Újra edzek! Sokat! Újra kócos és boldog vagyok – az egész életem ilyen. “Mit csinálsz?” kérdezi néha az emberem, erre küldöm ezt, ilyen a hajam, ilyen a fotóminőség, NEM ÉRDEKEL:

Végre edzhetek: nem tiltja már heggyógyulás, semmi más. Kirepültek a felvételizők is, sokkal több időm lett. Tavasz van, újra van kedvem – én mindig csak erős, belső eredetű kedvből edzettem. Már az se nyomasztó, ha sötétben bringázom haza, mert az is tavaszias. Lett kondibérletem is gazdaságosan (köszönet érte itt is!).

Főleg a futásaimra készülök most. Az első futás inkább utazás, életélvezet, annak csak ürügye a tíz kilométer. A második lesz a komoly, ősszel (21,1). Van időm feljönni. De ha nem leszek gyors, az se baj. Csak ne legyen szenvedés.

Az ismerős érzés most: ez az! Ugyanaz az öntudat: értelmes, amit csinálok, meghaladom önmagam. Megint érzem a fejlődést, ha lassabb is. Élvezem is… húsz perc után, mert addig az elme erősködik, nem enged (ez ellen van a lépésszámlálás, szaunában a lélegzeteké, az visz bele abba a speciális állapotba), de utána jön a hormonözön. Ki kell bírni, belejönni, a negyedik kilométertől lesz jó. Meg aztán utána órákig.

De közben… nyomasztó is. És mindig egyszerre van a kettő.

Egyrészt a kényszeresség miatt: nem tudok leállni, ha egyszer belekerültem abba az állapotba. Belső elválasztású drogot termel a sport. Mindenkinek ezt termeli, ha komolyan csinálja, de nekem ez a függőségem. A futópadon cipelem magamat, ez már a harmadik blokk, előtte volt súlyzó és lépcsőgép vagy evezőpad. Mindenem másfélszer, kétszer akkora, mint a normál adag: az izomtömeg, a vállalás, az edzésidő, a kalóriaégetés. Két rágó, 45 gramm protein, 100 gramm kreatin. Nézem a futógép kijelzőjét, meg néha az órámat is. Legyen kerek: negyven percig elmegyek. Jó, akkor már inkább hat kilométerig. De akkor már, nem nagy ügy, legyen ötszáz kalória (ezt az óra méri)… és egész perc legyen… már csak egy kis szauna, de jó, legyen 25 perc… és az a vége, hogy oltják a villanyokat.

Tízkor lépek ki, záráskor. Semmi telefonnyomkodás, locsifecsi nincs az edzésidőben. Nem tudok mértéket tartani, olyan fáradt vagyok, hogy alig bírok hazamenni, és akar kezdődik a belső érvelés: így két edzésnyi lett egy közlekedés, egy mosás árán, tiszta haszon… úgyis hajat akartam mosni… Már megint… ötkor jöttem, hogy lett tíz óra…?

És hát nem újdonság már. Örömét a sok év alatt megszoktam: tudom, hogy ilyen, hogy képes vagyok rá, jól megy, nem vagyok bizonytalan, sem csodálkozó, tudom alsó és felső határaimat. Mindenestül a sajátom az edzésem, az énem kiterjesztése. Nem csúcsélmény, hanem minimum, ami alá nem megyek. Ha mégis (ez volt a műtétek után), akkor szar. Közepes mennyiségű edzéssel semmi különös, simán élhető az élet. Sok edzéssel pedig sugárzó.

Egyszerre “de jó!” és “ez ennyi…?” Már nem rendít meg, nem is vagyok megszállott. Mert 2015 és 2017 között ezek a kétórásak bemelegítések voltak. Négy-öt órákat edzettem hetente többször.

És közben nyomasztó, nemcsak a kényszeresség miatt, mert az tudatossággal kezelhető (nem megyek tovább, akármennyi is az annyi, negyven percnél leállok), de költsége is van: időrabló, ruhát nyű, cipőt gyötör. Keserves szaguk van a hazacipelt, kaotikus cuccaimnak.

Persze ha ehelyett sorozatokat néznék, cseten-redditen-twitteren lógnék, mint azok, akiknek “nincs idejük”; ha kaját rendelnék, buta lakásdekort, ahhoz képest nemes döntés az edzésbe fektetni. Mégis zavar a sok macera, szeretném, ha egyszerű, nettó lenne ez is: van az oda- és hazaút (bringa vagy tömegközlekedés), öltözés, zuhany, hajszárítás, pakolás, torlódás a futópadra, szaunára várakozva… (mert nem csak én kaptam gazdaságos bérletet, hanem a fél város. Meg is jelentek az azonosíthatatlan nemzetek üvöltöző, másokat leszaró, szaunában törülközőt nem használó fiúpárosai, kihangosítva ordít a telefonról velük egy fejkendős asszony. És még csúnyák is. Hát, Éva, mondom: DÉLBEN MENJ, óráid előtt, de akkor meg figyelni kell az időt, az is stressz).

Az idő mindenképpen eltelik. Hányszor kérdezték életem szereplői (nem csak a neten): hogy szánhatok edzésre ennyi időt.

Miért, más mivel tölti?

Akármivel is, én edzek, Puccinival a fülemben.

Már nem a bombaforma érdekel, nem az élet szexuális áradása. A halálom előtti évtizedeket készítem elő. Én nem leszek görnyedt, sántikáló, hátfájós, reszketeg.

Edzeni, futni magányos tevékenység. Egyre erősödik bennem, hogy egyedül érzem magam igazán jól. Idegesítenek is az idegenek, másrészt szeretem a saját társaságomat, nem kell, hogy mások zaja nyomja el a belső világomat, mivel azzal rendben vagyok, nem kell menekülni. Persze az élet az, pláne a városban, hogy jön-megy az ember, másokkal egyezkedik, munka van, elfogadja, hogy sokan vagyunk, különbözünk, el lehet ezt is viselni – de én már ismerem a luxust. Amikor csend van, senki nem parancsol, nem járkál, nem hívogat, nem kérdezi félóránként, hogy mikor indulunk, mit csinálok. Áradhatnak a gondolataim, nem kell igazolnom senkinek, hogy fontos, amit csinálok, mint ahogy sokszor nem is, csak ülök a napon, vagy száguldok a bringámon. És a lényeg: ha enyém az idő és a tér, a csend, akkor a saját normáim érvényesülnek (például törülközőt terítünk a szaunapadra, nem telefonálunk húsz percig fekpadot foglalva). Ez egy zsúfolt konditeremben nem megy.

Megszoktam a luxust, és amikor nem én döntök, akkor nem vagyok teljesen szabad, de tudom, hogy lehetne másképp és vágyom is a luxusra. Újabban, a fairtó szomszédok révén a zaj is nagyobb itthon is.

(Ugye nekem ADHD-m van, érzékeny idegrendszeremet megterheli a nyüzsgés, a zaj, az emberek elvárásai és látványa, és nem tudom őket jól olvasni szociálisan!!!!!! – mekkorát ugrottak erre, mert amit írtam, azzal szembesítette őket, hogy ez nekik is kifogás, öndiagnózis. De sajnálják tőlem, nekem nem jár a jó kis praktikus ADHD, én nem vagyok “igazi”. Amikor egy-egy pedofil lebukik, olyankor transzneműek csinálják ezt, India Willoughby például, hogy “de ő nem is volt igazi transznemű” – miért, te…? Ki az igazi? Egyikőtök sem igazi, az egész egy kamu.

Tegyük ezt is tisztába, mert vannak jóindulatú, ADHD-s ismerőseim is, nekik is tartozom azzal, hogy világossá teszem, mi ez az egész. Ha én rászánnám az időt, pénzt, és beszélhetnék a megéléseimről (teljesen őszintén mondanám a lépésszámlálást, a kézírást, a félreértéseket az emberekkel), abban a keretben simán és hamar kapnék én is markáns diagnózist (és szerintem majdnem mindenki, aki egy kicsit is érzékenyebb), és másfajtát is, lélekturkászokét is, amit aztán lobogtathatnék nagy durcásan. Miközben sem az ADHD-nek, sem a pszichiátriai állapotoknak nincsen semmilyen valós, szervi, laborban vagy képalkotó vizsgálattal igazolható alapja, csakis duma, duma, “ötös skálán mennyire érzi, hogy kapja be mindenki”. Ezért mondom, hogy kamu, és ezért nem fogadom el a kereteket. Én azt látom, hogy aki beszállt a neten lobogtatott diagnózisos játszmába, az nem jobban lett, hanem dühösen önigazol, az élete meg esik szét.

Ebből is sikerült politikát csinálni, hej, de kis érzékeny mindenki, milyen magasak az igények, ha a saját gyerekről van szó, és persze fizesse a köz:

Nem fogok hallgatni csak azért, hogy kényelmesebb legyen olvasni. Nem fogok “nem beleállni”, amikor pontosan tudom, hogy mi történik nap mint nap azokkal a gyerekekkel és felnőttekkel, akikről írok. Nem fogok szolgálni egy olyan rendszert, ami kifejezetten ártalmas.

Miről beszélek?

Arról, hogy autista és ADHD-s gyerekeknek ma is elképesztően kevés esélyük van valódi integrációra. Nem papíron, nem adminisztrációban, hanem a hétköznapokban. Egy “integrált” osztály sokszor csak annyit jelent, hogy bent ül a gyerek, de nincs hozzá eszköz, nincs hozzá ember, nincs hozzá türelem.

Arról, hogy alig vannak olyan intézmények, ahol ezek a gyerekek biztonságban, megfelelő támogatással tudnának élni vagy tanulni, ha a család már nem tudja ezt megoldani. És igen, ez az a mondat, amit minden érintett szülő kimond vagy legalább egyszer leír: mi lesz vele, ha én már nem leszek?

Arról, hogy a diagnosztikai várólisták hónapokban, sokszor években mérhetők. Hogy egy felnőtt, aki végre megérti, hogy miért olyan, amilyen, gyakorlatilag falakba ütközik, ha hivatalos diagnózist szeretne. TB-alapon szinte nincs ellátás, marad a magánút, százezres költségekkel, miközben sokan már így is a túlélés határán vannak.

Arról, hogy még ha valaki hozzá is jut a diagnózishoz, az gyakran alig ér valamit a gyakorlatban. A támogatások rendszere szűk, sokszor abszurd feltételekhez kötött, és egy jól maszkoló felnőtt szinte láthatatlan benne. Papíron “funkcionál”, a valóságban pedig darabokra esik.

Arról, hogy a pszichiátriai ellátás túlterhelt. Hogy amikor segítséget kér valaki, gyakran nincs hova menni. Vagy hónapokat kell várni, vagy olyan ellátást kap, ami nem érti az autizmust, nem érti az ADHD-t, és újabb traumát okoz.

Arról, hogy nincs elég pedagógus, nincs elég gyógypedagógus. Azok, akik vannak, túlterheltek, sokszor támogatás nélkül próbálnak megoldani lehetetlen helyzeteket. Rengetegen nincsenek is megfelelően felkészítve arra, hogy speciális nevelési igényű gyerekeket fogadjanak. Nem azért, mert nem akarnának jól dolgozni, hanem mert egyszerűen nem kapták meg hozzá az eszközöket, a tudást, az időt.

Arról, hogy a szülőket sokszor partner helyett problémának tekintik, hogy a gyerekek szükségletei helyett a rendszer kényelme diktál, hogy a “viselkedésprobléma” mögött nem látják meg a túlterheltséget, a szorongást, a traumát, hogy az együttműködés helyett fenyegetés és hibáztatás jön, hogy a gyerekek sokszor büntetést kapnak segítség helyett.

Arról, hogy sokszor nem lehet bízni azokban az intézményekben sem, amelyeknek a legkiszolgáltatottabb gyerekeket kellene védeniük. Hogy Magyarországon simán előfordulhat, hogy valaki korábbi bántalmazási ügyek, akár pedofília gyanúja után is újra és újra a rendszerben marad igazgatóként vagy egyéb munkatársként, egyik helyről a másikra kerül, sőt, még elismeréseket is kaphat.

Arról, hogy ugyanez a minta megjelenik a sportban is. Edzők, akik mellett gyerekek vannak nap mint nap, és akik visszaélnek ezzel a helyzettel. Ügyek, amiket eltussolnak, amiket nem vizsgálnak ki rendesen, amik nem kerülnek nyilvánosság elé.

És innentől már nem tudod megvédeni. Mert ha történik valami, túl sokszor nincs valódi védelem. Nincs következmény. Nincs rendszer, ami tényleg megállítaná azokat, akik ártanak.

És ehhez még hozzájön egy olyan terület, amiről szinte teljes a hallgatás, miközben óriási kockázatot jelent: a szexuális felvilágosítás hiánya. Ma az iskolákban nincs életkornak megfelelő, biztonságos szexuális edukáció, pedig ezt valójában már óvodás korban el kellene kezdeni, a gyerekek szintjén, az ő nyelvükön. A test határainak, a beleegyezésnek, a biztonságnak a tanítása nem “kényes téma”, hanem alapvető védelem.

Ennek a hiánya pontosan azokat a gyerekeket teszi a legkiszolgáltatottabbá, akik amúgy is azok. Az autista gyerekeket, akik sokszor szó szerint értelmezik a helyzeteket, akik nehezebben olvassák a szándékokat, akik kevésbé tanulják meg ösztönösen a határokat. Ők lesznek azok, akik a legnagyobb eséllyel válnak áldozattá egy olyan rendszerben, ahol erről nem beszélünk. Mert ez még mindig tabutéma.

A jelenlegi kormány viszont levitte a beleegyezési korhatárt. Így azok a kisgyerekek, akiknek még babázniuk vagy legózniuk kellene, egyszerűen nem tudják, hogy miről van szó, mire mondanak igent. És ebben a helyzetben brutálisan kiszolgáltatottá válnak — többek között pedofiloknak is.

És nem csak a védelem hiányzik, hanem az elfogadás is. Ha valaki “más”, ha kilóg, ha nem illeszkedik bele a normába, márpedig az autisták körében a szexuális sokszínűség is gyakoribb, akkor azt nemcsak hogy nem értik, hanem sokszor egyenesen elutasítják, kirekesztik. És igen, ebben a jelenlegi rendszernek is szerepe van, amikor nem véd, hanem stigmatizál, amikor nem támogat, hanem bántalmaz.

Szóval amikor azt mondjátok, hogy “ne politizáljak, mert ez egy szakmai oldal”, akkor valójában azt kéritek, hogy válasszam le a szakmát a valóságról.

Én ezt nem fogom megtenni.

Mert számomra a szakmaiság nem azt jelenti, hogy csendben maradok, hanem azt, hogy kimondom azt is, ami kényelmetlen. Azt is, ami rendszerszintű probléma. Azt is, amiről sokan inkább nem beszélnek, mert félnek, mert fáradtak, vagy mert már beletörődtek.

Bocs, de én nem félek. És nem is fogok.

Nem hiszem el ezt a nőt. Ez durvább, mint Neurodivergencica (!), aki az oldalamra jött szögleteskedni. Felsorolja a teljesítményeit, ügyes vagy:

 45 éves vagyok, egyedülálló, négygyerekes anya Németországból. Az egyik gyerekem diagnosztizált ADHD-s és autista, két másik egyelőre diagnosztizálatlanul hozza az ADHD jeleit, a negyedik esetében pedig már megvolt az ADI-R, ami bejelzett autizmusra.

Tehát én beintek, azaz engem nyugodtan értelmezzetek autistának, bipolárisnak, téveszmésnek, kényszeresnek, ha nektek így könnyebb, a ti fogalmaitok szerint az vagyok, és nekem is jár a jó kis kényelmes kifogás. Én úgysem leszek más. De azt értsétek meg, hogy az egésznek a kereteit nem fogadom el, és erre az a válaszom, hogy parodizálom. A diagnózisok nem azért kerülnek elő, mert valósak, fontosak, tabutörők, hanem arra valók, hogy védekezésül és önigazolásul használják a sóvár egoisták. És csak rontanak a helyzeten: ha kezedben az ADHD-pajzs, akkor egyre többször lesz kedved csakis azért lustulni, mert neked “végrehajtási zavarod van”, értsd, már gyerekkorodban sem néztek csúnyán és főleg nem kaptál két pofont, ha nem ganéztad ki a szobádat.

A tömeges, lobogtatott ADHD a liberalizmus, a wmn-típusú sértődött lelkizgetés, az önzés és a ráérős (céltalan) életvitel terméke. Azért ADHD-s, mert nem jár érte szankció, és megéri neki. Általában lusta, önző és buta emberekről beszélünk, akik azt hiszik, a “szenvedéseik” (bénázásuk, konliktusaik) fegyverként használhatóak, és mások nem szenvedtek annyit (nem is, saját hülyeség miatt nem). Pikkelysömörös ember is sok van, meg májbeteg is, ezekkel is nehéz az élet, nekik is járna könnyítés, de ezt nem hangoztatják. A másik nagy haszna a diagnózisos keretezésnek, bármilyen lelki baj esetén, hogy másokat bánthatnak, alázhatnak meg általuk, fasisztázhatnak, Orbánozhatnak, az meg tiszta élvezet. Itt a magyarázat, miért őrülteznek le engem idegenek, akik kb. olvasni sem tudnak. Az ok mindig ugyanaz: életükben soha fel nem merült Peer Gynt, a tehetség (bármihez), az okos-szép gyerek, futás az erdőben, semmi, amit laza, szellemes, vicces. Őket az ördög szállta meg. Nekik ADHD-juk van, nekem erdőm, futóversenyem, három gyerekem.

Aki egyszer bután elhitte a narratívát a mentális egészségről, akinek már “kiderült”, hogy van valami állapota (akár csak depresszió), az utána rengeteg időt, pénzt, töprengést-kínlódást fog erre szánni, egyre több minden fog “kiderülni”, gyűlnek a diagnózisok, a gyógyszert sem ússza meg, amelynek mellékhatásai lesznek, függőség is. Ezért nem érdemes ebbe az irányba menni, hanem az ellenkezőbe: sport, naplóírás, önmegértés (tekintély belepofázása nélkül), valódi élmények, szeretteink.

Ezek az emberek nem bíznak a saját józan eszükben, és erre alapos okuk van.

A fő kritikám, hogy nem önmagában való, tiszta tény az ADHD és a többi presztízsdiagnózis, hanem legyártatják, dédelgetik és felhasználják. Nem normális eleve , hogy a neten te egy vadidegenről tudod, hogy milyen bajai vannak. De hogy kiírja, az meg red flag. Azért írja ki, mert helyezkedik vele, és mert magyarázat, miért viselkedik ocsmányul, miért lusta. (Ugyanúgy nem oké “a szexről” túlbuzgó aktivistaként locsogni, import ideológiákat teríteni, feltűnősködni, provokálni. Ez nem őszinteség. Én nem fogok a sajátomról locsogni. Ha felhasználod, ha ítélkezel ennek nevében, kis leszel röhögve. Az emberi, élvezetes szex lényege, hogy mélyen személyes, a nagy része csak a fejemben van, és tudja még egyvalaki, de az soha nem fog erről beszélni. Ez emberi minimum.)

Kitérő kitérője: a politikai közbeszédben most mindent felhasználnak. Nem az a kérdés, összeverték-e a csajt a pálinkázás után, vagy hogy elődordul-e pedofília vagy emberkereskedelem a javítóban. Főleg nem az, helyes-e bárkit megverni, megerőszakolni, eladni. Ki szerint igen? A kérdés ostoba. A baj az, hogy a könnyű konszenzust képző eseteket felhasználják egózásra, politikai haszonszerzésre, dagonyáznak benne.

Az a gyanús mindig, amikor van valami bajuk (bántalmazó kapcsolat, gyerek iránti utálat, sérülés, rák, mentális zavar), és látható izgalommal, élvezettel írnak róla. Én ebből értettem meg, hogy a frusztrált régi olvasók miért szóltak meg, hogy én edzéssel segítek magamon. Hogy mi fájt nekik ebben, annyira, hogy agresszívek lettek, hazudoztak, hogy nem is edzek, ez nem is jó. Mennyivel kényelmesebb dagonyázni!

Ez a szép az izzadt sportban: nem lehet semmire használni, önmagáért való. Nem szép. Nem lehet meghamisítani. Kócos, kusza. Annyi, amennyi, nem teszi lehetővé a csalást.

*

Lehet, hogy a sok év anyaság, alkalmazkodás finom PTSD-je ez, hogy egyedül akarok lenni és senkihez nem alkalmazkodni, csak napi pár órában a szeretteimhez, ők nem zavarnak (ha nem épp valami komoly koncentrációban vagyok). (És minden bonyodalom zavar: cipzárak, rosszul álló zoknik, bonyolult öltözés, nehezen nyíló ajtó, lakat, néha még a pisilés manőverei is).

Csak egyedül tudok edzeni: senki nem fut olyan tempóval, mint én, de ha mégis, akkor meg nem olyan hosszút. Senki nem marad (nem ér rá) addig, mint én, nem is tudom előre, meddig edzek, és nem szeretem, ha közben megszólítanak. Ha nem önálló. (Engem is meglepett, milyen intenzív dühöt éreztem 2017-18-ban, amikor többször előfordult, hogy kérték, hogy fussunk együtt, vigyem be őket konditerembe, mert “vissza kell adnom a közösségnek”, és felajánlottam magam mint motivációt, ötletforrást, kíséretet. Izzadjunk együtt. De amikor ott a másik akarta irányítani, mit csináljak, hogy kell futni, vagy, ez még durvább: nem edzett, hanem nézett, véleményezte a formám és beszélt hozzám, hogy ő milyen sportos meg kiket ismer. Vagy hisztizik, mintha pszichológus lennék, és nem hagy edzeni. Ez is a naivitásomért büntetés. És korábban kedvelt emberekben csalódtam nagyot, hogy le akarnak uralni, egóznak, én alkalmazkodjak, és nem érzik. És volt, aki utána beszállt förtelmeskedni, figyeljetek: ez nem az én szégyenem, és az se, hogy a testetekkel nem sikerült nem sikerült azóta sem dűlőre jutnotok.

Nekem az edzés rítus: bonyolult, kihalóban lévő, büszke vallásé. Mert mindenki sorozatokat bámul. És nem szeretek időre odaérni, tervezetten edzeni: hirtelen elhatározásból megyek, ha épp elmarad órám. Mindig van nálam edzőcucc. Bármikor, mindig el lehet kezdeni, és annyiszor zubog a vér, hogy mindegy is, mitől.

Szóval nem szeretek alkalmazkodni, szerencsére, amióta a gyerekek felnőttek, nem is nagyon kell. Csak ritkán hívogatnak, hogy hol vagyok, hol voltam. Röviden: az edzés szent.

Ezért a legszebb állapot ez, a felnevelt gyerekek (és a jól sikerült szabadúszás) időszaka: az idő most az enyém, és meg is tudom becsülni. Mert “ahhoz képest” élem meg értékesnek. Van, akinek egész életében sajátja az idő, mégis elpereg, nem örül neki.

Az edzés (további hátrányok!) elviszi az agyamat, főleg a sok edzés, mert nekem ez belső, minden sejtemmel megélt élmény, én nem tudok mellesleg színházban lenni, beszélgetni sem. Minden idegszálammal figyelek, borzasztó komolyan veszem. De egy ideje már másra használom az agyamat, intenzíven: tanítok, regényt írok szinte minden világos órámban. És ettől fárasztó az edzés.

Vannak-e közöttetek nagy visszatérők? Akik a tempót, erőt, izomtömeget, formát vissza tudták hozni? Pedig teltek az évek, de akkor is?

Egy biztos: a témában hihetetlenül erős a frusztráció. Én döbbenten, magamon csodálkozva írtam a saját élményeimről, felfedezéseimről, amilyen hamar hajlékony lettem, meg hogy a súlyzózás a legtisztább, leghatékonyabb, de jó! Azt gondoltam, ez sikerül bárkinek, ha fontos neki, ha akarja. Ha nem fontos aki, akkor meg nem zavarja a kockahasam. Irigykedni rút. Olyan meg nincs, hogy tündökölni akar, de nem teszi bele a melót, és majd rám morog, keserű, ellenséges és csalódott, amiért kipattintom magam, ez nevetséges, szégyellnivaló. Mégis ez történt, és olyan emberek csinálták, akik soha nem merték megmutatni magukat.

Azt hittem, az örömről írok, és ez nem zavar majd senkit. A saját magammal szembeni szigorúságról (erről tényleg túl sokat, cirkalmasan, de nekem akkoriban az esett jól), és nem értettem, mi a bajuk. Hát hogy ez tükör volt. Hogy képtelenek erre, hogy semmi tartásuk nincs, hogy csak a látszat kell, a menő fotó (megmanipulálva). Iszonyatosan naiv voltam én. Ha kocsiban kihullott hajjal műkörmöt mutogatni okés, akkor nehogy már az izzadt edzés ciki legyen, direkt amatőr, nem is gyors, nem versenyzek. Még akkor sem lenne ciki, ha aránytalan volnék. Csak azt éreztem eleinte, hogy erről beszélni nem illik, másoknak nyomasztó lehet, és amúgy sem számít a külső, lelki-szellemi emberek vagyunk, melegszívű anyák. 2014 novemberében mertem először említeni, hogy máshogy élek, sokkal többet edzek, és kezd látszani, aztán 2015-6-ban lett sok kép, és ki is raktam belőlük, szigorúan a formát vagy az edzés örömét, sose műkörmös bazsalyt. És semmi, de semmi versengés nem volt bennem. Aszkétaként kivel? Hétpercesekkel kocogva? Megszoktam, hogy a testem nem szégyen, nem szexuális tárgy, illetve én sose prezentáltam akként.

Ez az én testem, hármat szült és mégse kertestem kifogást.

És akkor indult a förtelmes bosszú az ettől frusztráltaktól, meg a gyűlölködés.

Sok év telt el, még most is edzek, írok (edzésről kevesebbet), örülök az életemnek, csupa szépet tartogat a jövő, és nem engedek a standardokból.

Már rég nem arról van szó, hogy hanyattesik az ezüst leggingsen a napsugár.

Már arról van szó, mennyire leszek egyben 75 évesen. Másra szorulok-e. Le tudok-e menni lépcsőn…

A hátam egyenes maradjon, balettos-tornászosan.

Megyek most is futni.

*

Nézem a 2023-as képeimet. A 2021-eseket. Akkor nagyon aktív voltam, és az volt a legjobb forma, örökké a szigorúan tapadós, a forma hibáit kinagyító, póz nélküli fotókon is. Ha épp volt suli, lementem a kutyával reggel, lekísértem Dávidot és aztán haza, futva (föl!). Valahogy egyensúly volt.

És megvoltak a fák. Ó, istenem!

…kinézek párás hajnalon, ha mégse kilenc, erdős birtokomra, úrnő vagyok, és azt gondolom: igen. (És azt is: bekaphatja mindenki. Azok, akiket irigyeltem egykor, és azok, akik bántottak.)

Volt birtokom. Voltak fák. Kimentem a kertbe, lomb, susogás, csend… Mit műveltek itt azóta a mohók! Ez a része az életemnek nagyon szomorú.

Még egy idézet régről, a nyolcvankilós nőkről:

…tünetnek tartom a vigaszevést. (…) mi magunk nem adhatjuk annál alább, mint hogy szívesen nézzünk a tükörbe, csak éppen ezt én például nem az átszexualizált kontroll alatt, magamat a fröccsöntött (de még a sorja is megkarcol) nőkhöz viszonyítva szeretném elérni. Az is felvetődik itt, hogy akikre a fiúk a cerkákat rántják, a fehérneműmodell-alkatok meg a fitneszlédik nagyon durván egészségtelen, önkárosító módon érik el és tartják fent azt a testalkatot, és az egész életüket ennek szentelik. Nekem azonban, és a nőtársak kilencvenkilenc százalék feletti zömének, akiknek nem munkaeszköz a teste, nemhogy ez a vékonyság, de a tágan vett jólkinézés sem állhat életünk középpontjában. S ha jól nézek is ki, egészen biztosan nem vadidegen férfiak, vagy általában “a férfiak” kedvéért csillogok — mi dolgom velük? Ezek az “a férfiak” nem is léteznek, csak egyes férfiak léteznek. Ami ilyen tömbszerűen létezik, az a hatalom, az ítélet, a betonfal, amitől épphogy szürke lesz az arc és görnyedt a hát. Hát megőrültem én, én provokáljam a tekinteteket a soha véget nem érő szépítkezős feladatsorban araszolgatva, hogy na, ugye, jó vagyok már így NEKTEK, és szenvedjek a választól, avagy rám csöppenjen a nyálatok? Én vegyem bóknak a megjegyzéseket és próbálkozásokat, avagy forgolódjak álmatlanul, mert nektek nem tetszem? Nem veszem, nem teszem, nyugodtan szeretnék létezni, nem ebben a függésben és reménykedésben, és különösen ha megnézem, kik tetszenek nektek, mondjuk internetes szavazásokon vagy jónő-fotóoldalakon, ezt a csücsörítő, kényelmetlen, műszálas, csak nektek kényelmes víziót, a Jó Nőét — nem, nem szeretnék olyan lenni.

A nyolcvan kiló ideális súly (ha elég magas vagyok, és izom a plusz), bár nekem a legélhetőbb a 74-76 volt. Ráhíztam az egyenletesen jó, fenntartható, 2019-2023 közti formámra egy tízest (tizenkettőt), és most ezt kéne szégyellnem. Nem magyarázom, nem ér meg sok szót, mert akkor ez a feladat most, de TÉNYLEG nem könnyű ötven körül. Más tünetem nincs, nem vesztettem csonttömeget, nem butultam el, háromszor volt hőhullám, de bő két éve, azóta semmi. Jókedvű vagyok és bölcs. Ezt is megoldom, kicsit szégyenkezve, hogy nekem ilyen luxusproblémám van. Ebben a pár éve lett burokban, a szeretettségben könnyen megy, lepereg a sár, egyenletesen boldog vagyok.