mozdulnál

Te már látod egy ideje, hogy ez így nem jó.

Tudod, mit szeretnél, és ki is találtad, mit tegyél érte.

Erős vagy.

Te már majdnem.

De beleütközöl a mondataikba, a fura nézésükbe. Félsz előállni ezzel.

Ha megváltoztatod az életed, akármilyen kicsiben is, gyanakodva figyelnek majd. Mindenkinek lesz véleménye.

Én ugye egyedül vagyok felnőtt itthon. Mindent, de mindent nekem kell kitalálnom, megoldanom, végigcsinálnom. Amúgy ez (a hegy) itt mini Németország, és kizárólag szívemnek kedves, lélekreszkettetően intelligens emberekkel érintkezem. Csak alkalmi segítségem van, de ők igazán, szívből. De ez sem véd meg. Nekem is megmondják IRL ismerőseim, hogy így-úgy kellene, az meg juj, de veszélyes, ő nem merne, vigyázzak, meg nem kéne már fogyni. Mindenki hihetetlenül okos.

Száguldok a torlódó kocsisor mellett (között), lehagyom a parfümömet. Nézem a fényt, íves karomat, a felhasogatott fa halmát. Egyedül lettem. Magam felelek azért, hogy jó legyen. Bírható, megfizethető, hosszú távon is reális. Nekem, nekik, mindenkinek. Mámorító, működőképes, vagy ártalomcsökkentett. Én találtam ki, én mentem a megérzéseim után, én tettem bele a melót, én nem hallgattam se más emberre, a huhogókra és irigyekre, se arra, hogy hogyan szokás, és nekem van benne örömöm és öntudatom, és én látom, hogy működik. Igen, ennek tud lenni öntudata.

Nem magyarázkodom nekik, ez van.

Kitaláltam egy sor unortodox valamit az életembe, vagy csak épp sosem akartam máshogy, mint az egyszerű. De nem ám hosszan, aprólékosan mérlegelve, hanem belül tudva, biztosan, hirtelen, és mentem és megcsináltam, és most jó. Olyanok is vannak ebben, hogy nem élünk 20+ fokban, és nem öltöztetem túl őket. Hogy nálunk minél kevesebb legyen az olyan kényelem, ami egy gombnyomáson múlik. Vagy hogy úgy fogok élni, hogy nem külön program a sport, két órát kiszakítva a steril irodai szépruhás létből, hanem a hétköznapi cselekvéseimben használom a testem, szívás árán is (ezt a “neked könnyű” tábor valahogy nem annyira érzékeli).

A döntéseink következményei nem mindig látszanak világosan, de biztosan lesznek.

Innen írok. Ezért tűnök luxusvadásznak, önfejűnek, finnyásnak, meg olyannak, aki nem érti az élet kereteit.

Hogy milyen, amikor nem dönthetsz igazán.

Mit tehet az, akinek ki van centizve a közös havi keret, és úgy kell folyamodnia, érvelnie, hogy beruházzon egy háromezer-kettőszáz forintos súlyzópárba? Vagy aki szívesen bringázna a boltba, másképp alig fér bele neki a sport, de szombati programként mindig áruházi bevásárlás van apával. Aki tanítaná a gyerekeket is biciklizni, és akkor azzal járni a suliba, de a férj szerint az nem biztonságos.

Nem hisznek benne, ő sem hisz magában. Megtörik a lendület, de ha van is, magányos küzdelem lesz, és néha daccá válik.

Vagy akinek illik anyósa főztjét ennie, hiába érzi, hogy ez sok, hogy mást enne, hogy lehúz, altat, befed a rácsos linzer, ami persze finom, de nem lesz ez így jó (közben mindenki a súlyán élcelődik). Az, akinek létéhez tapadt, hogy ő altat, ő kell este, pedig menne jógázni vagy nyelvtanfolyamra. Vagy aki már tudja, hogy fenntarthatatlan lesz ez így, de annak idején természetesen vágtak egy külvárosi építkezésbe. Most meg elélne egy jóval kisebb lakásban, és utazna, normális kozmetikumokat venne, vagy épp koncertre járna abból a pénzből.

Bele vagy ágyazva az életedbe. Minden kialakult, nincsen egy üres kocka sem. Időbe, pénzbe, térbe kerül, hogy beiratkozz a képzésre, hogy megreformáld a ruhatáradat, hogy eljuss futni. Ehhez kérned kell, változtatnod kell, és ebből lesznek, vannak konfliktusok. És az is lehet, hogy mindenféle más is el fog hangzani, korábbi dolgok, érzelmi érvek, és nem lesz racionális a vita. Gyanús leszel, mert mást akarsz, máshogy akarod. Gúnyolódnak a konditermen, elvárják, hogy az legyen, ami eddig, mit akarsz te, a barátnőd mondta?, és ő este fáradt már a gyerekhez. És te is elhiszed, hogy ez az új valami, ez bonyolult, nem reális, önző.

Ez a legerősebb, a családok igazi kötőanyaga: akármilyen az életminőséged, akármennyire nem tudod már megosztani vele azt, aki igazán vagy, úgy kell maradnia mindennek, ahogy van, mindörökké.

Sőt, talán változtatásaid is menekülésszerűek. Előle, ama biztonságos, kialakult deszépenélnek elől. Hogy legyen valami jó, igazi, önálló is.

Tavaly megírtam már ezt:

nem vagyok boldog

senkinek nem szempont

És akkor vannak a boldogok, ők itt a lényeg: akik változtattak, együtt, és jó így nekik. Tornáznak közösen, például, vagy elkezdtek norvég filmeket nézni. Élnek. Lüktetnek.

(Ezennel, de a poszt tényleg csak apropó, felajánlom lehetőleg fővárosi olvasónak 2,5 és 4 kilós súlyzóimat, mindkettő páros, ilyen, zöldek, a nagyobbak feketék. Írj.)

sporteszkc3b6zc3b6k1.jpg

104 thoughts on “mozdulnál

  1. ha lépsz, ha egyszer belevágsz.. akkor nagyon magányos leszel. én nem tudom, mi van a világgal. a barátok fordulnak leginkább elllened. hagyd már a bohóckodást, mondja a család, mert attól rettegnek, hogy nekik kell segíteni. pedig nem. nincsenek kellek. nem vársz el semmit, csak annyit kérsz, nagyon szépen, hogy ha nem állnak, mert nem tudnak, melletted, akkor hagyjanak békén. mert élni szeretnél. színeket, fényeket, hangokat. nem, nem másik férfi, de ha mégis, akkor tegyük már össze a kezüket, és kívánják kórusban, hogy jól essen. huh, idegenek akik segítenek. ágyat építenek, kanalat, poharat hoznak… tartják a lelket. az áldozat szerepnem szerencsés. az áldozat cselekvést kér. az agresszor csak annyit, ne vedd észre….

    de én már nem leszek áldozat. soha többé. és nem hunyok szemet semmilyen erőszak felett. de igen, még vannak éjszakák, amikor tágrazárt szemekkel fekszem. amikor megfenyeget, hogy idejön, elviszi a gyerekeket, mert joga van, és két évig, míg a bíróság nem hoz ítéletet, két évig nem is láthatom őket. én eljöttem, és rá két napra vittem őket, hogy a minden egész eltöröttet viszonylag ép ésszel éljék meg. ő egy fillért nem ad, eladja a közös ingóságokat, vidáman viszi őket étterembe, panaszkodik a sarki boltban, hogy elhoztam a habverőt… miért nem beszél arról, hogy minden más ottmaradt. a hűtő, a mosógép, a szőnyegek, a könyveim.. a füge, amit éveken át dajkáltam, és végre terem…és akkor két szakember előtt áll velem szemben, fenyeget, hogy elveszi a gyerekeket. és a szakemberek csak állnak, és kérik, írjam alá.. hogy nem mondunk egymásra csúnyát, ha hallják a gyerekek.

  2. “Nekem is megmondják IRL ismerőseim, hogy így-úgy kellene, az meg juj, de veszélyes, ő nem merne, vigyázzak, … Mindenki hihetetlenül okos.”
    Pont így. Mennyire lesúlytó ez.

    • Nekem pontosan emiatt alakultak át a barátságaim. (Tavaly nagytakarítást végeztem, mert azt gondoltam, hogy nem tudok lediplomázni, ha ilyen súlyokat cipelek.) Hiába a 15 év, az ismerjük egymást tizenéves korom óta. Megvizsgáltam, hogy kivel miért akarok jóban lenni. S ahol a megfelelés miatti kényszer volt, saját hülyeségem, ott abbahagytam, mert láttam, hogy nem érzem jól magam, tényleg semmi értelme. Nehéz befejezni, lesújtó nagyon, utána viszont jobb. Hálás vagyok, hogy olyan barátaim “maradtak”, akik kivétel nélkül azt mondják nekem: meg tudod csinálni, hajrá, mit tudjuk, hogy képes vagy rá, gyerünk, szurkolunk. Cserében én is biztatom őket, támasz vagyok, s számíthatnak rám.

  3. Ooo, en meg talaltam egy ciklamenmalacpink ugrokotelet itthon 🙂 hasznalni fogom. Meg emlekszem mikor es mire vettem, csak aztan Angliaban az alberletben nem volt hely ugralni, a gymben meg csupa fiu ugralt, nekem meg tul nagy volt es impozansan ugralo kozejuk a mellem. Sportmelltarto ide meg oda.

  4. Anyós főztje… Én igazán nem szívesen konfrontálódom senkivel, de ebben a dologban nem voltam soha hajlandó engedni: hogy mit eszem, mikor és mennyit. A vegaságomat hamar tudomásul vette, főzött nekem külön, az első terhességem alatt egyszer kérdezte meg, hogy ehhez mit szól az orvos, megmondtam, tudomásul vette.
    De amikor tíz év után is vitatkozni kellett mennyiségeken… Kétszer csináltam meg azt, hogy az első “vegyél még, nem is ettél semmit” után felálltam, megköszöntem az ebédet és kimentem, harmadszorra már nem kellett.
    Most halt meg apósom, sokkal könnyebb lesz exanyósnak, szegény nagyon megkönnyebbült, nem is csodálom.
    (Találtam pincepakolás közben egy ferdepadot, meg három pár súlyzót, az embernek abból a korszakából, mikor még működött a gerince, úgyhogy lesz még nekem ötvenévesen kockás hasam 🙂 )

      • Tegnap étteremben mondtam, hogy én kihagynám a sült csülök/füstölt sült nyelv/rengeteg pirított erdei gomba kombinációhoz a baconbe tekert sült krumpli köretet, inkább hozzanak egy káposztasalátát mellé 🙂 Kijött a séf, hogy de hát azt nem tudják szépen elrendezni a tányéron. Mondtam, hogy nem baj, viszont így meg fogom tudni enni az egészet. Végigmért, és azt mondta, fogadjunk, hogy nem. (Nagyon finom, kifejezetten nem édes, nem “vendéglátós” somlóit nyertem a fogadáson.)

      • Persze szépen mosolyogva, megköszönve az ebédet 🙂 De azért mindenki tudhaSSa, hogy miről van szó.
        (Tavalyi nyaraláskor első vacsoránál vadidegen asztaltárs kezdett zsidózni, miután diszkréten felmérte, hogy egyikünk sem érintett. Felálltam, közöltem, hogy nem vagyok éhes, és kivonultam. Aztán utánam jöttek a többiek – köztük az illető felesége is, szegény -, és megköszönték, hogy így jártam el. Bácsi a nyaralás végéig erősen kussban volt.)

            • Azért meglepődnél, hogy mennyire lehet tévedni. Szembejön egy derék, pirosképű szabolcsi paraszt/tirpák legény, az ország egyik legjobb prímása, felesége néptáncos, néptánc tanár, gyerekei is magyart táncolnak – csak épp az anyja meg az apja zsidó, az unokaöccsei és -hugai zsidó iskolákba járnak. Jön egy echte angol fickó, oxfordi kiejtéssel, magas, hosszúkás arcú, kék szemű, mintha az Onedin line szereplőgárdájából lépett volna ki. Csak épp kipa van a fején, megy a zsinagógába. Szembejön egy alacsony, kék szemű, göndör hajú pasas: kipával a fején sabati ebéd során (meghívás) Izraelben a zsidók megkérdezik tőle, hogy mi a helyzet Magyarországon a zsidókkal, annyira zsidónak nézik – csak épp fogalma sincs róla, mert én vagyok az.

              • Mindig is gyanús voltál nekem!

                És akkor János, klasszikus történet:
                B. I. neves publicista kérdi némileg részegen: te te tényleg teljesen, száz százalékig zsidó vagy?
                János: Négy nagyszülő.
                B. I. : ÉS A TÖBBI??!

                • 🙂
                  Nagyapám ugyan frontharcos volt, de őt, meg egy pár rokonát bizony simán lehetett volna zsidónak nézni. Egy rokon az ő ágáról megjelent egy temetésen feketében, fekete kalapban, szakállasan – akármelyik ortodox zsidó közösségbe ránézésre befogadták volna.
                  És a többi? Na igen.

      • Tényleg jó, egy idő után az alkalmazkodóképesebbjénél működik, mert rájönnek, hogy úgy nehéz nyomatni a hülyeségeket ha nincs ott, aki hallgassa. Ha nekik az az önértékelés csúcsa, hogy veled dolgokat etetnek, akár kalóriában, akár verbalitásban, akkor ha nem eszed meg, kénytelenek átgondolni.

        Amelyik meg nem gondolja át sokadik alkalommal sem, annak kb. úgyis mindegy.

        • Én megpróbáltam családi eseményeken diszkréten áthúzódni a másik szobába, hogy ne kelljen hallgatni az ostoba okfejtéseiket. De ők egymást sem szeretik meghallgatni, ők hallgatóságot keresnek. Így most jön utánam mind. A vécére nem tudok kiülni, mert szegény apósom 90 éves, körbepisili, büdös van. Néha elcsúszik, hogy betegelfoglalt vagyok, nem megyek, de minden közös ünnepet nem tudok kihagyni. Idiótákkal meg nem állok le vitatkozni arról, hogy a cigányok/fogyatékosok/ zsidók/melegek stb. milyen mértékben felelnek az ő elbaszott életükért…
          5let? Hova bújjak?

          • Anyám férjének a családjában minden összejövetel lila fejű ordítozásba torkollik. Anyám már két héttel az alkalmak előtt ezen stresszeli magát. Néha megkérdezem tőle, hogy ha ez ilyen idegesítő neki, akkor mi a francnak megy el egyáltalán. Az a válasz, hogy nélküle a férje sem hajlandó, és akkor nem találkozna évszámra a testvéreivel. Egy darabig válaszoltam neki erre, hogy “na és?” de nem akarom én is tovább stresszelni, inkább csöndben maradok.

  5. ez van a magyar Ugaron…
    szerencsére most már nekem nem kell magyarázkodnom vagy kérlelnem, inkább együtt rendeljük a futócuccot 🙂
    (nem volt mindig így, nem is mindig fenékig tejföl, de azért úgy derékig-mellkasig talán igen)

    • Nem, ez nem magyar Ugar…
      Én Franciaországban élek, és ez van, sokszorosan.
      Ez személyiség, élethelyzet, mittudoménmi. Ne fogjunk rá mindent Magyarországra, túl egyszerű.

      • Valahogy azt hiszem, egy dán vagy egy brit feleségnek kevésbé kell magyarázkodnia, és nem csak az egynelőség miatt, hanem társadalmilag is voltak kampányok, egészséges életmód, táplálkozás, autonómia, tudatosság ügyében. Nagyon nem mindegy, mi van a közbeszédben. Ahol az izmos, szép test igazából gyanús, ahol mindenki tévét néz és közben gulyást eszik, ahol mindenki dohányzik és félig alkoholista, ott célpont leszel, ha máshogy élsz.

        Valahol olvastam, hogy fizetnek kilónként a fogyásért, önkormányzatilag. Na, ez a szép.

        • Inkább a skandik, mint a britek, a finnek meg a norvégok azok teljesen internalizálva, megélve csinálják ezeket, amik itt forradalmiak, dolgoztam velük, először el se hiszed, hogy biztos vetít, aztán hónapok múlva látod hogy nem.

  6. Az a baj, hogy én ebből nem fogok tudni kimozdulni. Megyek előre néha, csirízbe ragadva, iszonyű erőfeszítéseket teszek olyan dolgokért, ami másnak természetes, aztán megállok pihenni, de menni kell tovább, nem is arra, amerre én mennék, oldalazva az ellenállásnak, mint a vitorlázók, akik széllel szembe haladnak.
    És nem igaz, hogy csak a “többiek” tehetnek róla.
    Én tehetek róla.
    A fogyatékosságom.
    (Ami nincs, de mégis van)

    • Hogy vagy most? Hol tartasz, miket próbáltál?
      Mire lenne szükséged?
      Nem érzel változást kétéves távlatban mondjuk, ha visszatekintesz?
      Nem kell előtte nagyon sok motiváció, csak elkezdeni, a java közben jön.

      • Elkezdtem mozogni, elővettem a hullaphopp karikámat, amit nagyon szerettem, és a “hőskorban” 15 percet is simán végigcsináltam úgy, hogy nem esett le (kemény, fakarika, sportboltban vettem, 15 perc nem semmi!), most úgy 4 percnél már haldoklom, a 10 percet céloztam be, de előtte muszáj egy kicsit jógázni, mert ha nem, akkor nagyon fáj a hátam. A jógához meg át kell öltözni, szellőztetni kell (vannak ilyen hülye rituáliéim). Végülis lemértem, kb. 25 perc alatt megvan az egész, ennyit rászánhatnék. Pár napig csináltam, aztán persze abbahagytam, ahogy lenni szokott (bár ma megint csináltam, mégiscsak van remény?). Nagyon fárasztó ez a két lépést előre, három lépést hátra. Főleg úgy, hogy közben zabálok. Elkezdtem megint a kalóriaszámlálást, de csak délelőtt megy, délután ideges, feszült, fáradt, depis vagyok, és “rácuppanok a készletre”. Az sem segít, ha nem veszek csokit, mert akkor képes vagyok a több hete megszáradt kenyeret megpirítani, megkenem lekvárral, és azt tömöm be a számon, amíg van. Szénhidrát-függőség ezerrel. Közben meg nem csinálok vacsorát, pedig minden reggel megfogadom. Mint ahogy azt is, hogy megfürdök, normális ruhát veszek, ha nincs elmegyek vásárolni. De mikor? És miből?
        De nem csak ez van, a munkámat sem szeretem, illetve néha igen, de nagyon nehéz, sokat stresszelek, és egiztenciálisan nem értékelt munka. Az a baj, hogy az “önlenézés” folyamatos állapot, már akkor görcsbe vagyok, ha fel kell vennem egy telefont, és rossz francia mondatokkal el kell magyaráznom, hogy mit akarok. És persze csak én tehetek róla, hogy nem beszélem még elég jól a nyelvet, ezt amúgy meg is kapom rendszeresen. (Illetve állítólag beszélem, csak perfekcionista vagyok, és inkább görcsölök, minthogy beszéljek, és elintézzem a dolgaimat). Emiatt társfüggő képet mutatok magamról, ha kapok egy hivatalos levelet, stresszesen hívom fel, és felolvasom a levelet, hogy most mit csináljak? Ő meg ugye a komoly, pénzkereső (családfenntartó) munkájában meg lett zavarva (és tényleg).

        • “Elkezdtem megint a kalóriaszámlálást, de csak délelőtt megy, délután ideges, feszült, fáradt, depis vagyok, és “rácuppanok a készletre”.” Ez meg a bioritmusod. Figyelj a testedre. Bírd ki akkor délelőtt, nekem is akkor megy könnyebb, este csak ennék. Néha ellenállok. Most pl. túl sokat ettem, mert nem akartam, hogy megromoljon az izé.
          Jövő héttől ketogén, kipróbálom.

  7. Kicsit irigyellek, amiért nem kell alkalmazkodnod más felnőtthöz, mármint a saját életed kapcsán… (tudom kurva nehéz egyedül tolni, de néha komolyan azt hiszem mégis jobb egyedül…)

    Nekem vért kell izzadnom minden egyedül, magammal töltött időért. Hiszen a közös életünkből veszem el és miért vágyom én másra is… Amiben persze az is benne van, hogy akkor neki kell a három gyerekkel egyedül megküzdenie… Komolyan mondom ez az egész társas lét egy baromság!

    Mondom ezt úgy, hogy mi fundamentumaiban tényleg rendben vagyunk és őszintén vágyunk egymás társaságára, mégis fullasztó. Főleg így, hogy egyébként is bezártság érzetem van a kicsikkel a nyakamon.

    Azért nem hagyom magam. Tegnap voltam balettórán (elmentem, pedig iszonyatos szájhúzogatások előzték meg…) és isteni volt, minden porcikámban izomláz van. Olyan felszabadult voltam utána. Hazafelé utánam is fordult egy nagyon helyes srác, pedig rám, így már évek óta nem nézett senki.

    • Ó, be alkalmazkodnék én valakihez… Jánoshoz, mármint, aki úgy küldött mindenre, ami nekem jó, belátván, hogy szétestem, baj lesz, túl vagyok terhelve. És lazán és nyugisan elvolt a gyerekekkel.

      Mennek a tieid is intézménybe, és akkor lehetsz főállású anya, és lesz időd magadra. Vagy dolgozni fogsz?

      Szomszédasszonyom is revidált négygyerekesként a sokáig itthon a gyerekekkel ügyében, és öröm látni, ahogy jár jógázni, gyerek nélkül kutyasétáltatni, színházba.

      • Igen, János értette.

        Mi most versenyzünk ki a leterheltebb, kinek nehezebb. Könnyebb lenne, ha mondhatnám, hogy Te is eljársz focizni/kártyázni/inni…, de nem, még mindig nekem van több programom, ami nem meló.

        Engem is az vigasztal, hogy lesz ez még jobb. Bár a türelem nem éppen az erősségem… Kb. megőrülök attól, hogy akárhova megyek a max. sebességem 2km/óra, mert van velem egy két lábon járó gyerek (verem a fejem a falba, hogy nem szoktattam rá őket a babakocsira, mert két gyereket nem bírok magamra kötni.)

        Azt, hogy pontosan mi lesz nem tudom. Jó lenne, ha főállású lennék, mellette azért kicsit bedolgoznék A.-nak, hogy ne legyek szakmailag totálisan tétlen, de jutna időm minden nap kicsit csak magammal foglalkozni, mondjuk 2-3 órában.

        Csakhogy ez azt jelentené, hogy feladom a függetlenségemet. Kérdés jó lenne-e ez? Ha egyszer kilépek nincs visszaút, alkalmazni nem fog senki x év otthonlét után, hiába bizonygatom, hogy nem is hülyültem el teljesen. Okosabb lenne visszamenni 4/6 órában. Akkor viszont lőttek a mindennapos konditeremnek még néhány évig…

        • Értette, és huszonöt éve otthon dolgozott, szabad volt, felépítette már, amit akart, nem a pályája elején vagy derekán járt. De azért volt, amit nekem is meg lellett vívnom, 2011-ben a sok konferencia után én mentem Babadáviddal a hátamon egy hétre Finnországba. És a kollégái némelyike az egész szereposztást nem érettték, “elvonom a munkától”. A közelebbiek tudták, milyen boldog és mennyire így kellett lennie.

        • Szerintem senki sem jár minden nap konditerembe. :O
          Én most azért ennyit és így, mert korábban nem lehetett. Szültem, szoptattam, ápoltam, rendelkezésre álltam, mások javáért küzdöttem, és eközben folyton basztattak.
          Most van ez, magamért, diadalmasan, csodálkozva, örömmel, egyre belsőbbé téve, mély meggyőződéssel, hogy nekem ez jó és jár.
          Nem volna rossz, ha férjünk belátná, mennyit kivesz az anyaság, a rendelkezésre állás, vagy ha lenne több segítség, vagy valami kevésbé visítós, ébredős, igénybe vevős állapot volna.
          Én, ha lemegyek a terembe, azt jól kihasználom. Az edzés időigényes, vagy rohanós és nem tölt föl. Próbálom optimalizálni a testedzés-macera (utazik, öltözik, zuhanyoz, ken, szárít) arányát, mert utóbbiak idegesítenek. És nem havi bérletet veszek, hanem alkalmasat. Ma voltam tizennegyedszer január 5. óta. Még haladóknak is elég a heti három, nem szabad túledzeni. Sétálni, futni ovi felé is lehet, fektetés után kicsit izmozni is.
          Kisbicikli nem játszik a gyökkettős tempó helyett?

          • Még férjet se lehet itt szidni tisztességesen 😀 Pedig igazán lehetnél kicsit kevésbé megértő (vele), hogy én jobban sajnáltathassam magam, hova jutunk így…

            Tényleg sokat melózik és valóban pocsékul néz ki a leterheltségtől. Szóval nincs pofám többet tenni rá és örülök annak, ami van. Az is tény, hogy nem csak neki köszönhetően érzem magam rabnak, sőt elsősorban nem ő tehet róla, hanem a sok kicsi. Azért most, hogy jön a jó idő könnyebb lesz.

            A mindennapos edzőtermet nyilván én sem gondolom komolyan, bár a mindennapos sport nagyon álomszerű lenne. Most rengeteg az energiám és nem tudom levezetni, valószínű ezért a nagy vágy (a másik oldalról meg minden este színházba, moziba és étterembe járnék.)

            Kisbicikli eddig nagy volt, de jó az ötlet, mindjárt elő is kotrom, hátha belenőtt a lány. Egyébként beindult a vezérhangya és magamnak is bicókat nézek… bár az első az lesz, hogy a nagy kap végre egy méreteset, mert a mostanit finoman szólva kinőtte, és elviszem az egész csapatot körbetekerni a Velencei tavat. Mondjuk abban sem vagyok biztos, hogy én még mindig tudok biciklizni…

            • A munkamennyiség, az olyasmi, ami adott és mozdíthatatlan? nem érné meg egy bojtár? Vagy fizetett segítség, legalább egy gyereket legeltetne, hogy a legkisebb alvásidejében magadnak legyél? Üdítő. Olyan “ez már mindig így lesz” kétségbeesett leterheltség az anyaság, de egyszer csak könnyebb lesz, az a szoptatós-rabságos-nyígásos-hízásos izé elmúlik. Vágd a centit! Ők meg találkozzanak egy olyan anyával addig is, aki minél többször elégedett! És tessék szépen egyedül játszani, nem anyával szórakoztatni magunkat, meg őt ugráltatni. Nem kötődő, nem válaszkész, de a kötődés így nem bírható.

        • Emlékszem, mekkorát néztem, mikor először láttam kocogó babakocsit. Azóta rájöttem, mekkora ötlet. Nagyon értem, amit írsz, én se felejtem el azokat a tekinteteket, amiket sok év után nőként kaptam, saját jogon. Barátoktól, ismerősöktől, mert csillogtam, ha kicsit elszabadultam otthonról. Most megint felépítem azokat a kapcsolataimat, amik feltöltenek. Olyan barátaimmal töltök estéket, akiknek van gyerekük, de már rájöttek, milyen jó csak felnőttekkel lenni több órát. Gyerekekről szinte sose beszélünk. Már ez!

  8. tegnap majdnem vettem egy rózsaszín futócipőt. egy bökkenő van, hogy nem szeretnék futni. tényleg nem szeretnék, nem szórakoztat, nem vonz, bármit, csak futást ne. ugrókötelezéshez szántam. na, de külön cipő ugrókötelezéshez?! de ideológia van: nemolcsó cipőben muszáj lesz tornáznom.

    egyébként micsoda megdöbbenés, sok idő (kiló) eltelt már a tornatagozatos általános iskolám óta, én valamiért mégis azt hittem, az ugrókötelezés ugyanolyan könnyen fog menni, mint a temérdek tesiórával töltött hetek idején. hát nem úgy megy. őszintén meglepődtem.

    és persze ostorozom magam, ha novemberben elkezdtem volna rendesen, már látszana, ha januárban, már az is, ha….

  9. Harmincegy évesen álltam a káoszos gyerekszoba közepén és hirtelen a semmiből elkezdtek folyni a könnyeim, hogy hát ennyi volt az élet? Nem láttam kiutat, férjem időnként elmondta, hogy ő bizony olyan jó apa, hogy ha én megcsalnám, elhagynám, – mert szerinte én olyan vagyok – nem adná a gyerekeket. Aztán egy szép napon hopp, szerencsés szappanoperai fordulat, kiderült, hogy neki van szeretője, persze halálosan szerelmes, mindenről én tehetek, nem szerettem őt eléggé. Kapóra jött, lejátszottuk egy nap alatt, kinyitottam az ajtót, menjél, szabad vagy, hihetetlen megkönnyebülés volt, végre tudtam aludni, kevesebbet kellett mosnom és nem nyomasztott tovább anyósom. De ami nekem a legfurcsább volt és a legrosszabbul esett, az az, amit én úgy hívok, a nők árulása. Anyám: Mit képzelsz, te magadról? Gondolkodjál, már! A saját anyám? Anyósom, akinek a fia elpanaszolta, hogy ő volt ebben a kapcsolatban az áldozat: De hát mégis mi bajod volt neked? Hát csak az, hogy mindent én csináltam, szülés előtt két héttel én cipeltem a krumplit a piacról, én tárgyaltam a lakásfelújítós emberekkel, kiskezitcsókolom, tehát még a klasszikus férfi munkák is rám hárultak, ja és négy éve nem aludtam hat óránál többet még hétvégén sem soha, kicsit kialvatlan vagyok. De hát mindannyian így éltünk, vág vissza ő. A barátnő, aki nagyon sajnál, meg támogat, de közös, családi, gyerekes hétvégi programot már nem csinálhatunk, valahogy soha nem jön össze, később rájövök, hogy a feleségek nem nagyon szeretik a fiatal elvált anyákat a férjeik körül. Volt férjem, persze vérig sértődött, hogy nem tartóztattam. Fura volt, mert sikerült úgy elválni, hogy mindenben megegyeztünk, a sértődöttsége miatt csak később fajultak el a dolgok.
    Életem legjobb döntése volt, hogy akkor, ott kinyitottam az ajtót.

      • Ez viszonylag rég történt, 15 éve. Anyagilag elég lehetetlen helyzetben maradtam egyedül: a fiúk pont akkor kezdték az óvodát, megbeszéltük a férjemmel, hogy nem megyek vissza a céghez, hanem majd otthonról dolgozom. Aztán pár hónappal később, amikor váltunk már azt mondta, hogy egy nő ne 32 évesen kezdjen önmegvalósításba, még csak 31 voltam, de ezzel a plusz egy évvel is odavágott az önbizalmamnak. Szóval ott maradtam egy kezdő vállalkozással, amiből jó ideig nem nagyon vesz ki pénzt az ember. Viszont ez a károgás, hogy úgysem fog sikerülni, meg menj el dolgozni, csinálj valamit, keress pénz, mintha az otthonról végzett munka nem is lenne munka, na ez annyira felbosszantott, hogy azt mondtam, hogy most már csak azért is és tényleg egy idő után szó szerint ömlött a pénz, kifizettem a volt férjem, kifizettem anyámat, aki szintén adott a lakásunkba annak idején és a váláskor elkezdett aggódni, hogy soha nem látja viszont a pénzét és ezt rendszeresen szóvá is tette. (Kösz anyu, a segítséget és a biztatást.) Szóval megalapoztam az anyagi önállóságot is. Lelkileg azért kellett két-három év, hogy teljesen magamhoz térjek, az önbizalmam és a nőiességem helyre álljon. A válás után belecsúsztam egy szörnyű, bántalmazó kapcsolatba is, az a helyzet volt, amikor nem akarod meglátni, hogy milyen valójában a másik, mert annyira szeretnél valakit. Hálistennek a gyerekek nem sokat láttak belőle és viszonylag hamar sikerült tőle megszabadulni, kilépni. Én ma ezt azzal magyarázom, hogy ezzel büntettem magam. Ezután jött a jó világ, amikor elkezdtem magam nagyon jól érezni egyedül, a fiúkkal, elhatároztam, hogy férfiban én soha többet nem kötök kompromisszumot. És jött a mostani férjem, akinél toleránsabb, megértőbb, szerethetőbb emberrel nem találkoztam még. És megtapasztaltam, hogy vannak szép kapcsolatok is, eddig ebben nem volt részem, anyámék sem így éltem, amíg el nem váltak. Született egy lányunk, most nyolc éves. A harmadik terhességem alatt pánikbeteg lettem, ami két évvel később csúcsosodott ki egy összeomlás formájában. A pszichiáter kérdezte, hogy szerintem miért most, amikor már minden rendben körülöttem. Azért, mert háborúban nem leszünk öngyilkosok. Utána, békében jönnek ki a sérülések hatásai. Ezt a betegséget elfogadtam, nagyjából tünetmentesen élem a napjaimat. Szerencsére a család sem mondja, ha épp nem tudok bemenni egy plázába, hogy szedjem már össze magam. Most újra önmegvalósítok, ám ezúttal teljes szabadságban. Most kezdem szüretelni az első gyümölcsöket, 46 vagyok 🙂

        • A mai eszemmel már azt is tudom, hogy az első házasságom is bántalmazó kapcsolat volt, nem jutottunk el a tetlegességig, vagyis de, egyszer nagyon erősen megszorította a karom, de az önbizalom aláásása ment, megy néha még ma is folyamatosan. Ki tudja, hova jutottunk volna.

        • Huuuuuu…..nagyon kemeny sztori. En ezt egyaltalan nem birom beemelni, amikor 31 eves noknek mondjak, hogy nem ilyenkor kell kezdeni onmegvalositani. En ezt egyaltalan nem ertem. Egy 31 eves ember meg siman elhet 40-50 evet. Anyam 61 eves. Mondtam neki, nagyon gondolja at, mikor megy nyugdijba, mert ha a felmenoit nezem, lehet, hogy 30 evre szolo penzugyi dontest hoz. (Tok egeszseges egyebkent es meg ki is van virulva.) Es rohog rajtam, hogy milyen harminc ev.
          Ebbol a szempontbol tenyleg jobban tetszik az idos analfabeta amerikai, aki eltes kora ellenere meg megtanul olvasni esetleg meg le is erettsegizik.
          A “nok arulasahoz” meg tenyleg nem tudok mit szolni. Soha ilyet anyam nem mondana es en se mondanek ilyet a lanyomnak. Soha! (Es valoszinuleg mas nonek sem.) Hogy neki azert legyen rossz, mert nekem esetleg rossz volt?
          Egyebkent a gyerekeim meg kicsik, de nagyon sok dolgot listaztam mar magamban, mire fogom felhivni majd a figyelmuket, ha nagyobbak lesznek. Lehet, hogy nem fogadjak majd el, de el fogom nekik mondani azokat a dolgokat, amik nekem nehezseget okoztak es amiket mindenki olyan termeszetesnek adott elo.

          • Egy zenesz ismerosom meselte, hogy volt egy idosebb (76 eves) bacsi aki ebben a korban kezdte el a hegedun jatszas tanulasat. En meg egy csomo mindent szeretnek megtanulni, amit altalaban fiatalon kezdenek el az emberek.

        • Bonbonauta, annyi erő sugárzik az írásodból a nehézségek ellenére is.
          Jó hogy itt vagy, mert jó téged olvasni!
          ÉS jó szüretet! 🙂

        • “háborúban nem leszünk öngyilkosok. Utána, békében jönnek ki a sérülések hatásai.”
          Ez most engem annyira… Köszönöm!

        • Nagyon tanulságosak a szavaid. Jó hallani, hogy happy end lett a vége.
          A nők árulása (szülő árulása) nagyon ismerős. Van szülő, aki nem tud szívből örülni.

    • “De hát mindannyian így éltünk, vág vissza ő” annyira szörnyű ez így. Azért viseljük el az elviselhetetlent, mert mindenki más is azt teszi? Miért, hogy ők az iskolapélda? Miért nem az, aki merte, aki nemet mondott, amikor mindenki az igent (el)várta? Persze, tudom én, megintcsak ő a veszélyes elem, az erkölcscsőszök mumusa, aki szembe ment a széllel, van pofája kilógni! Az összeszorított fog a nyerő, a lesunyt fej egy egész életen át, és várja a buksisimogatást a panaszkodásért cserébe: hogy lám, ő milyen erős, ezt is kibírja, ragyog egy darabig a magának beadagolt mesétől, hogy hát jó ez így, meg lehetne rosszabb is… aztán ciklikusan megint előjön az érzés, de már beleragadt ebbe, mondván, ilyen az élet. Mert “mindannyian így éltünk”.
      Csak most jövök rá, hogy az iskolapélda mennyire jó szó ide, mert tényleg, ezt nekünk szinte tanítják, ha nem is olyan tudatosan.

      • Nekem is az összeszorított fogat tanították. Holnap megyek fogorvoshoz úgy kb. a tizedik szétporladóban levő fogammal (még mind a 32 megvan, de siralmas állapotban). Én már semmiért és senkiért nem szorítom össze, ha tudom, hogy olyan helyzet következik, amikor automatikusan szorítanám, inkább bekapom az ajkam vagy odadugom a nyelvem. És reflexből szólok az anyámnak, mielőtt a mondat másfeledik szavát kiejthetné a száján, ha a gyerekeimnek ezt gondolná mondani.

    • Szia, tetszik a történeted, mármint hogy jó a vége, és lehet így is.
      Nálunk az van, hogy nem én nyitnám ki az ajtót, hanem ő nyitná, nyitotta is már többször, én meg nem merek kimenni rajta. Övé a lakás, minden, a gyerek francia állampolgár, én nem, az országból csak az apja engedélyével vihetem ki. Itt önálló életvitelre nincs esélyem, illetve nemtudom, utána sem nézek, fel kéne emelni ehhez a telefont, már az is nehéz (fentebb írtam, miért). Volt, hogy a kezembe került, olyan “bántalmazott nők segélyvonala”-szerűség szórólapja, nézegettem, aztán eldobtam, idáig azért mégsem süllyedünk, nincs itt bántalmazás, bár már jutottunk tetlegességig, de én is szemét voltam. Meg amikor azt mondja, hogy a rendőrséggel dobat ki a lakásból, akkor utána mindig bocsánatot kér (amúgy a rendőrséges dolog nem jön be, annak már utána néztem, mert azért csak én vagyok a gyerek anyja). És most megint jó, egy kicsit jobb, a párterápiákat rendre lekéssük, de látom a elkötelezettségét, ha én változok ő is, igazából csak önállóságot várna tőlem, életcélt, és hogy ne csak a depis, elfacsarodott arcomat lássa. A ciki az, ha mindez meglesz, lehet, hogy nem is akarok majd ennyire maradni. De közben meg nagyon szeretném azt a második gyereket, a vetélések miatt “üresnek érzem a méhem”, amit gyorsan mge kéne tölteni.
      Igen, tudom, ez így olvasva elmebaj, el tudom képzelni, miket gondoltok az egészről. Borderlinekodás ezerrel, azt sem tudom mit akarok, vagy ha mégis, az percenként változik. Újabb öndiagnózis. A pszichiátertől meg menekülök, mert megint csak teletömné a számat gyógyszerrel. Mert az segít. És ami nagyon durva, egy csomó ember van a környezetemben, aki szerint “jobban voltam”, amikor gyógyszert szedtem… (amikor elkezdtem ide írni, akkor még nagydózisban nyomtam. Mi változott két év alatt?)

      • Miért idegenkedsz ennyire a gyógyszertől? Ha az egyik nem használ, a másik még jó lehet. Tapasztalat. Újabb ás újabb szerek jönnek ki, mind kevesebb mellékhatással. Olyan is van már, amitől nem hízni, hanem inkább fogyni lehet. És van az az állapot, amikor tényleg kell, nem az átmeneti rossz kedvre gondolok. Betegségben olyan nincs, hogy húzd ki magad a hajadnál fogva. Ne haragudj, nem ítélkezés, nem ismerlek, csak kérdezek. Ez az én érzékeny pontom, mint fentebb írtam, pánikbetegként érintett vagyok. Iszonyú előítéletes a társadalom az antidepresszánsokkal és a pszichiátriai betegekkel szemben, sokan szinte egy lapra tesznek egy drogossal vagy egy alkoholistával. Ott kezdődik, hogy sokan el sem fogadják, hogy ez betegség. Ugye egy magas vérnyomásban szenvedőnek nem mondanánk, hogy próbálja meg gyógyszer nélkül?

        • Évek óta ez a döntésem volt a legtudatosabb, a gyógyszer abbahagyása, őszintén szólva büszke vagyok rá. Az elmúlt 3 évben 5 különféle gyógyszert szedettek velem (főként antidepresszánsok és nyugtatók), gyakorlatilag kisérleti nyúl voltam, közben felszedtem 20 kilót, nullára lement a libidóm, szétment az emésztésem és szétesett az agyam (mondjuk az előtte sem volt nagyon összerakva). A pszichiáteremben semmi bizalmam sincs, nem hallgat meg, nem figyel rám, csak a recepteket írja. Mivel állami alkalmazott, ezért ő van, illetve nincs bátorságom másikat kérni. És az (elvileg tervezett) teherbeesés miatt sem akartam gyógyszert. Alapvetően ellene vagyok a pszichotróp gyógyszereknek. Amikor szedtem, akkor nagyon fáradt és zombi voltam, akit nem érdekel a külvilág, csak az, hogy alhasson végre.
          De lehet, hogy kéne mégis, nem tudom.
          A társadalmi ítélettől is félek, gyerekekkel dolgozom, volt már aki megtudta, és fel volt háborodva, hogy milyen jogon titkoltam el, meg hogy alkalmas vagyok-e ilyen munkára… (egyébként, igen, alkalmas, és jogilag semmi sem kötelez arra, hogy elmondjam az orvosi dolgaimat a munkaadómnak. A közveszélyesség egy külön kategória, de ahhoz sokat kell tenni, hogy az ember hivatalosan is megkapja ezt a jelzőt.)

          • Értem. A munkaadó felháborodása őrület. Nekem sem az első jött be a pánikra és most sem 100%-os, ha fáradtabb, kialvatlanabb vagyok, de az összhatás nagyon jó. Abbahagyást én is próbáltam és sajnos visszaestem, majd legközelebb 🙂 Nagyon ritka, hogy az ilyen gyógyszerekből rögtön az első jó lesz.

            • @Pillanat A férjed teljesen tünetmentes lett? Simán megy mindenhova, nem is gondol rá? Vagy nap mint nap le kell küzdenie a rohamokat? A mihamarabbi orvoshoz kerülés tényleg nagyon fontos, mert minél több rohamot él át az ember, annál jobban rögzül és kötődik bizonyos szitukhoz, majd később annál nehezebb kijönni belőle.

              • Bonbonauta, én csak arról tudok írni, amit én látok rajta, mert bár neki nem gond róla beszélni, ha kérdezik, de nem is ragozza túl. 🙂
                Kívülről, azaz a mindennapokban tünetmentes, megy mindenhova, gyakran buszozik, és simán elvezet Görögországig nyaranta (az élteti! :D). Ez az amit én látok, de azt mondja, hogy szinte naponta jelentkeznek a “jelek” előszelei, de kidolgozott egy (asszem relax) technikát, amivel már pillanatok alatt képes túljutni ezen. Talán elébe megy vagy mi, és ott leállítja. Na, de pont ezt nem érthetem pontosan, hiszen nem éltem át, amit ő.
                Ezért is örülök, hogy írtál róla, mert sok olyan dolgot érzékeltettél, ami közelebb vitt engem dolgokhoz.
                (De ha téged érdekelne részletesebben a története vagy a tippjei, akkor biztosan szívesen beszélget veled privátban, mert amúgy szeret róla beszélgetni egycipősökkel.)

            • Vannak fokozatok, amikor egy táplálékkiegészítő nem elég. Amikor mondjuk az utcára sem tudsz kimenni egyedül, semmit sem tudsz csinálni, nem tudsz egy boltba, moziba, könyvesboltba bemenni. Félsz a nagy terektől. Nem tudsz a géphez ülni dolgozni, mert mindened lezsibbad és szédülni kezdesz. Hiperszenzitív leszel, ha a gyerekek felemelik a hangjukat, te mint egy romantikus hősnő hanyatlasz a kanapéra, gyorsan a repülősót! BKV szóba sem jön, az anyósülésben is rettegsz. Sorbanállás, várakozás, tömeg halál. Minden olyan helyzet, amit nem tudsz kontrollálni halál. A nagy gyógyszerellenesség és az előítéletek hatására nagyon sokan választják az öngyógyítást, a “csodaszereket”. Nagyon sokan vannak, aki évekig nem lépnek ki a lakásból vagy másra szorulnak. Nagyon sok mindent elolvastam én már erről, több dokival is konzultáltam, konzultálok. Volt pl. egy amerikai módszer, amit elkezdtem alkalmazni, az orvosom is kíváncsian várta az eredményt, úgy gondolta jó lehet. Az a lényege, hogy amikor érzed, hogy jön a roham, akkor kell bizonyos dolgokat csinálni, erre jön egy egész kellemes adrenalin löket és túl vagy rajta. Működött. Mentem buszozni, szárnyaltam. Mígnem egy szép vasárnapi napon a PECSA bolhapiacán minden átmenet nélkül majdnem elájultam. Black out, nem volt idő a módszer alkalmazására. Van erre valami orvosi szakkifejezés, amikor a tünet átalakul és kicsúszik a kezed közül. Én most ott tartok, hogy nem kutatom a miérteket, nem kérdezem, hogy miért pont én, beveszem a gyógyszert, ettől jól vagyok, életem egyik legtermékenyebb szakába léptem, iszonyú hatékony lettem. (A tudatmódosítás hatása lenne? Simán) Ha cukorbeteg lennék, akkor is beadnám magamnak az inzulint. Most nincs időm ezzel a rohadt betegséggel foglalkozni. Most nincs türelmem ahhoz, hogy ne menjek be egy boltba, ne tudjak egy ügyet elintézni, mindenhova el kelljen hívni a férjem vagy a fiaim. Én erről általában nyíltan szoktam beszélni, megtehetem, ha beszélünk róla csökkenthetők az előítéletek. Tízből kilenc ember nagyon ért hozzá és jönnek a jótanácsok: a tornát és a vízivást már próbáltad? Tudod, a hidratálás nagyon fontos. Nem, ez még eszembe se jutott, bazmeg 🙂 Tízből a tizedik maga is pánikbeteg. Ha társaságban felhozod a témát, kiderül, hogy milyen sokan vagyunk. A pánikbetegeknek jót tesz az elegendő alvás, a sport, a nyaralás. (Bár ismerek olyan pánikbeteget, aki akkor van a legszarabbul, amikor a család nincs otthon és végre pihenhetne.) Állítólag öreg korra elmúlik.

              • Köszi Bonbonauta, hogy ennyire jól összegezted. Én is szeretném, ha írnál róla, ha szívesen teszed. Nekem azért segítene sokat, mert a férjem is (volt) pánikbeteg, de ő nem tudja ennyire jól kifejezni, amit átél, úgy hogy számomra is érthető, érezhető legyen. 😦 Pedig sokat beszélget(t)ünk róla, neki sem ciki. Ha beszélgetésben feljön, ő sem titkolja, fontos szerinte is, a tudattágítás, mert nagy a tabu a betegség körül. Mert annyira “megfoghatatlan”.
                Én csak azt tudom, én mit éltem át mellette majd’ 1 évig, amíg nem tudtuk, hogy mikor és miért fog rátörni halálfélelemmel járó roham. 2 kicsi gyerekkel, úgy éreztem megőrülök a bizonytalanságtól.
                Szerencsénk volt, mert “hamar” felismertük, jó orvoshoz került, aki elmondta a betegség mibenlétét, és a “gyógyulás” menetét. A férjem pedig nagyon nagy elszántsággal, akaraterővel, és kitartással, gyógyszer nélkül képes kordában tartani a “rohamkezeteket” úgy, hogy akár napi szinten is találkozik velük. De ő ilyen típus, mindenben (elszánt, kitartó).
                És megvan az alvás, a sport, a nyaralás is. Szerintem ezekkel éli túl!
                Hát, ezért örülök, ha beszélgethetünk erről…

            • Ezeket nem ismertem, köszönöm, hogy elküldted.
              Most szerintem én abban a szakaszban vagyok, hogy “ki kell ordítanom” magamból azt, mennyire nem vagyok a helyemen, és aztán meg kell keresni a helyemet.
              Kényszerbetegségem van és depresszióm. Legszivesebben beszélnék folyton, beszélnék, beszélnék, írnék, írnék, írnék. Beszélek is sokat, a falak hallgatják. És írok sokat, ide is. Amikor a gyógyszert szedtem, több volt a csönd, ezért kifelé elviselhetőbb voltam.

          • A bezombulás nem jó, ez tény, akkor neki nem voltak jók azok a gyógyszerek. Én sem azt mondom, hogy csak és kizárólag gyógyszer. Mellette pszichoterápia és van még nagyon sok más módszer is. Már ha a betegnek van rá pénze. Az antidepresszánsok kritikája mintha nem a pszichiáterektől jönne.

  10. Így megy ez, bizony, sok helyen, még akkor is, ha a másiktól tulképp nem kell semmi, se plusz, se segítség, se áldozat, csak tudomásul vétel.

    (pedig annak úgy kéne lennie hogy nem engedélyt kérsz, hanem jelzed: ekkor és ekkor ezt meg azt, pont, beszéljük meg, ha valami logisztikát kell szervezni. Ennyi.)

    És akkor még szó se volt arról, hogy esetleg neki is kéne ezért tenni, hogy megvalósuljon, vagy tudomásul venni, hogy hiába süt rácsos sütit, ha nem és nem eszed meg, és nem, nem mész vele oda, ahová már öt éve utáltál menni, de hát szereted őt. akkor hogy.

    Döbbenet, de tényleg pitiáner dolgokban egymást szerető emberek is szoronganak felvetni egyszerű vágyakat és terveket, és gyomorgörccsel kérnek engedélyt, mint aputól anno a Beatrice-koncertre, amire a végén szökni és hazudni kellett. Esetleg szöknek és hazudnak felnőttként is, pedig csak sportolnak vagy kiállításra mennek vagy vesznek egy mittomén, úszónadrágot.Vagy a puszta gondolatnál feladják, mert nem elég hogy a Dologgal megharcolnak, még a saját környezetükkel is meg kell, miközben néha ők vágynának némi megerősítére, bátorításra, mert hát változás és néha elbizonytalanodunk.

    Persze láttam példát paci másik oldalára is, amikor az illető csak azt hitte, hogy csak rajta múlt, ő érte el egyedül. Jópár éve szembejött egy nő, kb. negyvenhez közeledett, és nem kevés büszkeséggel (félve leírva, önhittséggel) adta elő, hogy hát csak akarni kell, ő pár éve alatt szerzett 2 diplomát, egy nyelvvizsgát, meg nevelt közbe 3 gyereket, elmondta hány évesek, és valami valahogy nem volt kerek.
    Valaki bele mert kérdezi a részletekbe, kibomlott a sztori, egészen döbbenetes, lényegében a csajnak kb. 4-5 db felnőtt és 3 gyerek ugrált folyamatosan, évekig, hogy az ő Nagy Álma teljesüljön.
    Férj, anyós, testvér, szomszéd megállás nélkül cipelt, fuvarozott, főzött, rohangált, altatott, gyerekek keltek ötkor évekig, hömpölögtek szigorú táblázatok alapján mindenféle emberek közt, de még ez is befér, csakhogy a végén kb. kiderült, hogy anyu célja elsődlegesen azvót, hogy elmondhassa, milyen faszacsaj vagyok, ezt is megcsináltam. Egy szóval nem részletezte, melyik papírjával hol hasznosult, lett-e belőle pénze, jó melója, találmánya, vállalkozása, kitüntetése, könyve, bármije, Amiért Érdemes Volt. Neki, vagy neki ÉS a többieknek. Azt elfelejtette elmesélni.
    Felrakta a polcra, és csinálta tovább az alap melóját, hangsúlyozva minden mondatban hogy Ő akarta, és Ő érte el (egyedül), nyilván ez volt élete sztorija. Szegény. Persze tudom, pasiból sokkal több ilyen rohangál a világban, és ők is azt hiszik, egyedül csinálták, csak ott néha észre se vesszük, a nőkön áll furábban ez a jelmez, hiszen a közvélekedés szerint ők vannak másokért elsődlegesen.

    • Tanulságos, amit írsz, de a vágén jelzed is, hogy egy kicsit tán túl szigorúak vagyunk a nőkkel. Pont a nőkkel. Megint nőkközöttirivalizálás-szag van. Ahogy a bicajos balerinacipőjét sem, úgy nem mi ítéljük meg sem a pacit, sem az oldalai hollétét a más életében. Három gyerek, akikért mindenképpen az anyát veszik elő, ha baj van, anyakirálynői bánásmódot érdemel, különben iszonyú szívás. Lehet, hogy más feltételekkel nem is vállalta volna őket.

      Én örülök, ha valaki boldog, ha van segítsége, ha nem keserű, hanem érzi, hogy letett az asztalra valamit, és ha ez minta a gyerekeinek is. Antisisterhood a “legyen neked is nehéz”. Annyi keserű, panaszkodó, túlterhelt ember van.

      • Nem tűnt boldognak a nő, különösképp sikeresnek sem, kioktatónak tűnt meg önelégültnek, én ismerek cégvezető csajkát 3 gyerekkel, sokat távol lévő férjjel akinek szintén van bejárónője, bébiszittere, mindebből tartaléka is, de ő radioaktív és boldog, jól menő cége van, és nem habozott iskolát váltani, mikor a gyerekei jelezték, baj van. Soha ki nem esett a száján hogy “én csináltam egyedül”, mindig látta, ki volt a társa a projektben. Neki különösebb vetítés nélkül hiszem el, miért csinálta, és mit ért el vele.

        De veszélyesebbnek látom a tömeges látszólagos teljes önfeladásokat, a velük járó hazudott-lopott félórákat, amkoir felnőtt emberek engedélyeket kérnek tök egyértelmű dolgokhoz, és ha úgy látják, cirkusz lesz, akkor lódítanak, mint a hatodikosok. A sunnyogós magam-se-vallom be dolgok, amik el is halnak hamar, hiszen a csinálójuk se hisz bennük igazán, pedig akár hihetne is.

  11. Két éve egy állásinterjú után rájöttem, hogy ez az én lehetőségem. Megkaptam az álomállást, 200 km-re. Hazamentem, leültünk, elmondtam, kiborulás, nem is éltünkolyan rosszul, már éppen kezdtem megváltozni, stb… Én azt már nem akartam kivárni. Két kicsivel nekivágtunk, jelentem jól sikerült. Még nem futok, de már érlelődik, az időt kell rá megtalálni, kicsit sokat dolgozok, de sok idő után végre ki szabad mondanom, hogy szeretek dolgozni, és nem kapom meg, hogy karrierista p.. vagyok, csak messziről, néha telefonon és a gyerekeken keresztül.

    A legfájóbb most 2 év után is a lányok hiánya, akik a barátnőim voltak, együtt sírtunk, hogy elmegyek, ígérték, hogy tartjuk a kapcsolatot. Először még felvették a telefont, jajj most nem jó visszahívlak, aztán már azt sem. És én csak értetlenül állok, hogy miért, és nem értem, miért szorul össze a gyomrom még mindig, ha rájuk gondolok. Azóta nincs barátnőm. Szeretem olvasni a blogot, barátnő helyett 🙂

  12. Nekem telne súlyzópárra. de azért nem vettem eddig, mert
    – (múltkor az aldiban láttam nagyon szimpatikusat, csak az utolsó készlet volt széthányt dobozzal, inkább megvárom, amíg jövőre megint lesz)
    – nem akarok több tárgyat a lakásba, amikor így is rendrakásra megy el minden értelmes szabadidőm
    – nem tudtam eldönteni, hogy hány kilós lenne jó, úgy képzelem, hogy az ember kisebbel kezdni, aztán amikor azzal már megy, akkor nagyobbra vált, na de nem hogy egyet, hanem még többet is venni, na azt végképp nem
    – jó nekem most a PET palack, abból tényleg kisebbel kezdtem, és amikor kezdett túl könnyűvé válni a napi rutin, akkor váltottam nagyobbra (majd ha már mindegyik túl kevés lesz, elgondolkodom, milyen nehezebb, ám megfogható tárgyak vannak még a környezetemben, legrosszabb esetben egy igazi súlyzó lesz)
    – meg amúgy van egy momentán 16 kilós kis dinamikus súlyzóm aki miatt a youtube-on talált, szimpatikus, elvileg standard, mindenki számára kitalált feladatsorból a bicepszre menő feladatokat körberöhögöm, miközben a hátsó feszítőkkel azért rendesen elpilledek
    – a palacknak van annyi előnye, hogy két kétdeciset a kicsinek (a fent említett dinamikus súlyzónak) is megtöltöttem, és szorgalmasan beáll mellém utánozni engem. és nem az enyémet akarja elvenni.

    Izé… nem lebeszélni akarok senkit semmiről, ne értsétek félre, inkább csak az Éva által is megírt ‘a nyilvánosság kötelez a folytatásra’ elvet akartam érvényesülni hagyni.

  13. Ja meg még egy dolog miatt nem vettem, elvileg van valami edzőgép a pincében, csak még ki kell dobni egy adag kacatot ahhoz, hogy legyen annyi hely, ahol fel lehet állítani (én egyben még nem láttam, a társamé, és az előző, sokkal nagyobb házából hozta magával).

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s