Három döbbenetem volt tehetségügyben március első felében:

a Pesti Színházban Brecht Baalja a zsenialitás lényegéről és a zseni–társadalom viszonyról szól,

Lőrincről kiderült, hogy nem csak továbbjutott, hanem meg is nyerte a Kazinczy-verseny fővárosi fordulóját, ötvenhat továbbjutó közül,

15-én este megnéztük a Bohemian Rhapsodyt, és abban azt mondja Freddy:

Pontosan az vagyok, amire a sorsom szánt. Nem félek senkitől.

Az vagyok, aminek születtem.

Meg persze amilyen elemien ez a figura járkál, harsog és ripacskodik. Egy pillanat kételyed nincs: ízléstől függetlenül zseni.

Ezért basztatják azok, akik az elemi izzást nem értik, nem érzékelik. Ezen mindig megdöbbenek: nem olvastátok a Tonio Krögert, Az apostolt, az Egy őrült naplóját? A normálisak idegenkednek: a tehetség nem értése, félreértése, dühödt támadása zajlik azok részéről, akik fél- vagy nulla tehetségűek, viszont ahhoz képest nagyon is ambíciózusak. Ez van a lenárcisztikusozás mögött; ezért várják el, hogy aki szikrázó, az még szeretetreméltó és helyeselhető is legyen, és ezért nevezik nagyképűségnek, ha a renitens pontosan tudja, hogy tehetséges (hogyne tudná?), meg feltűnési viszketegségnek azt, ha megmutatja a tehetségét.

Neki miért nem jó az, ami a többinek? Nincs neki élete, szerettei, nem szereti a szüleit, nem süt egy jó túrós buktát? Vajon rend van a konyhájában, felsöpri a teraszt – te jó ég…?

Nekem a blogom nem “próbáljuk meg ezt is, hátha” előnykeresés, nem unalomból fogant, hanem a személyiségem közepének kifejeződése. Nem tudnék írni, nem írnék semmit, ha nem volnék biztos a szavaim erejében. És ezért nem is engedek senkit beleszólni.

A Vígszínház ostobenkó színlap-szövegezője két cs-vel írja, hogy öcs, és szerinte Baal “megsérti a társadalom erkölcseit”. Ez a megfogalmazás felel meg a kiskosztümös-aranykeretes szemüveges közönségnek (amelynek körében Horváth Csaba zseniális rendezése tuti bukás. Nézzétek meg, amíg le nem veszik!).

Nem azt mondom, hogy aki tehetséges, az bármit megtehet, és nem is mentem föl a bármit megtevőket, ítélkezés nélkül írtam meg Michael Jacksonról is, hogy volt, lehetett ott sok sötét dolog.

De értsd meg, olvasóm – és ezt már nem Jacksonra és nem a pedofíliára írom –, hogy a művész, amikor normát szeg, például önző, vagy hűtlen, vagy excentrikus, konfliktusos, hiú, amikor semmi mással nem foglalkozik, akkor nem visszaél, hanem így él. Nem, nem kellemes művésszel élni, mert a művészt, az alkotót a produktuma érdekli elsősorban. S aki sokat lengeti a mutatóujját, annak egyrészt letörik, másrészt felmerül a gyanú, hogy a lengetés annak leplezésére szolgál, hogy ő maga nemhogy nem tehetséges, de nem is erkölcsös, és keres valakit, akit ezért basztathat. Empirikusan, és hogy másképp nézzük?, azt látjuk, hogy a szikrázó tehetségű emberek öntörvényűek erkölcsileg is, vagyis elég sok mindent megtesznek. Nem értelmezhetőek a középszerűségben fogant, józan fogalmakkal, épp ez különbözteti meg őket a többségtől. Nem ők a bázis, a tehetség nem hasznos. Nem általuk nyekereg előre a világ nagy harckocsija, ők a ritka kivétel: ablakrés porából kihajtó gyomvirág. Vagy maga a rükverc, amikor a többség pusztulásba hajt.

Annak a művésznek nem lesz a deviáns tehetségéből és a csúnya húzásaiból botránya, aki ezt a különbözést jobban kezeli, uralni képes (más energiái rovására) vagy leplezi. Ártalomcsökkent, nagy erőfeszítéssel.

Értelmes ember nem helyesel vagy ítél erkölcsileg, hanem megpróbálja megérteni, mi miért történik, és miért nem történhet másképp. Azt a Freddyt, mint ahogy a fiam éleselméjűen megjegyezte, a három másik Queen-tag (a film producerei) fogamazták ilyenné. Bűnbánóvá, kínlódóvá, bocsánatkérővé. A jajdehelyes, mindig becsületes, családcentrikus, decens öltözékű heterók…

A tehetségalapú normasértés egyébként különbözik a Weinstein-féle, patriarchális hatalomalapú normasértéstől, akkor is, ha van átfedés – ez nem teszi azonos lényegűvé a kettőt.

Én elfogult vagyok a tehetséggel, és ezt soha nem is tagadtam.

nem leszek szimpatikus

Nem csodálom, ha egy színész sokat foglalkozik szakállnyírással, ha hiú, ha önimád, ha önmaga a fő témája. Tehetségnek pedig azt nevezem, ami annyira erőteljes, hogy mindenképpen megnyilvánul, kitör, nagy nyomás ellenében is. És ami eredeti, nem másol, csakis magának, a maga lényegéből talál ki mindent. Tehát nem azt, amit az elfogult szülők, hogy valakinek van valamilyen erőssége, és azt tanfolyamokon, magántanárokkal, szülői elvárásra vagy épp unalomból, ambícióból, hogy ő is legyen valaki, vagy mert nincs kedve monoton melóhoz, csiszolgatja. Vagy beleöl tízezer órát. A tehetség természeti erő, kitör, hiába kemény a föld. És ezért nincs is eltékozolt, ki nem élt tehetség. Nem létezik.

ha azt hozza az életben is, amit itt, bajos lehet pl. a gyerekének lenni. Ha tényleg olyan, mint itt, akkor a gyerekei idomítottak, nem pedig neveltek. Azoknak a gyerekeknek nem lehet hibázniuk pl. Vagy, ha nem teljesítenek 100%-on, akkor jön a “nem szeret anya”… Vagy nem tom… Mert láttam, h büszke a fiára, h milyen eredményeket ér el, csak nekem az eredményhirdetésből hiányzott az, h boldog lenne a fia mellette… Merthát lehet matek- meg magyarzseni, ha nem boldog…

Fingja nincs az emberi lélekről, pedig állítólag olvasott lélek lenne. Vhogy az irodalom lelki transzformáló ereje nem érintette meg. Nem mer gyenge lenni. Számomra azok az igazán erős emberek, akik tudják, h mindenkivel együtt gyarlók, és esendőek.

A kibaszott hamis dilemmáitok, a nem is leplezett irigykedő idegenkedésetek…

Az anya, aki nem tudott mire büszke lenni, viszont hatalmas ambíciói kerregtek üresben, ezért azt mószerolja, aki de:

ez a film sarkallhat arra minket, hogy átgondoljuk, a gyerekünk ún. jövőjéért, sikeréért minek tesszük ki őt, magát. És hogy megéri- e. nem mindenkit hálóz be egy pedofil, de terhelhetjük a gyerekünket másképp és máshogyan vakon, jóhiszeműen. Vagy nem is látva, hogy a történet, a gyerek története valójában nem is őt, hanem minket szolgál.

Tehetség, és még a kamaszság elemi ereje. A fiam stabil, tudja, mit akar, nem frusztrált. Csodaszép kamaszkora van, szárnyal, világmegvált, izzik, szabad. Soha nem kellett neki direkten magyarázni. Hiába is magyarázol, a lényed hat, az életed, az attitűdöd, az életed igazsága, nem a szavak (ezt azoknak is mondom, akik a szexuális felvilágosítással akadtak el).

A fiam mindent leszar, ami nem számít, és én viszonylag nem is baszogatom ezért, mert látom, milyen alkat és mire született, és úgyis hiába, akkor meg nem is erőlködöm. Meg azt is látom, hogy az attitűd, az értékrend, a kulturális igényesség prédikálás és direkt akarat nélkül hozza ma már a gyümölcseit. Belülről motiváltan, csinnadratta nélkül csinálja azt, amiben jó, és ami éppen úgy nem tud benne maradni, mint bennem az íráskészségem. És mi ennek a személyünknél és gyarlóságainknál is nagyobb erőnek a birtokában soha nem akarnánk azt a másik életet. Azokat a toporgásokat, kételyeket, azt a jellegtelen életet, a kudarcokat, amelyekből ilyeneket írnak sértett és unatkozó emberek.

Az én fiamat azzal nyomasztották felsős korában, az elit intézményben a kis leendő könyvelők és a roppant nagy formátumú pedagógusok is, hogy utcaseprő lesz belőle, ha így folytatja. És az én fiam bejárási hajlandósága meg normatartása valóban nem kiemelkedő, ma sem. Nem balhés, csak van az életben fontosabb dolga is, például jó filmeket nézni tucatjával, kiállni a Wass Albert-giccs ellen, vagy éjfélig próbálni és világmegváltani. Én ugyanígy voltam ezzel, necces volt az iskolában maradásom tizenegyedikes koromban. Csak aztán hoztam egy olyan versenyeredményt, hogy nem macerált többet senki.

Ezt az alkut köti meg mindenki, aki tehetséges. És amikor a világ vagy a művész megszegi az egyezséget, túlmegy az alkun, akkor vannak a tragédiák.

Az igazán nagy művész szerény, nem a mellét döngeti, mondják nekem dühösen a tucatemberek, és én felszabadultan kiröhögöm őket, ahogy a tévhiteikből, nulla értéssel, tudással, a megértés legcsekélyebb szándéka nélkül tesznek ilyen állításokat. A zseni még biztos veled lesz kedves is, a tetejébe, te barom.

A sok szerény művész, na igen, a minap beszélgettem egy ilyennel, megköszönte, hogy ott voltunk, rettentő kedves volt. Szolgálja a drága közönséget. Akiknek hálás, hiszen nekik játszik, ők tartják el. Mi volnék én is az olvasóim nélkül? Meg kellett tanulnom viselkedni nekem is, és kevésbé bosszankodni a jószándékú értetlenségen, a szerepem félreértésén, a tolakodáson.

Ők azt nem értik, hogy a tehetség, ez az elemi fajta, azt jelenti, hogy az illető mindent, de mindent, a normakövetést, a gázszámlát, a tüchtig háztartást, a szerettei jóllétét, a saját boldogságát is alárendeli a produktumnak, a tehetsége kiélésének. Hogy tehetetlen ellene. Csak ezért éri meg, de ezért bármi megéri. A művész, az alkotó alkatilag, definíció szerint nem boldog; inkább olyan, mint egy szenvedélybeteg. Némi örömmorzsát csakis a képességei megvalósításának pillanatai jelentenek a számára. Tekintsük lelki zavarnak, elmebajnak, nekem mindegy, nem akarok és nem is tudok velük, a józan korholókkal, normálisékkal életet és tudatállapotot cserélni. Le lehet nárcisztikusozni, nyugodtan.

Az alkotó ember nem jó ember, és nem is erkölcsi példakép, ez teljes félreértés. Ha te egy sugárzó, szabad, öntörvényű ember fölött lengeted a kispolgári mutatóujjadat, és ráerőltetnéd a tömeg normáit, akkor én meg hadd vágjak egy grimaszt.

AZ ALBATROSZ 
 Charles Baudelaire
 Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol, 
Albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát, 
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol, 
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

 Alig teszik le a fedélzet padlatára, 
A kéklő lég ura esetleg, bús, beteg, 
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva, 
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg. 

 Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel, 
Még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt, 
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel, 
Másik majmolja a tört szárnyú bicegést. 

 A költő is ilyen, e légi herceg párja, 
Kinek tréfa a nyíl, s a vihar dühe szép, 
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja, 
S megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.