sok képpel

Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám.

Petőfi Sándor levele Arany Jánosnak

Minek tagadjam: erős örömet szerez a normára fittyet hányni. Ún. “leszarni”.

Általános rajongás valami celebért: én nem. Nem utálom, nem szidom, hanem nem érdekel. Nem érzek FOMO-t.

Két négyzetméteres tévék, böszme autó, most cserélte újra: én bringázom; egész ifjúkoromban olvastam és írtam. “Húgom elvont”, értsd, nem tévén és meccsen nőtt föl.

Nem szólok, csak létezem a kis amish stílusomban. Okostelefonom sem volt 2021-ig (de jó is volt). Na de a fejemhez vágják normatívék, mit írjak, hogy viselkedjek, kit nem szabad bírálni, mit sportolhatok, hogy nézzek ki. Nem bírják, hogy nem kérek a normatív csomagból. Gúnyolnak: én miért nem. És én nem. Nem dacból, hanem eleve nem.

Vagy a nőiesség normái. Húúú. Csinos, ápolt, igényes. Micsoda szavak, ennyi erővel a homlokodra írhatnád: VIDÉKI VAGYOK, A TESTEM A VALUTÁM, TÖBBET TUDOK A GÉLLAKKRÓL, MINT ANTON PAVLOVICS CSEHOVRÓL. Annyira periferiális, hogy nem mernek natúrak lenni. És hajlandóak az egészséges testük miatt átszorongani az életüket.

Miből következtetitek, hogy szívesen néznék ki úgy, mint ti? Hogy én nem tudok valamit, és keresgélek? Nem akarok senkit megbántani, de rút. Kár a gőzért.

Borzadok a megcsináltságtól. A hamisságtól. Másik poszt, akkoriban még nem tudtam ilyen biztosan.

Ugye engem lelki szadisták a külsőmmel próbáltak megalázni, magam és a belső igazságom ellen fordítani, pedig 2015-re világos volt, hogy olyan attitűdre, értékrendre leltem, ami hosszú távon is öröm és működik. Nem akarok én másokra hasonlítani. Ez nagyon, nagyon dühítette őket. És ők nagyon küszködnek a testükkel. Voltam én minden, “egybederék, alkoholháj, széles, lapos tepsisegg, elefántiázis, cölöptérd, alig 168 centi, tömzsi x-láb, kihullott haj, felkopaszodás, ijesztő arc, bő hatvanas”. Szurkáltak, hogy mások bezzeg milyen szépek… Én nem akartam a hasonlítgatást, nem érdekelt, de akikre mondták, hogy szépek, azokat én csúfnak és antisportolónak látom.

Micsoda vircsaft! Csak a sport és az egészség számít. Julist elvittem áprilisban InBodyra, ott kiderült az igazság, mennyire izmos, arányos, sudár.

*

Életem különböző szakaszaiban visszatérően ösztökéltek az ismerőseim, miért nem öltözködöm, fodrászolkodom másképp. Nőiesebben, kevésbé “papagájként”, visszafogott feketékben, barnákban. Sose durván mondták, nem feszültem be, de így sem értettem, mire jó ez. A bjutizás az orosz lányoknak kell, a mező virágainak, nekik más esélyük nincs érvényesülni. Én nemesített növények között élek, a fényes homlokomat előbb veszik észre, mint a mellemet – ezt mondta emberem. Rögtön frufrut növesztettem, kínlódtam is évekig a forgómmal.

Soha nem voltam dekoráció, ágyas. Mindig lelki, szellemi társ voltam, mindenkinek. De ez nem is volt kérdés, a közegemben ilyen volt az értékrend.

Tegnap viszont, huszonnégy évvel később így léptem a közönségem elé. Mint fiatal felnőtt koromban mindig, amikor nem voltam dekor.

Kérdezzük meg a Mindentudót, mi derül ki az életmódról, habitusról!

Dobjuk le a textilt mármost.

Kis egyberuha izomdudorokon: csak alkalomra.

Randira ez. Autóval vitt vacsorázni, forró nyárban. (Ezen akadt ki a nyanya!)

Vagy hosszú, a hímzett vászon, 2003-ban vettem a Westendben, magyar a tervezője, Nagy Helga. Senki nem ismeri. Ez a lényeg. Most is hordom, kisebb sérülései ellenére, és már kivasalom (valamivel kijjebb). A kép 2013 szeptemberében készült a Fertő-tó cölöpházában. Már látszik az alap, amit később ráedzettem. Jó ötletnek gondoltam a ruha alá ezt a melltartót, és, ahogy elnézem, fogat se mostam a kávé után.

15 évesen Svájcban (a svájci–német határon) jártam távoli rokon, magyarul sem beszélő házaspárnál, akiknek anyám segített az örökbefogadásuk adminisztrációjában. (Lett is gazdag német férfi a szegénysori fiúcskából.) Az akkor ötvenes asszony válltöméses blézereket, brossokat mutogatott, mi állna jól. A hajós képen látszik az akkori “stílusom”. Anyám varrta maradék vásznakból szakmányban a bermudákat. Van-e olyan olvasó, aki nem ismeri a szakmány szót?

A hajam 13 éves korom óta hosszú. (Most levágattam.)

A szerdai forgatáson pedig egy nő, aki sztájlisztként is dolgozik, megdicsért, milyen jól áll a kicsinosított állapotom, mert látta régebben is, hogyan járok amúgy.

Sok nő az öltözködésért jár statisztálni. Vágtam a pofákat: ez annyira nem én vagyok. A jelmeznek nincs minősége. A feleségem történetében húszas-harmincas évekbeli, eredeti ruháink voltak, luxuskivitelben. Az kuriózum volt. De itt bazáriak cuccok. Ebben a filmben 1977-et írunk, Moszkvában durva hiánygazdaság van, mindenkit sújt. Én közepesen jómódúnak vagyok öltöztetve, sok “ékszerrel” (bizsu persze). Feltornyozott haj, banánkonty, “a gyönyörű, hosszú nyakam”, barackos ajak (csak a színésznőnek lehet piros), kontúros szem. Enyhén füstösre maszatolta Dávid, a nonbináris sminkes, akin több érdekes részlet van (a fülbevalói, a hegyes, mandula formájú, fekete műkörme), és orvosesztétikai kezelésekről beszélgettünk. (Egyénileg kijövök velük, ha kedvesek és nincs sulykolás.) Minimálisan alapozott, pirosított. Rám egy kis fekete ruhát adtak, ez legalább egyszerű, bár van a derekán masni; tompa fényű műselyem, keresztszemes hímzéssel finom virágminta, aranyszín és fekete csiricsáré láncövvel. A nyakamban, fülemben is ízléstelen, nagy, aranyat imitáló bizsu (hétfőn semmi, csak szerdán, mert az éttermi jelenet). Bebújós, 4 cm magas, de kockasarkú, szögletes orrú cipő, nejlonharisnya. Saját kabát a kinti napon, hétfőn, bent csak a ruha.

Nem lehet rávenni egyébként, hogy nejlonharisnyát vegyek, és csak extrém kényelmes cipőket hordok – kivéve randi, estélyis koncert.

De ez évente háromszor van.

Nem akarok megbántani senkit, hogy összerezzenjen, hogy ő “ad magára”, én meg azt “leszólom”. Máshogy élünk. Nekem nincs iroda, se kocsi, se divatos anya az előzményeimben. Nem volt olyan barátnőm se, aki ne lenne natúr.

*

Levágta a hajamat tegnap Gergő (a fodrász). Sokat, mert nyár lesz, és hosszú, sérült ombre végek voltak (tavaly márciusban csinálták, azóta Juli vágta, meg kétszer fodrász, keveseket). Visszanövesztem, a hátközépig érő hosszt szeretem. A kiegyenlítés miatt vágta le ennyire, és hogy könnyebb legyen a futás, úszás. Gyorsan nő.

*

A testem nem dekoráció. Nem is csalogató virágpor a zümiknek. Ízléstelennek és nőelnyomónak tartom a testmódosítást, a bjutit – hogy röviden mondjam. De nem a sportot, azt nem. Amivel annyit basztattak, hogy a patriarchátus vett rá és a tetszésért csinálom (ugyanazok, akik aztán azzal aláztak, hogy túledzek, és nyolcvankilós vagyok!)

Az én esztétikám annyiban veszi figyelembe a társadalmi elvárást, hogy temetésre nem megyek pókember-jelmezben. Egyébként csak az időjárást nézem (azt sem mindig). A kis személyes kötődéseimet egyes cuccokhoz (ajakír, póló, övtáska). Meg hogy mit találok meg a tárgyak tengerében épp (Juli lerabolja a holmijaimat).

Nem érzem magam nőietlennek, sőt. Erősnek érzem magam, és az maga a nőiesség. Nekem ez a kényelmes.

Amikor ruhát választok, az számít, hogy jól érezzem magam benne, legyen jó érzés ránézni, jó anyag legyen, egyszerű legyen. Ne legyen macera felvenni, ne szúrjon, ne legyen rémes helyen varrás, szűkítés, ne lobogjon a bringalánc körül. Nem szoktam nézegetni, mi állna jól, nem lenne-e jobb egy övvel, hosszabb fazonban… hideg nyár vagyok, színtanácsadás… Ez borzaszt, és nincs rá szükségem. Az ilyesmi önkifejezésnek is kevés. Önzésnek, tülekedésnek mondanám, megfelelni akarásnak. Pedig van, aki művészetnek tekinti a variálgatást az idomtalan testén.

Úgyis az vagyok, aki. A test nem lesz jobb, az illúzió meg felszínes.

Erős a tudat bennem ma már, hogy amit felöltöztetek, az jó. Pedig mennyivel idősebb lett! De az elmúlt években szélsőséges helyzetekben láttam sokszor, közelről. Megszoktam. A seb begyógyul, újranő a haj, a letört köröm.

Tükörben nem szoktam nézni magam, nem érdekel.

Néhány kedvelt márkám van, a letisztultság és anyagminőség miatt, meg egy kis érzelmi többlet is van bennük (ESPRIT, MEXX, Levi’s, Nubu, Benetton, HUNTER).

Nem fodrász kell, hanem jó minőségű haj.

Nem “jól sikerült kép”, hanem formás test.

Nem soványság és nem is szexi idomok, hanem kisportolt, sokat bíró test, mert az egészségnél nincs szebb. Aki lettem, elkísér, eggyé válok a testem lehetőségeivel. És nem utálom azt sem, ha épp nem olyan. A háj alatt én vagyok. Én nem szaggatom magam soha, hogy majd hétfőtől. A fogadkozásaim is derűsek.

Nem “profi smink” kell, hanem sugárzóan szép arcbőr, feszesség. Túl a zeniten el tudok képzelni csendes trükköket, ki is fizetem az árukat, de láthatatlan legyen, semmi túlzás, és invazív se legyen.

Erős eszmény, hogy nem nyúlok hozzá. Nem teljesen sikerül, de a javítás ne legyen harsány.

De a lényeg, hogy nem érdekel. Hogy lehet így kinézni? Mintha meghalt volna valaki, úgy mondják. Nyugi!

Katasztrófa az elindulás. Tipikus napjaimon eltökélem, hogy én majd ezt meg ezt, húsz perc súlyzó, kávé, teraszrelax, masszírozom a rezgő micsodával a feszesítendő bőrömet; lesz nyújtás, írás, telefonok, összekészítem a csekkeket, a szemetet kiviszem, kialmozom a dögöket, összepakolom az üvegeket, tojásosdobozokat, elviszem azt is, meg használt gyerekruhákat, a Kedvenc Kávézó gyereksarkába a sok régi színezőt, ceruzát. Ez nem jön össze, mondjuk kettő fér bele. A fogmosás nyer a fésülködéssel szemben, és viszem a zsebemben a szempillaspirált, szájfényt. Fél fülbevalót, mert csak az egyik van bent, hogy majd.

És elfelejtem. Mindent. Hogy van nekem szempillám, arcbőröm, fülcimpám. Az ember érdekel (tanítok), a feladat, és amikor lerogyok egyedül a kis kávézóimban, ahol egy szimpla mellett fél napig is akár, akkor az írás. A napszemüveget, zsepit, szőlőzsírt nem felejtem el se magammal vinni, se használni, és még isteni illatom is van (a parfüm kvantumugrás).

Mindjárt ötven vagyok, és felszínesnek tartom azt, ami nem a valódi test. Mi marad, ha a Duna-holtágban lubickolunk egy délutánt, vagy átszeretkezzük a napot? Ott nincsen alapozó, highlighter, lógós fülbevaló, műköröm. (És annak se, aki gyereket pelenkáz, és becsüli magát annyira, hogy amikor csak lehet, aludjon.)

Semmi nagy, hivalkodó felirat, monogram.

Élénk színek, de nagy felületen, ne legyen hülye minta, kivéve virágos vagy zsiráfos leggings.

Nemes anyag, pamut, gyapjú, innovatív sportszövetek. Újabban drágább anyagú, fehér póló, farmer vagy vászonnadrág.

Nem volt még olyan szerelmem, akit zavart volna az öltözködésem. Kivetül benne, aki vagyok. Akit ő szeret. Nem rémüldözöm, hogy a bő farmer a divat, és akkor nem hordhatom a szűket. Ha beleférek, hordom.

Öv se legyen, semmi szoros, minden olyan legyen, hogy ha lépcsőznöm kell, gyalogolnom tíz kilométert, vagy elázom a zivatarban, ne átkozódjam.

Megtanított az élet, mi a fontos.

Pedig szeretem a ruhákat, a lelkük érdekel. Ha új, akkor van egy különös hangulata. A frissesség, az érintés, a tudat, hogy rajtam van. Én vagyok, az én ruhám, nekem fontos, és én így érzem jól magam. Mit illik, kinek mi tetszik, másokra hasonlítani…? A végre sokféle, szabad világban…? Ízléstelen tetoválások, kék hajak, erőszakosan áthelyezett szemöldökök mindenhol, méregdrágán – és én vagyok a baj?

Imádok húsz-harminc éves ruhákat, pulcsikat elővenni. A felvevés élménye, a története, és a hordásának az érzete a fontos.

Nem sok választásom volna egyébként, ha érdekelne a “divat”. Az első lehetőség az irodai maca: komoly cégnél ahogy az jár, aki érintkezik az ügyfelekkel, főnökkel, partnerekkel (ezek is micsoda szavak). Látom őket cigizni.

Amikor kettesben ülök a kis diákommal, vagy osztály előtt, megbeszélésen, értekezleten, sőt, színházban, akkor indokolt a farmer. Vagy leggingsben (amíg formás volt a lábam), mert kényelmes, nem egyféle van, és a fölső fontosabb. De az életemben nincsen dresszkód. Néznek és ezt is szabályoznák. Jóváhagyás kell mindenhez.

A másik út a nyanya: hajlakk, beszárított loknik, “egy kis ékszer”, szoknya, harisnya. A halál.

A harmadik a félprostituált magakelletés. Én nem fogok egyenarcokról, kacsaszájról borongani. Na de push up mély dekoltázzsal, agresszív smink, póthaj, nem létező hajszínek, halántékig füstös tusvonal, nem látszik a bőre sehol? Satírozott-tetovált szemöldök,miintha az élete múlna rajta? Karmok (negyven fölött sem adják fel, mennyi vegyszert lélegeznek be!) – egyre ízléstelenebb a kontraszt a vágyott látszat és a vonások, a bőr, a formák között. Azért éri meg a felhajtás, mert “imád tetszeni”, a szexualizált külsejével hátha horogra akad valaki. Abból lesz neki dehogy is érzéki élménye, hanem előnye. A “pasi” (gyűlölet szó) aztán nagyon csalódott lesz, ha meglátja a strandon.

Figyelmesen hallgatnám, ha valaki elmagyarázná, miért éri meg a “játék a színekkel, kísérletezés a stílussal”, a turkálós vadászat, erre pénzt költeni, tárolni a cuccokat, vagy adni, venni, Vinteden veszekedni, dobálni a szekrény előtt hisztizve a ruhákat, levenni, másikkal próbálkozni, tükörben nézegetni, kérdezgetni másokat, az agyukra menni (úgyis ronda vagy). És mindezt nőiesnek tartani. A bizonytalanságot, kínlódást. Soha semmi nem elég jó, egy folyamatos a szorongás, megfelelési kényszer, jaj, híztam húsz dekát. De amikor meg elégedettek, az olyan gyerekesen, nevetségesen hiú. Hogy ennyire fontos nekik a külsőség. És nekem is – de az nettó, valódi: a test.

A transzidentitású férfiak a fél, vagy tán egészen az, prostituálti küllemet tartják női létezésnek. Rózsaszín nadrág, bizsuk, rúzs. Ebben kicsit sem bírom a hamisítást, látszatkeltést. Hazugnak tartom, hogy nem olyan, de csinosítgat. Férfi létére. Az én nőiségemben nincs munka, én csak beleszülettem, készen kaptam, úgy könnyű – vágta a fejemhez egy aktivista. WTF?

Szeretem a testem, soha nem korholom, elvi kérdés, hogy a valódi formáim látsszanak. Nem zavart, ha a filmekben csúfnak öltöztettek, sminkeltek. Bármilyen karakter szívesen vagyok.

Mindenképpen nő vagyok, a sírig az leszek, de még holtomban a csontjaim is. Felveszem, ami a kezembe akad, és kész. Ha fázom, a derekamra kötök egy pulcsit. Ámulva nézem, milyen szép ez a hátizsák, ahogy meg van varrva, ipari műremek.

Meséltem azt a statisztát? Aki felrótta, hogy csapvizet kapunk inni, mutatta  az üvegkulacsát, benne zöld levelek úsztak, citrom meg uborka, “az én vizem minimum így néz ki.” Rohadt a langyos lében júliusban az uborka. Hát akkor itt fogunk élni, ahol felnőtt nők ilyeneket mondanak.

Az én esztétikám az, hogy nem érdekel az egész. Köszönje meg a világ, hogy ma spiráloztam a szempillám.