Tegnap jöttünk ki D-val a színházból… mondom: milyen szépek az elvek! Az elvek szépek, azokkal semmi baj.

Csodálatos élmény volt megint, azért néztem meg másodszor. Most a színpadi ülőhelyekről sikerült látni a Nyílt tárgyalást, abban a színészek legjavát. Ugyanis vagy két tucat néző a színpadon ül, és nekünk most állójeggyel sikerült odakerülni. A rendező és három színész is tanította, tanítja a fiamat.

Ide járok. Pedig már rég nem vagyok része az értelmiségi kórusnak, mert “TERF”, “homofób”, ellenzékellenes vagyok (vagy amit akartok – nekem mindegy a címke).

És például nem hiszem, hogy ez, a mi a darabban van, nemi erőszak. Nem kérdőjelezem meg pedig, hogy az történt, amit Katharina elmond. De a világ egyetlen országában nem áll meg ez bíróság előtt, önvédelmi helyzetben sem, sokkal egyértelműbben bizonyítható erőszak sem.

Eljárunk ide, ezekbe a színházakba havonta párszor, ide, ahova Orbán nem jár soha. Mintegy áldozunk az európai, humánus, befogadó eszmének, az irgalomnak, az elmélyülésnek, a jogállamnak, az intellektuális-morális csúcsteljesítménynek. Az urbánus, értelmiségi entitásnak, amelyet közkeletű tévedés összekeverni az ún. liberalizmussal és/vagy az egyetemes jóval. Tehát: rossz, retrográd, parlagi az, amit id. Vidnyánszky Attila jónak tart, és akik őt nem tartják jónak, hanem egész mást (például neki a némacsendet rendező fia, ifj. Kisati, vagy a Mefisztóland alkotói), azok a jók és progresszívak, jobban rezdülnek, emberileg érzékenyebbek, és nemcsak művészetileg érvényesebbek, hanem okosabbak is… csak sajnos, pont nem ők, a hozzájuk hasonlók vannak hatalmon. Nem azok, akikre ők szavaznak. Nem és nem megy nekik. Pedig ők a fároszok! Ki érti ezt? Komolyan kérdezem, ez nem gúny. Ha mindenki szenved, hogy jön ez ki? Szerintetek ez már itt tényleg Oroszország?

Na, ezért. Mit mondjak erre? Csak az indulatok.

Nem is kérdés, hova álljunk. És a többi, ami ezzel jár, ugyanazon felháborodni. Az összes tabu, az összes szabály.

Belenéznék fejekbe, hogy amúgy mit gondolnak. Nem gondolják-e, hogy Magyar Péter vagy a lellkesdő baloldaliak körülötte igen kínosak. Vagy akár Nagy Ervin. Hogy ekkorát Varga Judit nem vétett. Vagy szerintetek tényleg ez a “gyermekvédelem”, amit most így bedobtak, hogy “ez mindenkit megérint”… mernél csak nem megérintődni!

Ki mondja ki, ki meri, hogy amikor a Fidesz gyermekvédelemre gondolt, nem ezekre az akasztófavirágokra és a büntetés-végrehajtási intézményeikre gondolt, sem azokban a közepesen erőszakos tettekre (szerintem mondjuk nem szadizmus, lehet, hogy túl sok bűntényt hallgattam, de az mást jelent. Viszont erőszak, kétségkívül, és elítélendő).

Sőt, te sem, kedves olvasó. Tedd a szívedre a kezed: nem ez a család meg a gyermek, te sem rájuk gondoltál.

A Fidesz a csokon, házasulók kedvezményén, adókedvezményen stb. kívül arra gondolt (például), hogy legyen kistelepülésen is munka, nyomor ne legyen és ne segély legyen. Ha más nem, legyen akkugyár vagy hasonló, és hogy ez a befektetőnek ne legyen drága, leértékeli a forintot is. És ha gyár sem, közmunka. Lehet idézni, mondja G., Bojár Gábort, liberális nyanyák szokták is, hogy MIÉRT NEM MAGAS HOZZÁADOTT ÉRTÉK a munka, de ha lemész vidéke szavazatszámlálni, magad írod meg, hogy írni nem tudnak, üveges a tekintetük, nincs foguk. Tanító sincs, hogy lenne akkor szoftverfejlesztő? Megértheti bárki ebből, miért nem a Tiszaháton lett az európai szilíciumvölgy.

Vagy, ha meggondolod, de meg mered-e?, te is azokra haragszol inkább, akik megszülik-nemzik, majd kórházban hagyják a saját gyereküket, aki ott utánuk, a tejük után sír és nem viszik magukkal soha, de le sem mondanak róla. Neked is van olyan identitásod, hogy te nem tennél ilyet, ez szívtelen, aljas, nincs az a nyomor, és annak kedvezzen az állam, aki nem tesz ilyet. (Miért hagyják vajon mostanában többen ott a gyereküket?)

Ezek elgondolhatatlan gondolatok jelenleg, azt kell gondolni, megmondták: ORBÁN A FELELŐS AZ OTTHAGYOTT GYEREKEKÉRT, és ILYET NEM MOND EGY POLITIKUS, mint amit Pintér, hogy nem mi szültük őket. Hú, de durva! Mindenről ezt kell gondolni, a konkrét ügyek, morális vagy emberi igazságok csak kellékek.

A Telexen már “önkényes vizsgálatnak alávetett fiatalok” (áldozatok) azok, akiket drogot keresve átkutatnak!

Nem a reménytelenségre gondoltál te sem, hogy őket kéne támogatni. Hanem az értéket teremtőkre, a szépen élőkre, akik óvják a gyereküket, akik nem bestiálisak, nem függők, nem mindegy nekik az életük. Normálisékra gondoltál, akik rendet raknak. Te is normálisék vagy. Rájuk gondolsz, és persze magadra, amikor engem kezdesz ki, vagy csak számon tartod, hogy én kupis vagyok*, vagy nem olyan vagyok, hogy mállik a fal, és akkor majd én felújítok egy 125 éves, történelmi épületet, ami nem is az enyém (és amikor a probléma látszani kezdett, akkor is fontosabb volt, hogy itt még mindig zöld, oxigéndús, biztonságos, élhető az élet).

(* DE HÁT AUTISTA VAGYOK! ADHD-s!!! Túlzsúfolt agyú, traumaalapon tárgyakról megválni képtelen – és így is háromszor annyi házimunkát végzek, és huszonöt éve, mint bárki, aki megítél.)

Ja igen. Juli is színészkedik, karácsonykor volt Ki mit tud?, és ő elvitte a könyvem, előadta a Normálisékat. Erős hatást ért el a szöveg úgy is, hogy izgult. Egészen felbolydultak, ki írta? (és mondta, hogy nem illik ilyet, de az anyukája).

Ugye tudjátok, hogy a Normálisékben a nemrnormális beszélő is normális? Semmi köze ahhoz a világhoz, a lecsúszottakhoz. Egy magasan képzett, simán zizi, épp átmeneti szakaszában lévő, magányos lány, önsorsrontó és zavarodott. Mondjuk kevésbé vendégszerető szülők gyereke, akik látszatra nem adnak annyit, de élnek. És sosem éhezett.

Itt szeretném elmesélni, hogy engem sosem zártak a gangra bugyiban novemberben, sem máskor, és nem folyt le a szemfestékem sem. Ez híres mondat, még Gergő is azt hitte, saját sztori (nagyon helyes, így keletkezik a mítosz, és mindegy is). Engem bezártak, nem ki-, ez a gangos jelenet regényrészlet (sajátból). Kizárni cikinek érezte volna, részegen is, mindent cikinek érzett, amiről mások tudtak. Tehát bezárt, illetve fojtottan sziszegett olyasmiket, amiket nem hinnél el. És ő kerülte el mégis, hogy emiatt megítéljék, és engem ítéltek meg amiatt, amit ő tett. Mert elterjesztette, hogy elmentem hűtlenül, szeretővel, akiről azt hitte… mindegy. És otthagytam a gyereket, és ezt tíz évvel később hallottam vissza mint aktuális állapotot eltés tanáraimtól.

Na.

Mélyen szégyellem magam a gőgért, amelyet én is gyakoroltam. Hogy mi tudjuk jobban, az énféle, a városi, mindent. És mindenki más csakis buta vagy gonosz, egyáltalán: Jó és Rossz küzd egymással, és soha nem kell magyarázkodni, még érvelni sem, mert “mi” mindannyian így gondoljuk, ez az alap, hogy ez a jó. Koncerten is egyértelmű, nyilván te is azért mész, mert mocskosfideszezni akarsz ott, az a jó. Mi másért?

Már mindenki vigyáz, mit mond, mit kell a széljárásban. Miközben én mindig azt tartottam erénynek, hogy kimondom, a tabukon túl is, ami van, és nem félek. De féltem.

A szabadságért váltottunk rendszert, és megint félni kell. Félanalfabéta félszerzetek fenyegetnek, hogy majd jön Magyar Péter, és nekem végem.

Én Magyar Pétert Cipollának látom… mondjuk annál viccesebb. A meztelen királynak.

Ez van. Türelemmel vagyok. Érteni vélem, ki miért. Talán ők eleve sem úgy gondolták, hogy ezeket a szép elveket önszaggatva, maguk ellen is alkalmazzák. Ők, mondjuk, bekerülve a kultúra élvonalába, nem rágódtak, szégyenkeztek ennyit a privilágiumaik meg a rabszolgaság (!!!) miatt, meg hogy nem elég jók, mint én, akit lelkiismeretvigzsgálatra neveltek, úgy, ahogy Szerb Antal írja:

Lelkiismeret-vizsgálat:

Nem hazudtam?

Nem voltam alattomos?

Nem hízelegtem?

Nem vétettem a hazaszeretet ellen?

Szigorú voltam önmagammal szemben?

Uralkodtam nyelvemen, cselekedeteimen?

Nem voltam udvariatlan?

Nem voltam lusta?

Nem kínoztam állatokat?

Nem bántottam öcsémet?

Engedelmeskedtem?

Szüleimnek engedelmeskedtem?

Jókedvű voltam?

Nem vagyok valakivel haragban?

Nem estem kétségbe?

Nem sértettem meg egy társamat?

Nem mérgelődtem?

Nem pazaroltam?

Nem beszéltem „csúnyán”?

Megtettem a napi jótettet?

Nem vétettem a IV. törvény ellen?

Nem mulasztottam el egy alkalmat a segítésre?

Vonakodás nélkül engedelmeskedtem?

Elvégeztem kötelességeimet?

Tornáztam?

Elveimhez hű voltam?

Önálló voltam?

Nem vétettem barátaim ellen?

Szerb Antal: Naplójegyzetek (1914–1943) Első fejezetből (Magvető kiadó)

…

Színház, tehát. A beengedőlány is rosszmájúskodott annak idején mérőveránál kommentben (és: kék a haja). Beszállt ő is. És még sokan itt az előtérben – és én így járok ide, mégis, és nem zavar. Vagy be nem szálltak, csak tudják, hogy én nem tartozom közéjük, van velem valami, bántottam valakit, nem is tudják, kit, de engem nem szabad egésznek tekinteni.

Élőben persze mosolygunk. Nem szól senki semmit. Milyen könnyű is kommentelni! Távolít, személytelen.

Mindig ez volt, mindig ez lett mindenhol. Egymást nem ismerő, tökéletesen másfajta emberek között is. Levontam a tanulságot, így élek (és jól), és nem kell nagyon kapcsolódnom, nem várok semmit.

Csak tudom, mi megy, tudom az igazat.

És rendkívül jól vagyok a barátaimmal.

Mindenen mosolygok már. Tudom, mi a nóta, megértő vagyok, tudom, miért csinálják… és kicsit sajnálom őket, illetve nem gondolom, hogy én volnék a lényeg, én a szélén vagyok, és mindazt, amit csinálok, a saját kedvemre űzöm, soha nem akartam odatartozni, versengeni. És így tudom, mégis, és jobban, mint valaha, az igazamat. És mosolygok, hányan mutogatják nekem az életüket.

Tudom, hogy mindenki fél a címkéktől, és hogy milyennek tartják majd. Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga baja, és nekik is fájna, ha őket így piszkálgatnák, ítélnék meg, ahogy engem, és egyébként sokakkal meg is tették.

Nagy kincsem, tartásomat ez adja: én a saját folyamatomnak felelek meg. A személyes kontinuumomnak, annak, ahogy én formálódtam, én, aki írok, olvasok, teregetek, söprök, mosogatok, gyereket nevelek, szeretek, és aki emberekkel próbáltam nagyvonalúsággal kapcsolódni, és mindig mégis nehezteltek. És, igen, én, aki ítéltem, amikor eljött a pont… És én, aki örömöket halmozok, sportolok, szép ruhákban járok, sokat alszom és megyek a kis arckezeléseimre, és nem félek a saját testi valóságomtól, mert megszerettem magam, semmi szégyen nincsen. Még csak nem is az olvasóimnak felelek meg, hanem annak, amit, folyamatosan alakulva, gondolok. És nem félek.

Mit van mit tenni? A kékhajú nem érti, és én neki nem is magyarázom. Olyan ez, mint valami kór. Fertőző. Az egész cirkuszt végignéztétek, mindent láttatok, elhittetek kapásból mindent a sokkövetőjűeknek, oda akartok tartozni, kellemes volt elhinnetek, és erre jutottatok, hogy akkor ti is odaokádjátok.

Ez nem csak nem profi. Akkor ti retardok vagytok. Nincs saját gondolatotok. Az egész abszurd. Aki elhitte, mind retard. És ez nem nekem veszteség.

És én még mindig ide járok. Rituálisan, továbbra is eljárok havonta vagy háromszor a bátran ellenzéki, szabadságszerető, toleráns intézményekbe, tudom pontosan, hogy a Fidesz rossz, NAGYON, empátia, emberség és profizmus, emberi jogok, szivárványzászló, Isten nincs, és szülni nem fontos, de az abortusz, az nagyon, és “szexmunka”, és a férfiak a legkiszolgáltatottabb nők és minden, amin a Telex meg a hvg.hu rugózik. Én még mindig ezt tartom minőségnek, meghasonlás nélkül, ezt itt. A Katona egyébként nem aktualizál, nem “áll ki”, “szól ki” direkten, “bátran”, noárosan “a rendszer ellen”, mert ez nem színvonal. Nem is panaszkodik (a 2031 jövőképe is vaskos önirónia). Néha igen, úgy, mint a Mefisztóland: direkten, ám zseniálisan, élességében is pompásan, nem nyöszörögve. Önmagát sem kímélve, ahogy az Ascher Tamás Háromszéken is tette.

Magas a minőség. Mondhatom így huszonöt év után, hogy kezdem érezni a budapesti színház lényegét. Én még láttam hétszer a Kés a tyúkbant. Lengyel Ferencet, Dévai Balázst, Varga Zoltánt.

Szépek az elvek. Egyetértek. Nincs baj a baloldalisággal. Nincs baj a liberalizmussal. A hazaszeretettel, hagyományőrzéssel sincs. Joggal búsulnak Trianon.

Hanem amikre – és akik! – felhasználják!

Az a baj, amikor kettőt belekérdezel, és kiderül, kik és mire használják a szép elveket. Kiket szolgál valójában az áldozatvédelem. Hogy például nem ítélik el október 7-t. Hogy félnek kimondani: nem szeretnénk iszlám terjeszkedést. Vagy mennyire gondolta komolyan a Nagy Kinyilatkoztató az előítéletmentességet, hogy nem dehumanizál, nem lincsel, nem él vissza, fejlődni akar. Ki számít áldozatnak egyáltalán? Miket hordanak össze erről? És mekkora az igénytelen slepp, amely ebből él, hogy neki nehéz és mindenért más a hibás (ők Angéla közelében vannak nagy számban, queer, gyerektelen, külföldön nyomorgó, ADHD stb.). (És nem járnak színházba.) (Sem.)

Egy magára valamit adó művész nem fog nyüzsögni a nagy megmondók oldalain, cikinek tartja az ilyesmit. Egyre kevesebben nyilatkoznak meg direktben. Végzik a szakmai feladatukat, meg élik a magánéletüket. A minőség nemet mondott a talmiságra. Például a Magvető, a Jelenkor az összes üvöltöző, parvenü “íróra”. Csak a minőség számít.

Én pedig, amikor könyvekről beszéltem, mindig az “igazi írókról” beszéltem, és mjuzikel- és operettkedvelők között is az igazi színházról (annak a legjava például a románoknál van). És jött az, akinek az élmény a fanfiction és nőcis lektűr, és én elszégyelltem magam, mert György Péter engem is tanított, és komolyan vettem az elveket, hogy de hát a populáris is ugyanolyan.

Ez is olyan, ami kicsit távolabb lépve jobban látszik. Nem félek: aki nem olvasott olyan írókat, csak néhányat, amit nekünk kellett magyar szakon, vagy akik minket lenyűgöztek, azok nem értik, miről beszélünk. És ez veszteség, és nincs átjárás. Illetve én nem tudok átjárót, neki kell tudnia, ha akar.

Én ismerem és értem a populárisat is, és levonom abból is a magamét. De aki igazi írókat olvasott kamaszkorától, az nem unja Stendhalt vagy Spirót, kíváncsi Thomas Mannra, újra 2025-ben is, felnőttként sem ragadja el a Netflix, hogy csak az, mindig csak ennyi, és nem ezen izgul, hogy mi lesz az évad végén, meg a netezgetés.

De én mindenkit komolyan vettem. Ő úgy gondolja, az az ő véleménye, az enyém is egy, meg az övé is, elmagyarázom neki a sajátomat. Nem szabad másokat lenézni. Féltem leszarni őket, kimondani: nem érdemes. Na és ha ír…! Vannak ezek a szomorú bloggerek, mindig úgy beleéltem magam a világukba, annyira meggyőzött az írott szó, és ha kitartó, akkor a butáé is. (Angéla jegyzi meg ebben a nyári, iszonyatosan hazug átkozódásában, amire nemrég reagáltam, hogy két olyan bloggerről is tud, akik miattam hagyták abba, PEDIG MILLIÓSZOR TEHETSÉGESEBBEK NÁLAM, nos, én egy ilyet sem tudok, az meg formállogikailag is felmerül, hogy ekkora hajtóvadászat, közutálat, ítélkezés, perek stb. közepette én, aki ugye csak milliomod tehetség vagyok, miért nem hagytam abba.)

Jól tették.

Én nem hagytam abba… nem ez-e a legnagyobb erőm? nem abból fakad-e, hogy megy, ez vagyok én, mindig van gondolat, nem szerep, és nem kell akarni a blogolást? És itt mondom nektek, 2025 utolsó napján, este: nem fogom abbahagyni, mert nem félek. Ha megvakulok, akkor se. Megoldom. Mindig írni fogok.

Nem mertem túllátni a szavakon: hogy mindenki igazodik, hogy őt nagyon is érdekli, milyen táborba sorolják. Engem meg nem érdekel, milyennek tűnök. Hát mit tudhatom, milyen szűrők vannak a szemek előtt, miért olyannak lát? Én ilyen vagyok, és írok, a mindenkorit, azt, ami eszembe jut. Elférünk.

És sokfelé figyelek, a talmiban is intellektuális módon keresek, felhasználom (pompás epizódszereplőket formáltam ezekbőll).

Nem tudtam, nem mertem elhinni, hogy úgysem értik, hát mindneki érti, nem? Nem mertem hinni, hogy nem kell semmit magyarázni. Annak kezelni őket, amik.

Olyan világban élünk, ahol Oravecz Nóra, aki a népszerű butaságon iszonyú sokat keresett, és akinek megítélték – joggal – a színvonalát és a pénzéhségét, magát zaklatott áldozatnak tartja.

Torzítanak, maguknak szeretnének elismerést, és nem értik. Nem számítanak, a Holdat ugatják.

Érvelési hibákkal basztatnak, miközben amit írok, hangsúlyosan saját állásfoglalás, nem vagyok tudós, nincs szó tudományról, kutatásról, nem kell, nem lehet sőt, korlátos mindent kutatásokkal igazolni. Szabad, sőt, kötelező a szenvedély, szabad általánosítani (mást nem is lehet). De nem érti. Inkább vers ez (nem érti, nem olvasott verset), mint bármi, de biztosan nem oxfordi stílusú vita. Nyilatkozat intellektuális hajlamaimról, és ezért használok metaforákat. Az érvelési hibák kielemzése egy nem racionális szövegben, a saját gondolkodás helyett… fú. És AI-jal csinálja!

Már nem félek semmibe venni az ilyet.

Járt a fejemben tegnap a sok duma, az okoskodás, a gőg, amiről fent írtam. Hallgattam ugyanis Fábián Tamásékat, december végi, választási okoskodást, erre ugrott át egy brit podcast a buszon. Én meg hagytam.

Lassan értettem meg, hogy Fábián Tamás nyíregyházi, és Veréb Viktor is, és Szentesi oda járt suliba! Egy sor magyar oldal hozta le, hogy mit írt “utolsó nyilvános bejegyzésében”, és semmiféle kommentárt nem fűzött ahhoz a poszthoz, amelyikben szerepel a nevem, meg a zaklató, lejárató szavak és tényállítások (hazugak) – úgy, hogy ők, ez a sajtó tiltakozna a legélénkebben, ha nem lehetne bármely közszereplőről éleseket, kritikusakat is írni, tényt és véleményt is. Odáig süllyedtek híroldalak, hogy annyi a kontent, hogy belinkelik a kiválasztott Izéke facebookját, instáját. “XY ezt írta”, ők csak ennyit mondanak, de az olvasó persze már azt veszi hírnek, igazságnak, amit a feldühödött, leleplezett, bosszúéhes, rinyáló pszeudoceleb állít.

Én soha nem mondhattam el, hogy amit Szentesi Éva a nyakamba varr, az hazugság. És nem is kérdezte senki, igaz-e. Ezzel súlyosan sértettek szakmai, emberi, jogi szabályokat. Ők is röhögtek az egészen, hogy neki trolljai vannak (HŰHA!), miközben ő járt az oldalaimra. Ugye trollnak lenni tilos és/vagy immorális, hajtűdobálás jogos oka, valamint súlyosbodó eü állapot konkrét kiváltója! Hogy valaki őt zaklatja, senki nem kapott észbe, hogy a szó nem ezt jelenti, és ezt az ellenzéki újságírónépség is tudja. Azért jó lesz kattintásvadászatnak, de csak egoista és butus hiszti. Róla írtak egy kommentet, akkor az zaklatás, ő kiborul, ez a hír, dráma van. Borítékolható, miféle kommentek jönnek majd erre (és jó sok), ha ezt hírként kirakják és nem fűznek hozzá semmit: a sértődése nem jogi kategória, nem vádolhat egy felnőtt ember valakit zaklatással, ha nem találkoznak, nem is ír neki, ellenben ő járkál az oldalára, a betegsége rosszabbodását sem kenheti rá.

…Na, a busz és a podcast. Messzi van az uszoda, ahova járok. G., micsoda lovag, elvitt oda napfényben, szauna, úszás, hajmosás, kávé, visszafele a buszon hallgattam a választási podcastet. Rég nem hallgatok ilyesmit, mert gyatra, mindig azt érzem, használnak, a téma csak ürügy, axiómaként kezelik azt, ami korántsem az, lásd fönn gyermekvédelem, családbarátság. Persze a tárgyilagos elemzők megint további magyarázat nélkül, elítélőleg iszlámelleneseznek, jobboldaliznak le bárkit, kategorizálnak: egyértelmű, hogy rossz, ha nem imádod a migrációt vagy a Pride-ot. Az viszont nem baj, ha zászlókat lobogtat Magyar Péter, meg a Bocskai. Az eszköze hogy minél többen legyenek és leváltsák végre a Sátánt. Iszonyú fölényesek, röhögcsélnek. Minden eszközzel, a valósággal szembemenve is azt sulykolják, hogy Magyar Péter remek, Orbán meg a patás ördög. Ami ha ilyen egyszerű lenne, akkor már rég sikerült volna átvenni a hatalmat. Mellesleg simán leostobázzák, levidékezik azokat, akiket a Fidesz meg tud szólítani. “Az értelmiség erre nem vevő.”

Pedig a legokosabbak átlátnak Magyar Péteren: ideggyenge, görcs, öntetszelgő és azon kívül, hogy Orbán rossz, semmit nem állít. Az értelmiségi nem fogja a kis ezerfős mintátokban elárulni, kire szavaz. Ez a gőg, ez a soha meg sem kérdőjelezés, ez a könnyes szemű javítózás, a röhögcsélések…

Aztán leszálltam, gyalogoltam a Kálvintól és négy belvárosi könyvesboltban kerestem lányomnak emelt szintű érettségihez egy konkrétat, magamnak az Osmant, meg a Margó-díjas Tóth Marcsit, meg még kettőt, majd lefotózom az év első hónapjaira tervezett olvasmányaimat. Még mindig Rowlingot olvasom. Aki, ugye:

…Milyen lassan értettem meg!

Annyiszor soroltak kategóriákba, címkéztek fel: ilyet a fundamentalista keresztény-konzervatívok mondanak, ilyet a fasiszták mondanak, ilyet a boomerek.

Mindegy a címke, nem kell se balosnak lenni, nem csomag van (illetve igen, csak én nem kérem, ha az emberi jogokkal ilyen mérővera-szerű jelenség jön, akkor kösz, nem, az elveket sem).

Nincs már ilyen (értelmesen), hogy jobboldal meg baloldal, erről sokan sokat írtak már.

Én pedig nem akarok sehova tartozni, nem akarok semmilyen elnevezést. Nem akarok emberekkel jóban lenni. Tudom, hogy babákat megölni, a szerelmet elüzletesíteni, az igazat ki nem mondani, falkákba állni, a kultúrát tagadni és Istent mellőzni bűn. Rengeteg csiszolás formálta a prizmát, és most az összes színt látom.

Merek bízni az értékítéleteimben és az igazság érdekel, és békében megvagyok azzal, aki nem érti, annyira más neki az öröm, a minőség.

Éveken át keserítette meg az életemet, hogy önként vettem komolyan, tartottam vitára érdemesnek mindenkinek a véleményét. Gyenge írókét, ideológusokét, megélhetési áldozatokét: jaj, nem szabad ezt kimondani, meg azt. Úgy kell tenni, mintha.

Miközben magamról nem hallgattam. Kaotikus élményeimről, kételyeimről, a cudar vagy ártó történetekre adott válaszaimról.

Most már nem félek hinni annak, amit megértettem.

Mindenkinek szépséges, boldog új évet kívánok. Lesznek posztok, rovatok, életöröm, sport, optimizmus, sok kultúra, Anna Netrebkóra is sikerült jegyet szerezni, és esik a hó.

Sokan vagyunk. Bízzatok ebben.