A helyzet, nem túlzok, rettenetes. Én ezért megkönnyebbüléssel olvastam a Közlönyt és benne az új tilalmakat június 6-án. Részben a késelések miatt, de a telefonaddikció is nagyon durva. Ez a most következő már a felvételi éve ugyanis. És végre nem lesz telefon, nincs konfliktus, nem zombik ülnek majd az órán – lehet végre tanítani!

Viszont ismét vért könnyezett Gyurkó Szilvia köztéri szobra:

https://wmn.hu/ugy/63172-gyurko-szilvia-az-iskolai-mobilhasznalat-tiltasa-nem-megoldas-csak-karos-hatalmi-jatszma

Ez olyan, mintha eleve paródia volna. Gyurkó Szilvia mesevilágában a lányos fiú a vécébe bújva azonnali támogatást kér a pszichológusától messengeren, és ez menti meg a sírógörcstől (meg a saját kiállás képességétől is. És nyilván a pszichológus is készenlétben áll bármikor, csakis annak a különleges gyereknek). A feledékeny hatodikos azonnali Revolut-utalást igényel a fatertól, hogy ne maradjon éhen estig, amikor az edzése véget ér. Amúgy is a telefonjával fizet az iskolai büfében. Lelkes, kreatív művésztanárok pedig bátorítják, hogy a sebezhető lélek a kedvenc zenéjét vagy stresszsimító ASRM zörejeit hallgathassa alkotás közben. És geek tizedikesek keresik ki gyorsan a tanár kérésére a hangyasav szerkezeti képletét vagy Namíbia fővárosát…

Na persze.

A valóság: bezombult, kialvatlan, nyugtalan, súlyosan függő és cinikus gyerekek támolyognak félmilliós készülékekkel a kezükben, megjegyzéseket tesznek az S-es iPhone-omra, bujkálnak és játszanak, míg a fejlesztő óra tart. Videózzák a tanárt, akinek a fenekébe ragadt az öltönynadrág. Ki is posztolják. Viszont alázatoskodva mennek tanítás után az igazgatóiba a telefonjaikért, hogy a drogjukat visszakaphassák, még könnyes szemmel bocsánatot is kérnek.

Idézetek:

Önmagában a tilalom nem készíti fel a gyerekeket arra, hogy tudatos eszközhasználók legyenek, miközben ez az egyetlen esélyük arra, hogy később ne csavarodjanak rá teljesen a netre. 

Már rácsavarodtak! Tudatos vagy nem, elég a bármilyen telefonnyomkodásból. A tudatosság felnőttszempont. Drámaian hangzik az “egyetlen esély”, de pont a parttalan használat miatt lettek a gyerekekből koravén, elkínzott, üveges szemű zombik. Minél többet bámulják, görgetik, annál szarabbul vannak lelkileg is. Van, aki a sporttal is leáll, annyira függő. Nem dolga az iskolának, konkrétan egy matek-, kémia-, irodalom- vagy rajztanárnak, hogy a tudatos eszközhasználatra készítse fel a gyerekeket a szülő helyett. Nemcsak nem kompetenciájuk ez (és még mennyi minden nem!), hanem reménytelen vállalkozás is.

A “gyermekjogi szakembernek” halvány fogalma sincs, mi van az iskolákban és a kamaszok elméjében. Rózsaszirmos, naiv elképzelése van (vagy előadja, hogy az van, és ez még csúnyább), hogy mit csinál a gyerek a telefonján. Így lesz Gyurkó Szilvia (és a tiltakozó diákszervezetek is!) enablerei egy rettentő káros, pervazív jelenségnek, amitől mindenki szenved – a diák is.

A gyerekeknek joguk van arra, hogy felkészítést, oktatást kapjanak arról, hogyan tudnak jól lenni a digitális térben, hogyan tudják jól használni, jól olvasni az internetet és az okoseszközöket. A tudatos, felnőtt által kísért foglalkozásokat ezek után sokkal nehezebb lesz megtartani (bonyolult adminisztrációval és komplikált gyakorlati megvalósítással). 

Nem értem, milyen foglalkozásról beszél. A tanítás elsődleges eszköze a valós idejű, spontán emberi szó interakciója, illetve a bemutatás (cselekvés). Nem a filmnézés, tananyagfelolvasás (ezt kiégett, szellemtelen tanárok csinálják). Van olyan tanár is (gimnáziumban!), aki kivetíti a jegyzetet (rossz minőségben), eldarálja, a gyerekeknek le kell fotózniuk, abból tanulni – ezt egészen elképesztőnek, pedagógiaellenesnek tartom. Informatikaórán és kompetenciamérésen asztali gépek vannak, máshol okostábla, olykor tablet, laptop – különben füzet, feladatlap, munkafüzet van, és főleg szóbeli, szemkontaktusos magyarázat, kérdés-felelet.

Ha telefon kell a “tanuláshoz”, akkor kezdődik a káosz: nem lehet követni, melyik diák mit csinál a készüléken, állandóan jönnek az értesítések is. Joguk ugyan lehet a felkészítéshez (pedig már ezt sem értem: ki, hol írta le ezt a jogot?) – de kinek a dolga mindez, és melyik tantárgy rovására? És: mit lehet nekik még a netről tanítani, amikor minden ostoba trend és suttyófelület szakértői lesznek azonnal, amelyeket egy ép ízlésű felnőtt gondosan kerül? A kamaszok a maguk életének dolgait nem elsősorban a felnőttől tanulják, ez naiv wmn-es dogma. Sőt, a lényeg a szembeszegülés. Az az igazán szomorú, hogy eredetileg a szülő rontja el a gyereket: megveszi neki a drága kütyüt és képernyőt, ráhagyja. A diák pedig hajnalig játszik, garázsba oson, feloldja a router blokkolását; délelőtt kókadozik, összefeszül a tanárral, minden szabályt kijátszik és kiröhög – és még a tanár biztosítsa, hogy a gyerek “jól legyen a digitális térben”?! Ahova a tanárról is töltenek fel becsületsértő tartalmakat. A másik meg csajozik, az új meg új elaléló lánykáktól netet koldul… a szerelem addig tart, amíg a netkeret. Van is utána sírás.

Érdekkonfliktusról van szó. Hogy ne legyünk nevetségesek, fontos, hogy világosan lássuk, kinek mi az érdeke, és akkor nem kérjük naivan pillogva, nemes elvekkel zsarolva a másik felet, hogy a maga érdeke ellen cselekedjen. A tanárnak nem érdeke, hogy a diáknál bekapcsolt telefon legyen (illetve lejjebb írom, hogy kinek és miért mégis, de az meg a legalja*), akkor sem, ha a diáknak joga van hozzá és kedvező is a számára.

(A tanártüntetéseken a diákok jelenléte azért is volt visszás, mert a diák használja ugyan a jót, amit az iskola ad, mégis úgy van vele, hogy we don’t need no education. Nekifeszül. Ép lelkű diák nem nyalizik tanárnak, nem tud egylényegű lenni vele, a tanár munkajogi konfliktusaihoz meg nem is szabad, hogy köze legyen. Van a gyereknek saját érdeke, és ez szabadságharc tud lenni a barátságos intézményekben is: az iskola kényszerűen uniformizál, üzemszerű fejadagja van, munkaerővel és idővel gazdálkodik, a gyerek meg egyén akar lenni, az igényeinek kevés a fejadag – és neki is igaza van. Ezt kell szépen, tisztességesen összebékíteni, közben nem nagyon összeveszni.)

A tanár azt akarja, hogy a diák sokat tanuljon, odafigyeljen, erőfeszítést tegyen, elnyomja ifjonti, kaotikus, hőzöngő, individualista késztetéseit. Ne akarja megúszni, kimásolni; végigjátszani, -puskázni az órákat, ne okozzon külön sok gondot, mert csak így lehet egy csoportot egyben tartani, és így nem őrül meg a tanár zenebohócként. A gyereknek mindegy: nem érzi gondnak megúszást, az oda nem figyelést, és még jól is szórakozik azon, ha a tanár kiborul. És ő telefonozni akar, hosszú távú érdekeit nem látja be.

A távolságtartás, a nívó fenntartása, a határozott “nem” tisztességesebb, mint a gyenge jellemű alkudozás vagy a “jaj, mit tehetnék még a kis érzékeny lelkéért” performansz, amit Gyurkó doktor elképzel nekünk. Az otthon tönkretett gyereket, a család káoszát a tanár nem tudja helyrehozni, és nagyon sok ilyen család van. A család szolgáltatásként veszi igénybe az iskolát, nekünk viszont az iskola hivatásunk és a munkahelyünk (ez is érdekkonfliktus: ő többet akar, én meg nem bírom; vagy mást akar, azt meg nem adhatom). A tanár harcol a diákkal és a szülővel, főleg a diák érdekében, aki (még) nem ismeri fel, mi válik a javára. Harcol a diákkal, hogy az órákon oktatás legyen, ne börtönőr-jellegű felügyelet, és harcol a saját ép elméje, idegrendszere védelmében is. A diákok erre nincsenek (nem lehetnek) tekintettel.

Azért kell a sok helyeselhető szólam: a sérült gyerek segítségkérése, a hasznos tartalmak, a digitális írástudás, hogy ne látsszon ez az alapvető érdekellentét. Hogy én Gyurkó Szilvia szép elveinek megfeleljek, tanárként hagyjam és helyeseljem azt, ami mindenestül megakadályozza, hogy odafigyeljen a gyerek, nyugalom és érdemi munka legyen.

Egy kis pszichogiccs az érzékeny “tartalomfogyasztó” gyerekről:

Nem foglalkozik a szabályozás azzal, hogy a gyerekek mennyi mindenre használják a telefont a kapcsolattartástól a tartalomfogyasztáson át a saját kreativitásuk kiélésig. az iskolában. Órán. Bravó! Nem tesz különbséget az internet jó, fejlesztő, pozitív, valamint a káros, veszélyes, kockázatos működése között.

 

A tilalom mindig arra csábít, hogy kijátszd, megkerüld, „okosabb legyél”. Tegye fel a kezét, aki ismer olyan gyereket, akinek az lesz az első gondolata, hogyan veri majd át a rendszert.

 

Ja, ha úgyis kijátsszák, akkor hagyjuk rájuk. Milyen kifacsart logika ez? Nem a tilalom miatt ügyeskednek, hanem azért, mert mindig, folyamatosan játszani vagy görgetni akarnak. Ez viszont ijesztő, hogy ez oldja a stresszt. És ha rászólsz, hogy nem, a költészet napja műsorra nem kell telefon, megtudod, mire képes a liberális gyerek, akinek nemet mondtak.

Gyurkó Szilviának nem feltűnő, hogy miért akar ennyire kétségbeesetten telefonozni a gyerek? Mintha az identitásáról, lénye legmélyéről lenne szó. Bármi áron, intők árán, lemaradás, feleselés, konfliktus árán is? Épp abban a korban, amikor a felvételire kellene készülnie? Ez tényleg számít: a középiskola attitűdje, nívója életre szólóan meghatározó.

És melyik érzékeny jogvédő sajnálja a gyereket a telefonozás miatt kimaradó beszélgetések, valós interakciók miatt? Vagy a balesetveszély miatt, mert lépcsőn, úttesten átkeléskor sem néznek fel belőle…?

Vajon nem egy rémisztő, új függőség a telefon, amelyre már csak radikális megoldás van? A franciák, britek, finnek is mind hülyék, akik hasonlóan korlátoznak?

Az érzelmi zsarolás is belefér.

Ha megtiltom a mobilozást, a gyerek nem kérhet segítséget, ha bajba kerül a neten, DE HOGY KERÜL A NETRE? mert el kell titkolnia, hisz épp kijátszotta a szabályokat. Emiatt még több kortárs online bántalmazási eset maradhat rejtve. 

Aki iskolaidőben a széncinege szárnyával foglalkozik, a főnévi igenévvel, az esőerdők éghajlatával, annak nem lesz baja a neten. És persze minden gyerek arra panaszkodik, hogy őt bántják. Ne kelljen szembenézni azzal, hogy épp a te gyereked piszkál másokat a neten, zaklatja a tanárt, trollkodik, vagy csak üti el tökfeleslegesen az idejét… A kortárs bántalmazásokat épp ezeken a telefonokon, iskolaidőben (is) követik el és gerjesztik tovább!

De a szakember a tanárokért is aggódik, annyira jóságos:

A pedagógusok nem rendőrök. Igazából nem is adminisztrátorok (miközben persze sok ilyen feladatuk van sajnos). Nem dolguk napi nyilvántartások vezetése, annak követése, melyik mobiltelefon kié, annak biztosítása, hogy mindenki biztosan a saját eszközét vegye fel, annak szavatolása, hogy semmilyen kár nem keletkezik ezekben a telefonokban – ehhez annak ellenőrzése, hogy a leadott eszköz milyen állapotban van (hogy utólag ne lehessen azt mondani, ott sérült meg) stb. A sor hosszan folytatható, és a pedagógusokra nézve komoly terhet tesz mindegyik eleme.

Amikor nem lehet tanítani, amikor veszekedni kell, amikor tönkrement a gyerek agya, amikor dulakodássá fajul a telefonelvétel, akkor miért nem sajnált minket?

A lényege az ilyen drámai cikkeknek, hogy bassza meg a Fidesz… BÁRMIT csinálnak. Mindig ez a mögöttes. Jaj, de sok ellenzéki is unja már ezt. Szerintem azért bassza meg a Fidesz, amit rosszul csinál.

A leghülyébb érv következik: ha a suliban nem, akkor otthon “kell”, túl sok lesz a netidő! Ja, hogy az baj. Tehát lehesse az iskolában is!

Nincs végiggondolva a gyerekek tanulását szolgáló eszközhasználat lehetősége, így a házi feladatok között több olyan lesz, amihez a gyereknek otthon kell a mobilját használnia. Ezzel pedig a „túl sok képernyőidő” még több problémát okozhat a szülőknek. 

Ha választani kell, mikor telefonozzon a gyerek, inkább otthon, szabadidejében tegye, mert az iskolában másra kell a figyelem. Vannak iskolai laptopok, tabletek, az nem tilos (ugyanez a kormány adta). A szülőket, akik az átkos helyzetet létrehozták, hadd ne mi sajnáljuk már. Nem, nem kell a mobilját használnia, a mobilja a kis személyes tere, titkos bűnei helyszíne, ott rendelik a POCO-t és a többit. Leckeíráskor az órán elhangzottak gyakorlása zajlik, nagyon ritkán kell új ismeretet keresni, de arra van tankönyv, fénymásolat. Amit leckeírás ürügyén csinálnak a neten, az nettó plágium: komplett verselemzéseket, esszéket másolnak ki.

Érzelmi zsarolás megint:

Vannak gyerekek, akiknek a mentális egészségét biztosítja az, hogy a telefonjukon beszélgethetnek valakivel. Évente több ezer gyerek kér segítséget (iskolaidőben is), segélyvonalakon keresztül, ahol meghallgatják a problémáit, és támogatást adnak nekik abban, hogy egy aktuálisan nehéz helyzetet túléljenek. Nagyon sok gyerek körül nincsenek olyan felnőttek, akik odafigyelnek rájuk, és akik meghallgatják őket. Ők pedig így még jobban magukra maradnak. 

…miközben ugyanezeken a telefonokon és ugyanakkor, iskolaidőben bántják a gyerekeket… persze a tettesek nem a mieink!

Egyetért vele, de inkább ne – akkor hogyan? Ne így! Annyira sunyi nyelvtanilag is, elkeni az alanyt: “nincs végiggondolva”, “oktatást kapjon”, “nem megoldás” – azt mondd már meg, ki csinálja, és mit! Hány, de hány óra telt azzal, hogy vitatkoztunk, intőket írtunk, magyaráztunk, elkoboztunk, csoportos rászállást, jogsértéseket kezeltünk gyerekkel, pszichológussal, szülővel, sőt, rendőrséggel, fogadóórán a telefonhasználat ellen érveltünk a szülőnek… aki a legtöbbször semmit nem tud arról, ami az iskolában zajlik, nem is akarja tudni.

Mi meg alig tudunk tanítani. Nem lehet árnyalni, különbséget tenni, mert az eszköz a különbség. Ha jelen van a telefon, átszakad a gát és pokol lesz az iskola.

Amiről tehát nem tud vagy megfeledkezik Gyurkó Szilvia:

A gyerekek nem információt keresnek, nem a késésükről értesítik az edzőt, szülőt, nem segélyvonalat hívnak, hanem függőként játszanak erőszakos játékokkal, vagy agyament tiktokvideókat néznek, és ezeket szándékosan úgy alakították ki a platformok, hogy függőséget okozzanak. Jobb esetben a közösségi médiában ökörködnek, csetelnek. Tesi helyett is. Ennek nem lehet, ne legyen helyszíne az iskola, mert ott tanulni és szocializálódni kell.

Amelyik tanár hathatósan szól a gyerekre, annál vécére kéredzkednek, és onnan negyedórákig nem kerülnek elő. Én is ismerem ezt, hogy lerogyok a klotyóra és elolvasom a hvg.hu híreit, sőt, a twittert, vagy megkérdezem a várandós barátnőmet, hogy van. Csakhogy én nem a munkám helyett csinálom, és nem jajgatok utána, hogy miért ilyen nehéz a témazáró. (Megjegyzés: hetedikes már ne akarjon órán kakilni, egyáltalán nem kell ezt kiszolgálni, de szerintem harmadik-negyedikben is érthetetlen.)

Nagyon kevés tanár kér olyat, hogy a gyerekek telefonon nézzen, oldjon meg valamit.

Az a bullying, amitől Gyurkó Szilvia félti a gyerekeket, épp az órákon zajlik.

* Egyébként a tanárok sem mind támogatják a telefontiltást, mert félnek. Tudják, hogy a drogja nélkül olyan feszült és ellenséges lesz a gyerek, hogy azt inkább nem akarják megvívni. Nem érdekes az sem, hogy tanítanak-e igazán, hogy a gyerekek figyelnek-e. Puskázhat is, mindegy. Amíg játszik (dolgozatírás helyett!), addig legalább csöndben van…

Intőgyűjtemény:

https://www.instagram.com/enaplobeirasok/

Szent Gyurkó Szilvia olyan nyugatias, idealisztikus, elméleti nézetekkel jön, amelyekhez erőforrásokban kell bővelkedni. Nem is akar tudomást venni a tanórák valóságáról. Ha már gyerekjogok és gyerekjólét: hány gyereknek vannak idegrendszeri tünetei, durva alvásdeficitje a telefon- és játékfüggőségtől? (Persze kézenfekvő a “gyerekpárti” magyarázat, hogy ő különleges, érzékeny, ADHD-s, szorong, nem tehet róla…) Nem tud az órákon érdemi munka, érdeklődés, részvétel lenni így. Lassan írni sem tudnak. De a kinyilatkoztatásban utazó, megfellebbezhetetlen “gyermekjogi szakember” áldozati beszédmódra vált: a “sebezhető kamaszokat” védi és burkoltan vádolja nem csak a kormányt, a tanárokat is, akik nem tűrik az órák szétverését, hogy ők nem dolgoznak eleget a gyerekekért. Közben ezekkel az eszközökkel akár napi tizenöt-húsz órán át zajlik az agyzsibbasztás…

Most már nehéz visszafordulni, és igen: a tanár nem rendőr, nem adminisztrátor, nem is pszichiáter. A legcsúnyább bosszú a függő gyerekek részéről a műbalhé, hogy a telefonja megsérült, és a tanárral akarja kifizettetni, a szülő jogásszal érkezik. Nem, nem garantál a tanár semmit, ez nem dolga. Sok tanár inkább rájuk hagyja, hadd nyomkodják. De még retteg is, hogy elviszik a gyereket, ha sok a konfliktus, mert a tanulói létszám nem csökkenhet.

A telefont az iskolákban tiltó, korlátozó intézkedéssel a törvényhozás öt-tíz évvel elkésett, a franciák és britek is.

De ha igazán jót akarsz röhögni, Gyurkó Doktor Szilvia a cikk végén megdobja a küszködő anyákat egy kis elitista pluszmelóval, ez való a ráérős felső-középosztálynak, akiket már eleve vekerdysták neveltek. A pedikűrösnél wmn-cikket olvas, közben valami lágy zene szól, és annyira, de annyira jót akar:

Olvassatok a digitális szülőségről, tanuljatok arról, hogyan tudjátok a gyerekeiteket jól felkészíteni, és mit mondhattok ahelyett, hogy „elveszem a telefonodat”. Alkossatok saját családi internetes házirendet! 

Mi az otthonok valósága? Örülhetsz, ha kibírod a napot, hónapot, a diákéveket. Ha minimális mértékben hallgat rád a gyerek, legalább néha tőled kér tanácsot, nem csak a saját feje vagy a kortársai után lohol. Ha sportol, nem önkárosít és nem bukik meg, annak már örülhetsz. Átlagcsaládban a telefonozást, éjszakákig game-elést (NÉZZÉTEK MEG AZ ESCAPE – A DONKIHÓTE-PROJEKTET!!!) vagy ráhagyod, vagy ajtócsapkodás és üvöltözés lesz. És az sem működik, hogy anya tinderezik, a wmn-en ámítja magát a rossz testbe született gyerekekről és a társadalmi igazságosságról, hisztis felelősséget érez az utolsó lecsapott szúnyog iránt is, kommnetben igazságot oszt annak, aki látja, hogy a férfi nem nő, ja és végre felfedezi a szexualitását, de a gyerektől elvárja, hogy ne nézzen ostoba videókat meg bukkake pornót.

Én hogy vagyok ezzel? A gyerekeim is telefonoznak. A kortársaikkal beszélgetnek, szervezik az életüket, vécéből tájékoztatnak, hogy mikor mennek hova és mennyi pénz kell. De nem hisztiznek, amikor nem lehet, és az elvételtől sem. Kellően későn kapták ehhez. Dávid fantáziadús játékokat játszik mértékkel, na jó, néha sokat, és a közös nyaraláson, strandon is ezekről egyeztet jóbarátjával, értelmesen (mi mondjuk nem értjük a szavakat, de matekosan, logikusan hangzik). A laptopján főleg filmeket néz, ahogy Juli is. Lőrinc hálás, hogy a tizenhatodik születésnapjára kapott először okostelefont, mert így kénytelen volt olvasni, rengeteget bújta a kamaszoknak való, igényes irodalmat, újraolvasott több könyvet, és azóta is folyton olvas, regényekről vitatkozik, színdarabokat adaptál. Így lett tájékozott, érzékeny, igényes. A gyereket a hülyeségtől csak az menti meg, hogy a szülő sem ostobaságra használja a netet. Hallják a beszélgetéseinket, látnak valós, értelmes tevékenységben, sportolni, élni. Pedig belefeledkezem én is sokszor, mert rögeszmésen járok utána annak, amiről épp írok: