Ez a nap is eljött!

Pillanatok a blogtörténelemből, melynek során konkrét jótéteményeket köszönök meg többeknek.

2012. április 16.: a blog létrehozása technikailag.

Az invokáció című poszt közzététele. Látogatottság (csak a külső kattintások látszanak, a bejelentkezett szerkesztőé nem):

Mennyi mindent nem tudtam még akkor, amikor elindítottam a blogot!

“Amúgy évek óta, egész pontosan két évtizede kerestem tétován, hol és hogyan szólhatnék, de ekkor pont nagyon, kikopóban a mamamiról — ahol hasonló ismeretterjesztő, szenvedélyes érvelést folytattam a Szeret a férjem, de… külön alfórumában, hozzászólások ezreiben — valami gyerekmentesebb, másfajta felületre vágytam, amelyet én alakítok ki, ízlésem szerint való, én felelek érte, ahol nem egy vagyok a sok közül, ahol nem árad a hígság, ahol nem koppintanak az orromra és nem uszulnak ellenem azok, akik nem értenek, ahol nem kell olyanok társaságát sem elviselnem, akiket nemhogy nem érdeklek, de szűk szemű tompasággal figyelik, hogy miket ír ez.”

Nem sokat gondolkodtam a címén. Legyen mondjuk ez! Kései József Attila, az egyik alapvers, két versszak. Háromszor, talán négyszer jártuk ki a józsefattilás prof szakszemináriumát (köszönöm, Dóra!), hozzá írtam a szakdolgozatomat is. Ez lett a cím.

Nem azért indítottam a blogot, hogy legyen társaságom. Nem voltam magányos sem akkor, sem most. Ugyanazok az évtizedes barátok voltak mellettem, akik ma. Azért indítottam, mert egész kicsi korom óta ágaskodott, burjánzott, nyújtózkodott belőlem a szó. Tehát a szavak miatt. Nem az énem, nem is becsvágy miatt, nem azért, hogy beszélgessek. Az énem csak az, akiből ágaskodik a szó. De a szó a lényeg. Az életem téma csak, mindaz, amit látok, megélek, gondolok. És az is csak azért van, hogy hordhassa a legszebb ruhát: a magyar nyelvet.

Nem gondoltam bele, milyenné válik az internet a húszas évekre. S hogy mit tesz a szavaimmal, életem tényeivel, a képeimmel annyi év alatt a kereső. Az emberek, akik osztják vagy idézik, vagy csonkítgatva magukévá teszik vagy förtelmes, gyűlölködő képeket szerkesztenek. Nem tudtam, hányszor ismernek majd fel: ja, te írod azt a blogot!, és ez elismerés lesz, de gyakran idegenkedés is. Az intézmények rettegnek a blogtól, úgy is, hogy nem írok neveket, elmosom a konkrétumokat. Mindenki azt gondolja, ő lesz itt a téma.

2013., 2014. április: népünnepély-blogszületésnapok, komoly étterem, italok, profi fotós, DJ.

2012 nyara: sok mamamis kommentelő. A kommentelés tömeges egészen 2019-ig, a téma és az érdeklődés változik, kevesebb anyaság, feminizmus, konkrét tanítós irodalom, viszont iskolakritika, aztán sport, ketó, primal life és sok kultúra. Aztán részben elég lesz, mert szétszedi a figyelmem és a kommentelők egy része nyíltan aljas, más része meg titokban. Méreget, összehasonlítgat, terapeutának használ, belém szert és gyűlöl. Pszichológusom javaslatára visszavonulok. Részben pedig a zsizsegők körében ki is megyek a divatból, elijesztem őket, mert nem bírom a kavarást.

Nem tudtam, hogy ki fog derülni, hogy én vagyok én, és azt sem, hogy erre nem lesz befolyásom. Nem az én döntésem volt. Privát írtam annak, aki megkeresett, onnan tudták a nevemet. Engem Antoni Rita outolt 2012 végén, elismerően, kellett a katona a feminizmusba – kellemetlen meglepetés volt. Akkor már a nyakamba lihegtek agresszív férfiak, de ő úgy döntött, vállaljam magam.

2013. szeptember: nyilvánosságra hozom a Bojár-sztorit. Durva gyűlölet, csalódások, de igazunk volt.

2013. november: a Michael Jackson-őrületem. Ma sem értem, miért, miből lett. Elmúlt teljesen. nyomoztam, mindent elolvastam, összeesküvés-elméleteket is, olykor hajnalig hallgattam. A gyász megkésett feldolgozása? Tiszta idegösszeomlás is.

Ekkor, 2013 decemberének elején kezdődött Kozmáék, a gyerekverők és valószínűleg durván pedofilok, veszélyeztetők sok éves mocskoló-zaklató hadjárata ellenem és a blog ellen, példátlan olvasottsággal, számos színtéren. És képzeljétek, még mindig van olyan, aki szerint az a baj, ahogy én erre reagáltam, hogy kiálltam a magam és a családom integritásáért, nem hunyászkodtam meg, nem hagytam magam! Köztük olyanok, akik buzgón fórumozgattak fél éven át, napi sok órában, és aztán engem utáltak meg, akit állítólag védtek, persze rám tolva a felelősséget. Valóságos drogjuk lett Kozmáék kitartó cukkolása, köztük volt Villő, Hajnalkám és sajnos Vacskamati is. Nekem meg nyaltak; utóbb bántotta őket, hogy nem az ő osztályfőnökük-barátnőjük vagyok, hanem a kapcsolatom köt le. Amikor rájuk szóltam, hogy elfajultak, akkor ők nagylányok, ne szóljak bele. Aztán elegánsan kihátráltak, ők ott se voltak, eredetileg is névtelenül írtak. Kozmáék akciói előbb a teljes neten és a Facebookon zajlott, ide is átlinkelgették magukat, a blogot meg hozzájuk, majd egyre inkább a saját zűrös felületeikre szorult vissza. Valamikor 2015-ben összeházasodtak, áttelepültek Magyarországra, lett még két gyerekük, egy koraszülött ikerpár, egyikük fiú (az első fiú), aztán elváltak. Ma már csönd van, csak politika, asztrológia. Én, aki addigra már a blogom révén voltam ismert, teljesen eltűntem a saját lényegemmel ebben a hordalékban, és előbb. az voltam, akit megtámadtak Kozmáék, majd, mivel visszaszóltam és nő vagyok, végül az, aki provokálta, bántotta szegényeket. A szemükben én lettem a rossz, aki Budán él, zsidó a férje, luxusban él és lenézi őket, “nem ismeri az egyetemes igazságot és a szexualitást” – a jelek szerint az asszony se ismerte. Violetta ma újra Szihalmon a két legkisebbel (ikrek) és harcol a lányáért. 2020 októberében írt:

“Egyszer igazság lesz” – írtad.

Hogy egyszer majd ellenem fordul.

Végre felébredtem. Három gyerekkel, elmenekültem. …szeretném, hogy te is tudd. A halálfélelemmel kellett dacoljak, hogy kinyissam a szám. …eljöttem… és majd kezdődik a harc, a 9 éves lányomért, az ott maradt holmikért… a szabad életünkért.

nem ismerlek, de gondoltam írok. másképp látok már sok mindent.

és igen: “nem az asztrológiával van baj” hanem Kozma Szilárddal.

A nagyobb lányai felnőttek, messzire, a nyugati magyar országrészbe menekült az egyik. Szilárd újabb meg újabb fezsülésekben van és nyomorog, mindenki kiismerte.

2014. január 30.: megjelenik a normálisék, ami igazán híres lesz a bloghoz nem kötődő nyilvánosságban is, irodalmi jellegű, színpadra is alkalmas szöveg (mondták is már ilyen kontextusban), rengetegen osztják, a mai napig az egyik legolvasottabb. A tartalmát illetően megjegyzem: igen, a képmutatás és a jóléti-rendezett dölyf szörnyű, de sokkal rosszabb olyan, csóró és nemnormális képmutatók között élni, ahol senki nem énekel sem egy, sem több szólamban soha, ahol hajszál marad a babaszappanban és fasírt sincs a hűtőben.

2014. július–augusztus: az olvasók árulása. A mélypont után, már szeptemberben (ovi újra) csendben, magányosan edzeni kezdek. Minden nap.Nem beszélek róla bő hét hónapig. Csakis a saját fejem után, egyedül. Otthonra 1 és 2,5 kg-os súlyzók. Novembertől (és azóta is) konditeremben. Futás, ugrókötél.

2015-től a kommentelők elfogyása azt is jelenti, hogy kevesebb az elvárás, nem hallom többé a korholást, miszerint nem védem eléggé X csoportot, heteronormatív vagyok, miért nem írok többet a csiribirikről. Már nem szólnak be mások előtt, nem szeretnek belém – de azért olvasnak. Felfele mennek a számok újra, e-mailt írnak (illetve nekem szentelik Magyarország leglátogatottabb fórumlábak legolvasottabb topikját. És ez intenzíven bő hat éve megy. A tagok között Villő, Angéla, Tamás és régebbi, máshonnan összeverődött gyűlölködők. Reménykednek, hogy rájuk reagálva élek, olvasom a mocskolódást, a megjegyzéseiket).

A hiúságom is elmúlt: a csömörig megéltem, hogy rólam beszélnek, engem idéznek, etalonnak tartnak, felháborodnak, rám köszönnek, egymásnak ajánlgatnak. Szektaszerű dinamikák, annak minden kárával, terhével – anélkül, hogy akartam volna, csakis a “hívek” építették fel és nem tehettem ellene semmit, azon kívül, hogy törlöm a blogot, és eltűnök. (Volt egy második szekta: életpótlék-sport, ketó és énmegélés ennek kapcsán, de ők nem aláztak meg annyira, mint az eredeti, kisgyerekes-“feminista” csoport.) A kommentelők leépülésével, a szektás jelleg megszűnésével párhuzamosan kezdek kritikus lenni az áldozati feminizmussal, a férjszidással, a kövérdédelgetéssel, a szexpozitív mozgalommal, vegánsággal, ADHD-vel és hasonló álügyekkel szemben. Azaz: szakítok a régi liberalizmussal, amely nem érvényes és át is alakult, de még hivatkoznak rá. Ekkor már a szabadelvűség leszarja a szótlan szegényeket, családi mintákban megy tovább, nem felismerésekben, és az unalmukban mentális zavarokat és identitásokat növesztő, végtelenül önző, neten élő, túlképzett, de munkanélküli fiatalokat állítja be áldozatnak és hősnek.

2015. március: némi olvasgatás után elkezdem és kb. hat éven át komolyan is veszem a ketót, bár amit akartam vele, azt fél év alatt elértem. Izmokat, fényes bőrt, narancsbőrmentességet. Döbbenetes DEXA-eredmény áprilisban. 16,6%, és 59 kiló fölötti sovány (zsírmentes) testtömeg. Hetven kiló voltam. Az izom akkor sok, amikor heti 4-5 a konditerem. A zsír nem olyan fontos, amíg nem 28 fölötti. Jó lenne 22-24 közötti, és 55-60 közötti lean.

2015 nyarától kb. 2020-ig vannak a hol tömeges, hol két-három-öt fős, közös edzések. Hat barátom lett közülük, akikkel ma színházba járok, de van, hogy úszni, súlyzózni.

2015. június: megérkezik az első olyan gyalázkodó, trükköző levél, amelyet nem antifeminista lúzer, hanem a blogot és az életemet birtokolni vágyó nő, egykori rajongó. És aztán ilyenből több száz jön, förtelmes magabiztosság, rengeteg kioktató, manipulatív, cikornyás, jeremiási fordulat. Tesszerencsétlen, naná, kikönyököl a gonoszság, Éva, kitelt a becsület. Ő sajnál engem! Erre a posztra utal, dühítette, hogy magára ismert mint sittlerakóra, ezért szórja az átkokat.

Imádom, hogy olvasnak, még ezek is! Hogy tele van a fejük velem. Nem tudnak ellenállni!

És még ő (nagyon vicces: három e-maillel később javítja az első levél tárgyát!):

2015-től bírálom Antoni Rita feminizmusát és a gyűlölködő, a prosztóságát élvező “Gumiszobát”.

2016 tavaszán megjelenik a blogkönyv. Elsápadás, mindenki saját könyvet akar, meg dedikálni a Vörösmarty téren, a blog már nem elég.

2017-ben átigazolok a Flexből a John Reedbe, kapok platinakártyát, rengeteg olvasót viszek be. Kösz, Bori!!! Majdnem két évig járok Angyalföldre, bringával, metróval. Ma már csak a közelben. A járvány alatt és óta pedig a teraszon…

Közben halálesetek: 2017: anyósom, 2020: anyám, 2022: apám, 2021 őszén a kutyám. Futok, mindig ez segít. Nem nagyon beszélek róluk.

2018 júniusában lefutom az első maratoonomat, éjjel, Norvégiában, messze a sarkkör fölött. A gyerekek 4,2 km-t, meg 800 métert, 8 és 10 évesen. 5 óra fölött, de végig futva. Sportértéke annyi volt, mint egy gyönyörű helyen tett túrának, de nagy megélés volt, határhelyzet. (Reni! Köszi az élményt!) Belebetegszem napokra. Fehér éjszaka, nem lehet aludni. Rénszarvasok jönnek az ablakunkhoz.

Ekkor már cikkeket írok, a Shop Builderbe 2015-től, az Amiről az orvos…-ba 2017-től.

2019. április: félmaraton, Lago di Maggiore, Olaszország, kösz, Ildikó. Berlin, egyrészt (majdnem) összejövünk G-vel, aztán csak júniusban, nem ment könnyen. De félmaraton, köszi, Barbara! És interjú Vay Blankával, ez fontos előzmény.

2019 nyarától járunk Antoniához angolra, ez megint közösségi akció (a járvány előtt sok ilyen volt, színház, képzések a keltóról, közös sport, angolozás). Ott értem, meg, miért fontos az, hogy férfiból nem lesz nő. Művelem magam angolul, később találkozom azzal, hogy a transzokat pátyolgatók miféle aljasságokat tettek másokkal. Felhangosítom magam.

2020 tavasza: életmódkönyv, szintén a blogos tapasztalatokból kiérlelve. A bemutatóját szeptemberre halasztják a járvány, lezárások miatt.

2021. január 1. A blog tagsági rendszerben működik tovább, a bejegyzések havonta változó jelszóval. Abbahagyok mi éden mellékes tevékenységet, a statisztálást is (2018-tól sokat jártam), csak alkalmilag megyek. Megint a blog a fő napi elfoglaltságom.

Aki őszinte volt, az jórészt hallgatott! Hogy ők vannak többen, és nem kicsivel, hanem a sokszorosa a csendes olvasó a hangoskodóknak, az ekkor, 2021-ben derült ki. Meglepően stabil ez a társaság: év elején elment kettő, jött vagy visszatért kilenc új, a mag nem mozdul.

2021 nyarától intenzív rajzos korszak, töltőtoll, önkifejezés. Maci és Nyuszi szerelme, vakok a libegőn.

Kapnak a gyűlölködők is.

A járvány alatt sok sport, a szerelmemmel összenövünk, közössé válik minden. Idén lesz a hatodik évfordulónk.

2024 tavaszán újra tanítok, kisegítek egy idős kollégát három hónapra, csak nyelvtanórákat tartok, mindez a fiam sulijában. Ősztől elárasztanak a felvételizők, 19 tanítványom van, kell már az irodalom is, január után szóbelikre készítek fel, megy persze az áskálódás a megszomorodott KLIK-rabszolgáktól, “milliókat keres”. És szép sikerek is vannak. Rengeteg új téma, emberi helyzet, gondolat jön ennek kapcsán.

2024. április 30-án a másodfok felment bűncselekmény hiányában: négy évig tartott az egyik bosszúálló olvasó jogi csűrés-csavarása, aki nagy rajongás után velem akarta elvitetni a pokoli házassága miatt a balhét, meg hogy elromlott emberként, és feljelentett. DARVO.

2024 júniusában elrontom a TF-es felvételimet. Egyetemi, edzői szakot jelöltem be, de ennyire nem vagyok jó a huszonéves ifi válogatottak közt, sőt, semennyire, versenyezni kéne három évig, ha felvesznek. A tavaszom a főnévi igenevekkel, hányásig snüsszöző kamaszokkal telt, akiknek szabadidőmben is bizalmasa lettem. Innentől nem edzek annyit, egy kicsit megzuhanok. Emberek a suliban is undorítóan viselkednek, feljelentést teszek. Olvasok és tanítok többet, mint előtte. Meghízom.

Túlvan a gimis felvételin a legkisebb gyerekem is (még nem tudjuk, mi lett). Sokat olvasok. Kézzel írok. Úszás, szauna, heti két-három izzasztó edzés. Megyünk újra futóversenyre. Rengeteg filmet, színházat élünk meg együtt. Van öt olyan barátom, akikkel havonta találkozom.

*

Rengetegen, akik olyan szép e-maileket írtak nekem a blogra reagálva, most agresszív lájkokkal jelzik, hogy csalódtak. Miért nem állok ki a Városligetért, a melegekért, az indexért, a katásokért? Mi bajom Szentesivel, csak irigy vagyok és utánzok (!), nem is vagyok vékony, se nőies, böjtölni luxus (!!!), miért erőltetem másokra a sportot…?!…

Én nem bírom a megszomorodottakat, akiknek nincsen más mondandójuk és nem vállalnak felelősséget. Ebben a tekintetben szigorúan neveltek, és ezért hálás vagyok. Káosz, az van, de ha én bármit akarok, tudom jól, hogy azért meg kell küzdenem, a tehetségemet kemény munkával használnom (de ha megtettem a magamét, jogos a harsány öröm). És fel kell állni, egyedül vagyok, nem mutogathatok másra, amikor elválnak tőlem (ilyen nem történt mondjuk), ha eladósodtam (ilyen sem), ha függő lettem (ilyen sem, vagy hát, talán, a net, annyira, mint kb. mindenkinél, akit látok). És nem szabad félni egyetlenként kimondani az igazat. Épp megint rendőrségi ügy, tanú vagyok, kellemetlen és szomorú (a fák).

Micsoda ajándék, hogy pont az a fő örömem egész életemben, amit tanultam is: a nyelv, az irodalom, és ezekkel hozok létre valamit, vagy értem úgy, hogy könnyezek! (Újabban kezdem csak érteni a vizuális kódokat, képeket, filmeket.)

Amikor a blogot kezdtem, bizonyosnak tűnt, ki vagyok és mit gondolok, kik azok, akik “önként rekesztik ki magukat a demokratikus közösségből”, úgy értve, hogy csak azok számítanak tényezőnek, akik ebbe a “Demokratikus” Közösségbe tartoznak: globalizáció, antirasszizmus, klíma, csiribirik, LMBTQ. Ó, mennyit hangoztattam ezt, hogy önként rekesztik ki, és micsoda gőggel! Most bocsánatot kérek mindenkitől.

Jelezve, hogy egyvalami maradt, sőt, tolódott még radikálisabb irányba, és ez a feminizmus. Az igazi. Nem a sex work, nem az empowerment, nem a sex positivity, nem a gyerekgyűlölet és anyaalázás, nem a szivárvány, nem az abortuszt követelő és gyakran végeztető, hanem az igazi: hogy mindenki, aki él, azt sejtről és hogy a patriarchátussal legfeljebb alkudozni lehet, átmeneti, toldozott-foldozott megoldások vannak csak. Az én feminizmusom J. K. Rowling, Magdalen Berns, Helen Joyce és Kellie Jay-Keen feminizmusa.

2012-ben még nem tudtam, hogy megváltozik majd bennem sok értékrendi döntés, ízlés, hangsúlyhovatétel: azt hittem, azok abszolútak. Most agymosásnak, bűnös naivitásnak tűnik a régi csomag. Durván lejáratódott a jogvédelem, az egyén szabadsága, visszaéltek vele. Jólesett akkor fölényes, képzett fővárosinak lenni. Ma elmélet nélkül örülök annak, ami az életemben jó (egészség, gyerekek, zöldövezet, a férjem személye és emléke, a szerelmem, az utazás), és csakis a gyerekeim miatt vizsgálom meg, miben hiszek, önmagáért nem hangoztatok már elveket. Közben leszivárgott az elfogadás, inklúzió a mélybe: bátonyterenyei műkörmösök találnak meg azzal, hogy miért zavar engem, ha két férfi szereti egymást, illetve mindenki az, aminek érzi magát.

Nem tudtam, mire számíthatok az emberektől. Csak lassan ismertem ki őket. Rá-rájöttem, mi zajlott. Fogadkoztam: soha többet, megszenvedtem, felálltam. De jött ugyanaz a helyzet, más volt a téma, az ürügy, a találkozás. Megint belementem, elfelejtettem a tanulságokat. Ugyanaz újra meg újra. Ezért már inkább semmit.

Túl sokat várok emberektől, mondták. Persze, vannak gyarlóságok, homályos késztetések, bűnök. Sok-sok neheztelés, amiért másvalaki az, akik mi nem lehetünk. Én, ha lenne is ilyen ember, aki lenni szeretnék, annak az embernek nem mennék a közelébe. De magabiztosan mosolyogtak rám, jöttek, beszéltek hozzám, a tiszteletemre apelláltak.

Nem gyanítottam, az intenzív kapcsolatkezdeményezések mögött mi minden lehet, mert magamból indultam ki, én nem tennék ilyet. Hogy ez ritkán szeretet. Olyankor nagyon jó, de többnyire nem szeretet ez, nem. Nem elismerés. Ez egy folyamat: az olvasó az egóját a látóterembe hozza, beszélgessek vele, tükrözzem vissza őt. Most ő jön, én már szerepeltem eleget!

Csak írni akartam.

Szép lassan megutáltam azokat, akik elvárták volna, hogy én vásárra vigyem a bőröm az ő mindenféle ügyeik miatt. Nagyon sok fura szerzet volt a blogon. Akik mangáig, queerkedésig, LMBTQ-szektáig jutottak. Fanfictionig. A kínok ellen. Hát miért nem olvastok, sportoltok…?

Ennek a tizenhárom évnek, amiből lesz tizennégy, és ki tudja, hány, a nagy részét komolyan gyászolnom kell. Eltemetnem, megbánnom, megszüntetnem magamban a káoszát. Ilyen az élet, csak nekem intenzívebb. De a veszteség, árulás, jellemtelenség csak a széle: hab, törmelék. A sodrás a lényeg a melyben, középen.

Nem tudhattam, teljes életem lesz-e 2025-ben. És azt sem, mit tudok igazán, mi az én erőm.

Mennyi mindent nem tudhattam.

De most már tudom. Köszönöm!

*

Még néhány statisztika, ha valaki azt szereti.

Az első év. Csak decembertől (sötét első rész az oszlopban)vezette be a wordpress, hogy számolja a kattintásokon kívül az egyedi felhasználókat (IP-címeket) is. A hivatkozók: szinte azonnal kiraktak a szánalmasra. Az esküvőm egy képét sikerült, amelyet 2013 januárjában, gyászban tettem ki. Gilicze Bálintnak hívják az illetőt. Onnan kattintott akkor ide 1895 fő. Nyilván mind magasan iskolázott, kökörcsineket fotózó, Kosztolányit és Wittgensteint sűrűn forgató ember volt.

A főoldal után a legolvasottabb poszt (mi a baj azokkal a szép képekkel?) a korai korszakban a giccses, prédikátori vagy spirituálisan bölcselkedő kontentek (mémek) kritikája volt, végtelenül naiv poszt, de 2012 augusztusában a közösségi média is itt tartott még. Hú, nagyon boomer ez! Érdemi volt a bírálata olyan vizuális jelenségeknek, amelyeket azóta vagy szóra sem méltatunk, annyira nagyik, vagy pedig fintorgás nélkül használunk, mert beépítettük, annak ellenére, hogy komplex mondatokat alkotni sem felejtettünk el.

Alatta gyereknevelési krédó: nem kell az iskolát túllihegni (és tessék, a nagyon kevés valódi, belülről motivált szellemi ember egyike lett abból a gyerekből).

Alatta, az akkori harmadik legolvasottabb egy paródiaposzt. Komolyan vették sokan, ezt is és más paródiákat is. Milyen bájos számok ezek! Tömeges olvasottság akkor lett, amikor volt már ezer-kétezer poszt a blogon, 2014–18 között.

Ez pedig a legolvasottabb kilenc poszt/oldal evör, a mai napig, és azok a helyek (hivatkozók), ahonnan hozzám kattintottak. Igazából a posztokat kéne külön megnézni, mert az oldalak folyamatosan frissülnek, oda azért kattintanak (a sportnapló vagy a vicces képernyőfelvételek például ilyen oldal).

Minden idők leglátogatottabb bejegyzései (oldal, azaz, rovat nem), százezerig lefele:

• tanuljunk magyarul! 2.: a valamilye mije a -lye? diákok felkapták, mélyen van a keresőben, e-nyev.hu stb-t megelőzve
• normálisék irodalmi
• tudom, mit tettél tavaly nyáron tényfeltáró, kimosakodott, de több bűncselekményért elítélték)
• gyermektelen (vendégposzt, gyereket akarni olyan, mint kedvelni a csokit, ezt ma élesen ellenzem, nem tennék ki ilyen meddő magyarázkodást, mert tagadja az emberiség folyamatosságát, az élet törvényét: gyereket akarni vagy csak szülni NEM preferencia, nem is puszta életstílusválasztás, hanem sors, őserő, és aki ezt nem érti, az nem fog mást se érteni)
• miért nem progresszív a wmn?
• villő teste és az enyém
• ők is szenvednek 2.
• nem fogsz kelleni a férfiaknak
• amiért “a” “rossz fiúkra” “bukunk”, és amiért “a” “béta” nem kell, 2.
• ne szűlj rabot, te szűz
• én nem akartam úgy végezni
• ha igazi Nő akarsz lenni
• minimálanya
• hogyan kezdjek bele?
• top 10 — magyar líra: az olvasók összeállítása ezt is a diákok repítik, szezonális: szeptemberben sokan keresik, kattintják
• én nem akarok sárkány lenni
• a méret a lényeg vendégposzt
• felbomlasztják a családot
• mi a baj azokkal a szép képekkel?
• helyettük élünk
• gyomorgörcsös gyermekeink
• micsoda különbség házasságban az egyenlőségről
• amiért a nő nem (1.)
• reagálok a Szentesi Éva hergelte cirkuszra, 2020. május 8.
• anyák, akik beleőrültek
• top 10 közhely
• akkor eldobják
• milyen legyek neked?
• minek szül az ilyen vendégposzt
• szeret a fiam, de… AnyaSzív Murinai Angéla vendégposztja
• szeretők és hazugságok
• mondatok, amelyeket nem feledünk
• dilemmázóknak: lépni vagy maradni
• megbuktam
• feleségimport
• a hét főbűn 3.: bujaság irodalmi poszt
• finom, nőies hobbik a tejfölöspohár-fabirka és a csúnya DIY horgolmányok bírálata
• belelóg az ex nem kutakodom, nem akarok az élete része lenni (csak rámszállt)
• ketogén életmód: tévhitek
• amiért a nő nem… (2.)
• az önálló nő
• nem is ember
• a cicim
• miben éltem én, úristen
• je ne suis pas charlie
• a szerető sorsa a soha
• a lángolás elmúlik
• “kóros önkielégítés”
• ki kell bírni
• mi van a szívószálon túl? a felszínes egyéni gesztusok, a facebookos környezetvédelmi magamutogatás, az erdő nem látásának bírálata
• orális örömszerzés így késő éjjel
• …és te is kövér vagy
• már rég nem igaz bicikliző hitvallás!
• valaki feküdjön le velem
• evészavar
• megcsaltál ezerszer
• nyílt levél D. Tóth Krisztának, a wmn.hu főszerkesztőjének110 213
• a nő, aki kihasznál
• a blogger idén is válaszol
• már beszélgetni se lehet
• a gyereket nem adom
• a benned rekedt gyerek
• miért hallgatott mindenki
• minden nap egy mondat
• …és a válaszok: parainesis lányomnak ez hitvallás, fontos, lánynevelő írás (és megfogadta, bár nem olvasta)
• elfogadni a kövérséget
• te is lehetsz bombanő
• mi lett veletek negyven fölött?
• dönts jól! ha fontolgatod a vegánságot
• trollok
• nekik szerelem nélkül is megy
• most akkor elmesélem, nekünk milyen volt
• mostanában nem tudok aludni
• portrék 9.: az érzelmileg fagyott férfi
• nem a párkapcsolat minősége határozza meg az életet 99 934
• trágár
• nő vagyok, vagy mi
• a gyerek nem életcél
• a kövér nők önfelmentése – frissítve
• imádom a szőrös férfitestet
• shit teszt – kibővítve
• nincs szex
• azok a szemét kurvák
• apám lehetne
• a csönded is tanít
• nem csak a szex
• fitneszbullshit
• a mi drága unokánk