lebbenő ruhák

Annyira megváltozott minden. Valami öt éve nem vettem csipkés cuccot, melltartót. Most jöttem rá. Régen pedig mennyi ilyenem volt!

Vasárnap közönség elé állok, ezért ma ruhát vettem, egyszerűt, de színpadra valót. Ott merült fel, hogy ezt a hátat szabadon hagyó típust milyen melltartóval lehet (mert a rajtam levő sportmelltartóval biztos nem). (Asszem, a ragadós lesz, minden mással béna.)

Az eladó, akinek gömbök helyheztettek a mellkasára, és tetovált szemöldöke volt, meg más, súlyos feljavítottságok, azt mondta, számos megoldás van: nyakba kötős, kombinálható pántos, ruha széléhez ragasztós, csinos hátsó pántú… és akkor felbuzgott bennem: nem, nem.

Miért hordanak a nők melltartót? Emelni, kerekíteni, vagy: ne lobogjon, leszorítani és kordában tartani, mert túl nagy, végül: felnyomni-megnövelni. És: mert megszokták. Nekem egyik se pálya. Semmi push up, csak ne látsszon át a ruhán a mellbimbóm (de ez is csak kulturális hagyomány).

Mindez egy nagyon letisztult – egyszínű, fekete, fehér, szürke, homokszín, bézs és szafarizöld lebernyegruhákról ismert –, magyar dizájnboltban történt, ahová nem véletlenül mentem.

Mondtam is, azon sportszerelésemben, hogy nekem nincs türelmem öltözködni, a részletekhez mármint. De hát miért, de olyan csinos. És annyit számít. Mondom, mert idő, macera, cucc, pénz, tárolás, vigyázás, figyelés, biciklin tönkretevés. Illő, szép cipőnek az én életmódommal úgysincs értelme, a szekrényben állnak. A tiptop tűsarkúsak itt a plázában – nagyon csinosak, elismerem – kétszáz lépést tesznek meg egy nap, a többi autó. (Habár, nagyon kevés az igazi jó kinézet, a többség csak “majdnem”, vagy “alig”. Nagyon igyekszik, önismerete alig, viszont rengeteget költ rá. Miniszoknya vádli nélkül.)

De leginkább a macera. Ó, nem vagyok mártír, dehogy. Inkább elmegyek futni, alszom, olvasok… a többi engem idegesít.

Pedig tetemes melót, szert, pénzt teszek a hajamba, bőrömbe, ruháimba most is.

Hajdan is, és akkor tele voltam szoknyákkal, vékony pamut- meg len-, fodrozódó nyári ruhákkal. Dicsértek mindig miattuk. Marks and Spencer és Benetton. Textilanyagokban meg a hosszú hajamban állt a nőiességem.

Dávid két hónapos, 2010 júniusában. Ez is egy sohamár kép: János meghalt, a gyerekeim többé nem babák, a testem teljesen más, a fertőrákosi cölöpházsor pedig tavaly nyáron a tűz martaléka lett

A múltkor felvettem az egyik ilyen vászonruhát, egy még válallható méretűt (2014 őszén bevetettem a varrás mentén 15-15 centit, még cipzárt is raktak bele oldalt, jó sokat költöttem rá, annyira szerettem), színházban voltam benne, és olyan, de olyan hülyén éreztem magam, nem volt meg az a jó, biztos identitásom, hogy ez vagyok én, ennyi vagyok, ilyen vagyok. Mintha hazudnék.

Próbálom megfejteni, mitől van ez a tiltakozás, hogy én aztán nem variálok, csak felveszem a bevált (és épp tiszta, kéznél levő) cuccot, és irány a dolgom? Honnan jön az idegenségérzet? Ezek a saját ruháim, én választottam, újonnan vettem őket!

Mígellenben egy másik színházi este után, ugyanott egy sima, ám menő márkájú farmerben, ujjatlan pólóban és sportszandálban voltam (és alulöltözöttnek éreztem magam), a buszra vártam, és a nők bálványa színművész, már civilben, odasétált, tett egy kört és szemügyre vett.

Nem érzem önazonosnak magam a lebbenő ruhákban. Ne lebbenjen. Artemisz menőbb, mint Vénusz!

Vénusz pamlagon hever, bent sötét van és áporodottság. Cukrozott rózsaszirmot eszik, intrikál, sértődött. Férfiak javaihoz fér hozzá a bűverejével.

Artemisz erdőn száguld, zörren, halad. Ritkán látható. Nem aggódik, nem féltékeny. Csillog a verítéke. Amit megszerez, tisztán az övé.

Amit szeretek hordani mostanában, azok “korrekt”, semmit nem javító, alakhoz simuló ruhák. Szoknya nemigen. Ma már nem hiszek a tálalásban. Az alapanyag minőségében hiszek. Elhűlök a sok önmacerán, sminkelésen, a bőszen szépítgetett fotókon, ismerőseimén, bloggertársakén is. Mindenki olyan… csiricsáré. Műkörömre, hatalmas fülbevalóra bízza a hasizma helyett. Bele vagyunk kergetve ebbe a költséges üzembe. És a leginkább a “természetes” hatáson, az órákig készülő natúrsminken csodálkozom. Valami helyett van ez a sok trükk és praktika. (Például a hasleszorító bugyi.)

A test olyan, amilyen – ha jól bánok vele, akkor mi okom lenne nem vállalni? Önbecsapás. Nem könnyű, de így nézel ki. Erre jók a valódi, elcsípett, nem pózolós és nem utómunkázott fotók: megismerni magad. Sok szót nem érdemes rá vesztegetni. Tudom, melyik szín áll jól, mikorra mi való, és főleg: mi a kényelmes.

érdekes kísérlet volt, de semmi kedvem még egyszer felvenni egy ilyen ruhát

De a lélekben, az intellektusban, az emberben hiszek. Az őszinteségben.

A múltkor megint felvettem ezt a ruhát. Szintén nem egy bonyolult darab.

Amúgy nem nagyon molesztálnak engem, rövidgatyóban és cuppanós fitnesznaciban sem. De ebben a fehér ruhában kaptam húsz megjegyzést és ötszáz merő bámulást. Tehát a felöltözöttség ténye teszi. Vagy a kilógó testrész?

A most vett ruha teljesen egyszerű, egyszínű, egy kis necclebernyeggel.

Ti hordotok bonyolult, cizellált, nagy munkával készült ruhát? Vagy egyszerűben jártok? Mi ennek az oka? Nincs affinitás, pénz? Lehányja a gyerek? Alkalomra mit veszel fel?

Mi alakította a stílusotokat? Megmutattok ruhával egy-egy konkrét testrészt? Miért pont azt? Mi az, amit eltakartok? Miért?

40 thoughts on “lebbenő ruhák

  1. Már évek óta csak adománybolt meg turkáló van.Mindent szeretek hordani,tróger cuccban is jól érzem magam.Az alakom szerencsés,most két év kihagyás után is(terhesség és kisgyerek) jól szuperál,várja a visszatérést(14 év harcművészet van mögöttem).Anno a mozgás és az önazonosság-önismeret szorgalmazása sokat tisztított a stílusomon,nagyon közönséges dolgokat már nem veszek fel akkor sem ha jól áll,de miniszoknyákat még a kisded mellett is simán hordok.Nem vagyok teljesen elégedett magammal persze,az alakom ssm “tökéletes”(bár szerintem ez nem is abszolút mérce),de megszerettem a testem és így nem jövök zavarba ha öltöztetni kell.

  2. A kényelmes cuccokat. Egyszerűen utálok sok időt meg energiát fektetni az öltözésbe. Szinte egész nap írok a táblára, állok, megyek, ezt ingben meg kisszoknyában nem igazán lehet. Plusz tinédzser fiúkat tanítok – vannak teljesen fiú osztályok is – elég kellemetlen nekik is, ha a tanár izgalmat kelt meg azért nekem is sok plusz kört jelent. Így a miniszoknya eleve kilőve, bár az nekem amúgy sem áll túl jól – széles csípőm van. Ilyenkor nyáron veszek minél lengébb ruhákat, mert megsülök a teremben, amiben sokszor melegebb van, mint odakint.

  3. A ruhák nekem szabadság-szimbólumok, az volt az első lépésem kifelé a régi életemből, amikor megrendeltem az ikonikus Nanushka pulóveremet. Jött hozzá még egy csomó azóta, teljesen lecseréltem a ruhatáramat, a Nanushka stabilan maradt, bár újonnan a mostani felfutásukban nem vásárolok közvetlenül tőlük, viszont van “másodlagos piac”, elképesztő, miket szereztem be azóta.
    Hozzá jött a nonplusz, ehhez a két magyar márkához vagyok hűséges, mást csak kivételes esetben, hogyha valamit nem találok meg náluk, de kell. Másodlagos piacról válogatok elsősorban. Anyai és húgi hatásra a Magenta is, mert van egy közös meguntruha-zsákunk, abba lehet rakni, ha valaki megunt valamit, és néha megtúrjuk. Kb ugyanaz a méret vagyunk mindhárman. Na, és ők szeretik azt a márkát. Az is magyar, bár Olaszországban varratnak, nem itthon.
    Van még a Dorothy & Aby bolt, ez ilyen outlet izé, de a múltkor ott szereztem be álmaim gatyáját. De tényleg. Úgy mentem be a boltba, hogy volt a fejemben egy fazon és egy anyag. És rátaláltam, ott és akkor, és mintha rám öntötték volna.
    A letisztulást nagyon értem. Olyan ruhát szeretek felvenni, ami nem “akart”, vagyis nincs rajta kivagyi díszítés, hanem önmagában mutat. Az anyag, a szín és a szabás beszél, és benne én.
    Jól áll nekem a testhezálló, de nagyon szívesen hordok bő ruhát, felsőket. Szerintem ez trauma-maradvány, el akarok bújni. A múlt vasárnapi miniruhát már csak cicanadrággal fogom felvenni, de fel fogom azért.
    Tudom, milyen fazon áll jól, de van néhány olyan holmim is, amelyekről tudom, hogy nem előnyösek, viszont 1. funkcionálisan nagyon jól működnek, azaz extra kényelmesek, 2. valami más kötődik hozzájuk, ami miatt mindegy, hogy állnak.
    Nagyon elegem van a feszes farmerekből, mert akármilyen anyag, punciban mégiscsak mindegyik szorít egy kicsit. Szóval mostanában nem érdekel, hogy a gatya a seggemre feszüljön mindenáron. Azért hülyén vagy buggyosan persze ne nézzen ki.
    Nem szeretem a melltartót, és egyre többször van, hogy nem érdekel, ha látszik a mellbimbóm, vagy nem is a mellbimbóm, hanem az, hogy VAN mellbimbóm (tehát átüt a formája a ruhán). A mellemmel kapcsolatban érdekes módon múlik a szégyenlősségem. Ez is traumám, hogy a mellbimbóm vicces, nevetséges (kinevettetett plénum előtt, amikor nem bélelt melltartóban voltam). A mellbimbóm létezésének nyilvános felvállalása gyógyulás.
    Kedvenc ruhadarabom a pulóver, ezért igen szeretem az őszt és a telet, mert akkor lubickolhatok bennük.
    Cipő: semmi magas sarok, soha. Egyrészt hosszú és görbe lábaimon hülyén néz ki, másrészt sétálós üzemmódú vagyok, nem lennék életképes magassarkúban. Nem veszek már divatcipőt sem, tehát amit kinézetre terveztek, de a talpának a belsejével már nem törődött a tervező.
    A vádli-ügy, az viszont van, igen. Két éve járok edzeni, és most áprilisban történt meg először, hogy meg tudtam feszíteni külön a vádlimat. Addig SEMMI agy-izom kapcsolat nem volt. Most már nincs az, mint az elején, hogy a legkisebb, legkíméletesebb gyakorlatra is vadul bedurran és lüktetve fáj és hozzá se lehet érni. De hát szóval pipaszár az még mindig. Szerintem nem sokat tudok rajta fejleszteni… de nem adom fel.
    Alkalom: van egy kurvajó málnaszínű, az Az Alkalmi Ruhám. Mindig azt. Egyszer tornacipővel is.
    Holnap sötétkék póló és nagyonrövid gatya. Szandál. Batz! Az is magyar.
    Valahogy megtalálnak a magyar márkák, pedig esküszöm, nem gyúrok erre külön.

  4. Nekem a praktikum, ebben érzem magam a legjobban. Legyen nagyon kényelmes, ne koszolódjon, bírja az tömegközlekedést, bicajozást. Mivel ritkán mosok, minden legyen mindennel kombinálható. Ez nagyban felülírja hogy mi az ami igazán előnyös lenne.
    Farmer, pamut atléta, lenvászon sortok, nagy melegben egy-egy bő lenge pamutnadrág, brickenstock papucs. Alkalomra egy-egy egyszínű, nagyon egyszerű ruha, lapos cipő. Meg van egy fekete-fehér csíkos ingem, mint extra. Hangsulyozottan semmi ami éppen nagyon divatos. És semmi ami lebbenő, nőies, csipke vagy fodor, ez sosem, nem illik hozzám.
    Ékszer semmi. Igazából mindent csicsásnak, erőlködőnek érzek magamon. Tinikoromban megfogadtam hogy sosem leszek erőrködő harmincas, akin minden a legfrissebb divat szerinti, de feszes, frissen vasalt és marhára nem odaillő.
    Bűnös vonzódásom van viszont az ezüst lábbelik és a pink rúzsok iránt, ami azért közelít a fenti rémképhez 🙂

  5. Van egy türkizkék mintás, fodros, különleges kivágású nyári maxiruhám, kb. mindent megtestesít, amitől kényelmetlenül érzem magam egy ruhadarabban – színes, nem letisztult, hosszú, fölösleges izék vannak rajta, édesemtől kaptam ajándékba. Néha felveszem a kedvéért, és nagyon érdekes, mert fotókon látom, hogy tulajdonképpen jól áll, csinos, nem kínos, de mégis legszívesebben letépném és elszaladnék.
    Ami vénségemre egyre inkább változik, az a színek szabadabb használata, rózsaszínt, pirosat, élénk színeket sosem hordtam, most meg alig van fekete, szürke. Soha, de soha nem vettem volna fel semmilyen körülmények között zöldet, pláne élénk, amolyan békazöldet, most meg olyan a téli dzsekim, és imádom.

    • Nem tudom, mi a “borítékolható” férfivélemény.
      Nem tudom, mi a te véleményed, körülbelül sem.
      Mondd el.
      Szerintem van annyi önreflexiód, hogy tudod: “a világ az én szexuális preferenciám körül forog” és az “öltönyben ülök a fotelben, és megmondom, melyik nálam 20 évvel fiatalabb bikinis csaj néz ki jól” póz mélyen szexista és egyenlőtlen.
      Biztos vagyok benne, hogy tudunk jelenségekről vagy egymásról tisztelettel véleményt nyilvánítani.

      • Igen, egyenlőtlen, én itt név és kép nélkül vagyok.
        Tömörítem a mondandómat:
        a “érdekes kísérlet volt, de semmi kedvem még egyszer felvenni egy ilyen ruhát”
        képen a ruha szerintem jól áll, mindennapi viselését engedélyezem, sőt szorgalmazom 🙂

      • Köszi. Én nagyon megcsináltnak látom.
        De hogy mindennapi?
        A legfontosabb az ilyen döntésben, hogy én hogy érzem magam, el akarok-e épp bűvölni valakit, mi az aznapi dolgom. És az nem kedvez a műszálas ruhának, harisnyának, 13 centis tűsaroknak, hiába dekoratív.
        Szóval nemhogy nem mindennapi, hanem soha, írtam is, hogy nem akarok többet ilyet fölvenni. Nem helyeslésre vártam, nem az a kérdés, hogy jól néz-e ki. Hanem hogy mennyire kényelmes, célszerű és hogy önmagamnak érzem-e benne magam (nem).

      • Nőként elmondhatom a véleményem? Gyengébbek kedvéért pontokba szedve?

        Az a rózsaszín összeállítás? Mondjuk ha nekem kellene hordani?

        1) fájna a lábam abban a cipőben
        2) egészségtelen az a cipő
        3) balesetveszélyes az a cipő
        4) nem tudok se sietni se nagyobb súlyt cipelni abban a cipőben
        5) a nejlonharisnya érintése kellemetlen
        6) ugyancsak a harisnya egészségtelen is
        7) a ruha is műszálas – minden amit a nejlonharisnyánál már elmondtam

        Következtetés? Fájdalmas, kényelmetlen, egészségtelen és balesetveszélyes. Egy fényképre légkondival ok, de kösz, inkább nem.

        Senki másik ember (se férfi se nő) semilyen véleménye nem éri meg azt a szenvedést és kényelmetlenséget ami ezzel az öltözettel járna.

        Elég világos voltam?

      • Érdekes, mert nekem nem is tetszik a rózsaszín, a stylist adta rám. Nem egy márkás darab.
        Én a piros ruhában meg a rövidnadrágokban vagyok én.
        Meg ebben.

      • a női test és öltözet mint fétis
        miért nem magukról írnak “férfiként”?
        férfiként = jól kioktatlak, meggusztálgatlak, egy kicsit tompítom, hogy kulturáltnak tűnjek
        nem látnak rá, nem értik, miért gáz

      • Nem értik miért gáz.

        Próbálnám meg én megmondani egy férfinak, hogy ő hogy nézzen ki, gondolom mi lenne.
        Meg hogy mosolyogjon már, meg fogyjon le meg fürödjön (mindennap) meg mosson fogat (meg ruhát is).

      • “férfiként = jól kioktatlak, meggusztálgatlak, egy kicsit tompítom, hogy kulturáltnak tűnjek”
        Életem egy mondatba sűrítve 🙂

        Ellie:
        “Próbálnám meg én megmondani egy férfinak, hogy ő hogy nézzen ki, gondolom mi lenne.”
        Nem tapasztaltam, amit te, szerintem elfogadott az, hogy elmondd egy férfinak, hogy nézzen ki /neked hogy tetszene. A magam nevében beszélhetek, nekem elmondható lenne. Hogy meg tudom-e/meg akarom-e tenni a változtatást, az eldőlne később, de meg nem sértődnék.

      • “elfogadott az, hogy elmondd egy férfinak, hogy nézzen ki /neked hogy tetszene”
        Eszünkbe se jut.
        Esetleg, ha 1. kérdezi, 2. ő a szívbéli partner vagy nagyon közeli hozzátartozó.
        Ha ezek nem állnak fenn, akkor gusztálgatás.

    • Szinte minden, amit nöiesnek tartanak, – hosszú haj szoknya, magassarkú, smink, kényelmetlen és azt szolgálja, hogy minél kiszolgáltatottabb legyen benne a nö. Ezt sokan tagadják, túlzásnak tartják, mert nem gondolják végig. Minden ilyen vélemény, hogy “jobban nézel ki nönek öltözve”, “hordjál gyakrabban nöies ruhákat”, ebbe a szerepbe kényszeriti a nöket. Nem is mulasztanak el a férfiak egyetlen alkalmat se, hogy megjegyezzék, mennyivel szebb-jobb minden, ami hagyományosan nöies, öltözék, viselkedés, mosoly, stb.

      • Kiszolgáltatottabb és védtelenebb, igen. Köszi, ezeket a szavakat kerestem.

      • Erre még sosem gondoltam, nem is veszem észre magamon, hogy a kiszolgáltatottság tetszene. Értem, hogy a magassarkúban, miniszoknyában levés kényelmetlenebb, de nem ettől tetszik. Az egy számmal kisebb cipő, vagy szúrós műszűlas pulóver okozta szenvedés pl nem vonzana 🙂

      • Mert azok nem kulturálisan kódolt fétisek.
        Mosolygunk a tűsarkúban, mert úgy illik.
        Aki szeret valakit, az boldognak akarja látni, és fontos neki, hogy kényelmesen, jól érezze magát.
        Akinek tetszik az, ami másnak kényelmetlen (előbb érzékenyedj, gondolj bele, utána ér a kérdés), az sajnos nőgyűlölő.
        Valamennyi feszességet pedig a férfi is vállal, az ápoltság ugyanis nem mindig vidám, pl. a borotválkozás, ing, nyakkendő sem. Nem csak nézeget…

      • “Erre még sosem gondoltam” nem szokták tudni, az az énképük, hogy ők jó emberek.
        Még a kislányokra gerjedők, kínzásban gyönyörködők sem gondolják, hogy ez durva visszaélés, és másnak szenvedést, traumát okoz.
        Nehéz erre rálátni.

      • a hosszú haj mondjuk önmagában nem tesz kiszolgáltatottabbá, összefogod és kész, történelmileg meg sokszor volt divat férfiak között is (a hosszú szakállal együtt). a hajkiengedés inkább ilyen, a szexualizáltsággal összeköthető ideál,

      • upsz, szóval hogy a hosszú, szép haj (meg szakáll) biológiailag szép, úgy, ahogy az arányos, izmos test meg a szép fog, erre rakódnak rá a kutlturális értelmezések meg szokások, hogy le kell-e vágni vagy sem, vagy hol kinek kell leborotválni a melyik szőrét, mert valamilyen éghajlaton az a bölcsebb dolog. az egy másik kérdés, hogy kiengedve hordani meg minden nap bonyolult frizurát csinálni belőle nem praktikus, és a nem-praktikus nem-aktív állapotot normává tenni egyoldalúan az elnyomás indikátora (hogy a nő egyoldalúan reprezentatív szerepbe kényszerül).

  6. Le már nem hányja, viszont -homokozza és -vizezi a gyerek… szóval főleg játszósban. Viszont rájöttem, hogy szép szoknyá(ka)t szeretnék még. Olyat, ami nem esik le rólam. A hasam szét van esve (torna folyamatban), de ezzel együtt vékonyabb vagyok, mint a szülések előtt, és szeretnék is így vagy mégígyebb maradni. Túrázós nadrágot már sikerült beszerezni a megfelelő méretben. 🙂
    Elég hosszú idő után most vettem kettő darab nemszoptatós melltartót, egy kicsit meg egy nagyon szivacsosat, fura érzés. A merevítős, nagyonszivacsos különösen, bár lehet csak mert eltoltam és mégse töltöm ki a 75B-t.

  7. A sportolástól, főleg a sok futástól nagyon lement a mellem. Fogalmam sincs, hol kaphatnék méretben megfelelő melltartót. Amit most hordok, az nagy rám, pedig a fele szivacs. Bizonyos méret alatt szinte lehetetlen nem push-up fazont találni. A decathlonos sportmelltartómra az van írva, hogy “my first bra”. 😀 A vádlimon és combomon alig jönnek fel a nadrágok, ezért szinte kizárólagosan szoknyákat és ruhákat hordok, főleg rövidet, mert jó látni, hogy ilyen izmos vagyok, ez én vagyok. 🙂

    • én ilyen focenzás topokat hordok most melltartónak, ami nagyon jó anyagú, szép színes, nem tinifazon, még az én viszonylag nagy mellemet is megtartja, viszont elasztikus, tehát olyan kicsit is belerakhatsz, amilyet akarsz. viszont nem fog benne nagyobbnak látszani, csak pici formát ad neki.

  8. Óriási szabadságot jelent, hogy eldönthetem, nem öltözök be többé virágocskának. Nincs, aki lehányja, és jól is állna, de nem, mert nem vagyok rászorulva. Ilyen hasonló megkönnyebbülés volt a hajam rövidre vágása, pedig vastag és hullámos, nem öszül. Olyan ez, mint egy 2. dackorszak, majd lehet, hogy enyhülni fog.

  9. Jé, mennyire idegen tőled a rózsaszín… nekem sincs, soha nem is volt, nem is lesz. Megfigyeltem, hogy vannak évek, mikor folyton kéket hordok, egy időben csak zöldet, bordót és barnát, most meg fehéret és pirosat. Kétévente változik.

    Nekem vannak egy ideje szép melltartóim, de pont most vettem egy sportot, meg hozzá edzőpólókat, az már rögtön egy szándék…
    Egyébként két éve akarok nagyon tetszeni, mert akkor határoztam el, hogy van még pár jó évem, addig lehet párkapcsolatom, aztán lehúzzák a rolót. Ezt már persze nem így gondolom, mert nem a koron múlik, de próbáltam megfelelni. Vettem szexi szandikat, miniszoknyákat ( a lábam sose hagyott cserben, az mindig jó volt), növesztettem a hajam, elővettem a szempillaspirált. De most egy ideje nem akarok mindig tetszeni. Biztos összefügg azzal a biztonsággal, hogy van szerelmem, de pont valamelyik nap mondta, hogy előnytelen a nadrág, ami rajtam van. Én meg csípőből csak annyit válaszoltam: kényelmes, és nem akarok minden időpillanatban nőiesen tetszeni. Erre azt mondta, nem is kell, és tulajdonképp pont úgy öltözöm, ahogy akarok. Ironikusan megköszöntem neki, hogy megengedi, majd felvonultattam a nyári ruhatáram, mondja meg, melyik tetszik, melyik kevésbé. Pont azokat preferálta, amik a kedvenceim, nem pedig a szexi darabokat, úgyhogy szerencséje van.

    De nekem még az is gond, hogy megtaláljam a középutat. Egész nap kamaszok előtt állok, akiknek nem mindegy, milyen ruha van rajtam. Nem lehet kihívó, mert az anyjuk lehetnék, sem pedig lepukkant, mert az lehúzná a mondandóm hitelét. A divat viszont pont nem érdekel. Megpróbálok a saját ízlésemben bízni, egyszerű de nagyszerű darabokat venni, azokat évekig hordani, kombinálgatni.

    Ha lehetne, melltartót egyáltalán nem hordanék. A legnagyobb kibaszás a nőkkel a merevítő, mindig ledobom abban a pillanatban, mikor becsukom magam mögött az ajtót. A csini szandival együtt. Nem tud annyira kényelmes lenni semmilyen cipő, hogy egész napos mászkálás után ne akarnám levenni.

    És ha lehetne választani, nem pedig a pénzem döntené el, hogy öltözködöm, biztos valami magyar tervező ruháit hordanám csakis, valami olyat, ami népit ötvöz hordhatóval, kényelmessel, sok ilyet találtam mostanában.

    • Én azt vettem észtre, hogy a férfiak sem a szeretett, sem a tgeljesen ismeretlen, sem a félismerős nővel kapcsolatban nem tudják levetni a kényszert, hogy kinyilatkoztassanak, hogy mi néz ki jól, mit vegyen fel (ami nekik tetszik, természetesen), és erre nem képesek reflektálni sem. Hogy nem az ő tetszésük szabja meg (hanem a nőé, illetve az általa ismert, ismerős, maga alakította divatfogalomé – miért ne lehetne neki? miért kéne mindennek a másik nemmel kapcsolatosnak lennie?).

    • Én azt vettem észre, hogy a férfiak sem a szeretett, sem a teljesen ismeretlen, sem a félismerős nővel kapcsolatban nem tudják levetni a kényszert, hogy kinyilatkoztassák, hogy mi néz ki jól, mit vegyen fel (ami nekik – szexuálisan – tetszik, természetesen), és erre nem képesek reflektálni sem. Hogy nem minden értük van, és nem az ő tetszésük szabja meg a nő kinézetét (hanem a nőé, illetve az általa ismert, ismerős, maga alakította divatfogalomé – miért ne lehetne neki? miért kéne mindennek a másik nemmel kapcsolatosnak lennie?).

      • Ugyanezt mondtam én is. Hogy nem kell kinyilatkoztatni, de ha neki tetszik valami, dicsérjen nyugodtan, neki lehet, a többieknek meg semmi köze. Vette is az adást, sose mondja azóta, mi nem áll jól, de ha tetszik, felfal a szemével. És ha én mondom, mi áll jól neki, mi nem, azt is szívesen veszi. Azt is mondtam, hogy nem fogok kinézni soha, mit nem fogok felvenni, mit igen, és le is került a téma az asztalról.

        De mikor a kollégámmal találkozom a tanári kávézóban, ő épp reggelizik, ezért én beszélek, mondom, milyen legyen a vizsga, hallgatja, majd mikor lenyeli a falatot, nem a hallottakra reagál, mint várnám, hanem kiböki, hogy CSINOS VAGY. Na, ez a gáz. Nem akarok én megváltoztatni negyvenes férfiakat, mert pontosan tudom, hogy nem lehet, de kíváncsian kérdeztem tőle, hogy esetleg a vizsgával kapcsolatban is van-e megjegyzése. Nem voltam cuki.

      • Értem a történetedet, és jogos. Nem szerencsés, de mégis ez jutott eszembe: eléggé nem bírom, ahogy mindenki szörnyülködik, félig dicsekedve meséli, hogy őt hogy molesztálták, újra meg újra elmondja a sztorit, minél idősebb és minél ritkább az ilyen sztori, annál gyakrabban. Ha emlékeztek a 2013-as blogszületésnapra, ott sikerült tönkretenni és leuralni egy ilyen túl harsány sápítozással az egész estét, miszerint a Dohány utcában beszóltak Angélának, hogy kilátszik a csipkés combfixe, de láthatólag büszke volt rá. Szóval már akkor sem értettem ezt. Én nem szoktam elmesélni az ilyen sztorijaimat. Én nem azért akadok ki a beszólogatáson, mert engem sért vagy traumatizál, hanem mert szexista, és egy szervező figyeljen arra, hogy elejét vegye az ilyesminek.

      • Pearl-nak, csak nem tudok közvetlenül kommentelni: ès mit szólt? ilyesmi egy német (vagy bármilyen ny.-európai) iskolában nem fordulna elö, vagy legalábbis úgy nézne a kollégádra mindenki, hogy rögtön bocsánatot kérne. A kollégád meg valószinüleg nem értette, mi a bajod, hiszen pozitiv dolgot mondott….

      • Ja, hetente vannak ilyenek, de mind más. Nemigen mesélem, de pont aktuális volt. Megpróbálom a helyszínen valahogy értésre adni, hogy nemigen tetszik, az élet pedig megy tovább. A kollégám nem reagált sehogy, utána a témáról beszéltünk.

  10. Nemrég jöttem rá (talán feltaláltam a spanyolviaszt?), hogy fehér ruha alá nem fehér fehérneműt kell hordani, hanem testszínűt. És utálom a fekete harisnyát, szerintem csak temetésre való; esetleg a hajszálvékony fekete, ami csak valami árnyalatot ad. Sokkal jobb és szebb a “brazil” színű majdnem fekete, de valójában sötétbarna harisnya. Sajnos csak egyszer sikerült ilyet vásárolnom, azóta sem találok sehol.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.