a megcsalás édessége

Beszéljük erről is, a titokról, az übertaburól, mert erről nagyon sok mindent lehet. A mégisről: nem kéne, nem hitted volna, se arról az emberről, se magadról, hogy képes vagy ilyet csinálni, ilyen hisztérikus kamaszként várni egyetlen válaszra, találkozóra… istenem, de ritka ez, és mégis, milyen univerzális.

A keresgélés, a béna randi, az nem tudja ezt, az semmi ilyet nem tud.

Kérdezi az új talánom: neked nincsenek szükségleteid? Hát, ööö. Ha már szükséglet, nem ez az egymás felé rohanás, hanem valami optimalizált keresgélés, kvalitások alkuja, akkor inkább szerzetesként élek, és írásba, sportba szublimálom egyébként jelentős szexuális energiáimat.

Én azt állítom, úgy, hogy magam sosem csaltam: semminek nincs ekkora energiája, mint a házastársba, életbe, kötött szerepekbe belefásult ember mégis-felcsillanásának. Annak a mégisnek radioaktív energiája van. Két szomorú, mechanikus ember, felmondják időnként a szólamokat, mert persze ránézésre minden rendben, nem látszanak a lélek repedései. Őrlődnek, tudják, hogy nem kéne. Az életükben már minden kétségbe vonta a csillanást, ragyogás nem is létezik, és akkor mégis felvillan, és annak a döbbenete: ő az, vele lehet, vele olyasmi tud lenni, aminek a létezéséről sem tudtál. Hogy valakinek a szemében igazán, újra jó lehetsz, tiszta. Hogy éhes rád. Hogy nem számít, amit elszúrtál. Hogy nem kell akarni azt, hogy jó legyen. És óvod, őrzöd ezt a gyönyörűséges titkot, amitől nem tudsz a férjed szemébe nézni. Mert persze bántani nem akarsz te senkit.

Ilyeneknek kellene lenniük első kapcsolatainknak, de vannak néhányan, sokan, akiknek nem adatik meg ez a mámor kereső korszakukban, csak jóval később, megállapodott életszakaszukban, a mégisben, kicsit már megkopva, szomorú titokként. És, igen, nagyon szomorú, hogy ez ilyen, így kell lennie, de én itt nem szeretnék előírni, csak leírni, és ezeregy történetből látom: így van, tipikusan van így az a te gyönyörű, egyedi történeted. És én rég nem a becstelen, izgalomba szédülő, bűnbakká tett felet elemzem, nem is az egyedülálló felet, akit méltatlanul vádolnak azzal, hogy direkt levadászta a házasságban élőt, meg hogy rivalizák, ó, dehogy! Hanem azokat a körülményeket, amelyek ennyire robotpilótává, éhessé tesznek, hogy abba így döbben bele valaki, aki kiforgat önmagadból.

És mindez csak a tisztáké. Amit leírtam, azt csak azok élhetik meg, akik bambán, eltökélten voltak hűségesek az üressé vált házasságban is, akik nem hitték volna magukról, nem flörtöltek, nem kerestek, nem vadásztak, nem néztek oldalra, nem udvaroltattak maguknak, ellenben igyekeztek a legjobbat kihozni a családi életből.

Így vall erről az olvasó:

Nyilván, ha valakivel megcsalom a tizennégy éves házasságomat, az nem lesz akárki és hát nem is az… eszement, szikrázó humor, pengeéles válaszok, sokkolóan vicces ötletek, gyönyörű mosoly és ilyen hatalmas az egész férfi, eltörpülök mellette…

…a járásából tudtam, hogy bántalmazott gyerek volt, a mozdulataiból, hogy elhanyagolt lakótelepi… Magamfajta. Azért kerestem beszélgetni, mert úgy éreztem, hogy a magánya jól passzolna az enyémhez. Kicsit messzebb jutottunk.

Olyan egyébként a megcsalás, mintha lenne (mintha lehetne) egy titkos, lehasított kis életdarabom, ami tényleg én lennék, ha. De tudom, hogy olyan ha nincs. Valami ragyog bennem, hajt előre, megfényesíti minden napomat. Boldoggá tesz, ha egy picit nem figyelnék oda, biztos szerelemnek mondanám, tanulságos ez: én se tudok kilépni a szokványos keretekből. Szomorú voltam, amikor az első olyan randira mentem, ahol tudtam, hogy meg fog csókolni, majdnem sírtam az első szexet biztosító alkalom előtt. Odafelé. Minden nap, amikor újra írtam neki, azt kívántam, bárcsak ne tenném. De túl jó ez nekem. Kettesben minden egyszerű: ő van és én vagyok, viccesek, “vadak és jók”, tudom, hogy Ákos nem comme il faut, de ebben fején találta a szöget. Vele akarom megosztani a mindennapi apró-cseprő dolgaimat, meg a fontosakat is, a felét nyilván nem érti, de akkor is…

És hát a szex, az meg olyan, hogy ezért megérte megszületni. Én az vagyok, aki az első percben lemaradt róla, és egész eddig nem tudta, miről is pontosan. Hat, most megtudtam.

Nincsenek rá szavaim és valahol annyira abszurd az egész, hogy ő meg én, a tökéletesen ellentétes pár, ezzel a kis esetlen testünkkel ilyesmit tudunk a dologból kihozni, amit a legszebb szavaiddal írtál, az mind mi vagyunk és még több is… Pontosan úgy nyúl hozzám, ahogy a testemnek a legjobb, nem is tudtam, hogy hogy ezek a valódi vágyaim, igazából még azt se, hogy létezik, amit velem művel…

A vége mindig ugyanaz: egy darabig megy ez így, de valakinek aztán kezd nem jó lenni. Az energiák eleinte jótékonyan kerülnek vissza a családba, de a gyerekeid elől titkolod, őröl a dolog, szakítani akarsz:

…de olyan voltam, mint az az öngyilkos, akik egy levél C-vitaminnal próbálkozik: én se gondoltam komolyan. Nem igazán érdekel hosszú távon semmi, most még most van, most még ölel, most még akar engem és én is őt…

…aztán lesz egy helyzet, egy ürügy, és kezdődik a mindig egyforma rendőrködés, vesszőfuttatás, kierőszakolt bűnbánat, a te intelligensnek hitt hivatalos társad kifordul magából, és ömlik a szájából a nőgyűlölő szar. Lelki kompenzáció, vádló hátizmok, nagy szomorúság, elviselhetetlen fájdalom.

De mégis erre emlékszünk dédnagymama korunkban is.

Hogy ez nem igazi, ne nevezzük szerelemnek, ez csak illúzió? Istenem, mennyi kispolgár van, aki a lényeg helyett a keretekben hisz, akkor is, amikor a házassága kiszáradt folyómeder. Ez a szerelem, pont ez, ilyen, nem más, és ennyit tud, de ezt csak a szerelem tudja. A szerelem méretét, erejét nem az igazolja, hogy aztán bután olyan helyzetbe hozzátok magatokat, hogy összekeverednek a zoknik a szennyesben, apu fizeti a számlákat, meg együtt unatkoztok a gyerekek műsorán (ezt mintha írtam volna valahol, csak ikeásban). Ha jót akarsz, ne is csináld ezt a szerelemmel, ne nyissátok össze kicsiny, szomorú életeiteket, mert onnantól funkció, hasznos berendezkedés eleme lesz a másik, és az már elvárás, és megfoszt az önkéntesség, a spontán felbugyogás pótolhatatlan élményétől. Élvezd, amíg lehet, mert aztán úgyse lehet, nem fogsz kilépni, nem fog kilépni, kár is ezt ilyen játszmává zülleszteni: vége lesz.

És az a furcsa, hogy a szerelem, az, ami tényleg az volt, megtanít arra, hogy méltósággal, erősen viseld a hátralevőt. A letöltendőt.

Meg szeretném jegyezni, hogy e gyönyörűségből nekem inkább a szar jutott: első házasságszerűmben az agyament vádaskodás (művész úr, vallatások), pedig ártatlan voltam. A szerelem idején, tíz évvel később meg a boszorkányüldözés, a rámtolás, az érdeksérelmet szenvedettek bosszúja. De én is elmosolyodom, így is, nem bánom, rezdülök, ha meghallom azt a számot… (Azt az utó-borítékot viszont még mindig nem bontottam ki.)

Ajánlott olvasmány: http://oriblog.blog.hu/2015/12/01/40_vagyok_de_elni_akarok

14 thoughts on “a megcsalás édessége

  1. Én úgydeúgy tudlak szeretni az ilyenekért. Átéltem, csaltam, úgy, hogy előtte soha nem gondoltam, hogy képes lennék rá. Hazudni se nagyon tudok, a szemébe, de még a hátizmaira se nézni. Azóta mi elváltunk, de a szerelem nem, nem is fog, nem is kell. Sokszor próbáltam abbahagyni vele, jött új, szabad, jó, de ha vele, (nevezzem azigazinak? találkozunk, a hatása rám ugyanaz. Ne is kell hozzám érnie. Az egyetlen gáz gyermekeim apja, akinek bár van új társa, még mindig nem tud megbocsátani, minden dologba beleköt. Erősnek kell lennem.

      • Bátor majd akkor leszek, ha el merek menni a blogtalálkozóra. Évek óta olvasok, s csak néha szólalok.
        A régi történet, a nagy szerelem (tegnap számoltam ki, 15 éve ismerkedtünk meg, ebből néhány féléjszakát töltöttünk csak együtt, biztosan nem többet, mint hetven) végig házas volt. De. Immár egyedül él, néhány hete. Kivett egy kis lakást, valahogyan most lett elég a látszatélet, hiszen alig több, mint hatvan éves. Nem miattam tette, de mióta tudom, másként látom a színeket, látom a napot a felhők felett. Kicsit most megszaladt a giccsfaktor, bocs. Ez olyannyira nem várt esemény, egy csomó kényszert megszűntet, s nem hittem volna, hogy képes rá. Már majdnem megszegtem saját szabályaim, s nála aludtam reggelig, de szerencsére másnap suliba kellett vinnem a kölyköket.

  2. Istenem, mindig az AMerikai szépség jelenete jut eszembe, mikor Lester meglátja Angelá-t,és az a szép filmes megoldás, hogy rózsák hullanak hirtelen a szürke kis világába.

  3. Anno ugye én úgy szaladtam bele a dolgokba, hogy “majd találok valami laza kapcsolathoz passzoló faszit, akivel hétvégenként el lehet mászkálni ide-oda, meg dugni, és meglesz a töltekezési lehetőség a hétköznapokra”. Aztán az első randi után kiderült, hogy nagyon nem ez lesz, úgyhogy a második randiról hazajőve az egész családdal közöltem, hogy mi a helyzet. (Nálunk azért az volt a helyzet, hogy exférj már évekkel korábban kiiratkozott a házasságnak azokból a szegmenseiből, ahol kettőnk közötti bármilyen kapcsolatról volt szó, úgyhogy gyereknevelés-zoknimosás tengelyen mozogtunk, ezért ő is érezte, hogy nincs joga megsértődni.)
    Néha belegondolok, hogy mi lett volna, ha nem vállalom a nehézségeket (távkapcsolat, mit szólnak a gyerekek/anyós/szomszéd, “de hát ez egy áldott jó ember, nem iszik, nem ver, hazaadja a pénzt, ennyi idősen már mások se dugnak meg sétálnak kézenfogva” stb. Valószínűleg már nem élnék.

  4. Engem az lep meg, hogy évek múlva is mennyire tudok vágyakozni a férjem után. Nemrég találtunk vissza egymáshoz fél év után. Nekem ő az ősrobbanás-szerelem, de vannak időszakok, amikor elfásulunk és olyankor megtalálok mást is. Keresni nem keresek, jön az, ha itt az ideje. Férj tud róla, keserű is miatta, mert ő hiszi és gyakorolja a hűséget. Sokszor mondtam már neki, hogy engem nem zavarna ha ő is kitekintene, de eddig nem tette. Nekem abszurd az az elképzelés, hogy a szexualitásomat bárkire lekorlátozzam, hogy egy embernek legyek csak elérhető. Szerelmes az nem leszek sosem, szívdobogás meg sodródás az van és csodás.

  5. Én még senkit, de velem már igen.
    Volt egy kis szigetem az időben. Amikor vele voltam, azok a percek vagy órák nem tartoztak sehová máshová. Időtlenségnek éltem meg, teljesen felette állt a hétköznapi életemnek.
    Abban a kettős gondolatrendszerben éltem, hogy “ez milyen különleges, egyszeri és megismételhetetlen csoda” és “milyen tipikus, és milyen könnyen lealacsonyítható, ha máshonnan nézem”.
    Miután vége lett, még évekig tartott. Közös megegyezéssel lett vége. Bennem zajlott tovább. Nagyon sok idő volt a leválás. Néha még beszéltünk. Aztán csak születésnapon. És végül akkor sem. Akkor pedig rájöttem, ezt végig én csináltam, mármint a hosszú lezárást, ő csak hagyta. Talán jó volt velem, talán egy picit hízelgett neki, azért nem volt elutasító. Végül én nem hívtam többé. Pedig egyszer még el akartam neki mondani személyesen, hogy most már tényleg vége, bennem is, de aztán már erre sem került sor. Ez ilyen kapcsolat volt, hogy lehetett lassan, önreflexíven leválni, és ebben is együtt lenni, és ezt elmondhattam volna.
    Azt mondtam róla évekig: megmentette az életem. És így volt, csak akkor még mindig benne voltunk a megmentésben. Most már egyértelműen visszanézek rá, és távolodok tőle időben. Most már kívülről és felülről nézem.
    De nem gondolok ma sem mást. Nagyon szerettem. Nagyon szeretett. Annyit kaptam tőle, ami egy életre is elég akár. Egy belső tartalék.
    Gondolni fogok rá dédnagymama koromban is. Főleg rá.
    Egy kicsit meg is nehezíti a dolgom. Mert azóta azt várom, hogy egy párkapcsolat ilyen legyen nekem: pihenés, kiszakadás, öröm, időtlenség. Nehéz lesz így olyan társat találni, akivel együtt lehet élni. Magasra tette a lécet érzékenységben, odafigyelésben, velem levésben. Érzelmileg, szexuálisan egyaránt.
    Néha szembe jön az utcán a karaktere, és szomorkás, beletörődő mosollyal nyugtázom: milyen tipikus. Az én egyetlen, gyönyörű szerelmem, csak így szembe jön az utcán, számtalan példányban.
    De, talán, alapot is teremtett valaminek. Még nem tudom, ezt mostanában formálódik bennem. Még figyelem, ambivalens. Valami olyasmi, hogy: ilyen szerelem tényleg nem lesz több. És az ilyen szerelem nem marad meg együttélésben. És ha én szeretnék még valakivel együtt élni (szeretnék), akkor képes leszek sokkal-sokkal lejjebb adni az ezzel kapcsolatos igényeimet. Lehet, hogy végül megmaradok egy olyan kapcsolatban, ahol igazán, minimálisan számíthatok érzelmi támaszra. Megoldom magam. Mint régen az asszonyok egymás között, amikor férfitól még nem vártak érzelmi intelligenciát. Majd ügyesen, praktikusan, logisztikusan együtt működünk. Majd betöltöm azt a szerepet, hogy “hazavár”, és “van kiért”, és “orvost hív, ha rosszul leszek”, és “ketten gazdaságosabb”. Csak azt nem tudom, el lehet-e viselni, amikor öregkorára meglátszik valakin, meddig jutott a felnövésben: dacos óvodás.
    De lehet, hogy mégis inkább egyedül maradok, és sok-sok év múlva már nem fogom azt gondolni, hogy megmentett, hanem hogy elrontotta az életem, mert utána senki nem volt képes többé megütni azt a színvonalat. Néha már gondolom…

    • Fantasztikus ám, ahogy üldöznétek, mert irigyelitek két ember összecsillanását, és jöttök ezekkel a fűrészporos boszorkányüldöző önfelmentő elméletekkel. Ahogy gyűlölködni kezdesz, és a nőkre hegyezed ki a megcsalás témát, miközben én itt szerelemről írtam, annak NEM LEHET ellenállni, hiába szépkedvesjó a már unott házastárs. És azért a férfiaknak sokkal kevesebb aggályuk van a csak szex típusú, érzelemmentes megcsalással kapcsolatban. Én nem tudom, mit vár ráadásul az, aki nem is szépkedvesjó, folyamatosan elégedetlen a partnerével, szidja, csak a baja van vele, de követeli, mint egy ovis, hogy csak az övé legyen, nehogy legyen mással öröme. Micsoda naivitás, így börtönnek tekinteni a házasságot, “felrúgásről” meg “árulásról” beszélni? Hol szeretet ez? Ez az a házasság, amibe ma már egyre többen nem mennek bele, nem akarják, ebben nekik nincs semmi jó. Ez egymás használata, összeláncolás, és pár év után aligha lesz bármi izgalom érzelmileg, érzékileg. És akkor mindez egy gammával vagy omegával… brrr.

  6. Az utóbbi időben többször éreztem, hogy hozzászólnék blogbejegyzésekhez, pedig évek óta nem kommenteltem. Érintett, megcsalt férjként, aki azóta elismeri azt, hogy a szenvedély milyen csillogást és ragyogást jelenthet a házasság szürkeségéhez képest, kérdezem, miért kell ezt megcsalással fűszerezni? Miért nincs előtte kalap-kabát, vagyonelosztás, közlése annak, hogy zoknikeveredésre és baletten unatkozásra nem kellesz, keresek mást, mert majd csak eljön a csillogás… miért árulással kell csinálni? Miért úgy, hogy közben otthon azt mosolyogjuk, hogy minden rendben van? Miért nem őszintén? Miért nem egyszer kimondva a kapcsolatot illetően a nagy igazságot, és aztán lépni a szenvedély felé? És ha így csináljuk, ez miért pozitív? És mennyire nem jogos, hogy a másik árulásnak érezze? Mennyire nem jogos, hogy ne tudjon megbocsátani, főleg, ha – pont az ezen a blogon említett megbocsátási feltételeknek nem tett eleget a sértő fél: nem ismeri el a másik fájdalmát, nem tesz elégtételszerű gesztust, sem ígéretet, hogy hasonló fájdalmat nem akar okozni, és nem fogadja el, hogy mostantól a másiknak joga eldönteni, hogy mennyi marad meg a kapcsolatból? Nem vonom kétségbe senkinek a jogát szenvedélyhez és boldogsághoz, de miért nem lehet kevesebb “collateral damage”-dzsel csinálni?

    • “Miért…?” Mert akkor is úgy reagálnál, ahogy becsapott férjként, és akkor más bajod lenne.

      Mert te eleinte nem és nem akartál elválni, hanem meg akartad menteni a házasságot. Hatalmi játék lett belőle. És az erőltetés rettentő taszító.

      Mert ők nem akarnak bántani, másrészt nem is nagyon gondolnak rád, és ez nem is várható el.

      Az ember megutálja azt, akinek le van kötelezve, akivel szemben bűntudata van. De hát olvastad a Bovarynét annak idején velünk.

      Ti sem csináljátok másképp, amikor ti csináljátok. Az enyém megmondta egyenesen, pár hét után, hát, úgy lett visszaerőszakolva, hogy azóta attól koldul.

      Az őszinteséget bünteti a világ, nem tűnt fel?

    • Csineva, a fájdalom érthető.
      De pl. esetemben tök mindegy volt, hogy őszintén elmondtam, elmegyek, mert nem működik a házasság, megvolt a vagyonmegosztás, válás, költözés. És nem egy másik miatt , nem volt senki. 4 év telt el, most van szerelmem, és a volt férjem újra zaklat, mocskol a gyerekeknek, próbál megfélemlíteni. Mert szerinte hűséggel tartozom neki, neki, akinek nem számítottam hosszú évekig, csak funkció voltam. Bosszút lát mindenben, mintha ő lenne a cselekedeteim kiindulópontja,hiszen ha bosszulnék, akkor mégiscsak fontos lenne nekem valami torz módon.
      Nem miatta csináltam a válást őszintén és egyértelműen,tehát nem jár érte vállveregetés vagy megértés,nekem volt fontos, hogy így legyen.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s