Értsd: meleg, biszex, aszex, “transznemű”, fétiskedvelő, “etikus nonmonogám”, poligám, “tudatos gyermektelen” “életstílusok” és propagandacsoportok.

De hát többféleképpen lehet élni!

De hát klíma! (Gyerekkel kapcsolatban. Ez a legviccesebb amúgy.)

De kinek árt vele?

De hát nem lehet neki gyereke! Nem tehet róla!

És: nekem mi közöm az ő döntéséhez?

Hát az a közöm hozzá, hogy ideológia. Politikai követelés, médiatartalom, és terjed. Terjesztik. Menőséget lehet vele szerezni. A menőséggel pedig pénzt, rangot. Aki nem áll be a sorba, az kimarad. Olyanok ellenében és helyett szereznek elismerést, médiafelületet a furák, akik értenek is valamihez.

Azt írja a hősnő, amikor letorkolja azokat, akik szerint családban jó élni (és de, pontosan azért csinálja):

Milyen megható. Ő kérlel, és ő csak másokért…

Kilóg a lóláb, Adrienn.

Nem ez a kérdés. És ez nem is lehet gond. Senki nem szól bele.

Drámaian hangzik mindez, csak hát hazug: Adrienn, senki nem turkál a méhedben, se máséban – roppant érdekes ellenben, hogy a fétisbulin, vagy amikor a védenceid abortuszra jelentkeznek, akkor meg elvárják a méhben turkálást. (Az államtól.)

Az sem igaz, hogy ennyi elhagyott, társra nem találó, lombikozó vagy sorozatosan vetélő nő lenne, amennyire hangos a médiának ez a szegmense. Nincs ennyi. A gyerekkérdést tragikusan megélő nő sincs ennyi: se szülést megbánó, se meddő nincs ennyi. Az van, hogy a kiabálók mással töltötték, egyes esetekben elbohóckodták a fogamzóképes éveiket. Ez jellegzetes jobber érv, sőt, nőellenes, szabadság korlátozására alkalmas, használják arra is, ezért nem is kedvelem – de attól még igaz.

És a legszomorúbb, hogy a tanulásra, jó életre, karrierre hivatkozva halogatta vagy hárította a gyereket – és most nincsen.

Egyik sincs. Se magas (értelmes) képzettség, se igazi karrier, se jó élet, se kapcsolat, se gyerek.

Szentesi-style.

Én roncsokat látok. Akik aztán kontentet gyártanak abból, hogy ők roncsok. Ez vigasztalás? Vagy eleve azért választották a gyötrelmes életet, hogy el tudják adni a szenvelgést kontentnek? Mert másra nem képesek?

Sokunknak összejött (azaz, megcsináltuk): magas végzettséget szereztünk, akár többet is, és közben – vagy utána, de mindenképpen időben – szültünk is.

És nem utáljuk. Se a munkát, se a gyereket. És – esetemben ez durva understatement – a gyerek is jól van.

A kimenet számít, mindig ezt mondom, tanárként és szülőként is. Amilyen az a gyerek, a tudása, érzelmi világa, az attitűdje lesz. Nincs olyan, hogy “szerencséd volt” (vagy akkor mindenki szerencsés, akivel nem történik katasztrófa). Nem a beletett munka, és nem is a szándék számít. (De azért látta az Isten, amit vesződtél vele. Hogy megpróbáltad, és igyekeztél. Majd olyan helyre ültet az asztalánál.)

A jelenleg domináns, “liberális” beszédmód és – túlzás nélkül állítom – kampánycsoport elhitette, hogy fiatal vagy középkorú nőktől és férfiaktól lépen-nyomon megkérdezik, hogy mikor lesz már gyerekük, és miért nincs. Sürgetve, rosszallóan és követelőzve.

Ez nem igaz: nem kérdik meg lépten-nyomon. De néha megkérdik, viszont az meg nem sértő. Nem lehet sértő.

Hogy miért kérdezik meg?

Azért, mert nem gondolják, hogy ez érzékeny téma. Számukra ez nem érzékeny, hiszen csak a hópihék tették azzá. Ez normális társalgási téma, csevegés, small talk. Ki akar, ki mikor, mennyit, miért nem, a társa akar-e. Mekkora a lakás, és segít-e a nagyi, és fiú, lány? És egészséges-e. És: nehéz volt-e szülni, nevelni. A sugárzóan boldog nagymama is téma; az is, akinek “szabályosan” lett gyereke, esküvő után két évvel; az is, aki négyszer ment lombikra, és végre sikerült; az is, akinek kettő nem sikerült, és nem próbálkozik többet (és mi nem firtatjuk); és az is, akinek nem lesz gyereke, mert nem akar, viszont épp tudományos fokozatot szerez. Mindenki érti őket, nem ítéli el.

Aki csak úgy nem akar gyereket, mert csak, tehát nem szerez tudományos fokozatot és nem is lombikozik, és ennek hangoztatásával provokál, szerepel, arról egyrészt azt gondoljuk (“mi”, akik nem hópihéskedünk), hogy éretlen személyiség, nem való neki gyerek, másrészt azt, hogy úgy valóban nehéz a gyerekvállalás, mi több, lehetetlen, hogy nem akad partnere, amit meg is értünk, mert kiállhatatlan, bénán kommunikál és nem vonzó a külleme sem.

(Ezek egységes megfigyelések. Soha nem láttam még olyan “tudatos gyerektelent” és “szülésmegbánót”, aki kedves, vonzó személy, jól viselhető, jó társaság lett volna. Nem a véleménye miatt, hanem előtte és eredetileg sem.)

Tehát: az a sokféle ember, akiket Adrienn sorol, nem egységes csoport. Vannak köztük rendes emberek, meg olyanok, akiket én inkább elkerülök. Gáznak tartom őket és nem bízom bennük. Kicsit sajnálom őket, és lefele nézek, amikor velük beszélek*, mert valamit, amiről én lényegem szerint tudok, ők nem értenek, nem tudnak róla semmit (mégis ítélkeznek).

* de miért nem jönnek föl???

Azért hétköznapi téma a gyerek, a család, mert az élet része. Ti azt akarjátok, hogy a ti életeteknek ne legyen része, de attól még nem tűnik el a világból a gyerek és a gyerekvállalás, -tervezés témája és jelentősége, hogy néhányan hallani sem akartok róla.

Pedig az új ideológiák és életmód-változások miatt egyre többen nem akarnak gyereket.

A többség még mindig akar. Mert ők is megszülettek valahogy. És a childfree-k is megszülettek. Voltak gyerekek ők is, küzdöttek velük is a szüleik.

Nem piszkálja őket senki. Aki piszkálja, azt állítsa le a nagy öntudatos childfree. De ez a kifent érzékenység…? Szándékosan várják, vadásszák, provokálják és gyűjtik ezeket a helyzeteket, amikor “a méhükben turkálnak” (azt csak szeretnéd, mondja csípős nyelvű barátnőm).

Hegyezik.

Meg akarnak sértődni. Ez az identitásuk: ugrottam, tehát vagyok.

Hogy aztán visszaordíthassanak. Meg van alapozva a visszaordítás. Valakikre ki kell lőni a teli tárat, azt, amelynek patronjait a múlt héten szedegették össze a neten. Klíma, tudatosság, karrier, trauma, adottság, satöbbi. Aminek hangoztatásától okosnak, jelentősnek, tudatosnak tűnnek.

Vagy: “fut a befektetése után”, mint “Dorcsa”, aki talán már le is vágatta a pöcsét (nem tudom). Azért magyarázza ezt. Mi mást tehetne? (Elgondolkodtató, hogy az “érintetteket” érdemes-e meghallgatni e témában, hiszen ők csak önigazolnak. Úgyse lesznek reálisak.)

Ha most azt mondod, hogy én is érintett vagyok a másik oldalon (mint nő, azaz mint nem-transz, másrészt mint anya), tehát akkor engem sem kell meghallgatni, mert én is csak önigazolok?… én erre azt mondom, hogy engem nem kell meghallgatni, én nem érvelek, és nem is kell érvelnem. Az, hogy nő vagyok, hogy nők léteznek, valóság. Az, hogy gyerekek születnek, és nekem is lett, az is egyszerűen csak van, történik. Egyébként (ha már kérdezed) azért lett, mert akartam és áldozatokat is hoztam értük.

Nem fog ez eltűnni a világból. Nem kell indoklás. És ezért nem is magyarázkodunk. Nem vagyok a másik oldalon, nincs két oldal. Legfeljebb annyiban, hogy vannak létező, valódi dolgok, meg vannak legyártott hóbortok (transzkodás, “nyaaaj, nem akarok gyereket” rinyálás). Ez utóbbiak médiakontentek, és eladhatóak, illetve bevételt termelnek, erre vannak kitalálva, ez az értelmük.

De nemcsak erről van szó. Hanem a haragról, az áttolásról is. Azért nekem írják a dühös érveléseket, mert bizonyos értelemben mindenhatónak gondolnak. Közben mégis utasítgatnak.

Van ilyen kollégám (épp ma tettem pontot a manipulálgatásai végére): a fejében létrejön egy kép, egy állapot (minek hogyan kell lennie a világban), és azt akarja, hogy én oldjam meg, én intézzem el, sőt, garantáljam, hogy úgy legyen. Ez nagyon ravasz, mert egyszerre utasít, tol le, mint egy beosztottat, közben követel (munkafeltételt, rám nem tartozó ügyek elintézését), ilyenkor viszont valamiféle főnökként (mindenhatóként) tekint rám. Biztosan én vagyok az oka, hogy őt nem kedvelik! Én vettem el tőle. (Érdekes adalék, hogy pont ilyen feszesen kéri ki magának a keresztneve becéző, -i képzős alakját, mint Adrienn. Ez egy másik cikkben volt.)

És volt és van sok ilyen kommentelő is: neki járna nő, de miattam (az eszméim miatt) nem jut! Vagy: ne kelljen sportolni, ne legyen baj, hogy ő kövér, ő is szép és értékes! Vagy: nem gond, hogy nem tud írni, nem érti a verseket (bármi lehet), ezt én oldjam meg neki. Igazoljam vissza, hogy ő jó így is. Támasszam alá az ő “igazságát”, de legalább ne fosszam meg tőle.

Nem jár nő, és nem tudom visszaigazolni egyiket sem, de semmi bajom velük. Nem kell lefogyni, érezd magad szépnek, írogass dilettánsként, satöbbi. Sőt: semmi közöm ehhez.

Mégis engem tesz felelőssé, hogy nem úgy vannak a dolgok a világban és az életében, ahogy elgondolta. Mert én (illetve az, amit írok, pedig nem neki írok, hanem jelenségekről) azzal szembesítem, hogy nem jó, amit csinál. Hogy ő nem jó. És rajtam áll bosszút. A kolléganő velem kiabál. Nem figyel arra sem, hogy diák előtt ne.

Velem nem hiteti el, hogy a visszaordításban, a követelésben, szemrehányásban nincs keserűség, frusztráció, gyász, bosszú, sokszor irigység.

Nem akarsz magyarázkodni, azt mondod? Nekem van gyerekem, és én sem akarok magyarázkodni. Nem is magyarázkodom. Nem is értem, miért kéne, mert tudom a valóságomat – és a valóságot általában is. Megjegyzem viszont… de ez túlzás, mert nem mondom, de tudom, hogy amit csinálsz, az nevetséges. Gyerekvállalástémában neten vagdalkozni. Vagy békás cipőben felvonulni a nonbinárisakkal. Vagy fafejként betartatni az életszerűtlen szabályokat, erőszak árán is.

Oké, nincs gyereked. Nem akarsz. De mi ez az agresszió?

Ez az anyák vállalásának megkérdőjelezése. Mószerolás, aláásás. A gyereket nem vállalók felhozása, mesterséges egyenlősítése. A kevés soknak láttatása. Az alig valami beállítása jelentősnek. Teljesítménytagadás és önzés.

Mert ezt teszed, Csepelyi Adrienn. Ugyanazért teszed, mint amitől gyötrődnek az állítólag védendők a felsorolásodban. Szar az életed, túl sok időd van – minden stressz közepette is. Nézegeted magad. Kutyuskával jóemberkedsz. Az éned a lényeged, a templomod.

A tény, hogy az instán téged ezrek követnek, hogy ott mutatsz magadról egy képet, rengeteg fotó körül válogatva, szerkesztgetve, hogy tartalmat kell gyártanod folyamatosan: cikkben, podcastben és tévéműsorban, rontott annyit az életeden és kedélyeden, mint a betegségeid, a válásod, a nehéz anyagi helyzeted. Sőt, részben talán oka is ez a szereplés a pokoljárásodnak.

Ugyanis a nyilvánosságban nagyon hamar kiderül, ha nem vagy trú.

Nem azért rohansz ki a szülés és az anyák meg “a társadalmi normák” ellen, hogy segíts.

Hanem mert rohadt frusztrált vagy. Emlékszem, amikor találkoztunk 2015-ben. Akkor a saját magad dekorálta, ruhádhoz tökéletesen illő, tyúklábmintás műkörmödre voltál büszke. És a dekoltázsodra, amelyet buzgón tettél focimeccseken szemügyre, aztán nem értetted, miért szexisták. Én épp a szálkás izmaimra voltam büszke, mert bennem is van hóbortosság. Csak közben, épp tíz évvel idősebben volt három gyerekem meg egy szakmám, amire büszke voltam.

Nem az a kérdés, hogy hányan vannak, akik “nem akarnak” gyereket. Én ijedten hallom, hogy Julis 16-17 éves iskolatársai is mondják ezt a bekészített szöveget, sajátként, hogy mennyire nem bírják a gyerekeket. Ez szomorú és valódi állapot, viszont nagy baj, és ezzel tényleg lélekboncolgatásra kell menni, nem pedig identitást alapozni rá. Én amúgy nem bízom az olyan emberben, aki ennyire kényszert – vagy engedélyt? – érez arra, hogy hangoztassa, mennyire nem bírja a gyerekeket.

Az a kérdés, hogy miért lehet ebből médiatermék, jövedelem.

Ki hiszi el, hogy értük vagy “rossz zsaru”, Adrienn?…

Az a baj a woke divatokkal (lásd a címben), hogy a kapitalizmus feni a fogát. A meleg férfiak férfiként keresnek, és nőként költenek. A furahajú woke leányok nőként keresnek (esetenként közepesen vagy jól), és gyerekként költenek. Az érvek, az eszme is termék, jól eladható: újságcikk, médiafelület, könyv, workshop, lelkizés.

Ami sok pénz. Végső soron ilyen egyszerű. Nem akarja, tervezi senki el előre, nincsen mesterterv – de mivel működik, hasznot hoz, már követik és erősítik a trendet.