Miabaj-sorozatunkból. (Egészen különböző témákban remek posztok!)!

Rácz Zsuzsa panaszolja az írók helyzetét. Németországban az átlagos vásárló, teszem hozzá, jóval gazdagabb is. A másik észrevételem, hogy a magyar kis nyelv lévén, a címek többsége fordítás, és a magyar szerző, pláne a szépirodalmi szerző, csak töredéke a 15 ezernek.

Tizenötezer…! Valami eltorzult itt. És mit jelent a demokratizálódás? További tülekedést? A kiadók ne válogassanak? Ez már megtörtént. Ennek eredménye, hogy nem lehet vele keresni! Eladhatatlan.

Nem értem, milyen információja lehet arról, hogy hányan élnek meg az írásból. Majd biztos elmeséli. Felhívja: te, Zsuzsikám, képzeld…! …ebben az országban, ahol tízezer forintokért tépik egymást emberek! És mekkora lábon? Mennyi gyerekkel, milyen palotában, milyen életszínvonalon?…

Húsz éve már temették a könyvkiadást. Nem hittük volna, hogy ma gigaalapterületű plázahelyiségek lesznek tele könyvvel, és így is túlél számos kis bolt. Miközben már moziért se fizet senki, nemhogy könyvért. Napi 6-8 órás sorozatnézések teremtettek a járvány idején új életmódot. Távolsági buszon csakis telefonnyomkodás megy, vizuális ingerek. És mégis, a neten mosolygó fogfehérítések mind írónak nevezik magukat, nyomatott könyvvel a kezükben. Esetleg könyvinfluenszernek. Látszólag virul a piac, mégis megalázó a szerzők helyzete. Sorolják is a kommentelők: váratják őket, nem kapnak előleget, se rendes honort. A magazininterjú sem segít. Nem hívják vissza az ajánlkozó szerzőt, csak hitegetik, pedig milyen eredeti, tehetséges…

Cudar a magyar szerzők élete! Who’s gonna tell her?

Rácz Zsuzsa bestsellerszerző, meg is filmesítették. Saját mércéje szerint neki az írásból vagyonosnak kellene lennie. Kiterjedt network is épült: több ezer nő lehet hálás Zsuzsának (de már elmúlt).

Hogy fodulhat ez elő? Ki a hibás?

Rendkívül kellemetlen a belsős kínokat tárgyalni a közönség, páciens, diák, vendég előtt. Kínos és etikátlan. Nem a lelkedre kíváncsiak! Taxisként az utasnak, hogy mennyibe került fóliával besárgítani, színészként, hogy melyik szereppel kínlódik, pincérként az éjfélig tartó műszak és a hőség miatt. nekem ez azt jelenti, hogy a homlokára írta, hogy ő sikertelen. Az egészet utálja, csak a pénz kell. A minap pszichológust hallottunk buszon telefonálva kiborulni, mennyire gyűlöli a klienseit. Amikor a reklámszöveg meg a valóság mennyire kínosan ellentétes. A mosolygós, szolgáltató illúziót meg kell őrizni ezekben a szakmákban, sőt, azt, hogy te ezt imádod, különben alkalmatlan vagy. Nem, nem emberi kiborulni. Nem, nem képmutatás profin viselkedni. A kliens (stb.) nem tudja megoldani a gondjaidat. Hogy a pszichiáter zokogva hívja fel éjjel kettőkor a páciensét, az csak Woody ellennél volt vicces.

Íróként is rendkívül kellemetlen ez. Kinek panaszlod, hogy nem vagy elég jó? Vagy hogy nem alkudtál elég jól, és szívja a véredet a kiadó?

Beszéljünk egyenesen: szerinted húsz-harminc éven át, nyugdíjig meg kellene tudni élni a regényírásból? Abból az egyből? Vagy az újakból?

Mert olyanok a képességeid? A hírneved? Az attitűdöd?

Egyetlen 2002-es bestsellerrel?

Megint ugyanaz: nem vállalják a felelősséget.

Sokan mások, negyven-ötvenes kezdők is belevágnak az önmegvalósításba. Golyóstollal a kezükben, papírhalmon álmodozva szexin tekintenek felfelé a semmibe.

Számomra nem keserű felismerés, hogy az írás a Maslow-piramis csúcsa. Különösen annak, akinél alsóbb szintekről is hiányoznak elemek. Csak az nem ütközik bele a nyomorba, akinek óriási szerencséje van, és kitartó. Esetleg jókor csípte el a trendet, érzékenyen reagál. De ettől még nem lesz minőség!

Stephen King Az írásról című, bővített kötetében ír azok az évekről, amikor kórházi textíliákat mosott mosodában, kétgyerekes apaként. De írt, egyre csak írt. Tizenhárom éves korától.

Mennyire lenéztük egyébként őt! Kinget Danielle Steel és Robin Cook mellé tette a kilencvenes évek könyvmolyítélete. Pedig ő KIRÁLY! Nem csak a filmek és a korszellem rehabilitálták. Az ember megenyhül, ma már én sem a dogmatikus irodalmi kánont tartom egyedül érdekesnek (az ELTE magyar szakja szerzetesrend volt), hanem járok például strandra. És ott fogyasztok limoncello spritzet, 30-as naptejet a vállaimra, a tömegműfajok ügyesebbjeit, a szórakoztató bestsellereket: Robert Galbraith, Lionel Shriver, Ian McEwan, Richard Osborne.

Tavaly újraolvastam a Tortúrát, és megdöbbentem, mennyire nem az, mint amire emlékeztem (a könyvből is kb. a filmre). Hanem trükkös, okos, összetett metaszöveg, komoly döbbenetekkel. Csak így tovább, Stevie!…

Továbbra sem olvasok fanfictiont, romantikus limonádét, sci-fit, áltörténelmet, giccset, összeesküvést.

Közben az összes lelki válságba jutott negyvenes nő, a félig vagy egészen elvált könyvelők, multirabszolgák könyvet akarnak. “Hisznek magukban”, felcukkolták őket motivációs idézetekkel. Elutaznak Todiba is.

A tábor 1550 euróba kerül– ebben nincs benne az utazás (de minden egyéb, szállás, teljes ellátás a Hotel Villa Luisában és az assisi kirándulás benne van.)

A reggeli Wizzair járatra érdemes jegyet venni, ehhez transzfert szervezünk, amely 550 euróba kerül (a költség annyi főre oszlik el, ahányan igénybe veszik a szolgáltatást).

(hat éjszaka)

Nem kell „készen” érkezned – elég, ha benned van a vágy, hogy írj. A többit megadja a hely, a társaság, és a gondosan felépített program.

Ott pedig elmondja nekik a József Attila-díjas író, és a – szinte-Kossuth-díjas, de inkább nem – meghívottjai, hogy létezik ilyen, hogy NARRÁTOR, annak pedig szemszöge, nyelvtani személye-száma. Tizedikes koromban is kellemetlen lett volna. És, jé: szituáció, cselekmény, leírás, párbeszéd, késleltetés! Délután városnézés, este borvacsora.

Ez egy korábbi:

Ugyanaz a baj a trendi írónős önmegvalósítással, mint a szabadság másfajta eltorzulásaival.

Ez a szíve vágya. Kinek árt? Nem mindegy? Mintha nem volna holnap (nem is lesz): tetoválnak a nyakukra-arcukra. A családapa míderben és miniszoknyában jár. Szabad a szex: ötvenes nők kapnak rá a kinkekre, a Tinderre.

És vannak, akik könyveket írnak.

Mert a jóga és a DIY lakberendezés nem volt elég.

Hohó, de te nem csak magadat akartad megvalósítani, hanem automatikus validációt is, közönséget, lelkesedést – erre kellett a trükk, hogy én ne ítélkezzek, amikor mondtam, hogy a tetkód sittes, trippered lesz és nyaki sérved, a könyved pedig gyenge.

Amikor kiderül, hogy elszúrtad az életed, akkor pedig rákezdesz, hogy sajnos, a szakma torzulásai, valamint előítéletes a társadalom. Ekkor kell ébernek lenned, és időben elkezdeni tábort szervezni, kreatív írást tanítani.

A könyvkiadó pedig nyilván idióta, bambán nézi, ahogy átmész a konkurenciához és felfuttatod, hagyja veszni a busás profitot, amelyet a korszakos regényed hozna. Ilyenek ezek a kiadók!

Van, akinek bejön. Umbria miniszterelnöke itt meglepően őszinte:

Az alsó kilencvenöt százalékot meg odalökik a FelhőCaféra, szerkesszék egymást. Nem sok meló van velük, viszont a teljes oldalt és rajta a termékeket pörgetik a novellák Facebook-megosztásaival.

*

Elismerés nem jár – ezt értsd meg. Esetleg az életeden nézz végig, hány éven át nem írtál semmi jót. Élvezd a hobbid, ez oké, de hogy érdekel-e bárkit…?

Van, akinek bejön: fürdőzik a példányszámban, mosolyog. De akkor is tömeges szemét. Az kinek jó? Környezetszennyezés. Szellemileg értem, de konkrétan is erőforráspazarlás. (És a szívószálon megy a dráma.)

…’sz nem tudok

Olvasni, csak írni.

Kinek és miért ír az, aki nem olvasott? Éspedig minőségi szépirodalmat, könyvek ezreit, belső szenvedéllyel, nyolcéves korától? Akit a tévé nevelt fel, valóságsókon és celebfrizurákon izgult, hova akar most emelkedni?

Az agykapacitás, az idő véges. A szellem és az attitűd pedig nemigen fordul meg élemedett korban. A végletesen hiú individualizmus maga az önsorsrontás.

Szinte mindig nők a Facebookon mosolygó írók. A trauma a legjobb. Win–lose. Akinek tragikus a témája, az rögtön a világ áldozata. Semmi kritika nem érheti soha többé. És MINDEN a médiahírnévért történik:

Ami még különös: nem szakmájuk az irodalom. Feltettétek már a kérdést, miért olyan ritka a tülekedők között a hivatásos irodalmár, de még a lazán értelmezett a bölcsész is? A legjobb esetben újságírók, laminált végzettséggel. Szoláriumlánc-üzemeltető, exminiszterelnök lehet sikeríró. Pszichológusok, orvosok, kócsok és háztartásbelik írnak szépirodalmat.

Az erdélyi leány, aki Kemény Lilin vinnyogott, éppenséggel bölcsész. Ezt nevezzük irigységnek, már a címet is. Úgy könnyű, mondja: Pesten mindenki ismer mindenkit, eleve csodagyerekek, Lili akár a papírra is szarhat, az is minőség (ez Lili anyjának a mondata a könyvből).

Eközben a NEM Margó-díjat nyert – nem tudom megítélni, abból a mezőnyből a legjobb-e, de figyelemreméltó, okos és szórakoztató, ami pedig különleges: az én-írás csapdáit ügyesen veszi, szerethető marad (vagy hasonlít rám a karaktere, mindenesetre nem irritál). Magánkiadásban jelent meg, nem kapható sem a Libriben, sem a Bookline-ban. A szerző visszautasította a tizenötmilliós támogatást, erre varrjatok gombot. Kemény Lili passzióból olvassa újra Proustot, akiről azt se tudjátok, kicsoda…

Még egy tévhitet el kell oszlatnom, és ezt nem először írom. Nem ízlésről, személyes választásról beszélek, hanem minőségről. A minőség nem ízlés kérdése, hanem több szempontból “mérhető”. Meg lehet számolni például a mondatok szerkezetének változatosságát, a cselekményfordulat-fajtákat, a szókincset. Nyilván érzet dolga, hogy kaptafa-e a a narrációs megoldás, a sztori, de ezek az érzetek meglepően egybevágnak, ha értesz hozzá. Ez sem jelent semmi konkrétat, hogy mit KELL vagy mitől leszel emelkedett – de az biztos, hogy ha valódi (nem szórakoztató, nem kereskedelmi) irodalmat akarunk olvasni, akkor ezek közül a minőségi, összetettebb (vagy zseniálisan egyszerű) szövegek közül kerülnek ki a kedvenceink. Azért, mert a buta szöveg nem szórakoztat. És főleg nem gyönyörködtet.

Ha akarunk.

Én akarok. És aki nem akar, azzal szövegekről nem fogok beszélgetni.

Legyen száz remek irodalmár, akik ezt tanulták a legjobb egyetemen, és elkötelezetten olvasnak negyven éve. Olyanok, akik könyvekről eszmét cserélnek, figyelnek. És kapjanak egy halom új regényt, vakon: a szerző és a borító, kiadó, dizájn nélkül. Nos, nagyjából egybehangzó lenne a véleményük, ki a pancser, és melyik a legjobb tíz-húsz szöveg.

Viszont nincs szava ebben a beszélgetésben annak, aki Colleen Hooverért, Rosamunde Pilcherért, Duncan Shelleyért, Szepes Máriáért vagy Szabó Magdáért rajong (ő a legemelkedettebb ponyvaszerző!), közben nem olvasta Móriczot, Thomas Mannt és Spiró Györgyöt.

Sznob az, aki úgy tesz, mintha, de üres. Ám a negatív sznobizmus sokkal kellemetlenebb: aki üresnek érzékeli azt, ami csordultig van, csak ő nem ér fel hozzá, épp ezért frusztrált tőle és nekimegy. Úgy, hogy vendég volt és önként jött. Másnap eldicsekszik, hogy ő aztán nem fog ilyen lila fingot olvasni. Proli az ízlése, de legalább őszinte:

Mindenkinek megvan ez a fura, keserű, nagyon pusztulat irodalom-íz, még az iskolából – ahogy óvodából a rozsdás hintaláncé. Neked megvan?
Akik verbálisan önmeghaladók, akik szavaikban keményen élnek, képesek megszeretni. Én nem vagyok ehhez elég kemény, vagy elvetemült, vagy ráérős, hogy efféle szépirodalmat olvassak. Nem nézem a Literát sem, meg a többi irodalmi kortárs micsodát.

(…)

Már fuvallatnyi lelkiismeret-furdalást sem érzek, amikor elolvasom a Szürke ötven árnyalatát, Oravecz Nórát, vagy éppen Poirot felügyelővel bújok ágyba, és hangosan vihogok Rejtőn … Már nem is gondolom, hogy ez a fajta szenvedős szépirodalom az tényleg kéne nekem. Már nem akarom erőszakosan ismerni a kortársakat. Igénytelenné értem ezen a téren. Azokat a kortársakat akarom csak ismerni, akik szintén ismerni akarnak engem – kölcsönös viszonyban. 3 szépen megfogalmazott mondat már többet ad mint egy egész novellányi kidekázott igekötővel és tudatosan felkockázott névszóval létrehozott sztár-irodalmi micsoda.

(…)

Duncan Shelley például nem irodalmat ír, csak ír és az irodalmian tökéletes. Csak mondom – kiragadott példa.
Tegnap találkoztam egy íróval, akit éppen kipiszkáltak egy lapos kő alól, nem is nagyon értette, minek jött. Neki jó volt a lapos kő alatt a fantáziavilágában, távol a valódi élettől. Két szék KÖZÉ tette le neki a pincér a levest. Nem volt neki valódi helye.

Akinek gyereke is van, mégis a kötelező olvasmány, a klasszikusok ellen uszít, élvezettel, műdühösen eredetieskedik – az az ember intellektuálisan elveszett.

Nem régimódi Móriczot, Déry Tibort, Ottlikot érteni, őket lelkesedésből olvasni, hanem alapműveltség. El lehet lavírozni az életben úgy, hogy nem olvastad őket, senki nem fog dolgozatot íratni. De netfilxes ízléssel hangoskodsz írókról…? (Eggyel efölött elkezdi “ördög ügyvédjeként”, egyesével, fanyalogva a Nobel-díjasokat. Csak azért, hogy fölényeskedhessen.)

*

Sokakat lehúz a megbicsaklott magánélet, az erősödő kiéletlenség, kapuzárási pánik. Könyvet írni nem kell, hanem lehet. Rajta! Ömlengj, valósítsd meg magad, fizesd be a tábort. Nem ez a legrosszabb a pótcselekvések közül. Csak ne csodálkozz, hogy elismerés, udvarias kiadó, könnyű élet, alig húzó szerkesztő, magas honor és imádat viszont nem jár.

Döbbenten figyelem, az egó hogyan győz nemcsak a minőség, hanem a ráció felett is. Hónapról hónapra élő nők fordítják az “álmaikra” szűkös idejüket-pénzüket. A papírkönyv nagyon drága (alapanyag, technika, szállítás is), a kiadók és forgalmazók pedig keselyűk, és naiv nőket hitegetnek. Én rohadtul unom a nőcis problémázást, a veszteségeiken tíz-tizenöt éve jutalékot szedő szerzőket.

…A folklór azt állítja, nekem az a bajom, hogy nem jelent meg könyvem. Kettő is jelent már meg, 2016-ban és 2020-ban, és rajongást váltottak ki. Előbb, mint azoknak, akikre mutogatva bezzegelnek.

Miközben az agyam teljesen publicisztikaivá, az írásaim napi könnyűvé váltak, történetet alkotni nem szoktam, én továbbra is trükkös, eredeti szöveget akarok, és nem nyugszom bele a közepesbe. Az egómat kell minimalizálnom, és a magas irodalomhoz mérem magam: azzal szemben, ahhoz képest vagyok alázatos és dermedt. Közben azok, akiknek fogalmuk sincs, melyik szerzőkre gondolok, tolják az orrom alá a gagyit, hogy bezzeg xy már mit írt, és ki hányadik az Álomgyár meg a Könyvmolyképző sikerlistáján. Hát olyat ki akar?

Soha senki, aki fizetett érte, nem sérelmezte még, hogy hol tartok a regényemben. Csak én hozom szóba nagyritkán. A negatív rajongók ellenem akarják, hogy legyen.

Tehát: nem, aki AI-ízű, gyatra könyvet ír, az nem tesz jót a világgal. Inkább az, aki gondolkodik, olvas, kertészkedik, tehát megkíméli a sekélyes szörnyűségeitől a világot. Ne árts!

“De legalább ő írt valamit”, gyűlölet-gonoszság-irigység, stb., a szokásos – holott itt amit nem tudsz megemészteni, az a tartalom. Egy, nekem van határozott és megalapozott véleményem, kettő, lehet is, várják is, leírhatom. Miért írtam ezt a bejegyzést? Mert ezt gondolom, és mert olvastam a könyveket, a Crazy Swinget is, és mert én tanultam könyveket értékelni. Én azt mondom, olvasd el, és beszéljünk a könyvekről! Tudom, miről beszélek, és ez még csak nem is bátor vélemény, de sokan nem látják a nyilévánvalót. A hüledezésemet olyan szerzők váltották ki, akiket ebben az elüzletesedett könyvkiadói világban sem vállalna közepesen rangos irodalmi kiadó sem, és akkor nem beszéltünk a legjobbakról.

Tarthatatlan ez a tehetségtelen, önös, követelőző nyomulás. A képzések szervezői, a kiadók és forgalmazók pedig keselyűk: hitegetik a naiv nőket.

Még én sem érzem elég jónak, ami kész van!

Trükkös, eredeti szöveget akartam, az egómat minimalizálni, és a magas irodalomhoz mertem magam, azzal szemben, ahhoz képest vagyok alázatos és dermedt mint regényíró. Ezek meg, akik nem is olvasnak semmi ilyet, nekem tolják az orrom alá a gagyit, hogy bezzeg xy már mit írt, ki hányadik az Álomgyár meg a Könyvmolyképző sikerlistájá? Hát olyat ki akar?

Tehát: nem, aki szar könyvet ír, AI-ízűt, az nem tesz jót a világgal. Aki gondolkodik, olvas, kertészkedik, tehát megkíméli a sekélyes szörnyűségeitől a világot, az inkább. Ne árts!