2024-ben is aktuális

Mekkora a ruhaméreted?

38. A lábam 38-as. Leggingsből stb. S vagy M. A derekam hetvenegy, a csípőm 101 centi.

Látszik a képeken, hogy vastagabb vagy, mint 2015-ben, nekem az a formád tetszett.

Mindenkinek a vékony tetszik, én vagyok az egyetlen, akinek a gömbölyű, az izmos tetszik, de a testem a szuverén énem része, nem népszavazás fog róla dönteni.

Érdekes, hogy egy kisportolt, valóban izmos női test ekkora botrány lett, nem hittem volna. Miközben én nem is a kinézetről írok, hanem az önbecsülésről, a beletett melóról és az egészségjavítás alter útjairól. Méhgis normatívan gusztálgatnak olyanok, akik nem sportolnak legalább ilyen komolyan, leginkább sehogy. Ez róluk szól.

Sokan fogják föl úgy a blogomat, hogy én arra szerződtem, hogy őket szórakoztassam, az igényeiket, tetszéseiket kielégítsem. “Most nem volt olyan penge”, “jobban bejött, amikor”, mindezt a személyes, tanácsot nem adó, őt semmire nem kötelező beszámolóm alatt.)

tök szarul nézel ki (stb.)

Szerintem a tényeket mindenki látja:

Régebben nem így néztem ki.

Elég magas vagyok, hosszúak a végtagjaim. A bal karomat leszámítva izommennyiségben is szimmetrikus vagyok. Könnyen épül és megmarad rajtam az izom. Ép-szép a fogam, hajam, körmöm, bőröm. Tökéletesek a hormonértékeim. Három gyereket szültem, szoptattam. Nem lóg a mellem, szabályos formájú. Tartom a formám, nincs elkeseredett harc a kilókkal, rossz szokásokkal. Mit kívánhatnék? Te hogy vagy, hogy tőlem tökéletességet követelsz?

Az én testem ezt a formát kérte: így nem vagyok nyúzott, így vagyok feszes ÉS kerek mellű, így bírom el magam és eszem jóízűen, gyötrődés nélkül. Rengeteget sportolok, fitt és hajlékony vagyok, nem égtem ki, ép az anyagcserém és a gyerekeim is sportolóvá váltak.

Nagy a seggem? Ez volt a cél. Építettük, hatalmas súlyokkal, vérverejtékezve. Te is látod, hogy izom.

Látom magam, nem kell aggódni, sokkal közelebbről látom, mint ti, tudom, mit bír, mit emel, miben fejlesztendő a testem, és ismerem az anatómiát. Ti csak az instás jócsajok fényképeit ismeritek. Pontosan tudom a hibáimat, de nem nyavalygásra szerződtem. Soha nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy engem az olvasó vigasztalgasson.

Amit ezek a bírálók csinálnak, az hatalmi harc. Bassza a csőrüket, hogy én ezzel a formával is megérintek, motiválok embereket. Ők meg unatkoznak.

Minden egészségben, erőben eltöltött percnek, minden hajnali békének és “de jól kihajtottam magam” élménynek örülök, mert az élet véges. Csókoltatok mindenkit.

El kéne menni edzeni.

más is sportol, nem csak te

Hála a jó istennek, egészségére! Ki mondta, hogy nem?

Ha még jól is ír, értelmes elveket képvisel, feliratkozom. Muti!

Én arról írok, hogy élvezem a saját edzéseimet, és annak milyen tanulságai vannak. Nem szabad? Miért zavar ennyire?

Miért mentél neki Steiner Kristófnak is?

Érdekes szóhasználat ez a nekimenés. Egy mondatot írtam róla, annak pedig volt kontextusa.

Idézem:

hisztis állatvédelem, vegánság, műszőrme, vádaskodás

A kiskutyamentés, állatkínzás-hörgést régebben is értetlenül figyeltem. Bár emberi, társadalmi ügyekben, életetek valós konfliktusaiban állnátok ki ekkora mellénnyel! De ti csak a trend védelmében mertek hangoskodni. A netes vegánság gáz. Negédes, ostoba, elfogult és agresszív, lényege mások kirekesztése. Sokkal többet dumáltok, fölényeskedtek erkölcsileg, játsszátok a nagy leleplezőt, mint amennyit valójában cselekedtek egy jobb világért. Steiner Kristóf is ilyen, a nagy felkentséggel, alterkodással, jézussággal.

https://csakazolvassa.hu/2018/07/15/trendek-amelyek-elhuztak-mellettem/

Erre beárult egy engem kitartóan figyelgető, vegán és rosszindulatú anyatárs, aki gimnáziumi jellegű hisztisséggel talált ürügyet a rohamra, hogy ő “megvédi a barátját”, illetve kiszedegetett egy másik utalást ugyanebből a posztból azzal kapcsolatban, hogy a sütögetős-lisztes-elhízott trend, továbbá az Nlc blogversenyének döntése, értékrendje sincs rendben.

Update, 2022: Steiner Kristóf az Onlyfansen végezte.

A másikat is idézem:

A nők végre hallatják a hangjukat – ezzel csábította a Nők Lapja Café versenybe az amúgy mélyen lenézett bloggereket, és csajos laptopot ígért nekik nyereményül. Szavaztattunk, törtük magunkat, ingyen reklámoztuk a hihetetlenül nívótlan médiarészleget. Majd a fődíjat megnyerte egy kenyér- és sütisütős, félig üzleti blog.

, mint ha én a személyt támadtam volna, pedig nem. Az engem aprító Vivienne Agrillo mindkettőnek (Steiner Kristófnak és a pékbogot író Limara) lelkes rajongója, “barátja”, TEHÁT én gonosz vagyok. Azt nem is írtam, hogy a versenykiírás tiltotta az üzleties blogok versenyzését.

Szerinte “bántom” szegény Limarát. Nehogy már ilyet ne lehessen szóvá tenni!

Hogy mi baja velem? Nem nagy rejtély. Ő szúrt ki, amikor a Városmajorban bicikliztem, és kiírta a Facebookra, hogy látott, és nekem mekkora a seggem. Mutatom őt:

Mire is a Nagy Steiner Kristóf megérkezett az én ellentrendi, aprócska oldalamra, és kommentek sorában “nyújtott békejobbot”, feltételezte, hogy én nem tudok eleget a vegánságról (hát dehogynem, mára bőven, de ez benne volt a posztban is), és álbékésen, ám sértetten kezdett riposztozni, azzal a szép szavakba csomagolt agresszióval, amitől külön hányok (ún. passzív), mert szerintem nem profi. Én sem vagyok profi, de nem is működtetek tartalombirodalmat lájkokból élve, influenszerkedve, kuponkódokkal. Szerinte igazságtalan az iróniám – ezen röhögtem. Irónia nem lehet igazságtalan, ez fogalmi képtelenség.

Nem hittem a szememnek: neki miért van erre szüksége? Egy mondatnyi “nekem ez nem jön be” említésre leteszi a babos kuszkuszt, kilép a háztetőkön fotózott instagraméletéből, és személyesen megvédi magát? Engem meg, aki sokkal inkább vagyok magánszemély, és valóban agresszíven kezdtek ki veszélyes elmebetegek, csitítanak, hogy ne vegyem fel…? Életveszélyes fenyegetéseket!

Hogy is ne csiklandozna, ha valaki magát Jézusként jeleníti meg, így is nevezi, és felajánlja, hogy ő kézen fog és segít, miközben ezt senki nem kérte tőle, és ez az elfogadó, világbékés szelíd szavúság ugyanúgy egy ideológia pr-ja és a szakácskönyveladást meg a samponreklámozgatást szolgálja? Aki őt eredetinek, saját lényegűnek tartja, az nem nézi az angolszász netes trendeket. Nagyjából olyan eredeti, mint Stahl Judit Nigellához képest.

Vannak falásrohamaid?

Nincsenek. Többen gyanítják, hogy én titkolok valamit, de én már rég nem eszem összevissza. Elmúlt az érzelmi evés, és ami utána szükségszerűen jött: a tudatosságból eredő szoros evéskontrollálása is elmúlt – és mégis egészséges a menüm, tele finom falatokkal, nem vagyok obszesszív. Az elmúlt öt évem ezzel telt, hogy rendbe raktam, és megfelelő helyére került az evés.

Sokat eszem, 1900-2000 kalória a testösszetételmérés szerint az alapanyagcserém, ezen felül van a bicikli, gyaloglás, sport, házimunka. Másfélszer annyi izomtömegem van, mint egy keményen sportoló, átlagos méretű nőnek, a zsírom meg fele az alsó határnak. Spontán, laza vagyok és maradok, nem görcsös, nyúzott, táblázatokon stresszelő. Majd ha ettől leépülök, meghízok, változtatni fogok. A mostani étkezésemről azért nem írok, mert ez már az út haladó szakasza.

Minden olyan hepi és dizájnos, amiről beszámolsz. Dicsekvésnek hat. Biztos vannak neked is problémáid…

Persze, hogy vannak problémáim. Mindenkinek vannak. De ez blog, az alkotás helye, az érvényes mondatoké. Nem baráti kocsmázás és főleg nem pszichológiai rendelő. Én nem társaságot és nem is a teherletétel lehetőségét keresem a bloggal. Ez nem napló, nem azt írom meg, ami kiömlik. Megvetem a nyavalygást, főleg ha annak révén érzi magát különlegesnek valaki, hogy van valami állapota, krónikus baja, vagy bagatell problémákról ontja a mondatokat, m és közben nem is szellemes. Az épülésemben (volt miből) ott tartok, hogy támogató szerelem, barát és szakember nélkül sem legyint meg a depresszió. Ez hatalmas fejlődés.

Mindenki magát nézegeti itt: ő milyen ehhez a nőhöz képest? Lehetne-e naponta publikáló blogger, akit a közösségi finanszíroz? Lehetne-e izmos kézenvlló? A sport, az edzéseim öröme, a szabad életem és a blog sikere belakadt többeknek – illene a kedvükért panaszkodnom, szerénykednem. De kontentté a nyomorukat csak a végletesen amatőrök teszik: blogon puffogni és együttérzést gejeszteni nem szerencsés. Amiből bejegyzés lesz, annak legyen általános érvénye. Vagy drámaian, tanulságosan írom meg a nehéz történeteimet (ezt főleg régebben csináltam), vagy a világról (jelenségekről) írok elvi módon, esetleg a jó–rossz mesterkélt binaritását mellőzve írok mindenféléről, csakis azért, mert. téma intellektuálisan izgalmas. Ezt tanultam, ez megy jól, ez szólítja meg a csakazolvasókat, nem az, hogy leesett és szétloccsant a tejföl. Nekem a legfőbb boldogságom, hogy töretlenül, szenvedélyesen érdekelnek dolgok. Most a fitnesztéma kevésbé (de alapműveltségként mindent követek, veszem az újságokat is), és megint jobban könyvek, filmek, képzőművészet, színház, egy kis közélet.

Mondok néhányat az aktuális, személyes problémáim, lehangoltságaim közül:

Lassan tarthatatlanná válik a kupi, nem találok dolgokat, örökké mikrotakarítok, mindezt két nagy lakásban – egyedül nem bírható. A gyerekek is csikóként, vadul játszanak egész nap, boldog összevisszaságban élnek. Átjárnak egymáshoz a gyerekek, van kutya is. Megértem, hogy a gyerekeim sem lettek sokkal rendszeretőbbek nálam, én nem tudok rendőrködni. Elromlott a robotporszívó. Jó lenne egy felújítás is, nagyon régi ez a ház.

Mindig jön valami felszólítás, hogy ide menjek, ott egyeztessek adatot, határidő, csekk, igazolást kérni, új számlatömb, ez stressz, de nem sírok.

Rendszeresen nem találom, nem töltöm fel, nem érzékelem a telefonom (butatelefonom van).

Családom sehol, ők se szeretik, hogy kimondtam, mik voltak, mit tettek. De ez az én döntésem, nekem nem megy velük.

Már most félek az ősztől. Dávid még csak elsős volt, de nekem végképp elegem van ebből az alakoskodó, ki-mit-szól, mivel mószerol fajta létezéssel a szülőkkel és tanítókkal.

Elmegy Lőrinc imádott matektanára – ironikus fordulata a sorsnak, hogy épp a Városmajorba, ahol Lőrincet úgy kiközösítettek a magolósok. Ismét egy tanár, aki odamegy hozzá, és nyomatékosan azt mondja: örülök, hogy ismerhettelek. Nagyon okos a fiam, és ami ennél fontosabb: önálló, belülről motivált.

Borzalmas látni, mivé lesz a net. Pont mint a rendszerváltás: ami lehetőségnek, szabadságnak indult, abból mindent beterítő, ragacsos, lehúzó igénytelenség lett. Vannak olvasók, akik arra használnak, hogy rám tolják azt, amit magukban nem bírnak. Folyamatosgyalázkodást, kóstolgatást kapok, és az észérvek, a konszenzusos értékekre hivartkozás sem működik. Sokan gondolják úgy, hogy én ne “támadjak meg” senkit, az agresszió és irigység, rám viszont bármit lehet mondani, hazugul, név nélkül? Nem, nem lehet. Tudom, mihez van jogom. Démonizálnak emberi, egyszerű, ártalmatlan dolgokat, belemagyaráznak minden szart abba, amit irigyelnek (a magyar szaktól és az értelmiségi férjtől a sportig), és játsszák az erkölcsbírót.

jönnek-mennek ezek az olvasóbarátnők az életedben

nem működnek a kapcsolataid

Én nem hiszem, hogy el kéne számolnom bárkinek a privát történeteimmel. Ide a szövegért járjanak, az énem nem közpréda.

Viszont semmi titok nincs.

Természetesnek tartom, hogy ritka az olvasóból lett, tartós barát, ennek ellenére több ilyen barátságom van. A legtöbbeknek, akik a közelembe jönnek, a blog “változtasd meg élted” tartalmai vagy a közös sport, a motiváció terápiát jelent, és ekként időleges, nem is mindig sikeres. Van, akivel ez konfliktus (csalódott, nem azt kapta, nem olyan vagyok, nincs ereje változni, túl sokat képzelt), más csak eltűnik. Aki utál, vajon mit várt? Milyen legyek? Nem kölcsönösen választottuk egymást: ő jött ide.

Az évek alatt rengetegen csillantak fel itt, kerestek bennem valamit, hitték, hogy  a blogon olvasottak segítségével megértettek mindent, és megváltoztatják az életüket. De náluk nem működött, vagy nem voltak elég bátrak. Visszaköltöztek a férjükhöz, visszacsúsztak a manipulációba, mégis inkább náculnak, mondták nekik, hogy én ciki vagyok, mégse érdekli őket az irodalom, hiába vették meg Esterházyt, abbahagyták a ketót, ilyesmi. Az éles igazságkimondás keveseknek való, not for the faunt hearted. Van, aki úgy fogja fel, kígyót melengetett a keblén, nem ezt ígértem. Más sunyin lelopta az ötleteimet, és még ő haragszik. Van, aki kicsit blogolt, kicsit fizetőssé tette, kicsit sportolt,  fotóztatta magát – mégse lett boldog, mert nincs a lényének varázsa, józan iparos, és ezért neheztel. Van, aki magára ismer valamelyik témában, úgy fogja fel, kiadtam őt, vagy sok neki a szembesítés, mert neki is van sara, és addig tartott a barátság, amíg “mi” közös értékek alapján ítélkezhettünk másokon. Van, aki belém szeretett (nő is), ezt nem tudom kezelni. Van, akit csak a sok olvasó, pörgés vonzott, csevegni járt ide, nem igazán érdekelte és soha nem is értette, amit írok. És olyan is van, aki megoldotta azt, amiért idejött, és jól van. Én mindig értelmes, egyenes embereket feltételezek, amikor írok.

Régebbi ismerőseimtől is megkapom, hogy csalódtak bennem. Szerintem természetes, ha másfelé sodor az élet, én nem figyelgetem őket, és nem értem, miért nem zavarja őket ez az aszimmetria. Sokak fejében maradtam meg, akikre nem nagyon emlékszem, a mamami fóruma meg a kötődős események hatalmas üzem volt. Én vagyok a “megosztó, a nehéz, a konfliktusos”, pedig az ő motivációik zavarosak. Biztos nem vagyok könnyű ember, de nem is kepesztek az ő barátságukért, pedig ezt erőltetik, hogy én nem dönthetek. Nekem is ellenszenves vagy kevés, érdektelen ám sokmindenki. Azt mondják, dicsekszem, azt mondják, éles és arrogáns vagyok, hősnőként lépek fel, viszont ezt mindig olyanok teszik szóvá, akik ugyanilyenek, csak emellé mást (teljesítményt, könyvet, izmot) nem tudnak felmutatni…

Volt, aki itt lakott, gyűjtöttünk neki az elszakadásra, aztán őt mégse bántalmazzák, apunál (bántalmazó férj) landolt a pénz, sőt, én lettem az, aki szét akarta verni a házasságát, pénzt követelt tőlem, és nyíltan ostorozott. János halála óta jogdíj- és jogosultságvitáim voltak többekkel, ez kizárólag a pénzről szól, illetve hogy engem, aki egyedül ápoltam őt, és nem is örököltem semmit, aranyásónak tartanak. Tamás öccse sem könnyíti meg az életünket. Persze ő sem volt jelen, amikor a neheze zajlott, csak utána lett aranyfényű főszereplő, élen vonuló temetési menet. Ők kontrollt, hatalmat akarnak, bőszen pletykálnak rólam. Nem csinálnék mást lényegében, ha újra ott állnék ezekben a helyzetekben, apróságokat csak (nem azt az embert hívnám fel), de még keményebb lennék, mert olyan szintű kavarás van, hogy az döbbenet.

A születési családom joggal haragszik. Én egyszerűen nem bírtam már őket, a nem-egyenes kommunikációt, és a sok kibeszéletlen múltbeli alázást, bántást, mellőzést.

Van még egy jelenség: többen szembesülnek keményen azzal, hogy a férjük jól keres, nagyi jön, van kocsi, és mégsem sikerült az önmegvalósítás, vagy nem tudtak lefogyni. Hihetetlenül rosszul kezelik az atipikusságomat, ilyet még nem láttak.

Van a mozgalmi konfliktus: elhatárolódtam a militáns és áldozati feminizmustól, és nagyon nem tetszik, ahogy régi törzsolvasók képviselik, de erről már sokat írtam. A tenderműsortól is kivagyok. Nem lesz sisterhood, ha ártalmas jelenségeket hizlal az összetartás.

Van a Bojár-ügy: feketeseggű lettem és veszélyes. És van még a vegán ellenszenv, amivel már akkor rohamoztak, amikor én csak sportoltam és ketóztam, meg sem említettem a vegánokat.

Ez az igazság, nincs módom elhallgatni. Nekem nincs gondom a körülöttem levő emberekkel, sem a számukkal, sem a kapcsolatunkkal. Aki kavar, azt viszont megvetem és megszakítom vele a kapcsolatot.

Hogy ismerted meg Tamást?

Benne van a nő vagyok, vagy miben. A tanárom volt, és az utolsó kollokvium után bementem hozzá beszélgetni. Már nem voltam a diákja, és semmilyen hatása nem volt a tanulmányaimra akkor már, de csak a diploma után vállaltuk publikusan a kapcsolatot. A vizsgám után (1999 január) történt valami, és márciusban elhívott színházba. Tamás is, János is nagy intellektus, egyetemi oktató és kutató volt, és mindketten extrém okosnak tartottak engem. Minden partneremben elsősorban intellektuális és emberi közelséget kerestem, és ezeket tartották ők is fontosnak bennem.

Pontosan miben halt meg Tamás?

Áttétes, hasi (vastagbél) eredetű rákja volt, kezeletlenül. Soha nem ment orvoshoz, hallani sem akart róla. Addigra a szívét is szétszedte az alkohol. Nagyon sok gyógyszert szedett, töménnyel kombinálva, és sok gyógyszert találtam a holtteste mellett. Egyedül akarta végigcsinálni, és ehhez hatalmas lelkierő kellett, ugyanakkor ez egy önző döntés. Nehéz volt ehhez asszisztálni és ezt tiszteletben tartani, közben meg lavírozni, hogy a fiunkra ne háruljon nem neki való feladat, látvány. Rajtam kívül erre senki nem gondolt. A nehezét egyedül csináltam, akik annyira tevékenyek és ájtatosak lettek szeptember utolsó napjaiban, akkor sehol, SEHOL nem voltak. Meg is döbbentek a távoli ismerősök, valahogy nem látták, hogy a durva folyamatok három éve tartanak, és nagyon diszkréten, elrejtőzve tűnt ő át a… nem tudom, mibe, nem volt ő vallásos igazán.