, az rejtély. És nem, soha nem nézegettelek “úgy”, nem játszottam el a gondolattal.

      • De hogy jött oda, az éjszakázás témához a párkapcsolati elfogadás?
        És azt komolyan gondolod, hogy téged mindenestül el kell fogadni, és kész? Ez 3 éves szint, és azért már valami 40 vagy.

      • “mert hogy rám nem, az egészen biztos” de hiszen írtam, hogy újraolvastam a kommentjeidet, és megdöbbentem az egyben látszódó mintázaton

      • “nagyon csúnyán nem tudsz leakadni rólam…” ez a múltkori. Annyira gyermeteg, amikor ezzel jön valaki, akit rajtakaptak az őszintétlenségen. A blogomra írtad ezeket, szerelmes voltál belém, és ÁTVERTÉL, látszatot keltettél, híg dolgot próbáltál sűrűnek beállítani.

      • Nem kaptál rajta őszintétlenségen (azt hittem, akkor már tisztáztuk, de időközben ez valahogy át- vagy visszaalakult benned); nem voltam soha szerelmes beléd; és pláne nem vertelek át. A saját motivációimat elég jól értem beszéltem is róluk – viszont fura, hogy nem veszed észre, hogy téged is hajt itt valami bele ebbe a parttalan, bizarr vitába, amit nem tudsz racionálisan megmagyarázni. De ez nem az én dolgom.

      • senkinek nem magyarázkodom, azt írok, ami eszembe jut, amikor kedvem, időm van, bármiről, bárkiről – miért is ne tehetném?

      • Érvekkel megerőszakolásra példa:
        “Ja. és a séma legfőbb eleme: “Ha egy kicsit is máshogy gondolkodnál, például most rólam, akkor annyival jobb lenne mindenkinek…!” Nagyon nehezen tudom elengedni az olyan szituációkat, amikor látni vélem, hogy mi az a “kis” gondolkodási “hiba”, ami miatt a másik ember nem fogad el valamit, ami tőlem, belőlem jön. Nem kell mondani, mi minden baj van ezzel. Tudom, hogy nem kért meg senki, hogy másokban gondolkodási hibákat keressek. Azt is tudom, hogy nagyon kevés ember reagál jól, ha ilyen vélt hibákat olvasnak a fejére. És azt is tudom, hogy még aki kifejezetten igényli is az ilyen visszajelzést, és netán még egyet is ért vele, még az sem tud csak úgy elhatározásból hirtelen megváltozni. Ezért aztán ma már tényleg csak akkor megyek bele ilyen keserves, esélytelen, reménytelen harcokba, ha közben azt is érzem intuitíve: talán itt most nem a papírforma jön be, hanem esetleg tényleg a katalizátora lehetek valaminek, ami a másik emberben épp érik. De persze simán lehet, hogy ilyenkor is csak racionalizálok.”

        tagadva, bebiztosítva, hogy te nem is okoskodsz, nem pofázol bele, nem is korrigálod másvalaki “gondolkodási hibáját”, de mégis

        mellém lépős vállveregetés:
        “Ha csak egy dolgot hiszel el nekem, akkor az ez legyen: az esetenkénti makacsságom a szituációnak szól, nem a személyednek. Tök jó ügyekről és témákról írsz, fontosakat, tanulságosan, és ez nem kevés, ennyi nekem elég is belőled. Tőlem álnéven is írhatnál, akkor legfeljebb néha elgondolkodnék, azonos vagy-e valami ismerősömmel (így viszont tudom, hogy nem). Emberként biztos jó arc vagy, idegesítő hibákkal, mint kábé mindenki, velem az élen. Remélem, jó neked az út, amit jársz. Ránézésre nem rossz. 🙂 Ennyi.”
        https://csakazolvassa.hu/2015/10/28/az-igazan-boldog-ember-mitosza/#comment-155531

        Ha egy nap megérted, ez mitől arrogáns, előrébb leszel. (Gondolom, utálod visszakapni a beléd-okoskodást, de azért így igazságos.)

      • Sokszor kifejtettem, hogy nagyon durván tévesen látsz engem. Abban a kommentben arról írtam konkrétan, hogy ez miért zavar ilyen súlyos mértékben, és miért nem tudok a témáról leakadni. Ez az én saram. Magamat elemzem ott elég kíméletlenül. És semmi tagadás nincs benne. Csak valahogy ebbe is bele kell olvasnod valamit, ami érvénytelenít engem, en bloc.

        Egyszer képzeld el, hogy minden szavam igaz, amit itt leírtam. Hogy semmi manipulatív szándék nincs bennem, és nem is volt. Hogy nem zavar se benned, se a blogodban semmi, kivéve, amikor ezt az idegesítő sémámat meg találod piszkálni. Hogy tényleg baromi jó jó fizikai formában voltam 2015-ben (küldjek képet?). Hogy minden, amit nőkről, randikról írtam, az úgy is volt, és jól is látom ezeket a dolgokat. Képzeld el egy pillanatra, hogy mindez így van… Na, ez nem fog menni. Valami miatt muszáj, hogy ne így lásd. Pedig ha ezzel az alapvetéssel olvastad volna vissza az összes kommentemet, akkor nem találnál semmi ellentmondást, minden összeállna. Ezt tudom, mert minden szavam, amit valaha írtam itt, igaz.

        Nem hiszem, hogy bárkinek jó ezt itt folytatni. Ha beszélgetni akarsz, megtalálsz. Ha itt akarsz nyilvánosan karaktergyilkolni továbbra is, akkor igyekszem majd nem felvenni a kesztyűt… Amúgy a legjobbakat kívánom, őszintén.

      • Nem látlak se durván tévesen, se tévesen. Ilyennek látlak, ilyen képet mutattál. Többet és mást látok modnatokbó, megfogalmazásokból, mint átlag okoskoók, ettől lettem én a blogger és ilyen a blog.

        “minden szavam, amit valaha írtam itt, igaz” Az is igaz, a spekulálgatás, hogy azt a lányt meg kellett volna testileg ostromolni egy kicsit, az a célravezető, és igazából csak fél, nem az van, hogy nem kellettél? Amire elég sokan flehívták a figyelmedet, amikor sértetten arról líráztál itt, egy nők elleni erőszakról szóló poszt alatt, hogy nem kellettél a lánynak egy netes társkeresős randin.
        Mindez egy olyan blogon, sőt, talán pont az alatt a poszt alatt, ahol elmondtuk, milyen szörnyű, amikor egy férfi, sok férfi ránk erőszakolja a gerjedelmét, a vágyát, és nem fogja fel a világosan jelzett nemet sem, durvának kell lenni, mert különben erőlteti tovább…
        Örülök, hogy ennyire ugrasz mindenre, mert ha beakad, hat is.
        Természetesen nem akarok beszélgetni, a közelembe nem akarok soha ilyen dinamikákat, de a makacs gerjedezők és trollok minden szót beleegyezésnek, beszélgetésnek, interakciónak vesznek.

      • “Az is igaz, a spekulálgatás, hogy azt a lányt meg kellett volna testileg ostromolni egy kicsit, az a célravezető,”

        Nem, mert ez a te csúsztatásod. Soha nem gondolkoztam ilyesmin, csak jeleztem, hogy mások ezt voltak képesek tanácsolni. Maradjunk a tényeknél, újságíróagy.

        “és igazából csak fél, nem az van, hogy nem kellettél? Amire elég sokan felhívták a figyelmedet, amikor sértetten arról líráztál itt, egy nők elleni erőszakról szóló poszt alatt, hogy nem kellettél a lánynak egy netes társkeresős randin.”

        Nem kellettem, amit azonnal tudomásul is vettem, minden sértettség nélkül, amit persze nem tudsz elhinni, de erről nem én tehetek. Mint mondtam, a lány konkrétan közölte, hogy vonzónak tart, és maga sem érti, hogy miért mond nemet, de ez megint csak nem illik bele a narratívádba, ezért nevezed sima hazugságnak az egyszerűség kedvéért.

      • 2017-es nyári képeden (ami tök véletlenül került elém) semmi nem utal az alig korábban jó formádra.
        Én azt nem értem, hogy hogy van képe valakinek nick mögül hangoztatni nekem, itt, hogy ő is milyen sportos, meg neki is milyen fontos ez, miközben így elhagyja magát.
        Férfiként, függetlenként erre milyen mentséged van? S ha nem gondoltad komolyan, csak pár hónapot edzettél, akkor mit bizonygattad itt, hogy te is annyira sportos vagy?
        Azt érzem az ilyen helyzetekben, hogy átvertek. Mert én komolyan gondolom.

      • Mondtam, hogy régóta gyúrok, csak ha valahányszor beállok egy sportos életmódra, egy idő után mindig elcseszem; mentségek helyett inkább az okokat elemzem, és a megoldáson dolgozom. Pl. 2000., 2006–2007. és 2012–2013. volt pár kimondottan jó időszak, utána majdnem egy év szünet után 2014 vége felé kezdtem újra komolyan edzeni, különösen 2015 tavaszától őszéig, amikor végre úgy tűnt, hogy ezúttal sikerül tartósan beállnom erre az életformára, amit egyáltalán nem éreztem tehernek, sőt iszonyúan élveztem: heti 3–4 gyúrás, plusz rengeteg biciklizés, úszás, kajak (egy hétig még tengeren is), sőt futni is elkezdtem kisebb távokat, és nem volt ismerősöm, aki ne tett volna pozitív megjegyzést a változásra. Lelkesedtem, itt is kommenteltem, mindez szinkronicitás volt a blogoddal, közös téma. Aztán megint sikerült elbarmolnom ezt az egészet több mint két évre, te innen láttál egy különösen előnytelen fotót, amiről elég szélsőséges következtetésekre jutottál. Miért könnyebb azt hinned, hogy hazudtam, erről, meg egyáltalán mindenről, mint elhinned az igazságot, ami amúgy egyáltalán nem extrém, és akár fotókkal is alátámasztható?

      • A nagy sportosságodat egy olyasvalaki előtt lobogtattad tetszésre, helyeslésre vágyva, aki veled szemben komolyan gondolja, éli. Használtál, és ezt nem kedvelem.
        Meghint és sokszor ezt csinálod: leírod, hogy te mit nem csinálsz (nem keresel kifogásokat), és pont azt csinálod. “sikerült elbarmolnom” ez.
        Örülök, hogy beakadt a dolog, mert fontos. A te életed szempontjából.
        Az, hogy nem tartasuz ki, az, hogy több a duma, mint a cselekvés, az, hogy kérészéletű az edzésmánia és nem valós igény, azt mutatják, hogy nem veszed komolyan, nem belülről jön, nem vagy igényes. Valójában semmi komoly oka annak, hogy ha valaki leáll az edzéssel, ennyivel többet egyen, ennyire elengedje magát (miközben társkeres).
        Elhiszem, hogy 2015-ben nem voltál ekkora és ennyire puha, de ezzel nem mondtunk sokat, mert azóta az infógeekek szomorú életét éled, nem a valóságban élsz, és túleszel.
        Pólóban ülsz a képen, nem fürdőgatyában vagy, viszonylag távol vagyunk. Szerintem a valóság ennél szomorúbb, a fotó nem előnytelen, egy megvastagodott törzsű, pocakos, ápolatlan, csapzott hajú, hanyag tartású férfi van a képen, papucsban. Vö. “vonzó, jóképű férfi”. Pont azért vagyok mérges, mert én jóhiszemű voltam, elhittem, hogy jól nézel ki.

      • “mindig elcseszem” Nem ez a baj, hanem hogy ennek ellenére előadod az igazán sportosat, mellém lépsz, igényled azt, ami azért jár. Én most is edzésről jövök.

      • Az a fotó, ami a valóságot (a pocakot, megvastagodott végtagokat, tónustalanságot) ábrázolja, nem előnytelen. Az előnyös fotó általában hazug, vagy kiemel és felnagyít valamit, ilyen az én jelenlegi, itteni avatarképem, amelyen egy speciális fény mutatja meg a tónusaimat.

      • E kommented középső bekezdése egy döbbenet. Megint ez az “engem kétely nélkül, vita nélkül mindenki fogadjon el és punktum” követelőzés, egy mesevilág. Baromi kényelmes.
        Miért hinném el, ha tele vagy önellentmondással?
        Ha… okosabb és érzékenyebb vagyok?
        Ha már egy csomóan próbálkoztak ezzel az álokos szófosással – és egyetlen vélaszmondattól besértődtek?
        Nem volt előfeltételezés, tévedsz. Miért hinném el, ha itt összevissza szaggattad magad, hogy mi volt, hogy volt, biztos valami traumája volt, de jó lett volna a bőréhez érni, biztos ő is akarta… és vagy tízen megráztak: hahó! Ha akart volna téged, azt tudnád!
        Miért akarod irányítani, hogy én milyennek lássalak? Mi ez a szenvedélyes énkép-tupír?
        Persze, hogy “nem fog menni”, belém akartad dumálni a neked kedvező valóságértelmezést, számonkérő, vizsgáztató, figyelemkövetelő módon, sokszor infantilisen nyavalyogva. Téged kritika nem érhet… ezt nevelik a férfiakba.
        A másik, ami torz: a geek, a netbe bújt, kütyüs, valóságba ki nem menő, ott magát, sziklák, hegyek között meg nem mérő, klaviatúrát verő férfi. Teljesen eltorzulnak.

    • “az egyik kedvenc bloggeremmel láthatóan baromira nem tudok normálisan vitatkozni, hanem újra és újra nekifutok, mert egyrészt erősebb nálam a régi séma, másrészt meg mindig olyan közelinek tűnik a cél…”

      Olthedir! Már nem vagy gyerek.
      Semmi alól nem ment fel, hogy időnként “100 százalékosan egyetértettél” vagy hogy “a kedvenc bloggered vagyok”.
      Legyél korrekt.
      Vállalj kockázatot. ne akarj ennyire biztosra menni.
      Te úgy képzelted, hogy bedobod a te imádott személyedet, érveidet, figyelmesnek mutatod magad, írsz pár pszichológiai jellegű szót és automatikusan igazad lesz, meggyőztél, le vagyok nyűgözve, ú, Olthedir milyen őszinte!
      Ez hihetetlenül arrogáns, hiszen nekem komoly melóm, kiérleltségem van a blogban, nem egy sima netező vagyok, hanem alkotó ember. Nem rögtönzök és nem vitázom, nem is vitatkozni akarok, amikor kiteszek egy posztot, hanem már hosszú munkával kiérlelt álláspontot fogalmazok meg nívós mondatokban, a pont-saját véleményemet. Nem egyeztetek senkivel róla, nem is dolgom – nektek dolgotok elfogadni, vagy nem lenni itt.
      Tudom a véleményem, nem kell nekem elmagyarázni, állítgatni, módosítani. Különösen nem nickeknek és férfiaknak.
      És te ezt az egész melót és sok évet nem tiszteled, azt képzeled, te is írogatsz pár sort, és akkor az is olyan rangú lesz.
      Cseles!
      Én pedig arra mutatok rá, hogy nem okésak az érveid, nem a jóindulat hiányzik, nagyom magadnak várod a kedvező visszajelzést, gyerekesen egózol, erőlteted magad, 2019-ben pedig arra is, hogy nagyon feljavítottad az énképedet, egyáltalán nem vagy olyan, ahogy magadat jellemezted, és ezért (mivel akkoriban nem láttalak képen) azt gondolom, hogy átvertél.

  4. Visszajelzés: csirkemell-csont és önmegvalósítás | csak az olvassa — én szóltam

  5. Az IBE ronda csapda szerintem, ismerek olyat, aki bedőlt az eszmének, és felvette a pózt. Tökéletes az alakítása, mindig csinos, jó a haja, természetes a sminkje, és 1000 wattos a mosolya — kiráz a hideg is tőle 😀 csak olyan embert tudok megszeretni, akinek rossz napjai is vannak.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.