egyeztet

Hogy én ebben milyen szar vagyok.

Mint egy gyerek, aki fél, hogy leszidják, mert persze elfelejtett valamit, vagy (inkább) nem volt kedve hozzá. Mint egy kamasz, aki híres színész asztalához lépne, de nem akarja zavarni. Jaj, minek hívogassam, van elég dolga. Mint Pató Pál úr… és mint valami ifjonti sasmadár, mert én szabad vagyok!

De a sasmadárnak folyton rossz a lelkiismerete.

Mostanra látom, hogy aki sikeres, eredményes, akinek jól haladnak a kevésbé mámoros, nem annyira szenvedéllyel űzött dolgai is, azok velem ellentétben

képesek felemelni a telefont, e-mailt írni, nem sajnálják erre az energiát, és nem félnek, hogy zavarják a másikat

kéopesek információt kérni és adni

lényeglátóak, megtervezik a dolgokat

újratervezni is tudnak

nem esnek kétségbe attól, ha ki kell dobni valamit, ha van veszteség, ha újra kell kezdeniük

nem fontosabb nekik, hogy szelektíven legyen kidobva annál, hogy ki legyen dobva (!)

kérdezni és kérni is tudnak, nem szégyen az

szoktak egyes információkat újra megírni, visszakérdezni, hogy akkor 6-ra jön a szerelő, biztos? és a száma akkor ez? — vagyis redundánsnak lenni, amire én oly gőgösen mondom általában, hogy értelmes embernek elég egyszer…

megnézik néha a listáikat

az van, amit mondanak, ha nem, szólnak (én meg inkább őrülten tekerek, mint hogy megálljak, levegyem a hátizsákomat és felhívjam, hogy kések)

nem halogatnak mindent a végtelenségig

megfogják a dolgok végét

— mindezek következtében kevés a félreértés, a bizonytalanság velük, túlesnek a nemszeretem dolgokon, elmélyednek bennük, és akkor kiderül, hogy mégis “szinte szeretem” dolog az, szóval lehet benne örömet találni, meg hát főleg az eredményben.

És mindezek következtében nem kell magyarázkodniuk, élhető az életük, csillognak az ablaküvegeik, teljes málnaleérés előtt megvannak a befőzéssel, be van fizetve a nyugdíjpénztár, és meg van látogatva a nagynéni…

Tök élmény ilyen emberek közelében létezni, dolgozni, Anita (és Mikael)…

(Újítjuk fel a kislakást épp.)

55 thoughts on “egyeztet

  1. Jól esik, hogy azt írod, tök jó, ha valaki ilyen. Magamra veszem. Néha azt gondolom, az milyen kispolgári, hogy sose kések a számlákkal, de még sose volt erőm kipróbálni, hogy mi történik, ha nem.

  2. én az vagyok, amit írsz (jobbára), viszont tök jó, hogy leírtad, hogy milyen az belül, aki meg nem ilyen, mert ezáltal érthetőbbé és elfogadhatóbbá válik, nem pedig azt hiszem, hogy (pl.) “le vagyok szarva”, ha valaki késik és nem szól róla. (persze tudom, hogy sokféleképpen van a másképp ebben is)

    • Van, aki leszarja, van, aki bűntudatos, és magának is magyarázza, hogy de csak pár perc (és az húsz)… Én utálok késni, nagyon szorongok, és ezt csökkentendő vetek be mindenféle megsemmisülés elleni, énvédő technikákat. és én is azt szeretem, ha jó a lelkiismeretem, és én is azt utálom, ha csúnyán néznek és igazuk van, jaj, ne bántsatok… Szoktam igénybe venni, megváratni a világot, és mindig ugyanazért:
      Ja, meg mert készpénzzel rosszul tervezek…

      Egy kicsit izé ez most, mindig mindenki beenged besoroláskor, mindig tíz dekával többet kapok, mindig előnyökhöz jutok, ennek szinte ijesztő a mértéke. Nem az van, hogy a férfiak hagyják, hogy visszaéljek nőségemmel, és nem is az, hogy elvárom, hanem önként, boldogan és tényleg nem molesztálóan lettek irtó kedvesek, figyelmesek. Voltak nekem sugárzó korszakaim, de ez megdöbbentő élmény. A tekintetek is, a kedves köszönések. Feministaként szégyellem magam, kifele meg édesen mosolygok, és átélem, hogy hát igen, ez vagyok én…

  3. Velem ellentétben
    -képesek lemenni az emeletről egy tekercs vécépapírért, nem a gurigát próbálják meg papírként használni
    -ott maradnak a leves mellett, míg az felforr, nem reménykednek, hogy ez egyszer nem fut ki, míg “ránéznek a fészbukra”
    -elég hosszú fogselymet tekernek le, nem húsz centis darabbal kínlódnak a spórolás miatt

  4. Nahát, ezzel most megleptél. Amilyen határozottság van minden írásodban, meg úgy egyébként is az egész lényedből sugárzik nekem, abból ezt nem képeztem volna le. Anyukám ilyen, ő hetekig nem hív fel embereket nehogy rosszkor hívja. Közben meg nem haladnak a dolgok. Még ha neki szolgáltatna az illető, akkor is.

    • Jaj, hát a mélyén egy szeretetre vágyó, megszeppent gyermek van, aki titkon einstandolja a gyerek gurulős zsíráfját.

      Azt az énemet nagyon kevesen látják, mert bloggerként, állandó véleményezés, félreértelmezés, basztatás közepette csak kőkeményen lehet talpon (és önmagamnak) maradni.

      Csak most kezdtük kipakolni a kérót. Nem szoktam én ilyen emberekkel találkozni… azért írtam ezt meg. Írni tudok, ott vagyok nyeregben, de az áradós, időtlen, lételem.

      Nemtom, írtam-e (fáradt vagyok elolvasni, mert akkor hibát találok, szerkesztgetem, és ma van a házassági évfordulóm, ma más van), de minden ígéretemet azért szegem meg, mindent azért égetek oda, mert nem bírom abbahagyni az írást vagy a sportot.

      Eksön miatt például sose volt ilyesmi… (de randi miatt igen).

      Utálok elindulni, ha valahol vagyok, és jó valakivel beszélni, nem megy, szeretem azt a helyzetet, nincs olyankor idő.

      És utálok itthonról elindulni, az egy paródia, ahogy járkálok, és kérem, hogy hagyjanak, ne álljanak az utamba. És szedem össze, ami kell, meg azt is, ami nem kell: oviba összegyűjtött gesztenyét bevinni, legendás bőrdzsekim zsebébe kedvenc szájfény, töltőtoll és -patron (kézzel írok újaban, el nem küldött levelek Valakinek), mosogatószer utántölt (ez minek??? volt, hogy ilyesmit betettem a hátizsákba), bankkártya és Flex bérlet előkeres, protein bekever (vaníliával, kakaóporral), inkább másik táskával megyek, a színharmónia végett, átpakol, ja, szaunalepedő is, fotót is kértek az oviba a szülinapos falra… és akkor már átállítom a cicás naptárat, elseje lett… jaj, fogmosás!

      És egyszerre több mindent elkezdek és hagyok félbe, multitasking van, de tök spontán, felcsillanós: jé, megvarrom a zsíráfos bugyim is, ez egy üveggolyó, Dávidnak zsebbe, mindjárt indulok az oviba, közben vécét pucolok és karfiolt párolok. Iszonyú kaotikus, egyébként nagyon hatékony, és ezt szeretem, csak fárasztó.

      • És tényleg ilyen vagy! 😀 😀 de ez olyan nagyon kedves kis dolog, ez olyan sugárzó. Nekem ez most feladat, feladat, amíg nem tudom kicsit lassabbra fogni, amíg el nem érem a zéró pontot, üres lakást. Onnantól móka 😀 Meg azt várom, h a végén lakásavató :D…csak ne lenne ilyen kevés idônk, már csak 8 hét itt :/…ez hajt nagyon…

  5. Nahát !
    Megvirradt, aztán lassan a horizont fölé emelkedett a hajnali fény, majd lassacskán kivilágosodott odalennt a sötétség. Felszállott a pára, aztán megvilágosodott és termékeny virágába borult ! Az éjszaka elmúlt, talán sosem volt.
    Jaj de jó, nagyon jó !
    Gyóó !

  6. Hű, én ha magamnak kell, akkor inkább várok addig, míg a másik félnek biztos nagyon alkalmas, tehát egészen míg az örök világosság fényeskedik nekünk. De most léptettem ki egy háztömböt a lakásszövetkezetből, hogy társasház legyen, mert az mindenkinek jó, ilyenkor nincs tétovázás, börtönnel fenyegetem az illetékes köztisztviselőt.

        • Értem. Az a bajom az ilyesmivel, hogy a közszféra bármely tagját börtönnel fenyegetni manapság bevett ügyfélgyakorlatnak számít. Ez a nagypolitikából szállt le a mindennapok szintjére. Mintha ezzel bármit el lehetne érni. A javaslatom ilyenkor a következő: ha bármilyen törvénytelenséget lát, sétáljon be az ügyészségre, és tegyen eleget a törvény által előírt kötelezettségének. Vagy ne mondjon ilyeneket, különösen ne nyilvánosan, mert annak is van ám jogi következménye. Polgári, ami sokba is kerülhet. Egyébként itt valóban önkormányzati dolgozóról van szó?

        • Természetesen nem vitatatom, hogy az a helyzet amit írsz, főleg, hogy semmit nem tudok róla. 🙂 Csak arra akartam rávilágítani, hogy ez a közbeszéd része, 99%-ban túlzó és nagyon rossz irányba visz.

          • Köszi! Az én közbeszédemnek eddig nem volt része, sosem találkoztam még ilyen helyzettel, nem önkormányzati dolgozó, hanem földhivatali, és tegnap megtörtént az ügyészségi bejelentés. Nem én voltam, egy napon múlt, hogy nem az én karmámat terheli.

  7. Egy poszt nekem, de magamtól eddig nem jöttem rá, hogy talán ez lenne a probléma. Pedig nagyon, jaj, főleg a szelektíves, és most leírhatnám újra az összes mondatot.
    A blogírónak szerintem már fél éve halogatom az ímélt, egy jelszót szerettem volna elkérni, de a bejegyzés azóta már nem is jelszavas, ez már abszurd, és én még mindig nem írtam. Pedig annyira szorongó tipus vagyok, nem értem, hogy akkor mégis a rengeteg kattogás ellenére (mielőtt megtörténne bármi, én már az összes negatív verziót előre, fejben végigszenvedem) miért vagyok lehetetlenül szétszórt. Van amikor addig fokozódik a szorongás, hogy már csak a szabadság marad (ezt nem tudom megfogalmazni)

    • De azok a bejegyzések amikor a szorongás csökkenéséről írsz Éva, és hogy a kajához is lehet köze, nagyon érdekesek. Én néha úgy érzem, van bennem egy termosztát, ami valami erthetetlen algoritmus szerint kapcsolgat fel-le, de ügyel, hogy sose menjen le nullára a szorongás.

      • Azért nincs szinte szorongás, mert megtehetem, hogy lekerüljem a szorongást okozó helyzeteket. Pl. azt mondom, asszem, ott leszek 11-kor a Flexben, gyere előbb vagy később, nem tudom pontosan, megtaláljuk előbb, én szívesen várok, edzek vagy laptopozok ott. Vagy hogy nincsenek olyan hatalmi helyzetű emberek, engem függésben tartók az életemben, akiktől ciki volna elkésni, avgy illene nagyon jól szervezni. Előre szólok, hogy nagyon igyekszem, de hektikus vagyok, kiégtem az időpontok számon tartásában a fél év onkológia-waldorfbarohanás alatt. Ugyanez van a különóra-befizetéssel.

        És hát nem véletlen, hogy nagy erőkkel akartam ilyen életet. Hogy alig legyen para.

  8. 🙂 De jó így olvasni, a te szemedben látni, hogysmint 🙂
    Annyian mondják, hogy káosz vagyok, meg annyi a kellene, hogy letelepedni kellene fôleg, annyian tudják, de egészen pontosan is, hogyan kéne már élnem. Csak mikor kérdezek, a válasz nem világos. Mondjuk rohadtul nem érkel már.
    Több mint tíz éve élek kb 2 max. 3 hátizsákból, két éve gyerekkel, azóta két országban összesen hat albérlet, vagy hét?…az 14 ki-be költözés, nincs saját autó. Már csukott szemmel is bepakolok, rendezek, felújítok. Kialakítottam magamnak egy rutint, a minimál rutinját, hogy hatékony legyen, és gyors.
    Négy országban kb 6 helyen ôrzik még mindig dolgaimat, dobozokban, falakon, egyszer majd utána megyek mindennek, de nem is fontos már. Kialakult a rutin, mint másnál, hogy elölrôl hátrafele körkörösen sikálja a nagyörlôket. Sokszor visítok, meg még többször álmodozom, hogy pl úgy rémlik, a fia varázsló, akkor majd hátha megoldja ezt az egész káoszt az egész lakásban 🙂
    Turkuból egy szakadó havas decemberi este úgy költöztünk el egy bérautóval 400 km-re odébb, hogy a ház, ahova, azt sosem láttuk elôtte, csak azt tudtuk, hogy 40 éve nem lakták. Ott már nem is fért 3 hátizsákba pedig, bútorok, fél Ikea (szerelmi felindulásból berendezett lakás). Szóval úgy költöztünk, hogy utolsó erônket tettük bele éjfélkor, és hordtuk a mindenfélét a furgonba, amit pontos logisztikával a férjem megrakodott, a 4,5 hónapos béjbi a hátomon csüngött, már aludt. És nem fért be, és akkor elszakadt a cérna. Papucsban, hóban, ház elôtt, éjjel, gyerekkel hátamon egy köteg A4-es papírt markoltam, hogy ezt, ez még csak befér! De nem fért be. Akkor más senkit nem is lehetett hívni, hogy kell-e, délután még lehetett, hogy a nagy ágyat vigyék el, ingyen, csak el, mert az sem fér be majd, de a papír maradt. Én, akinek a papír arany, beletettem az egeszet a konténerbe. Na, ez kb azóta kísért. Aki egy pici fecnit is elrak, hogy majd írok én még arra vmit, vagy a gyerek rajzol, vagy bármi. De másnap és sok 100 km-re onnan indult a repülô Pestre, nem lehetett okosabbnak lenni.
    Hogy csinálja az, akinek van otthona? Akinek olyan igazi állandó? Egy kicsit, és egyre gyakrabban szeretnék én is egy helyet, ahova leteszem a dolgaim, és magam is bármikor, és azt is, hogy ott dolgom legyen. De mindig jön más, és hogy fel év múlva mi jön, és az hol jön, azt nem tudom.
    De attól félek, hogy akkor nem lennék szabad. Nincs megtakarítás. Ha innen indul az ember, akkor vagy örökli, vagy megkoplalja (ez a mondat nagyon ismerôs nekem suliból, örökli vagy megkoplalja, hm), vagy kölcsön, de az röghöz köti. Ahhoz nagyon kell tudni, hogy az az a rög, amit akarni fogok holnap reggel is.

    Új lakás nagyon jó, beköltözni is jó, kiköltözni is jó és megint el, az is jó. Szeretek így élni. Szeretem, hogy a pénzt olyanra váltjuk, ami van, ami most van, vagy ami történik. A magánnyugdíj pénzárt már meg akartam nézni, mit jelent, de még nem 😀 Nem tudom bánni a munkát és a más egyebet, amit beleteszek egy lakásba és nem tud érdekelni, ha 6 hónap múlva, már nem érdekel:) Ha most nagyon akarom. A lekvárokat is azért csinálják, hogy megegyék. Szomorúság, a 20 üveg megromlott lekvár a kövön, ez jutott eszembe Százhalombattánál, hazafele jövet.
    Lekvár az vmi nagyon olyan, ami tuti, az nekem már sok lenne 😀 Azt késôbbre teszi az ember, hogy kesôbb is ott lesz, a lekvár is, meg maga is. Halmozni sem akarok, se most, se majd évek múlva, ha lesz egy álladóbb helyem. Mi az, ami végül lom lesz?
    Sosem laktam új építésû helyen. Van mindig vmi, vmi jel mindig van, kád mögé becsúszott mûanyag kacsa, tükör a hálószoba falán, dolgok, amibôl sejtek, hogy ki volt, kik. És van, mikor nem kell sejteni, mert ott az egész élet 😀 Szomorú benne, hogy a néni gondosan becsomagolta papírba a szappant, szögeket forma szerint, ruhákat élére, és jövök én, 40 év múlva és kiseprem, aki se utódja, se boldog ôse, se ismerôse. Eltett gonddal, jó szándékkel mindent. Miért? Nem tudom, de nem ezért, nem azért, hogy én narancssárga zsákokba seperjem, törik az üveg, szakad a cérna.
    Nyáron egy ilyen 50 éves tapétát húztunk le, na, az éppen nem volt szomorú, de ott volt benne a bácsi is. Végül is pedig jó volt, hogy már nem volt.
    Tegnap lementem anyánál a pincébe, megtaláltam az ötévesen készített rajzom, oda is van rá írva gyöngybetûkkel, a nagy októberi szocialista forradalom. Minden ott van, dobozokban, édesapám szépen, gondosan eletett mindent. Aztán majd jön vki egyszer, ki sem nyitja, meg sem áll felette egy fél pillanatra, ez mind szemét. Kuka.

    Van ez az állandóan helyváltoztató életem, rengeteg energia, ha kell, nem alszom, nem eszem, de ha be akarom fejezni, befejezem. És van benne ez a pontosság, vagyis dehogy. A pontosság az, ahogy Mikael csiálja, a pontosságban benne van a nyugalom, a plusz, mínusz 10 perc, az a magabiztosság, ahogy tudja, odaér, nem késik, és nincs tragédia, ez nekem néha kicsit fölényes is, olyan nagyon magabiztos :). Én megszakadok inkább, de ne késsek, vagyis ha lehet, legyek elôbb ott, legyek én az elsô 😀
    Az elsô utunk most Pestre visszatérve a 105-ösön volt, tömeg, gyerek, sok csomag, reggel, szorít minden oldalról, a lábszáramhoz tapad vmi hideg, nedves, nem számít, ez nekem oké, ezt tudom élvezni is, de mikor a hídon nem haladunk, csak piszmog a busz, akkor nem tudok nem leszállni. Pedig most nem lehetett. Mindig elhiszem, hogy gyalog gyorsabb vagyok, de egyébként sokszor valóban az vagyok 😀 Ha 10 perc van a buszig, kiszámolom, hogy hány megállót tudok legyalogolni addig, de nem várok. Pláne nem gyerekkel. Reggel is a Délibôl gyalog mentünk a 4 csomaggal, mert a busz 5 percenként jár, csak 😀

    Sokat írtam 🙂 A lényeg, hogy tényleg de jó együtt dolgozni, ugyanazt akarni, meg de jó a lakásnak is, hallottam a falakat lélegezni, mikor eljöttem, máris jobb egy kicsit:) És amit annyira vártam, fôvárosban vagyunk!, egy gigametropoliszban, és sok a feladat 😀

    • Már nincs magánnyugdíjpénztár, mármint új belépőként. Minket kötelezően beléptettek mint pályakezdőket 1999-ben, én minden politikai kanyarban azt mondtam: nem, nem hagyom azt a keveset, tanári félfizetésemből levontat. Így maradt meg, azóta meg tettem bele sajátot.

      Önkéntes pénztár van, meg sokféle megtakarítási forma.

      Mikaeltől odavagyok, ahogy beállítja a zenét, először is, és a zenei ízlésétől különösen. 🙂 És próbáltam überelni a poénkodási hajlamát, a kezébe nyomtam aprót, buszjegyre, mondja, don’t give me money… de mondom, olyan szépen énekeltél, persze értette.

    • napok ota motoszkal bennem ez a komment. most kibokom: nekem olyan fura, hogy ebben a kalandosnak tuno es biztos pont nelkuli eletben te nem felsz. egyszeru az oka, en felnek. megkerdezhetem, miert nem?

  9. Lehet, hogy ez évek alatt formálódik a szakmánktól is, és ha a családban is az volt a jellemző, hogy modjuk a késés nem gáz, de ha nem szólsz haza telefonon abból balhé lesz.
    Nekem határtalan belső nyugalmat ad, ha tájékoztatom a környezetemet. Sok emberrel kell magánéleti dolgokat is egyeztetni, nagyközösségben nem jöhet minden időre flottul össze, de nem halunk bele. A rohanásba, kapkodásba sajnos lehetséges. A határidős munkákra is igaz , még ha egy része lehetne otthon végezhető is. Ma nagyon kellemes meglepetés ért, ha csak az én részemet nézem, és egyben iszonyú kellemetlen, ha a kollégáimat. Pont ezt a hozzállást díjazták, nem csak a többletet. A felelősség ilyen jellegű felvállalásáról is szó volt. “Meg mered mondani, és ezzel lehet kalkulálni”

    • Bocsánat, lehet, hogy a fenti félreérthető. Ez nem azt jelenti, hogy számomra elfogadhatatlan, hanem hogy más szakmában ez belefér. Jó példa erre talán az írás, mert ott kiteljesedhet időtlenül az író, és a mű is. Ez az időtlenség is rögzülhet talán, és nehéz szétválasztani azoktól a területektől, ahol ez károsan hat.
      Nekem ilyen időtlenséghez el kell vennem a magamét másoktól, és előre kemény stoppokat kell kitennem, megértetnem, mert a környezetemet is tájékoztatnom kell, hogy kezelhesse.

      • Elsőre nem is szeretnek. Akkor kezdenek megszeretni általában az emberek, amikor rádöbbennek, hogy ebben partnernek lenni is jó. Viszont sok baráti és szerelmi viszony után tudom, hogy aki marad, azzal kiváló kapcsolat tud így kialakulni. Ez olyan bizalmi alapot ad, amiben szeretn is jó dolog. Csak mire ezek kialakulnak igen hosszú az út, de nem baj.Munkában is nehéz. Először tiltakozást vált ki az olyan vezetőkből, akik a melót érzelmi alapon kezelik. Ráadásul azért nem megy ez mindig. Olyan gy kicsit, mitha magamhoz is kéne még egy notesz, nem csak a feladatokhoz. Abban vezetném a hangulataimat, hogy mindig képes legyek erre 🙂

  10. A sok hülyeségem mellett amúgy rám nem igazak a posztban leírtak. Ha kések, akár 5 percet is, előre telefonálok, pl. már 13.00 -kor tudom, hogy nem érek oda 13.30 -ra, és szólok. Felhívom a logopédust vagy akárkit, akkor is, ha már egyszer megkérdeztem az időpontot, mert inkább nézzen hülyének, mint bemásszunk feleslegesen a városba. Felhívom a NAV -ot, már másnap. Nem várok, mert nekem teher az. Ha valamit elfelejtek, szorít a gyomrom. ( Mintha amúgy nem szarnák le, hogy 5 percet kések, vagy hogy egy nappal későbbre viszem vissza a kitöltenivalót.) Ha nem érek oda a postára a megígért csomaggal, lefutok az oviba, gyerekkel buszra fel, városban postát keresek. Telefonálok, fuvart szervezek, taxit hívok, helikoptert, csatahajót, de akkor is. Amúgy néha röhejes.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s