hazudik-e az író?

Közzétéve Szerző:

Hát persze. Mint a vízfolyás. Mást se csinál.

Persze ezt úgy hívjuk, fikció. Minél többet lódít, annál jobb.

Voltaire az én nagy kevencem. A Candide képtelenül egzotikus kalandjai: mekkora döfés már a valóságon, tekintélyen, micsoda szakadás a biztosnak hitt, forradalom előtti égbolton, milyen sokatmondó filozófia és társadalomkritika egyben, micsoda láttató erő, mennyire leleplező és tabutlan és trükkösen érték-deklaráló, és mennyire szórakoztató. A pikareszkregény epizódjai között számos hihetetlen szereplő bukkan fel, akik szintén mesélnek egyet s mást. Kimaxolt nagyotmondás, meselicit, konfabuláció, valószerűtlen sztorik, hazugság a hazugságban. Kinek színes mese, kinek keserű szatíra, és mindez a tényleírásnál élesebben láttatja a világ működésének lényegét. Csodálatos.

Kamaszok rá szoktak kérdezni, ha egy könyvről beszélgetünk, pláne ha realisztikus, hogy: tényleg…? És nekem is a szememre szokták hányni, egyébként a leggyakrabban olyanok, akiknek csak a netes szövegek állnak a rendelkezésükre, tehát nincs közös történet, nem is láttak soha. Hogy nem is úgy, hogy ez el van túlozva. Hogy a másik oldalról ez egész másképp néz ki, hogy azt bezzeg nem mesélem el…

Hát persze. Ez az én saját és ekként érvényes oldalam. Azt mesélem el, ami mesélésre való, megírható, érvényes, érdekes. Amiből a lényeg kihámozható. Ez a témaválasztást is jelenti, meg a tények csoportosítását, a színek használatát, a hangsúlyokat. Jóvá a szöveget nem az igazságalapja teszi (itt jegyzem meg, hogy én éppenséggel nagyon is hű vagyok a valóság tényeihez, mármint ahogy én megélem őket, nyilván — a szubjektív megengedhetősége az én szabadságom, jogom, és bárkié, aki “magáról” mesél), szóval nem a tartalom meg az erkölcsi iránymutatás, de még nem is mindig az érdekes sztori vagy az emlékezetes szereplő vagy a különös szín adja a minőséget, hanem a szöveg nyelvi ereje, a hökkenetes szinonima, a gördülékenyen ritmikus mondat, a visszatérő fordulat, az utalás, a párhuzam, az ellentét, a szöveg szerkezete, a meglepő bekezdésvég, az idézhető mondat.

Én is hevesen firtattam, emlékszem, Szabó Magda vagy Erich Kästner történeteinek tényalapját. Meg akartam találni a szereplőket, azokat a helyszíneket. Létezik-e Csabadul nevű település? Hát Berlinben Kiskakas utca? Sürgős Jakab, micsoda név…! Már tudom, a — természetesen mindenestül fiktív — szereplő azért Sürgős, mert ez németül (lesz szíves Elanor vagy válaszút majd kisegíteni) poén, hogy ich bin (sürgős), vagyis: sietek. Magyarul, hiába zseniális Bor Ambrus fordítása, ez sem olyan.

Az irodalom lényege: a megalkotottság, mégpedig a színes, szinte valószínűtlen, sarkított, döbbenetes, a “mégis mintha megtörténhetne”. A szavak, külön a valóságtól, a maguk jogán, azért, mert jól hangzanak, érzékletesek, megakasztanak, elgondolkodtatnak, épp neked épp valamit jelentenek. Kár bennük a szerzőt, mármint a magánembert keresni. Mindenki, aki irodalmi céllal ír (vigyázat, ez nem színvonalat jelent, csak irányt, szándékot), az egyedin túlmutatót akar megírni. Általánosat, tipikusat vagy legalábbis lehetségeset és a “közmesekincs” körébe tartozót. És ezt meg kell alkotni. Ezért értelmetlen azt kérdezni, hogy a rögvalósághoz képest igazat ír-e.

Amin ez számon kérhep, az a keresetlevél meg az újságírásban a hír, a tudsítás, a riport. Még a memoárban, sőt, szerintem — író esetében — az interjúban sem érdemes, értelmes ezt firtatni, hogy tudniillik szóról szóra, ágrul ágra? az utolsó betűig? de isten bizony, a két szemével? így volt? (Faludy Györgyre gondolok, szerintem neki nem volt erőssége a tényhűség, sem a marokkói évek, sem Recsk esetében, de csodálatos és érvényes volt, amit mesélt.)

Pénteken a végére értünk Erich Kästner remekművének, Az emberkének. Abban van egy nagyon édes fejezetvég, most nincs kéznél a könyv, mert a strandon ülök még, de valami ilyesmi, hogy azt mondja:

Hogy ez után mi történt, nem tudom. Egyrészt mert sötét volt a szobában. Másrészt mert egyáltalán nem voltam ott a szobában.

Itt Kästner kikacsint, az elbeszélői pozícióval trükközik, gyerekek által is élvezhetően: hol, honnan mondja ő el az eseményeket, honnan van információja? A történet részese, tanúja, vagy elmesélték neki — netán ő találta ki az egészet?

Én meg nem is Zamárdiban vagyok. Sőt, a Pride-on is voltam, az hogy lehet?

Hát úgy, hogy író vagyok. (Meg hogy stoppolok.) (Mint azt írtam is…)

Valójában nem Zamárdiban vagyok. Miért írtam akkor mégis a testnevelős a posztban?

Mondhatná a sokat látott olvasó, hogy nem akarom, hogy az olvasók tudják, hol vagyok. Kérdezték többen, jé, te Zamárdiban? Nem. De nem ezért írtam Zamárdit.

Hanem mert le akartam írni azt az-i képzős melléknevet, hogy zamárdi. A zamárdi strand füvén. Néha ennyi az egész, meg egyszerűbb is, mint ahol vagyok (“… üdülőterület”), meg jobban is hangzik. Zamárdi: a szamár szóból ered, talán archaikus kicsinyítőképzővel, hát nem gyönyörű…?

Na, sok a szúnyog, kimegyek egy kicsit. Vagy be. Hol is vagyok? És a szövegben hol vagyok, vagy a valóságban hol vagyok? A strandon vagyok? Vagyok-e egyáltalán, ki beszél itt? A szöveg ideje pont az olvasás ideje, nem lehet másképp, ilyenkor a szövegben beszélő személy és az olvasó egyetlen időtartamot és valóságot él meg. Aközben én, aki a szövegben beszélek, nem mászkálok, egyhelyben vagyok. A valóságban, a rögös vérvalóságban én, aki a szövegen kívüli én vagyok, de most a szövegen belül írok róla, ezt a bejegyzést három különböző napszakban, három helyen írtam, itt Nemzamárdiban, összesen valami tizenhat óra alatt, mert ezek állandóan akarnak valamit, és annak szomorú következménye, hogy le kell törölnöm (törÜlnöm, ez jobb, igen) a viaszkosvászonról a dinnyemagokat* meg a lekvárt, meg voltam futni is, mezítláb, fűben, sötétben, horgászok között!, a lándzsás útifű, amint szelíden behasít a lábujjközbe, és elmélyíti azt!, és csetelek is termékenyen, meg kimostam a törülközőket, és kétszer ettem is, nem számítva a proteinemet.

IMG_3140_resize

De ez is a szövegben van, annak a része.

Hol vagyok? A szövegben vagyok.

* dinnyeevés épp nem volt, csak jól hat, még tipikusabb a nyári szövegben

Végül háromszor ettem, elolvastam mellesleg a Candide-ot, tegyétek ti is.

35 thoughts on “hazudik-e az író?”

  1. “Hogy a másik oldalról ez egész másképp néz ki”
    Jókainak miért nem javasolják, hoy mesélje már el a Kőszívű ember fiai-t osztrák szemszögből?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  2. Muszáj megkérdeznem (muss sein), hogy aztán horgászpöcsöt láttál-e? Amúgy jól gondolom-e, hogy a könyvet pont annyira tartod, amire való, azaz olvasás közben teljes lelki nyugalommal eszel, avagy fordítva, s az sem zavar, ha pecsétes, gyűrött, szamárfüles (zamárdifüles?) lesz, mert ha annyira birtokolni akarod a design polcon, akkor majd megveszed újra.
    A lándzsás útifű meg latinul Plantago Lanceolata. Hát nem gyönyörű? És igenis lehet háttal kezdeni a mondatot. Meg éssel is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • És én-nel? 😉
      A sudár rozsnok meg Bromus erectus (fajnév kisbetű). A magyar csenkesz Festuca vaginata. A homoki szömörcsög pedig Phallus hadriani (miért pont Hadrianuszé???) Magyarul kutyafaszagomba. Pajzán tudósok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Gyerekkoromban kitaláltam magamnak meséket, és az egyikben a királylányt lándzsás útifű-kereszteslovagok őrizték. (Lándzsa is, meg a Plantagenetek, valahogy összekapcsolódott.) Amit nagyon szeretek még, egy katicaféle, a négyfoltos szerecsenkata – Exochomus quadripustulatus. Nem olyan, mintha egy középkori kereszteslovag akarna megátkozni?

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

  5. Jajj, de jó!
    Tökéletes képalkotás. Egy másik világ, sajátos szabályai kelnek útra, a szélsebes gondolattól hajtva.
    A “Regényigény” majdnem folytatása.
    Nehéz és időigényes a leülepedett képi tartalmat pontosan leírni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Köszönöm, hogy ezt is megírtad 🙂
    A keresetlevelek, amiket én írok, sem feltétlenül “számonkérhetőek a rögvalósághoz képest” 🙂 Persze nem irodalmi művek, de sokszor jól jön a “festett vérzés”.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ööö, én nem erről beszélek, ha nem pont Zamárdiban vagyok a valóságban, de Zamárdit írok, annak nem az a lényege, hogy valahogy előnyt maximalizáljak, vagy valami érdek, hanem színtisztán esztétikai, még az énteremtés része is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. Ez nagyon eltalált. Én lelkem mélyén máig “igaz történetekre” vágyom, írni is, olvasni is, hörpinteni valódi világot. Az is a bajom, hogy mindent elhittem, amit a könyvekben olvastam. A mai napig azt várom, hogy a könyvben majd lesz egy ‘tanulság’, amitől jobban tudok élni, az élet meg a hepiend felé konvergál. Irodalomban a kedvenc korszakom a realizmus. És közben tudom, hogy nincs objektív igazság, és már egy szimpla eseményről is egész más vélekedése van a szemtanúknak, hát hogy lehetne akkor bármit hitelesen megírni, és mégis… mégis… Igaz történeteket!!!

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

    • Hőssé kell ahhoz válni, hogy emberhez méltóan élhessük meg a véges évtizedeinket…és az utolsó lépcsőfordulónál majd elvinni azokhoz a tanulságokat, felismeréseket, orvosságokat, akik szomjazzák az önismeret és az önirónia fájdalmas útját. Mindenki lehet az élet könyvének a hőse !

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. Hát persze,ezt olvassa el mindenki,aki életvezetési tanácsot adna,hogy merre-meddig.Nem ott vagyok,nem velem történik,mégis hihető,csak csusszanok egyik mondatról a másikra és már vége is.Kellemes olvasmányok,veled is megtörténhetett volna,velem is megtörténhetett volna.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Visszajelzés: semzamárdi | csak az olvassa — én szóltam

  12. Visszajelzés: hogyan próbálták tönkretenni | csak az olvassa. én szóltam.

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .