Arról a napról nincsenek emlékeim, zsibbad az agyam. Bevettem magam egy könyvesboltba pénteken. Én tudom, miről beszélek – amit nem tudok, arról nem beszélek. Egyszemélyes etikám ezt követeli – és nem azt, hogy hallgassak róla.
Ismerd meg te is, amiről véleményed van! Ne legyen véleményed, ha nem olvasod el!
Nem szoktam ilyeneket olvasni, mert nincs ennyi időm: sok igazán jó könyv vár még rám, a többi pedig kínos, untat, röhögőgörcsöt vált ki. Ehhez a jelenséghez viszont közöm lett. Szögezzük le a legelején: én utálom a szerzőt, és joggal. Mivel én szereplek több (egyébként nyomatékosan jogvédett) sorommal és célozgatásokkal a Műben, és mivel Szentesi a kommentelők “gonoszságát” részletezi (tartalomról, előzményekről egy szót se ejt), elmondom újra a történetet, amelyet ő elhallgat, amikor elpanaszolja, miket kap. Az előzményekről írottakat átteszem a végére*, mert a könyve, azaz: a könyve mint gesztus a lényeg, és a törzsolvasók amúgy is ismerik a sztorit. (Nem akarom, hogy elfáradjanak a legörgető ujjbegyek.)
Viszonylag komoly emberek eljátsszák – barátnőségből vagy érdekből –, hogy ő író (például Ott Anna). Pedig Szentesi Éva influenszer és médiaszereplő (a médiaszereplés a valódi íróknak is rosszat tesz), amellett rémségesen műveletlen. A könyv dekoráció marad a medence szélén. Azzal a felületességgel, amellyel ez a nő(típus) örökké a neten pásztáz, átkattintgat, magamutogat, csak az instagramszerzőkké züllött költők, Fodor Ákos, Szabó T. Anna és Simon Márton befogadhatók, és rögtön ki is posztolhatók. Vagy heg alá tetoválhatók – ez nem paródia, ez benne van a könyvben.
Aki nem olvas, néz, hallgat soha, az azt se tudja, mije nincsen, mi nélkül él.
A könyvnek nincs egy pontja sem, amely ne lenne valós történés, “a szerző őszinte”. Minimális stilizálás, sűrítés és persze (főleg) szelekció van csak. Én e-mailben szoktam így írni annak, akire haragszom; ez a szöveg a világot utálja, és benne engem, a világnak szánt személyes vádirat, dühöngés, hivalkodás és szószátyár magyarázkodás (noha érzékelhetően tömör, egyszerű akar lenni).
Közepes strandolvasmánynak tartanám, intellektuális felvágással, értelmiségi mimikrivel. Csakhogy én tudom, ki írta, miből beszél ő, és mivel a szövege beszédaktus (speech act), műfaja szerint bosszú és elégtétel (pont mint az előző könyve). Nincs külön szöveg. A szöveg haragszik, ez egy az egyben ő maga, tehát nincsen fikció (és ez nem technikai, nem is tartalmi, hanem minőségi probléma: igazi fikcióra csak fegyelmezett, rutinos, művelt szerzők képesek). Tudom tehát, és így olvasom: az írásaival a valós énjét, a tetteit és fogyatkozásait igazolja, azokat magyarázza kétségbeesetten, korrigálja és hazudja szépre.
Nagy kérdés, hiszek-e neki. Én úgy döntöttem, hiszek. Azt mondja, nem érdekli, miket írnak róla.
A Mammut Librijében Szentesi most első (a MOM-ban G. Fodor Gábor vezet), a második Náray Tamás új “regénye” (LOL), utána egy Csernus, és már épp nincs a listán a Kidolgozott érettségi tételek és a Négyjegyű függvénytábla, viszont ott van A bél–agy kapcsolat:
Mindenekelőtt az elbeszélői pozíció a problémás: nem lehet eldönteni, ki beszél. Belelátunk a fejébe, de érezhető egy kellemetlen, önérdekű én (E/1.), csak épp harmadik személybe téve (AI módra: minden én helyén egy ő, vagy a nő, az enyém helyett övé, és az igék végződéseit kell átrakni), tehát nem omniszciens vagy omnipotens a narráció (ami az E/3. sajátja). Azt sem derül ki, hogy tehát akkor a hősnő, ahogy többször is állítja, végre sugárzóan, maximálisan boldog-e (ilyet egyébként sem állíthat a valódi E/3., csak a mechanikusan harmadik személybe tett én). Boldog, mert van pasija, akivel összeolvadtak, az énje megszűnt, és mert már leszarja, ki mit mond, de kettőt lapozol, és kiderül: őt a sors dobálja, alázza, az apja szeretetlen, mindig van új betegség, kétely, kiégettség, sóvárgás tárgyakra, mások nézegetése, pótcselekvés és unalom.
További aggály, hogy a boldogság jelképe, főszereplője és lényege, a Férfi a Trónok harcát nézi az ágyban, de nélküle, és már harmadszor, végig. Közönyös, zavarja a testi furakodás. És távol tartja tőle a gyerekét.
Gondolom, ha ez feltűnik, nem vagyok elég árnyalt. Szerencsére a célközönsége az!…
Boldog vagy? Ez téma lehet? S ha igen, miért kell mondani? Don’t tell, show, ez még az íróakadémiákon is elhangzik.
A történet kerete és szervezője egyrészt egy kádfürdőzés (áldozati metaforával: ő egy flakon, amiből ütögetik az utolsó cseppeket), másrészt a végtelen dumb scrolling.
Az egó a téma és történet, és így a szerző maga a könyv. Az egó pedig börtön, sőt, fegyház. Semmi más nincs, világ sincs, de főleg Isten nincs.
Az egó egyébként érvényes: szűrő és így nézőpont lehet, itt viszont téma, és nem túl érdekes. Látványosan és folyamatosan szenved a hősnő, és az okok változatossága paródiába hajlik: szenved, mert az apja nem áll szóba vele, mert mit írnak a kommentelők, mi megy mélyre (engem idéz, most dafke dacból van neki “ép, egészséges hercege”, holott évekig panaszolta, hogy nincs és hogy beteg, és én arra írtam, hogy emiatt nincs és nem lesz társa). Valós betegségen, sztómán is szenved, később azon, hogy a csodaférfi “még nem kérte meg a kezét” (hahó, Viktor, vedd felszólításnak!), de ő nem is akar férjhez menni (hehe…), ehhez túl öreg – de azért elképzeli a ruhát, dekort… Lehet azon is szenvedni, hogy elpergett a nap trashvideókkal, máskor a világvégén, a klímán és a média visszásságain, aztán azon, hogy mi lett belőle, már nem érdekli senki más története, meg azon, megvegye-e a túlárazott válltöméses zakót…
Azt kéne hinnem, jó neki, de akkor épp elmondja, hogy rossz, máskor pont fordítva – és egyszerre mindig mindkettő, mert élvezi, hogy neki milyen rossz. A könyv koncepciója (hibás koncepció): Szentesi a szenvedésein szenveleg, “micsoda kontent!”, dörzsöli a tenyerét, tehát összességében boldog, mert ő nyerte a szenvedésbajnokságot. Aki viszont képes a szenvedéstől boldog lenni, éspedig azért, mert a lényeg hiányzik (az életvágy, az épség, Isten, a babák), az biztosan boldogtalan. A traumaírás ízléstelen trendje miatt ezt jutalmazza a közeg, ezért érdeke is szenvedni, és ugyanezért mindig szenvedni fog, ez már rákövült, nélküle nem létezik. Így függ össze, hogy mit ír, kire haragszik (arra, aki ezzel szembesíti), miért nem működik az élete, miért gyatra a könyv, és mi a probléma általában is a traumaírás divatjával (férfiaknál, mint pl. Kácsor Zsolt, ezt autofikciónak kell mondani).
Az előző (ennél is gyengébb) könyv óta eltelt két év, és a le nem származás túl sok éve összegződik már. Soha nem volt még ennyire kínos a szenvedélyes, minden mértéket felülmúló önfelnagyítás: érezhető az erős vágy, hogy most ütős szöveg kell, de az összes részlet, minden stíluseszköz, téma, történetelem azt szolgálja, hogy a valós Szentesi Évát óriási drámai hősnőnek, mitikus szereplőnek, ragyogó dívának lássuk, aki a poklot is így járja meg, ott is tündököl a legjobban, neki sztómája is volt, nem csak rákja, és 25 centis a hege, bibibííí!, beleszeret az orvosaiba, micsoda morbid erotika…! És milyen GONOSZSÁGOKAT írnak neki!
Ezt gonoszságnak nevezni (holott tény, és tényleg kesergett, hogy ez akadály a társkeresésben…), ez is önfelnagyítás. És én is felnagyítom. Mert egy tiszalöki libáról van szó, aki semmit nem ért és nem ismer – az instaszerzőkön kívül – a kultúrából; márkaszalonokon és sminktetoválókon kívül az élet teljességéből. Aki iskolázatlan, de ettől még nem őstehetség, nem is autodidakta, mert nem tanulta meg. Akinek nem sikerült az eredeti pályája, és kellett valami helyette, amiből jól lehet élni a fő- és belvárosban. Valaha vidám volt, bulis (erről kínos részletek), vagy naiv és ettől szerethető, de már egyik sem. Tönkretette a média. Nem szorgalmas, de azért az önbizalomedző kócsoktól vett gőggel írja, hogy ő sportban is remek, micsoda balegyenese-jobbhorga van!
Ő maga, a szenvedése a termék, és egyszerre a marketing is. A hivalkodó, külsőségmániás énjét árusítja, és neki az a közönsége, akit ez nem zavar. Ők sokan vannak, szóval üzletileg ez sikeres. Több ilyen szerző is van, de Szentesivel elhitették, hogy irodalmat ír, mély szöveget, Margóra viszik, és ő ezt ambicionálja. Ettől érzem blaszfémiának, kétségbeesett fennhéjázásnak a szöveget. Mert nem probléma a fennhéjázás és a leszarás sem, ha nem veszi magát túl komolyan. Bihari Viktória például nem baj, rá könnyű vállat vonni.
Nagy volt rá a kabát. A túl nagy kabát (zakó) konkrétan megjelenik mint vágytárgy és mint Szalai Vivien öltözéke. Jól figyeljetek, ez (volt egy-két éve) a menő (árat nem néztem), de “ehhez nagyon vékonynak kell lenni”:
A zakót a hírigazgató után a hősnő is megveszi. Ő előbb nézte ki, de később veszi meg, és ő 80 százalékkal olcsóbban (micsoda elszólás!).
Én ezt nem fogom fel, se mint protestáns, se mint izzadtan célba érő félmaratonfutó, praktikus ruhákban rohangáló. Hogy az értelmes élet, a valódi tettek, értékek ennyire ne érdekeljék. Így el lehet romlani a médiában? Vagy eleve se volt fogalma az értelmes életről? Nem tudom elképzelni, hogy lekívánjam más zakóját, ahelyett, hogy az nézném, mit mond, hogyan dolgozik, mennyire eszes, jó fej az illető. Kiakad az olvasói agy: Szentesi ezt a szellemi-emberi-lelki szintet nem is szégyelli. Mert “őszinte”, önironikusan, de mégis felvágósan ír a zakóról. A többi tiszalöki leánynak nincsen ám ilyesmire (a húsz százalékra sem) pénzük!
Bevallottan nem érdekli sem az intellektus (nem is hamisít az életébe operát, olvasást), sem senki más érzése, története. Mintha erre büszke is lenne: megtehetem, hogy ne érdekeljen, így is szeretnek. Vagy: nem is kell a szeretetünk. De nekünk lóbálja a saját történetét, mi hatódjunk meg rajta.
A sivárság a másik, amit nem értek. “Dologtalan szelfikirálynő.” Ezt is idézte tőlem (korábban). Az intellektus, a szív hiánya, és az emberi kapcsolatoké is. Mit csinál ez a nő a hétköznapjain? Bent él a lakásban. Városban újabban sétál, néha vidékre autózik, fürdőzik, rokonlátogat, ott süt-főz, meg a szépség- és húgyhólyagkezeléseire jár.
A melle megereszkedett, panaszolja, de nem fog ő semmilyen műtétre menni, aminek nem egészségügyi oka van. Öt oldallal később elmegy szájtetováltatni, de előtte töpreng rajta. Kell a karakterszám, az is négy sor.
Tehát a lakásban él, “dolgozik” (tartalmat gyárt), a kanapén gagyi videókat, gyenge sorozatokat, instaprofilokat és tárgyakat, árakat bámul – egyedül. Nincs barátnő már. A szövegtest jó egytizedét a média butító szelete és az arra adott reflexiói teszik ki, és hogy viszolyog ezektől, de ezt is hivalkodva teszi: milyen mély, milyen árnyalt, milyen ellentmondásos! Írja, hogy cikinek érzi, hogy nézi az ostoba kontenteket és webshopokat. De egyre csak nézi, mert nincsen más horizont, mert unatkozik, és mert ő korunk leánya. Hogy van erre ideje – és igénye? Honnan beszél akkor, mit tud az életről? Kezelések, “munka” (ezt nem részletezi és nem is érdekli – vagy megmondta neki a Hubert, hogy ne írj a fiúkról részleteket?), a felidealizált, amúgy elzárkózó, meccsbámuló férfi (merne csak róla igazat írni!), emlékek és a net szennye. Ennyi az élet. Nem segít, nem hajol le, nem gondoskodik, nem nevet, nem figyel, nem szervez, nem hisz ügyekben (az korábban is csak szimpátiakeltés volt, ezt ő írja, nem valós tett). Fogyasztó és fogyasztást ösztökél. Az énje van csak, és ez az én unatkozik, mert megtermelik a bevételt passzívan az együttműködések.
És ez a nő ír könyvet.
És ezt nem szabad szóvá tenni, mert de bunkó vagyok.
Nincsenek madarak, nincs táj, nincs balett, nincsenek poénok. Egyszer megy el beszélgetni négy régi barátnővel. Nem jár hozzájuk senki, nem érdekli semmi, az unalomból nézett és előállított közösségi média, a részletesen leírt valóságsók sem. Azzal csak telik az élet. “Nem fogom az iszonyatosan értékes időmet ilyesmire vesztegetni”, írta a “zaklatóiról” a blogján.
Végtelenül scrollozó nő is sok van, csak nem érnek ennyire rá, és nem nevezik írónak magukat. De ők a közönség, ők hatódnak meg, ők vágynak erre mint high life-ra.
Vannak még álságosan “mély” gondolatok, hatásvadász szellemességek: világvége lesz, de a nők egymást/mindenki a nőket még akkor is a kinézetükkel fogják basztatni. Pár oldalnyira a szájtetováláson való gyötrődéstől. Kezelések, ruhák, instás arcbőr-vágyak.
Kifejezetten dühítő az egészséghez, az élethez való viszony, ez pedig egyértelmű oka a betegség kiújulásának. Hány, de hány évig ment, és mennyit keresett azon, hogy segít a nőknek, ő már megbecsüli azt egészséget, edukál: most írja, hogy nem érdeklik mások, a történeteik, a szenvedéseik, menekül előlük, és már a saját állapota se érdekli. Sőt, tetszik neki a halál, az orvosokba szerelmes, kelleti magát, társaságban feltűnősködik a halálról szóló, ízléstelen “viccelődéssel”. A nő, aki leszarja, mert ő féktelen: zabál mindent a tiltások ellenére, aztán a hízását részletezi, panaszolja (ez a kettő sem megy együtt). És akár él, akár hal, akár ép, akár beteg, mindenki őt nézi, ő a produkció, “tapsol a publikum”, a “nagyérdemű” a kezelésnek, a szerveinek, a “csonkaságnak”. A rák, a műtét, a sztóma mind mutatvány, az ő felmutatható érdemei. Az ő méhe formaldehidben van, azon tanítják a terminális tumort. Ezekkel érvényes csak. Teátrális öngyilkosságot részletez: sminkben, tűsarkúban Golden Gate-ről ugrik le a nő, aki az előző oldalakon bizonygatta, hogy végre nem kell pótlék, tényleg boldog, teljes az élete. Istenről is amiket ír. Nem érti, de gyötri a hiány (ilyen élményekkel és ennyi idősen már nem a tízmilliószoros nap kellene, hanem valamiféle istenszerűség).
Renner Erikát és bántalmazott nőket említ még, töltelékként. Nincsenek nevek egyébként, csak fontoskodó körülírások, és nincs is más szereplő, mert a narrációban végig egyedül van, és ez egy belső beszéd, önmagáról, harmadik személyben.
Aki akarja, olvashatja bocsánatkérésként (PNÉ és BA iránt), mert egy-egy mondatot kapnak ők is, de nincs valódi szembenézés. A wmn-t és az ott zajló “munkát” rondán intézi el, és megjegyzi, hogy szenvedett az utolsó évben, nem is csinálta rendesen, semmiféle menősége, értéke nem volt.
A könyv utolsó harmadának eleje (néhány oldal) nem olyan paródiaszintűen kínos, néha majdnem belefeledkeztem, azaz nem röhögtem föl ötsoronként. Mint ezeken.
Lásd az ateizmusról szóló posztot:
Pedig látható gonddal akart szerző és szerkesztő erőset, hatásosat kiadni. Valami mélyet, lelkit. Pont a műfajhoz (“mély női regény”, minimum Halász Rita színvonalán) és a szókincs árnyaltságához képest feltűnő, milyen önös, unatkozó, kíméletlen a világa, és az egész élete áradás és nagylelkűség nélküli. Belül már ő nincs, ezért csak az elképzelhetetlen kín az elég erős történés.
Pedig ha képes lenne elismerni (akár csak magának), hogy miket tett, és mennyire nem valós, amit él, ír, teljesít, hogy csak a betegség a valós, ha esetleg bocsánatot kérni is képes lenne, akkor nem kellene könyveket írni a megváltódásért (és a megváltódásról). Csak mindig ott a kisördög: a kontent csábítása. A zavarodott, sebzett lélekkel, aki túl sokat nézte a Szex és New Yorkot, mindig történik valami dráma: doki, gyász, sztóma, szerelem. Nem tud ellenállni: ez igen, micsoda kontent! ezt nem übereli senki!
Istenem, segíts, hogy ne akarjak ilyen vetélkedőben részt venni. Soha ne élvezzem a tabutörést: hogy tudniillik milyen erőseket írok én a béna, túldigitalizált, anyagiakra sóvár, butus dolgaimról. Add, hogy a bennem is meglévő öndramatizálásnak ellenállva csak arról ujjongjak, ami valóban építő, élő, minőségi. Amit a gyerekemnek is kívánnék. Ámen.
*
Eddig tart a könyvkritika. És akkor arról (ez az unalmas rész), hogy én miért és miért így írok róla. * Ide tettem át:
Azt elmúlt években erős jóslatok hangzottak el, kivel mi lesz hosszú távon. Nem az lett. Én nem jósoltam, de meglepve nem vagyok, mert tudtam, hogy ez lesz.
Rég nem érdekel az álságos nyavalygás, hogy gyűlölködni milyen csúnya dolog, és csak engem rombol. Ez utóbbi azért is kamu, mert nyilván nem érdekli őket, hogy velem mi van, sőt, nekik csak jó, ha én mondjuk tönkremegyek. Én nem kerülöm illemből, kíméletből a témát, sem azt, hogy förtelmes és komikus ez a könyv, sem azt, hogy nem jöttek be a jóslataitok, átkaitok (és ezt nagyon tapintatosan írtam).
Pont ez a végtelenül ravasz a manapság pörgő témákban, amelyeket jó ügyként, együttérzésre számítva tesznek a nők elé, és amelyek mögött silányság, értékhiány és kapitalista mohóság van: nem illik kimondani az igazat, mert sajnálni kell valakiket.
Nem azért utálom őt, mert bántott, hanem még előbb, azért, mert gyenge (jellemnek és tehetségnek), és engem is azért bántott, mert gyenge, ez a fájdalma, ez zavarta bennem, és azért indított ellenem hadjáratot, mert kimondtam róla, hogy gyenge. Hát ki szól rá? Az irodalomkritika sajnálja a rák miatt, vagy nem is veszi írószámba (vajon Szendi Nórát is fenyegette?). Rengeteg a barátnő, a wmn révén is, érdekük az énmárkát ápolni (videós tartalomként még DTK is újrahasznosítja), meg mert élőben valószínűleg jópofa és nagyvilági tudott lenni a tiszalöki nívóhoz képest. Nem szól senki. Így a redditezőket leszámítva egyedüliként bíráltam. És én névvel, arccal írtam, csak tényeket és véleményt, semmi feltételezést, pletykát, soha olyasmit, hogy “láttam őt egy boltban és undorítóan arrogáns”.
Ez itt (a blogom is, a facebook is) a nyilvánosság és a közbeszéd, amelynek feladata, felelőssége és sokszínűsége van, ami nemhogy káros, hanem védendő érték (Villő országában pedig még fokozottabban, mint itt). Nehéz ezt lenyelni, de mindenki azt ír, amit akar, amit fontosnak tart – a büntetőjog határáig.
Szentesi Éva éveken át cikként publikálta százezres nőtömegnek az indulatalapú, gondolkodás nélkül megírt kirohanásokat, áldozati műsort, annak a városi, tanult, traumatizált célközönségnek, amelyet az én igazam, tehetségem tett fogékonnyá. A kirohanásai mind önzésből és kompenzációból fakadtak. Anyákat provokált, ügyekkel hergelt, egy időben politikailag is, aztán ellenem is, mert én a teljesítményét és az “edukáción” keresett bevételeket, a parasztvakítást bíráltam. Az elvek, az igazság, a minőség, a gondolat, a gyógyulás, a társadalmi jó nem érdekelte, csak az érvényesülés, a reklámbevételek, a dráma, a pasik-ruhák-ételek-híreshaverok-bőrápolási rutin. Murinai Angéla, Szentesi és a wmn is az általam érzékenyített nőket nézték ki, és lerabolták őket. Agyilag és anyagilag is: győrikeksz- és életbiztosítás-reklám között vekengtek depresszióról, veszteségről, kövérségről és rákról.
Engem az általa felhergelt csőcselék-követői megvádoltak 2020-ban, hogy hogy merem Szentesit bírálni, biztos csak irigy vagyok, hogy nem lehetek ő, és akkor én elmondtam, hogy ezt miért nem bánom, miért tartom bűnnek, ha valaki a nyomorral menőzik, és hogy károsnak gondolom azt a médiát is, amelyik ezen pénzt keres. (Történetesen a rajongótábora is ezt gondolja: megnézegetik, de senki nem akarná a sorsát. Persze tördelik a kezüket sajnálkozva, meg szívecskéznek.)
Az irodalmi szövegeim mellett rámutattam a női nyilvánosságban zajló, kínos történetekre: a wmn kártékony színvonaltalanságára, az influenszerüzérkedés, a megjátszott viselkedés, a talmi írócskalét, a “traumaírás” hazugságaira, a buzi- és travisimogató kontent, a HIV-tagadás veszélyeire.
Szentesi személyes és jogsértő támadásnak, rágalmazásnak és zaklatásnak titulálta 2020. május 5-én egy indulattól remegő posztban, hogy többször megírtam a cikkeiről, témáiról a bírálatomat (ez volna a kritika dolga!), a személyéről pedig, hogy felfújt médiajelenség, akinek a személyes bajai marketingeszközök.
Kommetcunami és fenyegetések jöttek. Rárepült a lehetőségre a mindig az erőhöz törleszkedő Doktor Vecsey, ennek nyomán és bosszúból jelentett fel. S hogy nekem még hat héttel ezelőtt is bíróságra kellett mennem vádlottként (közben jogerősen felmentettek, lásd itt), annak közvetlen előzménye és kiváltója Szentesi támadása, mivel az ürömi Petrocelli akkor érezte meg az erőt, amikor látta, hogy az (akkor még) 55 ezres Szentesi-követőtábor engem tép. Korábban nem merte meglépni a bosszút, azt gondolta, őt tépnék szét. De mivel én nem uszítok, cizellált szövegeket írok művelt (legalábbis nyitott) embereknek, és a követőszámon, szektásodáson nem kerestem pénzt, ezeket sosem szítottam, védtelen lettem. Kevesen vannak, akiket tényleg a szöveg, a gondolat, a kemény sport, a színház érdekel, és ők nem szerepelni meg harcolni akarnak.
Nem úgy Murinai Angéla:
megj.: én biztosan nem jelentettem fel a KLIK-nél, az egész komment DARVO, azaz felcseréki a tettest és az áldozatot. Ők gyaláznak, hazudozva, falkában.
Végül se Villő feljelentése, se Tamásé nem ért célba (utóbbi ügy viszont évekig tartott). Szentesi mint közszereplő nem is indított eljárást, miután konzultált ellenem-rólam a jog híres tudorával, Tamással, aki arra intette, hogy nem érdemes, mert közszereplő (erre hivatkozott is a bíróság, hogy ő viszont nem közszereplő, tehát ő ezt átnyomja. Neki sem volt érdemes, mert a hamis vád nem vicces).
Így aztán már nem érdekel, ki tart gonosznak, amiért megírtam most e könyvről, hogy mi a baj a teljes női netes médiával és a nőkkel, a nők dinamikáival. Az idő megmutatta, ki lát tisztán, élesen. Működnek a hosszú távú projektjeim, az output.Azok, akik nárcizmust, irigységet, gonoszságot és elmebajt kiabáltak, akkor is nekem estek, amikor nem volt semmiféle konfliktus, és én tisztaszívű, kisgyerekes anyaként, eleinte ugyan kezdőként, kamaszosan örülve a sikernek, de minden hátsó szándék nélkül csak leírtam a személyes történeteimet és a véleményemet a nők érdekében.
Akik azt hiszik, és meg is írják nekem, hogy a leiratkozással meg tudnak büntetni. Akik manipulatív kommenteket írtak, és élvezték, hogy őket nem éri döfés, ők csak nézelődnek és szövegelnek. Ez az örvendező Csilla itt alul több ezer rajongó blogkomment szerzője, alázatos lelki szemetesláda és a 2014-es blogszületésnap megajándékozottja, teeztnemtudhatodhajnalkám:
Akik azért haragudtak rám, mert tehetségtelenek és csórók. Akik átálltak. Akik szerint tilos mást gondolni, akik önzőn és hamisan használják a bántalmazás szót, a saját béna gyűlöletüket kivetítve – és le is járatták.
Érezzük, Angéla. KACAGTÁL. De főleg azt, hogy te ezt élvezed, meg ő is. Aki pedig élvezi a személyes drámát, annyira, hogy hamisítja is, ha kell, abból sem jó, sem boldog ember soha nem lesz, író meg végképp nem (a szó valódi értelmében).
Semmi erkölcsi alapotok nincs. Velem is durva dolgok történtek, pedig (mert) én nem blöffölök, írni is tudok.
csak az olvassa. én szóltam 
Gonosz, végtelen irigy, torzulat vagy! Egy kígyó, a tekintetedben minden ott van.
KedvelésKedvelik 1 személy
Első kommented (2013. március, azóta is idekattintasz):
KedvelésKedvelés
A nem irigy és nem gonosz kommentjeid, ezekből az értékrended is kiderül:
ezt egy zseniális írónőről írod (fújj, tehetség!, éljen a hiszékeny butaság és a rúzsos írónők!)
Az irigység csúnya dolog! Milánói utamat véleményezi a vadidegen kommentelő:
Itt pedig a férjem haláláról írsz ízléstelenül:
Ez a lelkivilágod, és ide jársz hányni. Mások testrészeit vizsgálgatva és minősítgetve, csórón, sóvárogva. És papolsz nekem a jellemes viselkedésről. Hogy ne nézzelek le?
KedvelésKedvelés
Van egy nő, akit DTK épített fel rengeteg munkával, nem magát csinálta meg. Attól lett híres, hogy beteg és erről ír, más különleges nincs benne. A sztori vége mindig az, hogy ő meggyógyult, és már egészségesen és boldogan él. Ekkor szünetet tart a pokoljárásban, és minden alázatot és mértéktartást mellőzve, a “honnan jöttem?” tudata nélkül high life-ot mutogat, kozmetikumokat, egészséges életmódot, bulikat, pezsgőzést, színész barátokat. Ilyenkor mindig alábbhagy a népszerűség, erre jön egy újabb betegségciklus és új könyv, megélénkülő figyelem. Ha nincs új betegség, akkor újra a régi történetet mondja el, de a frissre még inkább jönnek a szívecskék, példányszám, hírverés és bevétel.
Én pedig rámutatok: ti hajtjátok azt a malmot, hogy folyton a betegségével álljon ki, az legyen a portéka, ti tapsoltok ehhez, nélkületek ez nem működne, ti akartok borzongani, katartikusan sajnálkozni (és megkönnyebbülni, hogy ti nem vagytok betegek).
Kis mellékszál, hogy ez a nő kárörvendően odaírta a facebookprofilomra, hogy éljek úgy, hogy ne legyek majban majd akkor, amikor irgalomra szorulok. Értsd: legyek én a beteg, majd meglátom, így jártam, nem voltam kedves!
Nem láttam meg, rengeteget tettem különösebb dobpergés nélkül azért, hogy egészséges maradjak (a kigúnyolt futópadozás, dexák is ennek részei voltak), és azt már most mondom, hogy írni mindig fogok, de ha elér valami betegség, abból nem lesz kontent meg meghatósdi.
Hogy a betegség produkció, azt az MRI vizsgálatról szóló posztban is írja, a nevetségességig nagyzoló és úgy vágyik a szépségre, mint egy tízéves:
Nem normális, hogy egy idegen nő, akit ti nem is érdekeltek, ennyire meghasson titeket, úgy, hogy egyébként könyvet egyáltalán nem is olvastok, nemhogy jó ízlésűt. Ti egy szörnyeteg üzemet és önzést tápláltok… mire is én leszek, na mi? Irigy. Makkegészséges és IRIGY, nyilván.
Meglepő, hogy sokan úgy kezdik a kommentet, hogy nem kedvelik, taszítja őket, lejáratta magát (minden második redditező, instáló leszögezi ezt), DE most mennyire megrendültek és milyen szörnyű ez és jobbulást. Mindkét irányba meg akarnak felelni, mert az is általános, hogy visszásnak tartják a díváskodás és a legmélyebb nyomor manipulatív váltogatását.
Ezt senki nem érdemli… Nem. De neki érdeke, hogy legyen történet. És ti vagytok a közönség. Nem vettétek észre?
Nem várom el, hogy képesek legyetek irodalmilag is az ocsút kiszórni, ahhoz nagyon sokat kell olvasni, tanulni. De az alap működés annyira kínosan becstelen és kamu.
Érezhető az is, hogy egy haláleset lopta el a show-t, és ez nem tesz jót a biznisznek.
Ijesztő, hogy hányan dőltek be ennek a műsornak, akik közben elhanyagolják magukat (nem, nem úgy értem, hogy rohanj méregdrága férfi nőgyógyászhoz tesztekre és turkálásra), ők az ismerőseik betegségeit is leszarják, annak kommentelésével nem lehet szerepelni, a sima egészséges élettel sem. Mert mindenki szerepelni akar, és egymást szívecskézik. Meg azt sulykolni, hogy a betegségben a végzet csap le, nem tehetnek ellene semmit. Dehogynem. Pont ezt a kifejlődést éveken át követtük: kajavideók, tespedés, drámázás, koppanások, stressz, magamutogatás, stressz, bulik, sértődések, iszogatás.
Mikor ezek a nők látják, hogy én nemhogy nem dőltem be neki, hanem kártékonynak tartom a profitéhes működést és a hiszékenység kihasználását, elszégyellik magukat. Érvük nincs, se önreflexiójuk – a saját naivitásuk felülvizsgálata helyett engem támadnak.
KedvelésKedvelik 1 személy
Arra a szimpátiára és szeretetmennyiségre vagy irigy, Gerle, amit Szentesi kap az olvasóitól. Te pedig az évek során az maradtál, aki: mérhetetlenül kisszerű, emberileg toprongy, jellemed pedig korcs. A képességeidet illetve meg funkcionális analfabéta, aki nem bír értelmezni egyszerű összefüggéseket, áthallásokat sem – itt a legújabb példa rá, ahogy szerinted Szentesi szépségre vágyik. A testeddel parádézol, csakhogy jellemtörpe mivoltod szánalmassá teszi mindennemű próbálkozásodat, melyeket internetszerte kiröhögnek. Hogy is írta utóbb, akibe szintén beleálltál? YOUR MISERE IS SHOWING. Csakis ezért tévednek ide a katasztrófaturisták.
KedvelésKedvelik 1 személy
Egy közszereplő gyenge könyvéről megírtam az igazat, ez a dühös cirkusz oka? 🤡
Én kinevetem azokat, akik most játsszák az érző szívűt, de engem megátkoztak, hazudoztak rólam, betegségeket képzeltek nekem. Értem ugye nem kár, engem röhögve űztek, akár a halálba is, pedig én nem egy egoista, üres életben szenvelgek, és a tanult szakmámat végzem magas szinten. Nem gondoltak a gyerekeimre sem.
Mekkora képmutatók vagytok!
Ez lett. Ellenem uszított, megátkozott, libákkal vegyült és ez lett. Megint. Pedig én nem átkoztam meg, de így működnek a dolgok. A szar élet, a mocsármédia, a hivatássá tett hiszti, az iszogatás, az önimádat, a mohóság így. A tettek, a tehetség, a sport meg emígy.
Sokféleképpen ki lehet csikarni a szívecskéket, de erre annak van szüksége, akit a közeli ismerősei utálnak. Akinek nincsenek szerettei.
Ki zenél, ki pártot alapít, ki betegséggel áll elő. Kinek mije van. De ez nem szeretet. Azt nem infantilis idegenektől kapja az ember.
Nyakig ér a rajongás, csak hát a jókívánságok előtt kifejtik, mennyire nem szimpatikus, taszító, arrogáns és lejáratta magát, DE gyógyuljon meg és ezt nem érdemli.
Nyilván nem érdemli, de forszírozza, üdvözli, mert kell a kontent és a dráma. A közönyös csávóját is felrázza ez talán.
Nem lehet egyszerre játszani, hogy díva és a legmélyebb kínban fetreng. Ezt Piafnak hitték el, de ő zseni volt.
Kifejezetten kívánom, hogy így (idegen butusok) és ezért (betegség) engem soha ne szeressen senki. Nem is szorulok rá.
Mást nem tud felmutatni, csak a tragédiát. “Anyám halála a legjobb fogyókúra.” Érdeke habosítani: ömlengve betegeskedni, élőben tudósítani, magát fotóztatva-önimádva mutogatni.
Nekem kívánta ez a nő, hogy szoruljak mások irgalmára. És megint nem én szorulok mások irgalmára. Senkiére. Nekem a tetteim, cikkeim, tanári és anyai teljesítményem számít.
Az nem szeretet, hogy félanalfabéta, ócska manipulációval megvezethető vadidegenek szívecskéznek ömlengve, amikor megint kiveszik egy szervedet.
KedvelésKedvelik 1 személy
MISERE! Azt írtad, Villő, hogy misére mész?
KedvelésKedvelés
Ezer és egy helyen lehet szívecskézni, giccsen meghatódni, manipulációnak bedőlni.
Ez az egy, ahol nem.
Miért itt erőszakoskodtok? Miért jó feszülni?
Ti nem olvastok soha, és csak balhézni jöttök, a véleményetek ezért nem számít.
Ez a poszt még csak a Facebookon se volt, nem “jöhetett szembe”, ehhez itt kell túrni, lesben állni.
Pedig ugye már öt, már tíz éve írtátok, hogy a blog elbukott, nincsenek posztok, olvasók, senkit nem érdekel.
Minőséget olvasó, értelmes, félelem nélkül beszélő emberek őt lenézik, nem tartják igazi szerzőnek. Ez ennyi, nem érdemes ragozni.
Ezen túl én azt a romboló, mohó, manipulatív tevékenységet is szóvá teszem, amikor valaki a traumáit árusítja ki és ezért hiszi magát bírálhatatlannak.
A gonosz meg a jóságos nem kategóriák, amikor közéletben alkotunk véleményt. Nekem csak a minőség számít. A haverség sem. ezt jelenti a függetlenség.
Itt igazi írót nem ért még lesújtó bírálat, Szenetesinél sokkal sikeresebb, fiatal nőket sem.
Én olvasott vagyok, a könyvek, szövegek minősége a szakmám, és ez az én blogom, itt az én véleményem lesz.
Nem kizsarolható a tetszésem, sem az együttérzés különösen, hogy a szimpátiazsarolás az irodalmi minőségre szorul rá.
Angéla se tudta kizsarolni, hogy itt én vele foglalkozzak, róla szóljon a blogom.
Ez a blog egy sziget, a minőségé.
Szentesinek előbb észre kellett volna venni magát, nem ilyen pofátlanul meglovagolni a helyzetét, és még hisztizni hozzá, meg rátámadni nála tehetségesebb emberekre. Akkor nem lenne ez. És persze az egészségére vigyázni.
KedvelésKedvelés
Semmilyen kifacsart teória nem fog rajtam. Nem fogok a személyes életemről magyarázkodni.
Megint nem jött be a rosszakarat, a sok szörnyülködő jóslat, megint az járt rosszul, aki engem bántani akart. Ez a törvény. És nem én csinálom, hanem a sors, én még csak nem is akartam. Én megfigyelem.
Meg lehet nézni az életüket. Mindegyikét. Tocsognak, szenvednek, önigazolnak, semmihez nincs tehetségük, megnyomorodtak.
Én tudom, mit gondolok könyvekről, minőségről, netes szélhámosokról, erről a törvényről.
Pontosan le is írtam, azt lehet olvasni.
Mást nem ígértem.
Nem leszek balhééhség felülete, nem fogtok használni.
KedvelésKedvelés
De így visszanézve… elképesztő. Nekem siránkoznak az agresszív, ostoba, aljas és fizikailag is támadó Kozma és szerencsétlen pereputtya miatt azok, akik pontosan tudják, hogy egyrészt a semmittevő Kozma támadott és fenyegetett meg engem, én max. kinevettem, viszont a nagy cirkuszt pont Lelkes Villő és Kovács Csilla hergelte biztonságból, az én nevemhez tapasztva a balhét.
Vagy Angéla. Egy másik tehetségtelen, népszerűségmániás, ócska jellem.
Aki minden jót elvett és kért is tőlem, pénzt is, előadta a nagy barátnőt, kész helyzet elé állított engem: a teraszomra szervezett nős emberrel (olvasómmal!) randit, majd kihasználta a puccsot, és “saját blogot” indított, agresszív, üresfejű libaságra használta az innen elorzott, befolyásolható olvasókat és a szó szerit átvett mondataimat, itt megismert könyvcímeket.
Majd hadakozott, üzengetett, minden módon próbált lejáratni.
Majd megneszelve, hogy rámszállt a gyámhatóság, volt pofája Dalmával kémkedni, mi van, mi ez? Aki ezt el is vállalta.
És dörzsölte a kezét: itt az idő, hogy elvegyék tőlem a gyerekeimet! Ennyire aljas a szuperanya.
Majd pár hónappal később megtörtént az, amit előre lehetett látni, ha valaki a saját kedvtelése, impulzív ötletei, “barátnőzése” miatt átrángatja a fél világon a gyerekeit, akikkel nem foglalkozik. Ez nagy pofon lehetett volna. Róla derült ki, hogy alkalmatlan szülő, de akkor sem értette meg.
És utána is én voltam a téma, hogy én mit írok a blogon. Ezt nézte. Ezzel estek nekem az állítólagos gyászolók.
Kondoleálok-e. Nyakába borulok-e.
Valójában (úgy, mint most az írónő követei!) ki akarta csikarni a “béküljünk ki” gesztust, az én olvasóim előtt vágyott megint szerepelni, sajnálatot begyűjteni, drámázni, a halállal is népszerűséget szerezni magának itt. Általam. Ennyire pofátlan és egoista.
Természetesen nem engedtem a zsarolásnak. Nem is tudtam volna jó szívvel azt mondani: micsoda szerencsétlen véletlen! És nem hagyom magam használni. Azt fogom írni, mondani, ami szívből jön. Az illem sem érdekel.
Mindenki más elhallgatna, magába nézne, gyászolna, amikor tragédia történik, ezek meg a médiában hirdetik ki, nézegetik magukat és pénzre váltják, drámaian sajnáltatják magukat.
És mennyien bedőlnek ennek…
KedvelésKedvelés
Tehetség lehetsz, de ha én beírom a nevedet a keresőbe, nekem nem ad ki könyvcímeket.
Azt valahogy éreztem én is, hogy Szentesi Éva betegsége vissza fog térni, egyszerűen a kisugárzása olyannak tűnt, mint aki valójában nincs még készen a feldolgozással, nem boldog, átjött, hogy valami nem kerek.
Ezt nagyon érdekesnek találom:
“Sőt, tetszik neki a halál, az orvosokba szerelmes, kelleti magát, társaságban feltűnősködik a halálról szóló, ízléstelen “viccelődéssel”.” Ez alapján ő egy szuper izgalmas, billegő karakter lehetne egy könyvben, egy valódi író által megírt történetben. A címe lehetne például “Fekete nárcisz.”
Ettől függetlenül, a legújabb vele készült interjút megnézve, látva az összeaszott alakját és a hófehér kezeit, amelyek talán hamarosan búcsút intenek az anyagi létnek,
azt érzem, most csakis irgalomra van szükség, és ha valaki hívőnek nevezi magát, akkor ez alapvető kellene, hogy legyen.
KedvelésKedvelés
Nem néztem meg a videót, mert érdektelennek tartom, hogy a sokadik bőrt nyúzza le a halállal való szereplésről, és még mindig a dívaság a cél.
Szerintem amúgy a rák, a halál, a szerelem és a szex nem véletlenül legeslegmélyebb tabutémák. Jól van ez így. Soha senkin nem segített a kényszeres beszámolósdi.
Ha megértjük, az élete mit üzen, mások élete még lehet jobb.
Felőlem legyél vele irgalmas (én mondjuk úgy vagyok vele, hogy nem vagyok isten, nem adok, nem osztok semmit Szentesi Évának, ezért értelmetlen ez a szó). Nekem ő nagyon sokat ártott, és minden arra utal, hogy a “hogyan érdemes élni?” témában súlyosan nem volt igaza.
Még mindig megtehetné, hogy bocsánatot kér.
KedvelésKedvelés
Boldog emberek nem lesznek rákosak???
Nem az a baj, hogy nem boldog, hanem hogy üzletelt azzal, ami vele történt.
KedvelésKedvelés
De bizony, lesznek, sőt, még az egészségesen táplálkozók is lehetnek rákosak, mivel részben a genetikán múlik.
Szentesi Éva először azért lett nagyon súlyosan beteg, mert egy orvos az életkora miatt nem vette őt komolyan. Én tele lennék gyűlölettel, ha egy dilettáns, közönyös barom mulasztása miatt kellene pokoli szenvedéseken keresztül mennem. És ő talán ott hibázott, hogy ezt a haragot nem igazán merte kifejezni, talán megélni sem. Nem illik felvállalni. Aztán volt tíz elvileg jó éve, amelybe uram bocsá’ jókat evett. Ismerem ezt a “görgetek és trasht nézek” -lelkiállapotot. Ez a feldolgozatlanság, belső feszültség, félelem állapota. Nem szeretem az egyoldalú nézőpontokat, sokan csak lelki betegségnek hiszik a rákot, én nem. De részben ilyen összetevője is lehet (nem mindig, nyilván. Itt sejtenék ilyesmit is.)
Egy halálos betegbe rugdosol. Ezért jönnek itt az olvasók diagnózisokkal, és talán mert látják az összes képeden, hogy valami furcsa. Valami idegen. Én sejtem, mi az: nem kizárt, hogy magasan funkcionáló autista vagy. (Egyik testvérem révén komoly betekintést nyertem abba a világba, sok ilyen ismerősöm lett, egy csoportba is beléptem, és igen, láttam ilyen arckifejezéseket.) A testtartásodban is van valami szokatlan, plusz ez, hogy elvileg komolyan nem érted, mi a baj egy olyan ember ócsárlásával, aki halálos beteg…(Mert te nem csak a könyvet kritizálod, hanem az egész ember is.) Tévhitek ellen: nem minden autistának nehéz a szemkontaktus. Léteznek autista tanárok, orvosok, mérnökök, sőt, színészek (pl. Anthony Hopkins). Léteznek extrovertált autisták is!
Semmi másért nem írok ide, csak emiatt a sejtés miatt. Aztán ha erre a felvetésre valami durvaság lesz a válasz, akkor tudni fogom, hogy tévedtem, és valójában sima mezei pszichopata vagy. Mert az a másik opció.
A könyv részleteit olvasva a kritikáddal még egyet is lehetne érteni, csak az ideje nincs itt. (Murinai Angéla, a másik nagy kedvenced ír igazán rosszul, gyötrelmesen unalmasan fogalmaz, az ő könyvét megvettem, de képtelen voltam végig olvasni. Nem húz be, nem visz a lendület, nem emel, nem sújt le, nem üt, nem sodor, nem látom az eseményeket filmszerűen, egyszerűen semmilyen, mintha egy éves könyvelési kimutatást olvasnék.)
Szentesi Éva (egyelőre) azt adta a világnak, hogy kiállt a betegségről beszélni, és írt róla. Nem tudjuk, hány nő ment el ennek hatására idejében szűrésre, de ha min. 3 ember ezért maradt életben, akkor lényegében ő is adott 3 életet.
A halál a legjobb téma a világon, pl. ahogyan Kosztolányi ír róla, az maga a tiszta művészet; én az egyik rövid verse alapján értettem meg, mit jelent az, hogy lélegzetelállító valami. Annyi csak a címe, hogy “A temetőben”, és mindig kiráz a hideg, ha elolvasom. Lélekemelő.
De volt ám a nagy művészeknek akkora egója is mellé, mint egy ház. Hát aztán? Adtak az emberiségnek valamit, vagy sem?
Szentesi nem a közpénzt lopja, így hát mit számít, hogy pénzt keres. Tegye. Nekem attól nem lesz kevesebb.
Természetesen nem Kosztolányihoz hasonlítom Szentesi Évát, itt annyi volt a párhuzam, hogy adtak-e valami értékeset, és volt-e emellett szépen fejlett egójuk. A könyvét nem feltétlenül kell irodalmi műként nézni, inkább oktató anyagként lehet figyelembe venni.
Tabu inkább semmi se legyen, ismerek egy jó könyvet rák témában. Nagy Bandó írta, a címe: “Sosemvolt Toscana.” Alapjáraton a hagyma sír, ha pucolom, de ennek a könyvnek a végén felbőgtem. Mindenről érdemes írni.
Minden az élet.
Ha te most egészséges vagy, semmi bajod, jó az életed, Szentesi nem lőtt le, nem késelt meg, nem lettél miatta hajléktalan, akkor akár kérés nélkül is itt lehetne a megbocsátás ideje.
Pont ez emelne téged nála magasabbra.
KedvelésKedvelés
Valamiért nem én lettem beteg. Pedig hogy sulykolták, hogy ő a sikeres, nekem meg tönkrement az életem, és IRIGYLEM!
Te is ennek drukkolsz, valamiért itt ragadtál.
Most akkor mi van?
Mindazoknak írom ezt, akik itt próbáltak engem 2020 nyarán kontrollálgatni, móresre tanítani (a policing értelemben):
Ennyire volt igaz a sok vád, az átok, a “bukásom”, meg az ő tehetsége, boldog élete.
Ez a nő potenciálisan 60 ezer követőjét uszította rám, merő önzésből, hiúságból, frusztrációból (valójában pár száz, max. ezer volt hajlandó áskálódni, a lejáratósaiban részt venni).
Nem revideált, nem kért bocsánatot, a telexen még mindig miattam rinyál.
Ha jó neki, akkor ő “””nyert”””, “mert megérdemelte”, ha beteg és semmilyen témája nincs ezen kívül, mert a lakásból is nehezen lép ki, akkor meg nem szabad semmit mondani, mert ki bántana egy rákost…? Remek játszma!
“Szentesi Éva először azért lett nagyon súlyosan beteg, mert egy orvos az életkora miatt nem vette őt komolyan.”
Ezt mondja ő, és te elhitted. Én is olvastam egyébként. De nem ezért lett beteg. Előbb lett beteg, aztán ment orvoshoz. Nem, más fiatal nőknek valóban nem szokott rákmegelőző vagy rákos állapotuk lenni csak úgy a semmiből.
Mi az igazi ok? Olvass utána a méhnyakrákos posztokban. Minden rizikós viselkedést, életmódi döntést kipipálhat.
“Én tele lennék gyűlölettel, ha egy dilettáns, közönyös barom mulasztása miatt kellene pokoli szenvedéseken keresztül mennem.”
Tele is van (és te is). “Feljelentettem volna, de inkább nem.”
Egy 28 éves nőnek akkor kell nőgyógyász, ha fogamzásgátlót írat fel, ha terhes, vagy felfázott.
Előbb volt beteg, utána vette észre a tüneteit, és ment orvoshoz. Majd még durvább tünetei lettek, de fél évig hitt ennek az orvosnak, nem ment másikhoz, pedig neki a családjában volt hasonló, és még sok rák is.
Ő keretezi így, hogy az egész az orvos hibája. De előtte lett beteg.
“Ha te most egészséges vagy, semmi bajod, jó az életed, Szentesi nem lőtt le, nem késelt meg, nem lettél miatta hajléktalan, akkor akár kérés nélkül is itt lehetne a megbocsátás ideje.”
Ezt te fogod helyettem eldönteni? És én legyek hálás, mert kvázi a jóságos Szentesi Éva megkímélte ezeket? Vagy egyenesen neki köszönhetem, mert áldozatosan rákedukált? Neki köszönhetem az egészségemet (és akkor nem vagyok se autista, se pszichopata???)?
Ennyi ostobaságot…
Az én életem minőségét én építettem fel, ilyenek ellenében. Komplett árulások és erőszakos dívák ellenében. Lehet, van is véleményem a sivár lelkű parvenüségről, az uszításokról, nyilvános hisztikről és az ebből épített karrierből – és ez a vélemény más, mint a tied, mert te azt írod, másnak is nagy az egója, mert művész, de hát írt könyveket, meg “rákedukált”, tehát ez bocsánatos, és végül is nem olyan ártalmas.
Elég alacsonyak a standardjaid.
Az lenne az elengedés, feloldozás, ha most nem ugyanabból élne, mint előtte (nyilvános drámázás, szimpatikuskofás és erre alapozott arckrém- és autóreklám, meg az érdekbarátok kegyelemkenyerén).
A sok szemétséget, mivel most mégis rákos, mindenestül megússza. Nem csak velem csinálta, de a korábbi haragosai, akiket összevissza csókolgatott élőzésekben, most publikusan ölelgetik, hátha ők is szimpik lesznek, és lesz pár új követjük.
El se ismerte, amiket tett, még emberkedett utána!
KedvelésKedvelés
“A könyvét nem feltétlenül kell irodalmi műként nézni, inkább oktató anyagként lehet figyelembe venni.” Te nem olvastad azt a könyvet, amiről ez a poszt szól. Nem ismeretterjesztő, annak értelmezhetetlen, mint irodalmi gesztusról (a Margóra vitték!) pedig leírtam a véleményem fent.
“Nem tudok mihez kezdeni a sznob unatkozás közepette a kanapén, vásárolgatok, szájtetováláson lamentálok, közben jól odavágom a régi ismerősöknek, hogy milyen király az életem, túlárazott cuccokat nézegetek, és van pasim”. Ezt nem veszi be senki, aki olvasott akár csak öt igazi regényt…
KedvelésKedvelés
“Pont ez emelne téged nála magasabbra.” Mindenképp és eleve is magasabban voltam, vagyok. Nem a kolesz nevelt, nem jártam drogos-piás bulikba, betűben és szóban, gyerekekben és sportban, tanításban és szerkesztésben mélyedtem el, nem az ostoba magamutogatásban, nem a Szex és New York volt a bibliám, nem a hollywoodi hírességekre csorgattam a nyálam, értelmes életcélokkal foglalkoztam, eleve is minden demográfiai jellemzőm és tanultságom följebb helyez, nincs miért kompenzálnom, hódmezővásárhelyi/tiszalöki sem vagyok. Ez olyasmi, hogy felvetni is kínos.
KedvelésKedvelés
De főleg tiszalöki nem vagy. Ez ám az érdem. Húbazmeg…
KedvelésKedvelés
Látom, fáj az igazság.
És a rák meg a nyilvános hősnő-dráma érdem a ti értékrendetek szerint. Na, ezért vagyok én jól, ti meg szarul.
A teljes idézet, amire reagáltál, ezt a szerencsétlen életkörülményt az utolsó helyre tette.
Mindenképp és eleve is magasabban voltam, vagyok. 1. Nem a kolesz nevelt, 2. nem jártam drogos-piás bulikba, 3. betűben és szóban, gyerekekben és sportban, tanításban és szerkesztésben mélyedtem el, nem az ostoba magamutogatásban, 4. nem a Szex és New York volt a bibliám, 5. nem a hollywoodi hírességekre csorgattam a nyálam, 6. értelmes életcélokkal foglalkoztam, 7. eleve is minden demográfiai jellemzőm és tanultságom följebb helyez, 8. nincs miért kompenzálnom, 9. hódmezővásárhelyi/tiszalöki sem vagyok.
Nem tudom, olvastál-e valaha tiszaháti, nyírségi szociográfiát.
Ha nem bírnád befogadni, akkor hallgasd meg az Ejj, de jó hely ez a nyíregyi főiskola című klasszikust a YouTube-on, nagyjából összefoglalja, mi a gond Tiszlökkel meg Veréb úrral.
Fellibbennek a fővárosba, és nem értik, mi a gond…
Miért kell rúgkapálni a tény ellen, hogy SUTTYÓ HELYRE SZÜLETNI SZAR?
Ahogy elnézem a keletről a fővárosba robbanó, első generációs betűvető, nagyképű újságírókat, a születési hely fontos megkülönböztető jegy. Az a sok depresszió, magamutogatás, betegség és bizonygatás! És mindig azt gyűlölik, akinek könnyen lett gyereke, nem nyavalyog, viszont művelt, nem csóró, nem a bajait értékesíti. Igen, tisztább, ha valaki nem komplexusos.
KedvelésKedvelés
Tudtam, hogy ez lesz. Ő írta nekem, és az én profilomra (!), hogy éljek úgy, hogy ha irgalomra szorulok, ne legyen nehéz majd kérni, vagy valami ilyesmi emlékkönyvszöveg (ez abban a kontextusban azt jelentette, hogy legyek én rákos, majd meglátom, milyen szar és ha nem viselkedem szépen, nem fog senki sajnálni).
Itt jegyzem meg, hogy egy olyan borzalmas életesemény, mint a rák, a baleset, árvíz, normálisan nem igényel senkitől sajnálatot.
Vannak szeretteink, ők mellettünk vannak. Ezen felül elvárhatjuk, hogy akinek ez a szakmája, az végezze rendesen a dolgát, ne legyen unott vagy köcsög az ápoló. Külön szép gesztus, ha plusz vizet hoz vagy fogja a kezem a személyzet, amikor fáj valami, de nem szorulunk mások irgalmára.
Csak akkor, ha a tragédiájából, se keze-se lába állapotából hírverést, szereplést, adománygyűjtést csinál az elszenvedő.
Azt máshogy nevezzük – én ezeket a bizniszeket, motivátori vállalkozásokat visszásnak tartom.
Szóval amikor mégis ő szorul irgalomra, akkor én legyek a jó fej. Én, aki mondtam, hogy nem az a jó élet, amiről a WMN-en harsognak. Rinya, önzés, ki a díva, tinder, viccelődés a sporton, kövérség stb.
Én nem számítok. Nem miattam lesz nyugalma, gyógyul meg.
Te nem látod a könyveim, tehát én nem létezem.
És téged zavarnak a fenti érvek, a világosságuk. Ezért próbálsz zsarolva rábírni arra, amiről elmondtam, hogy NEM, több éve nem, és eleve a témát is én vetettem fel.
Ja és nem vagyok extrovertált.
Író vagyok, gondolatok és a belső lényem hivatásszerű kifejezője. És szenvedélyes ember, nagy munkabírással.
Nem esik nehezemre észrevenni, amikor valakinek segítség kell, vagy kérni ugyanilyen apróságot, mosolyogni, átlátni helyzeteket, rendezkedni.
De ez nem ugyanaz. Szívesebben vagyok egyedül, akkor írok, olvasom, gondolkodom.
KedvelésKedvelés
A lehúzás nem baj, ha nem az állam pénze, hanem a magánemberé? :O
KedvelésKedvelés
Előbb olvass itt.
Nem tudod, mivel vitatkozol, én mit állítok, mert nem olvastad el, vagy nem érted. Ne légy felületes, ne hozd magad ilyen helyzetbe.
De megjegyzem, az alapján, amiket és amekkora mellénnyel írsz, szerintem nem való neked, amiket én írok.
Szerintem túlzó az önbizalmad, kioktató vagy, mellém akarsz lépni, “én vagyok az okos! átlátok rajtad!”, de nem olvasod el, amit írtam, nem tudod, ki vagyok, az előzményeket sem érted (nem kell, de te ítélsz!). A képeimet nézed finnyogva és kilencedikes szakkörbe illő fejtegetéseid vannak írókról, egóról, minőségről.
És miért?
Hogy kidumálj engem abból, amit biztosan tudok, sok éve, és aminek a történetét te nem tudod, nem érted.
Nem is akarom megmagyarázni neked.
Te honnan is vagy ekkora autizmus-szakértő?
Nem lesz senki attól autista, hogy neked ellenszenves, vagy nem szopja be “a rák mint kereskedelmi termék és hősnősködési lehetőség” kamut. Nem kötelező beszopni. A szűrővizsgálat-mágiát sem. Nem véd meg semmitől. Nem az véd meg. Az csak az orvosok egzisztenciáját védi meg, pont ezért rettegtetnek.
Halállal nem szórakozunk, nem írunk róla provokatívan, öncélúan, öntetszelgően, legalábbis az én ízlésem, morálom, neveltetésem ezt nem engedi. Nem érdekel a ráktéma, őszintén szólva még Esterházytól sem, volt saját élmény, nem egzotikum. Nem jó téma, önimádattal meg kártékony is.
Sok ilyen ember van, aki “Kosztolányi is pl.” szinten van olvasottságban vagy gondolkodásban, de ez a fölény hozzá, amit előadsz, a bosszúdiagnózis, ezt nem értem. Nem érzed kínosnak?
Nincsenek olyan normák, amire utalsz. Hogy 100%-nak kell odáig lenni Szentesi Éváért, mukkanni sem szabad, szívecskézni kell, meg megbocsátani (azt úgysem hiszem el, hogy te értem aggódsz, mert tele vagy lekezeléssel és gonoszsággal – ne feledd, te léptél ide, hogy mondj nekem valamit, nem én mentem oda hozzád).
Mert ha nem hallgatok és nem szívecskézem, vagy ha más bajom is van, akkor rossz ember, pszichopata meg autista vagyok… Mennyire bornírt már ez. Zsarolás.
Szabad mindenfélét gondolni. Én alá is tudom támasztani, ki tudom fejteni, mi a gond ezzel, megtettem több posztban, írónőség, önsztárolás, szexuális élet és méhnyakrák ügyében is. Ne legyenek tabuk! Mert akkor magára húzza a következő is meg még a következő, hogy őt ezért vagy azért nem lehet bírálni: féllábú! Gluténérzékeny! Kövér! Érdekük lesz azzá válni. Nem érted?
De ha szerinted nem szabad beteget “bántani”, és én akkor autista meg pszichopata vagyok, engem miért is szabad akkor piszkálni meg kigúnyolni?
Küldetésed: hogy rámerőszakold, amit te gondolsz, amit neked érdeked hinni, és mentegesd a pénzért és önimádatból folytatott, kereskedelmi
célú meghatósdit. Szentesi évekig olyan HPV-teszteket tukmált jutalékért, amelyek semmire nem jók (temérdek álpozitív, álnegatív eredmény van; a veszélyes törzseket hordozók közül is csak ezred százalék lesz rákos stb.). Győzködte a nőket, hogy ez majd megvédi őket.
Nem a szűrővizsgálat véd és nem az orvos. Nem, nem mentett meg három életet sem.
Az első orvosát szidta eleget. Bőven. És csak tőle tudjuk, ez hogy történt, ő keretezte így. De aki durva tünetekkel, fél évig nem megy másodvéleményért, más orvoshoz, arra mit lehet mondani…?
A hívőséggel zsarolás volt a legalja amúgy.
KedvelésKedvelés
Azt írta a magabiztos kommentelő egy posztom és képeim alapján (a tekintetem!), hogy autista vagyok, mert nem szeretem Szentesi Éva írásait és “aktivizmusát”. És nem érzek empátiát! (Honnan tudja?) (És: kötelező?)
Az empátia egyébként nem érzés, főleg nem reflexes, hanem döntés és tett. És nem, nem jár alanyi jogon bárkinek. A netes sajnálkozás, szívecskézés, jajsajnos-szörnyülködés felületes, ostoba és hazug. Végtelenül reprodukálható, mint a je suis Charlie, nem kell hozzá semmit tenni. Annyit is ér. Ezen kívül a “beteg vagyok, máshoz nem értek, szeressetek” az angolszász interneten önálló csalási-manipulálási irányzat, tömegek próbálkoznak vele és sűrűk a botrányok is, ide is átszivárgott, mert semmittevéssel biztosít intenzív figyelmet és bevételt (hegek kenegetése, La Roche-Posay reklám), szóval okosan adagoljátok az érzelmeket.
Ha kötelező lenne az empátia, és tilos a bírálat, nem bukhatott volna le a sírkőnél szelfizgető Lippai Marianna sem.
Szerintem az okosság, a képesség, az igazság számít csak. I’d rather be rude than a fucking liar…
Nagyon fontos, hogy ne beszéljünk hülyeségeket sem az autizmusról, sem a személyiségzavarokról. Azt tudja vajon az okos kommentelő, hogy a tényleges autisták milyen kevesen vannak, a többiekre csak hasraütésszerűen rámondják a rosszindulatú és buta laikusok? Kb. mint a lehülyézés, olyan lett és annyit is ér (persze van, aki autistának/ADHD-snak ÉS okosnak és különlegesnek tartja magát, szóval nem csak szidalom lehet, és van, aki a zsenit ért alatta, vállalkozást, művészetet épít rá, ja, itt jegyzem meg, nem vagyok Barukhkal sem empatikus, sőt). Négy-öt fiúra jut egy lány. Ezen belül a magasan funkcionáló autistanagyon ritka, és magasan funkcionálón azt értjük, hogy képes egyedül élni, magát ellátni, és esetleg szakképzést, érettségit szerez, diplomát nagyon ritkán, diplomát sikeresen nem használ fel.
Úgyszólván nagyobb esélyed van eltalálni egy szétválasztott sziámi ikret, ha ötletszerűen kihajítasz egy követ az ablakon, mint egy magasan funkcionáló autistát.
Itt az autizmus-poszt:
Számtalanszor találkoztam már ezzel kommentelési háborúkban, szinte unalmas technika: ha valaki nem szimpatikus, akkor “autista vagy”, “sajnállak”, “kérj segítséget”, “nagyon szomorú életed lehet”. Kizárólag vélemény, pár sor, profilkép alapján. Ez a büntetés.
De hülye is az, aki bejelentkezik az ellátásba, két évet vár a diagnózisra, amelyet pszichiáter/gyermekpszichiáter készít háromszor minimum két óra vizsgálat, többféle teszt és több hónap alatt… Hát a kommentelő bárkiről ingyen és azonnal megmondja írása, véleménye és képei alapján! (“Autista vagy, de ha erre úgy reagálsz, ami nekem sértő, akkor pszichopata.”) (Nem mintha a szakemberek engem meggyőznének, én a hivatalos orvoslástól az életveszélyt leszámítva távol tartom magam, és a prevenció, a saját út meg a jóféle öröklött dolgaimban bízom. Az autizmus-ADHD-lobogtatás, betegséggel kérkedés, gyerek betegségéről állandó szövegelés újkori vallásnak tűnik leginkább, olyan tömeges és súlytalan lett.)
KedvelésKedvelés
Más a véleményed? Nem ájulsz el a megindultságtól, ha hiúságból és nyerészkedve lobogtatják a szenvedést? Nem találja a könyveidet a keresőben? Akkor jön a kommentelő és ítél: AUTISTA ÉS PSZICHOPATA VAGY! “Én aztán értem a jeleket!”
Tekintettel arra, hogy a te fejedhez is vághatnak efféléket (zéró tudással és vadidegenként, pusztán azért, mert nem érti a mondatokat a saját értelmi deficitje miatt), ha nem úgy reagálsz, ahogy neki jól jön, vagy ha kibeszélsz az illemkódexből,
először is megnyugtatlak: szabad saját véleménnyel lenni, a netes-érzékenykedő, közhelyeket lobogtató, mindenkit megértősdi, “mindenki más, és ez így van jól, de ha nem árt neked, akkor nem lehet róla véleményed” nyomasztás simán ostobaság, felületesség, önzés: “amit én nem tudok, nem értek, nem találok, az nem is létezik”. Kiröhögheted, hogy kellően ügyes tálalás, lelki zsarolás esetén szerintük tilos észrevenni a talmit, az átverést.
Nem bírom a butaságot.
Másodszor: ideteszem a gyerekkorban hangsúlyos tüneteket.
…típusos esetben az állapot veleszületett, de értékelhető tüneteket csak 1,5 éves kor után találunk, mert ekkor jelennének meg a normális fejlődés során az autizmusban érintett és mai módszereinkkel már vizsgálható funkciók.
Minőségi károsodás és általános elmaradás három területen:
a) a reciprok (kölcsönösséget igénylő) szociális interakciókban (a metakommunikáció, pl. szemkontaktus használata a szociális kapcsolatok szabályozásában, a kölcsönösség, a kortárskapcsolatok, a vigasz, az öröm, élmények kölcsönös megosztása stb.);
b) a kommunikációban (a beszéd kialakulása, a kialakult beszéd funkcionális használata, pl. társalgás fenntartására, illetve nem beszélő gyermeknél kompenzációra való törekvés más eszközökkel, a beszéd metakommunikatív oldala, mint ritmus, hangsúly, intonáció stb.) és a játékban (változatos és spontán szerep-, illetve imitatív játék); valamint
c) a rugalmas viselkedés-szervezés területén (pl. sztereotip, repetitív, (azonosan vagy azonos jelleggel ismétlődő), illetve azonossághoz való ragaszkodást tükröző tünetek).
A tünetek 3-5 éves korban, tehát az óvodáskorban a legtípusosabbak, illetve legsúlyosabbak.
Kisgyermekkorban a beszéd fejlődésének zavara (olykor visszafejlődés), magány szeretete, szűk körű érdeklődés, amely ebben a korban főleg a tárgyak fizikai jellegzetességeire vagy azonos aktivitásra irányul, a szimbolikus játék hiánya, sztereotip mozgásos tünetek (pl. kezek röpködő mozdulata, bizarr tartások, grimaszok, lábujjhegyen járás), illetve a szenzoros viselkedés furcsaságai (pl. szagolgatás, vizuális ingerek keresése) a jellemzőek.
Egyre nyilvánvalóbb a szociális kapcsolatteremtés és a kommunikáció alapvető fogyatékossága (nem teremt vagy kezdeményez kapcsolatot, a szülőkkel is csak szükségletei kielégítésére; a társakat figyelmen kívül hagyhatja, átgázol rajtuk, fél tőlük, agresszív, idegenekkel gátlástalanul elfogadó vagy kedves, a veszélyeket nem ismeri fel stb.).
A környező világ megismerésének zavara, a kommunikáció lehetetlenségét is okozhatja a jellegzetes ragaszkodást az azonossághoz, a ritkább kóros fokú leválaszthatatlanságot az anyáról, a frusztráció és félelem kapcsán jelentkező düh- és szorongási rohamokat, pl. nyilvános helyen, vásárlás közben, közlekedés során, várakozáskor.
Jobb értelmű gyermekeknél a szűk körű, sztereotip érdeklődés már nem szenzoros ingerekre irányul, hanem szociális tartalommal nem bíró, vagy funkcionális értelmétől elvonatkoztatott témákra, érdeklődési körökre: pl. térképek, közlekedés, járművek, országok és fővárosok, lakcímek, és gyakori a zeneszeretet.
A tünetekből egy-egy gyermeknél nem találjuk meg az összeset, és súlyosságuk is igen változó lehet. A régebben abszolút diagnosztikus kritériumként értékelt szemkontaktus-hiány például csak a legsúlyosabb autizmussal élőknél fordul elő. (A jellemző tünet a szemkontaktus gyenge, a szociális funkció szempontjából fogyatékos használata, pl. bámulás).
https://www.autista.hu/mi-az-autizmus/
Ezek nagyon komoly, feltűnő jelenségek. Ha valakinek ilyen emlékei vannak, vagy a szülei így jellemzik, és érdekli a téma, mert nehéz az élete, és megoldást keres, akkor járjon utána, de ne öndiagnózissal (én nem tenném “hivatalosan” se, szerintem az orvososdi nem segít senkin, és ha van, aki szeret, akkor vele töltsd az idődet, és védd magad a többi helyzetben). Ha semmi ilyen soha nem volt, akkor nyugodj meg: az autizmus ezen túl csak előkelősködő divat, a róla való fecsegés elfed valódi, máshogy kezelendő-kezelhető, sokkal súlyosabb bajokat.
Például ADHD-snak titulálja valaki magát, ezt széles körben hirdeti, miközben az a baja, hogy nem tudja, mivel töltse az idejét, cserbenhagyta a családját, csúf és viszolyogtató szexuális szokásaival hivalkodik a neten.
Nekem semmi ilyen soha nem volt, kizárólag a túlfejlett verbalitásom, intellektuális szöszmötölésem miatt voltam kívülálló vagy magányos, és csak 9-10 éves koromtól. Ha már elnevezéseket keresünk, a bátyáméktól elszenvedett, a túszélményhez hasonló, rettegésbe, rémálmokba, kóros és generalizált szorongásba, hiperlelkiismeretességbe és önkárosításba torkolló élmények után volt és van PTSD-m, másrészt meg volt Basedow (jóval később).
Az egész gyerekkorom egy végtelenített szimbolikus játék volt. Kitűnően kommunikálok, amióta nem szorongok és nem vagyok megfélemlítve.
És mégegyszer: húszezerből egy, és öthatoduk-négyötödük fiú. Egyes szakemberek, akik ebbe az irányba tanultak, hangoztatják, hogy a neurodivergensek igenis többen vannak, ebből az autisták-autisztikusok 0,5 százaléknyian is akár.
Nem szerepel az empátia hiánya a tünetek felsorolásában, felnőttkori tünetek között sem. Nekem nem hiányzik az empátiám egyébként, ez, amit az illető követel, nem empátia, hanem balekság, kihasználhatóság.
KedvelésKedvelés
Kösz, Éva, ez most kellett nekem. Én sem szeretem Szentesit, de rettenet amiket ìr, és ilyenkor nem csak megsajnálom, hanem húz le valami sötét mélységbe, és ez nem jó. Sem Neki, sem annak aki a sajnálatot adja, vagy éppen lent tocsog együtt vele a szarban. Szóval, most jól esett olvasni ezt.
KedvelésKedvelés
Ezt mondjuk nem egészen értem, miért esik jól neked. Fura, hogy így fogalmazol.
Ha nem fontos a téma, akkor direkt gonoszkodás, amit írsz,
ha fontos, akkor meg magad is megfogalmaztad már ezeket. Tévedek?
Nekem azért fontos, mert innen indult és egyik esete “a tehetségtelenek bosszújának” mindaz, amit ellenem csinál.
Közszereplőként egyesével megsértődni a kritikán… érzelmileg zsarolni… Veled nem csinálta ezt, nem is ült le az exeddel ellened.
KedvelésKedvelés
“Nem nulladik” generációs értelmiségiként végig elkerekedett szemekkel és undorral olvastam ezt a posztot. Nem ismerem a háttértörténetet, most találkoztam először az írásoddal, de ez egy visszataszító, személyeskedő, bántó és sok szempontból problémás szöveg. Az egészet áthatja a sznobizmus, az osztályalapú lenézés, a megalázó és elitista hangnem. Ez nem kritika, hanem olyan személyeskedés, ami az emberi méltóságot is sérti, ráadásul nem csak Szentesit alázod, hanem a közönségét is. Az, hogy a trauma megírását ízléstelen trendnek nevezed, miközben szemernyi együttérzést sem mutatsz, és morális fölényből osztod az észt, egyszerre taszító és álszent. Említették fentebb az irígységet, de nekem inkább úgy tűnik, hogy ez a düh és gőg valójában a saját bizonytalanságaidból és hiányosságaidból fakadó félelem és frusztráció lenyomata.
Szerintem az őszinteség valóban értékes dolog, és fontos, hogy ki merjünk állni a véleményünk mellett, ugyanakkor az őszinteség mellé talán érdemes lenne egy kis figyelmességet és empátiát is tenni. Remélem, egyszer megtalálod a békédet.
KedvelésKedvelés
Szerinted nem szabad nyilvános jelenségeket bírálni? Miért is? Ez milyen álláspont?
Értem, hogy neked kellemetlen: bedőltél a trendnek, a nyomásnak, a giccsnek. Érveid nincsenek. De ezt nélkülem dolgozd fel.
Én nem megrendelésre írok, engem nem lehet nyomni. Csak a saját véleáményemet, a hamisság ellen. Aminek ti bedőltök.
Épp azért értékes, mert saját, nem az elvárt cukisodó, “empatikus”, hiszékeny, kihasználható butaság. Nem, nem tabu a rák, mert ő amögé bújik, hogy hisztis, szemét lehessen, és kihasználhasson másokat.
Semmilyen düh, gőg nincs bennem: egyértelműen jobb vagyok, műveltebb, tudatosabb, stabilabb, nem hisztizek.
Én tudok jobbat, meg is mutattam.
Nem is nekem lejtmenet az életem. Nem én vagy magányos. Nem engem jegyeztek meg a rúzsról meg a zabálásról.
Nem nekem kell naponta telefonon beszélnem a pszichológussal, hogy ne essek szét. Sem másokra, öreg férfiakra bízni az egészségemet.
A tanácsaidnak ezért pont a díva venné jó hasznát.
Annyira szolgalelkek vagytok, nem tudjátok autonóm módon megvizsgálni, mi micsoda. Szolgalelkeket követtek, hozzájuk igazodtok. És engem utáltok.
Azt hiszitek, nekem sincs ötletem, stílusom az élethez, én is szorongok, mások javaira vágyom, mert ti ebben a nézegetésben, sóvár összehasonlítgatásban vagytok évek óta.
KedvelésKedvelés