antidepresszió

A bejegyzés, amelyben le van írva az összetétel: sorswellness.

Volt idő, amikor érzelmi életem fordulatai valós időben voltak követhetőek a blogon. Mindent megírtam, mindent artikuláltam, mindenem felismerhető volt. Legalább a jelszavas posztokban.

Ezt nem tehetem többé, sokkal többen lettünk, ismeretlen rosszakarók lesnek, védem az életem szereplőit.

De ez most nagyon érdekes.

Húsz és fél éves koromban volt nekem az első, már nem kamaszkori szerelmem, akivel átléptük a Rubicont. Neki panaszoltam el egyszer, hogy nagyon furcsa érzés, ahogy újabban a tárgyakért nyúlok, olyan bizonytalan minden, diszkomfort. A kulcs a zsebemben nem úgy akad a kezembe, ahogy várom az érintését. Tudom, milyen a kulcs, tudom, hogy ott van, és még tudom, hogy hogyan szokott az ujjaimhoz érni, tudom, hogy hogy szeretem, hogy hogyan ismerős, és élesen érzékelem, hogy nem úgy akad a kezembe. Pontosan láttam és foalmaztam meg akkor, mi történik.

Mondta, nyavalygok, ilyen nincs, álprobléma. Intelligens, idősebb fiú volt amúgy, szociológus.

Ma tudom, ez szorongástünet volt. Éberség, kihegyezett érzékszervek, kontroll, és a test, amint szenved, mert nem olyan a világ, nem találkozik jól vele. Egy nagyon éles testi élmény, kivetülése a bizonytalanságnak, belső kínoknak. Többek között annak, hogy engem ez a fiú elég rutinosan belevitt az erdőbe, de nem szeretett igazán.

Na, ennek az élménynek az ellentéte is létezik. Csak elmesélem.

Nem mindjárt a mostanit, hanem a régebbieket: van antidepresszió. Szülés után, például. Épp az elsővel, a traumatizálttal, huszonöt évesen, a rideg klinikán. (Mert aztán szültem egyet bababarát kórházban, majdnem háborítatlanul, nagyon nehezen, de nagyon csendesen, mármint én ordítottam, mint a sakál, de a szülés maga szakrális csendesedés volt, és végül egyet otthon, könnyen, szépen, vízben.) Ujjongó élmény volt ama első, ízlett a kórházi tökfőzelék (a szülés tízezer kalória elégetésével jár, tudtátok? sorswellness), és hetekig, hónapokig tartott az élmény. Én nem kínlódtam elsőgyerekesként semennyit. Magabiztos, meghatott, erős, soha nem aggódó, diadalmas anyaság, kötődés, filmrészlet: semmi kétely, csupa erő és áradás. Tej és szív. Legjobb anyaság-verzióm azóta is. Nem hallgattam senkire, tudtam az életünket, mosolyogtam. Nekem jó a csecsemőmnek lenni. Elsőnek a legjobb. Milyen széles spektrum az anyaság.

Most, a pesti éjben más volt az antidepresszió: az idegrendszer tűnékeny játéka.

Egészen kétségbeesett állapotaimban, amikor atomtámadás utáni csend van, szakításkor az Auguszt cukrászdában, vagy négynapi nemalvás után mindig ez történik: túl a túlfeszítettségen, egyszer csak elnevetem magam. Megszáll a könnyűség, okos, frappáns szavaim lesznek — rájövök, hogy az élet bölcsebb nálam. Zseniális szófajtani órát tartok, heves az orgazmusom, csupa jót mondok, és lendület van bennem. Az utolsó tartalék ez, a minden mindegy egyszerűsége, a lét végső pontja. Siralomházi vacsora.

A kialvatlanság abszurdumig hatoló szakaszában a szorongásra nem marad erő, kikapcsol az a részem, a borzasztó, örökös éberség. Ez a titka ennek a állapotnak. Mert amúgy mindig szorongok, mindent tudni akarok, átlátni — ritkán vagyok önfeledt.

Most ezt az élményt: az antidepressziót nem agyban éltem meg, hanem testileg. Két estém volt egymás után gyerekek nélkül. Mentem bele a fővárosomba, élveztem.

IMG_0212_resizeOlyan volt ez az élmény, mint… valami drog. Én nem ittam, csak gondolkodtam rajta, de végül nem. Be vagyok rúgva. Nem tudtam megmagyarázni másképp, ami velem történik. Rettentő intenzívek lettek az érzéseim.

A belvárosban töltöttem azt az estét. Találkoztam emberekkel, cseteltem hosszan a laptopomról, és szárnyalóan vicceseket írtam, valóságos stílusremeket. Salátát ettem, bicikliztem a Margit-hídon, megnéztem egy filmet, és nagyon meg voltam nyugodva valahogy.

Szép a cipőm, szeretem a ruháimat, tudom, hogy néznek, lobog a hajam, halálosan laza és intenzív vagyok a nyárban, évődök a pincérrel, de ez mindig van újabban, akkor is, ha nagyon szomorú vagyok — felébresztették bennem a Nőt. A film közepén belül is átváltott a dolog: rájöttem, hogy nincsen semmi baj, de semmi.

Mert amúgy mi van? Folyamatosan azt gondolom amúgy, hogy baj van, nagy. Nem vagyok elégedett magammal. Bűntudatom van, félek, tanácstalan vagyok. Szeretném jobban csinálni. Gyarlóságaimmal szembesülök, és unom a bűntudatomat. Egészen, hasítóan őszinte akarok lenni magammal, és változtatni azon, ami szenvedést okoz, a saját lehúzó működéseimen. A lélek kész, de a test erőtlen. Ez nagy belső konfliktus. És eközben: unom. Az ugyanazt, unom. Sírás, vacsora, elfogy a vécépapír, nyüszít a kutya, sáros lábnyomok, enni kér a blog, nem működik a paypass. Stressz, aljaskodás, hozzám dörgölőzés, elvárások, sunyi célzások, rút háládatlanság, emberi tévutak és grandiózus középszerűség. És hogy egyszerűen nem értik a mondataimat, de érteni vélik, és ellenem szegezik — ez a legkeservesebb annak, aki ír.

A szorongató érzés, hogy bántanak, lesnek, fenyegetnek. Sose tudom, mire megyek haza.

Én extra biztonságos környéken lakom, ezt nem meséltem még, ahol az utca kamerával van tele, negyedóránként jön rendőrautó, és ha felmászol egy fára, leszed a TEK, mert itt laknak pont az elsődleges védett személyek államilag. De a szorongás bent van, a sok kétely, a félelem, az, hogy egyáltalán nem látom a jövőmet már hónapok óta. És az esti erdő lehelete. Két kicsi, akik tőlem várnak mindent, zoknit, érzelmi jelenlétet, programot, sárgadinnyét, magyarázatot, időt, testközelséget. Kiviszem a kutyát és a szemetet. Borzalmasan szorongok olyankor.

Ez most elmúlt, ott a körúton. Egyedül voltam. Nem autogén tréning, nem akarás, nem külső beavatkozás, nem olyasvalaki, aki szeret, hanem annak megrendítő élménye, hogy a kiszabott anyag pont akkora és nincs nyesedék. Egyszer csak megtörténik. Felragyogott a nyilvános vécé, elkullogott a szégyen. Hirtelen átéltem: én vagyok én, fiatal vagyok, és nem fáj nekem senki, csinálhatnak, amit akarnak. Minden a kezem alá simul, és ez a lényeg, ez. Rendben van az egész: az ujjaim, a tárgyaim, egy ismeretlen lány tekintete, pont van annyi apróm, átharapom burgerem torkát, nem zavar a disszonancia. Feszes a derekam, kézre esik, szinte a markomba ugrik a zsepi, a telefon, nem nyom a biciklipedál. Egyenes a hátam, pontosak a lépteim, zöldre vált a lámpa. Megyek, előre. Egymagam. Jó nekem.

Ó, bárcsak.

Aztán kialudtam magam, és kezdődött minden elölről.

47 thoughts on “antidepresszió

  1. Ez tényleg ritka, a mindenegybe pillanata. Háromszor volt talán ilyen az életemben. És igen, kezdődik minden elölről. de miért?

  2. ó bárcsak…
    igenigen, van ilyen, de szinte mindig egyedül, férj és gyerekek nélkül.
    és: nekem az angelika az a hely, ahol szakított velem a szerelmem-azóta sem tettem be oda a lábam, pedig ennek már 15 éve. és már nem szeretem, de még mindig fáj, és csak angelika tehet róla, nem ő.

  3. “És eközben: unom. Az ugyanazt, unom. Sírás, vacsora, elfogy a vécépapír, nyüszít a kutya ” Quimbi jutott eszembe Normabontó 😀

    Éva ,köszönöm, hogy így leírtad a szorongás jelenségét Nekem sokat segít.

    Rossz élményeim vannak nekem is a szorongás miatt.
    Néha vannak nagyon szépek is, az érzékenységemnek köszönhetően 🙂
    Érdekes, hogy még mielőtt gyerekem született volna éreztem hogy nem lenne türelmem rendet rakni a gyerek körül. Amikor jó barátaimnak gyerekük lett és láttam, hogy mivel jár olyan érzésem volt hogy én a tejporos dobozokat mind a földre dobálnám. Nem lennék képes patikai stílusban anyukáskodni.
    És ez így is lett. A szorongás miatt nem bírok tartósan türelmes lenni, mert kifáradok egy idő után.
    Mostanára mikor fáradt vagyok átkozódom gondolatban, vagy van úgy hogy a gyereket hibáztatom. Ezek nem tudatos gondolatok, csak ugy feltörnek.

    Próbálom nem hibáztatni magam, és könnyíteni az életemen.
    Tudom, hogy van aki többet bír, de ennek a szorongó alkatnak is vannak előnyei mint bármely más típusnak. Egyik se jobb se rosszabb. Csak sikerüljön megosztanunk életünket másokkal ,akik szeretnek. Az fontos.

    Igen.Eszembe jutott,hogy életem legkellemesebb hónapja akkor volt mikor nem sikerült a felvételim az egyetemre, azon az őszön egy hónapot a nagyszüleimnél töltöttem.
    Semmi stressz.
    Barangoltam egyedül a dombokon a mezőn.Felfedeztem,hogy van cseremakk .Szedtem a disznóknak.
    Rengeteg szeder volt azon az őszön.Szedtem.Lekvárt főztem.
    Azután nagytatám kapott az alkalmon, és szedetett velem szedret hogy rátöltse a rezest.
    Majd jöttek a rokonok. Nekik is szedtem vederszámra.
    Ez volt a legboldogabb őszöm. Dió is volt.
    Az a drága falu. Szívem csücske.

            • A szubjektiv énemnek igenis van. Felszabadulok a szorongás összes terhe alól.Az egész guzst amit magam köré kötöttem levedlem,eldobom. Ilyenkor új ember vagyok aki működőképes.
              Az alkoholl is csökkenti a szorongást , csak káros nagyon az egészségre.

                • Jó választás a mozgás. Mi is voltunk egyet turázni mostanában, de sajnos ritkán jutunk el.

                • Egyrészt miért? Nem kötekedés, te tudod, hogy biztosan nem jutna-e rá idő rendszeresebben?
                  Másrészt: van annyi lehetőség a mozgásra, zumba a szomszéd utcában, futás, bicikli, hastánc, úszás, kalotaszegi invertita/mezőségi korcsos (ahhoz elég a férjedet beszervezni és egy CD-t keríteni). Meg lehet találni, ami neked a legjobb.

                • Mondta nekem valaki, hogy negyven után vagy mozogsz, vagy meghalsz.
                  Jók az ajánlatok. A hastánccal rátappintottál 😀
                  letöltöttem egy gyakorlatsort a télen.
                  Az a helyzet, hogy nem vagyok egy sportos alkat, legalábbis nem voltam. A kertben amit mozgok.
                  Csak tátottam a szám ,hogy egyik egyetemi években dundi barátnőm maratoni futó lett, és látszik is az eredmény a testén.
                  Szólok ha netán beindulok.Nagyon kellene…

                • Hát, rajtam is csodálkoznak iskolatársaim, az egyetemi ismerősök már kevésbé, akkor már mozogtam rendesebben. Mondjuk én nem dundi voltam, hanem gebe.

  4. Ó, ez nagyon ismerős. Sodró, minden klappol élmény, fejedelem vagyok a saját életemben. Senkire nem haragszom, de mindenki bekaphatja.
    Az egyetlen rossz benne, hogy ha elmúlik, üldözni kezdem ezt az érzést. És akkor sem vagyok jól, amikor egyébként jól lennék, mert ez még nem Az.

    • “Senkire nem haragszom, de mindenki bekaphatja”
      Az-az. Nem kérek aprópénzt az érzelmi tankomba, nem akaszkodom rá senkire. És érdekes módon ettöl leszek élvezetesebb ember. A spontán, hatalmas teszekrá(tok)-tól.
      Az érzéstöl, hogy nincs vesztenivalóm. És nem is vesztek semmit, mert mindenkinek tele van már a töke a saját szorongásától, nem akadnak ki a megdöbbentö mondataimtól, hanem inkább kérnének az “anyagból, amit szívtam”. 😀

      • “mindenkinek tele van már a töke a saját szorongásától”
        Ez igaz,. de sokak reakciója erre az, hogy hülyének nézik, aki nem szorong, meg nehogy már neki jobb legyen. Vagy irigykednek, vagy azt mondják, hogy felelőtlen idióta, szóval igyekeznek lehúzni magukhoz. Aránylag jó társaság az, amelyik úgy áll hozzá, ahogy te mondod.

  5. Enni kér az egész élet, még akkor is, ha én vágytam-alakítottam olyanná. Őrsárkány a kapunál, adok egy fél font húst persze és inkább magamból mint a lovambol, igy a helyes, így is érzem helyesnek, de ettől még rohadtul vérzik és sántítok.

  6. Depresszív alkat vagyok, szorongok is, de nekem is vannak ilyen időszakaim, néha 2-3 napig tartanak, de van, hogy egy hétig is. Áldottnál is áldottabb állapot ez, mikor minden jó, minden összejön, repülök, mosolygok, vág az agyam, könnyű a lábam és én vagyok az élet császára – régen furcsálltam, miért érzek így, most kiélvezem. Az élvezeti értékét nem csökkenti, hogy tudom, bár események is fokozhatják, igazából merően hormonális eredetű, és hamar múlik. De addig kell élvezni, amíg van. 🙂

  7. A második emeleti kollégiumi szobánk ablakpárkányán ülve (szigorúan tilos volt) hosszú délutánokat töltöttem azzal szorongó kamaszkoromban, hogy néztem ahogy autók gyors egymásutánban tartanak a határ felé. Kis kihelyezett szabadságpontok, lelkem darabkáit vitték. Azt hittem, a rendszer korlátoz, az iskola, attól vágytam szabadulni, mikor vonzott a gondolat, hogy csak egy kicsit kivülebb csússzak és már át is léptem én is egy határon…. Ott volt az első ilyen pillanat, a rámzuhanó könnyűségé, felszabadulásé, életbe nevetésé. Felálltam, kitártam a karom, fújt a szél. És megtartott ez a valódi belső pillanatnyi szabadság. Magától jött és jön néha azóta is.
    Nem azé aki akarja, sem nem azé, aki fut…

  8. Van, hogy nagyon elhalmoz munkával az élet, semmire sincs idő, ennek legbiztosabb mérője mifelénk az íróasztal. Normál esetben csak egy-két füzet meg íróeszköz van rajta, a teendők besűrűsödésével az asztallap is megtelik, kajamaradék, üres csipszeszacsi, használt pézsék, szemceruza, néhány gyerekjáték, a lefekvés előtti utolsó percben levett és odadobott melltartó, telefontöltő, hímzőráma, ELMÜ csekk, angol nyelvű fantasy könyv, vonalzó, teatasak, DVD-tok, azonosítatlan műszaki eszköz távirányítója, Avon katalógus, ruhacsipesz, gyertyatartó, hajnalkamag és kötőfonal átláthatatlan káosza tornyosodik az asztallapon. Az idő nagy részében sírhatnékom lesz tőle, és hasztalan próbálok mindent a helyére szuszakolni, néha megérkezik anyám és eltünteti az egész halmot, hogy sose látom többet, miközben erőm java arra megy el, hogy ne halljam sosem szűnő monológját háziasszonyi hiányosságaimról, de helyenként előfordul, hogy ránézek az asztalra, egyetlen pillantással átlátom az egészet, és egy ujjal meg tudom pöccinteni a kupacot úgy, hogy az egész felrepül a levegőbe és a helyére libben, még az ott felejtett kirakós darabjai is pontosan egymásba kulcsolódva pottyannak le és maguktól rakják ki a képet. Nekem régen ez volt a kegyelem. Ma meg az, hogy rájöttem, ezt meg lehet tanulni és most erre képezem magam.
    Nem tudom, ez illik-e a témához, csak ez jutott eszembe.

  9. Edzés után van hasonló, minden stimmel-élményem, tele vagyok endorfinnal, nyugodt vagyok, nem kalandoznak a gondolataim feleslegesen.

    • Nekem sok tánc, vagy egy jó (teljesítmény)túra, hosszú, kemény biciklizés után/közben. Egyszerűen széles vigyor ül az arcomon, úgy tekerek/gyalogolok. Mondjuk nekem azért könnyebb, azt hiszem.

  10. En hivatasos szorongo vagyok. Diagnosztizalt GAD (generalizalt szorongas) napi 1 szem paroxerinnel egesz jol kordaban tartva. Fajoan elenken emlekszem erre a lebego szorongasra, a targyak, sot a testem maskeppen erzekelesere. Derelizacio, deperszonalizacio. De igy is, mar nem klinikailag, de allandoan aggodom. Ket kisgyerek mellett mindig van min 🙂 Es vegtelenul halas vagyok, mikor idonkent megelek egy-egy onfeledt, aggodalommentes pillanatot.

    • Nekem is volt olyan érzésem színház után ,kijövéskor a teremből a nagy tömegben mintha kilépnék a testemből. Meg egy lagzi után is volt egy olyan jelenség mintha részeg lennék,pedig nem ittam. Úgy néz ki az én kémiám,és hálózataim is hiányolnak valami anyagot.
      Mikor psz.hoz jártam fiatal koromban szívritmus csökkentőt adott,és gyomorvédőt.

  11. Én mindig szorongok. Ebben nőttem fel, ha nincs pont konkrétum, akkor a jövő, hogyan csináljam, illetve mi lesz, ha. Vannak ilyen önfeledt pillanatok. Szorongó ember életében olyan belefeledkező habkönnyű csoda, mint mikor a tiszta áttetsző tengervízben lebegsz. (Már megint a tenger, hát ez van, nagyon hiányzik, de idén sem lesz.)

    • Azt hiszem az ember már így születik.
      A fiamnak születése előtt készítettem egy sárga párnát , kb fél cm vastagságút, hogy ne okozzon hátgerincferdülést a túl magas párna .
      Aztán cumitámasztásra használtam, hogy ne essen ki az a gyerek szájából.
      Megtetszett a fiamnak a párna és éjjel-nappal azzal volt.
      Bögyörgette a sarkait. Ugyanarra a prototípusra készítettem később még egy példányt mert cafatokban lógott már mind a négy sarka. Majd a babycitter-néni is készített egyet,de az már nem volt az a minőség 😉
      Később mikor iskolás lett a gyerek azt mondta stresszhelyzetben,hogy kell neki egy sarok -a farmere varrásainak sarkai,kabátsarok,az én kabátom sarka,paplan akármi 🙂

  12. Köszönöm ezt ma, most! Nagyon frusztrált vagyok most a három gyerektől, a középső egy percre sem tágít tőlem, anya, anya, anya van egész nap. Ez az átka az egy hét nyuginak.

  13. “nagyon furcsa érzés, ahogy újabban a tárgyakért nyúlok, olyan bizonytalan minden, diszkomfort. A kulcs a zsebemben nem úgy akad a kezembe, ahogy várom az érintését. Tudom, milyen a kulcs, tudom, hogy ott van, és még tudom, hogy hogyan szokott az ujjaimhoz érni, tudom, hogy hogy szeretem, hogy hogyan ismerős, és élesen érzékelem, hogy nem úgy akad a kezembe. ”
    Most ahogy ezt olvasom, belémhasított, hogy “te jó ég, nem is én voltam a hülye, hát ez az érzés tényleg létezik”. Pontosan így. Először csak kicsit fura, aztán hirtelen minden bántóan éles lesz, a tárgyak élei szinte vágnak, a legkisebb surlódástól is megborzongok és keserű lesz a szám íze. Mire idáig jutok, már kerülöm a kommunikációt, mert tudom, hogy most MINDEN felidegesít, mintha lehántották volna a bőröm és most minden a húsommal érintkezne.

    Olyan is van, hogy nagy stressz, idegesség, görcsösen feszülök mindennek, de nem és nem hagynak. Aztán jön valami konfliktus, és akkor az egésznek a csúcsán hirtelen elszakad bennem valami, és elkezdek nevetni, a feszültség százfele szalad, a felhők elvonulnak és kisüt a nap.
    Nagyon szoktak nézni rám olyankor, és elkönyvelnek mint bolondot: hát itt vitázunk, hogy vagy képes nevetni?

  14. Megint meglepődtem, ez a tárgyak másként észlelése, foylamatos csekkolás és a többi…ez így leírva, hát.Akkor megint közelebb vagyok, de szerintem ezt meg lehet csinálni, nem hiszem hogy ez marad, vagy hogy visszajön és ez van.Csak valamitpl beindul, a rengeteg értehetelen dolog a szüléseken át a lukas aljú kocsival együtt amiben látod az utat amin mész, anyós, meg a hó végi kattogások.Egyedül megfejteni nagyon fájó de én nem akarom feladni és valahogy megcsinálom.

  15. “túl a túlfeszítettségen, egyszer csak elnevetem magam. Megszáll a könnyűség, okos, frappáns szavaim lesznek — rájövök, hogy az élet bölcsebb nálam. … Az utolsó tartalék ez, a minden mindegy egyszerűsége, a lét végső pontja. Siralomházi vacsora.

    A kialvatlanság abszurdumig hatoló szakaszában a szorongásra nem marad erő, kikapcsol az a részem, a borzasztó, örökös éberség. Ez a titka ennek a állapotnak. Mert amúgy mindig szorongok, mindent tudni akarok, ritkán vagyok önfeledt.”

    Hihetetlen ezt így leírva látni. És pontosan így… Pont most. Mikor a legnehezebb. Mikor bele kellene dögleni, nem illene jól lenni. Van erő, van lendület, van hit, tudás, akarat, és pont szorongás nincs, ami amúgy mindig volt eddig. Akkor is volt, ha “nem volt okom rá”, sőt.
    És van éleslátás. Mint az orvosi szike, annyira…

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s