sajnálják tőle

Ülsz a leandered mellett a fonott karosszékben. Olvasod a Vanity Fairt. Előfizetted, igen. Beletoltál a limonádéba egy fél gránátalmát is. És szól a dzsessz.

Lesik. Árgus szemekkel.

Fullánkos szavakkal véleményezik.

De most komolyan.

IMG_7336

Nőkre és férfiakra, idősebbekre és ifjakra, kibéleltebb és szilánkosabb életűekre, mások meggyőződéseit hajtogatókra és a nagyon is kritikusakra egyaránt jellemző: akkor hajlandóak szimpatizálni a nőkkel, elismerni a teljesítményüket, ha 1. valami őrületesen perfekcionista mérce szerint nem hibáznak sose, 2. szar nekik.

Ha húzod az igát, nem szólnak, esetleg csak felmutatják, milyen rögös talajban is lehet még mekkora igákat mennyivel gyorsabban, sőt, a Zsuzsi cikkcakkban is tudja, a kilenc gyereke mellett!

És mindezt némán, feltűnés nélkül.

Ha bajod van, és nem titkolod sürgősen elfele, megszólnak. Hogy nem bírod. Fényhiányos depresszió? Elhízás? Válás? SNI-s gyerek? Na megállj!

De amit nem bocsátanak meg, amit csikorgó fogakkal, ingó fejjel, feltett mutatóujjal örökké elvitatnak: ha jó neked.

A fenti jelenetet. Mások meg… mások meg kínlódnak!

Vagy ha egy hétköznap délelőtt, csak úgy, a szikrázóan havas tájban elbiciklizel szaunázni, és utána még arcmasszázsra is. De még egy kacsamelles fogást is az arcodba illesztesz.

Ha bejött az üzlet, és rólad írnak a lapok.

Ha bébiszittered van, és meglátják, amint valami zúzós koncerten kúrálod apró poklaid.

Ha nem főzöl, hanem házhoz hozatsz valami istenkirály menüt.

Ha negyvenöt fölött szerelmes leszel, mint az ágyú.

Ha férjed lelkesen jár játszótérre, és még tereget is, és eközben te feltett (Lakkozott körmű!) lábbal olvasod a Kindle-t.

Ha tényleg és egész egyszerűen: a sok rosszindulatút leszarod, de még viccesnek is tartod őket.

Akkor jön az önzés, a túlzásba vitt egyenlőség, a férfi kiherélése. Biztos boldogtalan vagy. A férfiak elbizonytalanodnak így. Jól érzed magad? Hazudsz magadnak. És nem fogsz majd kelleni nekik, meglátod. Ja, nem is akarsz? De akarnod kell, ez a világ rendje. Veszélyes és beteg vagy, ha te ezeknek nem akarsz kelleni. Ne merd jól érezni magad! Függjél ügyesen, és szenvedjél.

Jönnek, mondják. Arra járnak, véresre súrolnak. Szüleid, beléd másznak. Az piszkál, minősít, korrigál, aki soha még csak megközelítőleg jelentőset sem csinált, és nem volt harminc éve egy önfeledt pillanata. Tessék csak visszamenni a cellába gyorsan!

Ahelyett, hogy örülnének: végre egy nő, aki életmódmagazin. Sima az arca.

Nem sorstárs, az a baj. Rémületes, ahogy felmutatja: lehetne másképp is. Hallgasson.

322 thoughts on “sajnálják tőle

  1. Az elmúlt napok bejegyzései előcsalogattak a megrögzött read-only állapotból, most már tényleg muszáj gratulálnom és megköszönnöm az írásaidat, Éva.
    A mai bejegyzést nagyon aktuálisnak érzem. Nemrég történt, hogy munkaügyben elutazhattam egy nagyon klassz helyre, ahová régóta vágytam. Megosztottam néhány képet az utazásról facebookon (hiba volt), nagynénémnek nagyon tetszett az album, és lelkesen megmutatta a nagyszüleimnek is, hadd örüljenek, milyen jó helyeken jár az unokájuk. A reakciójukat anyámtól hallottam vissza: nagymamám kiakadt, hogy én az egyik képen egy számukra idegen fiúval “nagyon intim kapcsolatban” vagyok lefotózva, a barátomnak “biztosan fájna”, ha látná. (Képzelhetitek, micsoda botrányos kép lehet… Igaziból fogalmam sincs, melyikre gondol, olyan szuperintim dolgok vannak megörökítve, hogy átfogja egy kolléga a vállam egy “pózolj látványossággal”-képen és hasonlók). Szóval kit érdekel, hogy eljuthattam messzi, jó helyekre, az igazi büszkeség az lenne, gondolom, ha soha a pasimon kívül más férfivel szóba sem állnék és férjhez mennék végre (még nem vagyok harminc sem).
    Amit igazán durvának éreztem, az nem is az ő hozzáállásuk, az ő generációjukban az a csoda, ha valaki nem így gondolkodik. A saját reakcióm ijesztett meg a legjobban. Ahogy elolvastam anyám viccelődő üzenetét a “botrányos” képről, elöntött a szégyen és a bűntudat, és azonnal elkezdtem átbogarászni az albumot az inkriminált képet keresve – mindez úgy, hogy (1) nagyon tudatos vagyok online, sosem tennék fel tényleg kínos képet (2) nem is készülhetett “intim” kép, mert még csak hasonló szituáció sem volt az utazás alatt (3) a barátom bízik bennem, ha félreérthető képet látna rólam, akkor rákérdezne, hogy mi történt, megbeszélnénk, és nem bántódna meg (irigylem is a lazaságát). És mindezek ellenére órákba telt, míg teljesen megnyugodtam, és elhittem, hogy nem én csináltam valami rosszat megint. Kétségbeejtő, hogy ilyen könnyen visszavedlek kisvárosi kamaszlánnyá az elítélő tekintetek előtt.. De a blog sokat segít, hogy tudatosabban ellenálljak a nyomasztásnak 🙂

    • Szia Dolores!
      “hogy nem én csináltam valami rosszat megint”
      MEGINT. Már megint. Mert általában szoktál rosszat csinálni. Általában szoktunk. Ha nincs bűntudatod, gyanús vagy.

    • Szia dolores!
      Oh igen! Jeeeee!
      Ezt csinaljuk 0-24ben, magyarazkodunk.
      Aztan amikor kimagyarazkodtuk magunkat ( lsd. Eltoltesz tok feleslegesen, idegeskedve orakat, elemzed magadat, helyzetedet, a reakciokat) megrazzuk magunkat, hogy de ez nem az en saram!
      Kozben megint volt plusz feladat, energia, ido a masszazs es a szauna helyett 🙂
      Udv. Itt.

    • Szia Dolores, üdv itt! 🙂

      Nekem is ez a “megint” ütötte meg a szemem – volt olyan időszakom, hogyha a nevem elhangzott, már húztam be a nyakam és arra gondoltam, hogy “jajj, vajon mit csináltam MEGINT, és jajj, vajon mit kapok érte”. Néha még most is előfordul például a munkahelyen, ha váratlanul ér, hogy hívnak, hogy összerázkódom, hogy úristen, mi van. Persze semmi, de az ilyesmit állati nehéz levetkőzni.

      • A munkahelyi váratlan hívatások alapból gyanúsak, főleg, ha nem a közvetlen felettes a hívató…
        Nekem egyelten komoly ballépésem volt, az is kb. 8 (!!!) éve, és mégis öklömnyivé szorul a gyomrom, ha elvétve előfordul, hogy a csoportvezetőnél magasabb szintű elöljáró keres meg :O
        Miközben gyakorlatilag évek óta csak dicséreteket kapok minden egyes értékeléskor (azaz havonta/negyedévente).

    • Jujj de jó ez, amiről írsz :-)! Akkor neked is megvan anyukád részéről az átható tekintetű “Mi a baj? Valami baj biztos van!”-kérdések? Amikor annyit kérdezi, h a végén már te magad is biztos vagy benne, h tényleg van valami baj és ijedten lapozgatsz az agyadban, h mi miatt is kéne bűntudatot érezned? Na és persze megggyónnod… Pfff… 😛

      • Esetleg jön a ‘szeretném tudni, mire gondolsz’. Na én már nem gyónok meg semmit. Maximum a barátaimnak elmesélem, amit el akarok, de azt önként és nem érzem gyónásnak. De olyannak, aki leskelődik, minősítget, direkt azért kérdez, hogy utána az információt ellenem használja fel, tulajdoni lapokat hívogat le, na ilyeneknek semmit.

      • Köszönöm mindenkinek a meleg fogadtatást Külön felüdülés, hogy senki nem kérdezte meg, hogy “De hát miért foglalkozol velük?!” 🙂 Jó itt.
        Kitekatka, mintha ugyanabból a családból jöttünk volna… Jaj, de kemény, hogy ez a bűntudat-játék nem egyedi eset, hanem általános élmény egy csomó nőnek! 😦

  2. És nem elég, hogy lehet másképp, de ők is élhetnének másképpen. De amíg nincs változás, nem is kell szembenéznie magával. Így inkább hasonló emberekkel veszik magukat körül, hogy ők maradjanak ‘normálisék’. És a normát a birkanyájuk mennyiségével támasztják alá. A minőség szubjektív.

  3. Hát ja. Apa vasárnapi ebéd után feltett lábbal újságot olvas: oké. Anya ugyanezt csinálja: lusta, miért nem mosogat. Ja, nem is házikoszt volt az ebéd, otthon? Fúj, lusta anya, és még pazarló is. Apa este netezik, anya tereget. Oké. Anya netezik, apa tereget: lusta anya, netfüggő, pletykás, fúj, fúj.
    De szeretek hétköznap este moziba menni!

    • Tegnapi kis közjáték:
      -Hazafelé nem mentem be az útba eső boltba, mert marhára kellett pisilnem. (A bevásárlás és a főzés önként vállalt részem)
      -Megkérdeztem a férjem (aki aznap még nem ment ki a lakásból), hogy hozna-e ma ő kaját, mert akkor én most inkább aludnék, fáradt vagyok. Ő: Jó, aludj nyugodtan. Én: Köszi, drága vagy, és szólok, hogy a sarki üzlet hatkor zár.
      Aztán elmentem aludni.
      -Hat után felébredek, nézem, hogy a férj, még ugyanabban a pozícióban leledzik a PC előtt. Én: Nem voltál boltban ember. Ő: Hű, hát elfelejtettem. Én: Mer’ mindent elfelejtesz. (Tényleg, mert megteheti, ettől meg ideges leszek.) Ő: Nemis. Én: Jó, figyelj, én most visszamegyek a könyvemhez, és tuti nem fogok a kerület másik végére elmenni vásárolni, és egyébként is megígérted.
      -Fél óra múlva dohogva öltözködik, én a kanapén tovább. Ő: Mennyire gáz már, hogy én itt méhkirálynősködök, és kiparancsolom őt a hidegbe, messzire. Én: Fordítva ez mindennap megtörténik. Ő: De én sosem kérem tőled! Én: Mégis minden nap eszel. Ő (gondolatban): Picsa. Én (gondolatban): Fasz.

      Ó bazzeg, miért van ez így beivódva? Hogy az rögtön szemet szúr, ha én pihenek ő aktív? Vagy miből gondolom, hogy bármit lehet kérni a megszokottakon túl? Hogy mi a francnak lesz dráma négy szottyadt zsemléből? És miért nem tudok erőszakmentesen kommunikálni?

      • Nem nagyon ugatnék bele, de szerintem ez már megint a jó öreg passzív agresszió. Néha még nálunk is felüti a fejét. Ilyenkor sosem maradok erőszakmentes.

        • Tudom. Emlékszem, hogy beszéltünk erről. Megvadulok tőle, komolyan. Azt hiszem ez is a lényege, hogy a passzív agresszív fél a másikon keresztül éli ki a maga agresszióját, mert az énképét rombolná, ha ő kiabálna, így viszont én vagyok a sárkány, probléma megoldva, agresszió kiélve.

          • Igen. Engem viszont nem érdekel, ha neki nem teccik. Mar szamtalanszor beszeltuk meg, hogy megosztjuk. De o nem latja at, mikor mit kell csinalni. Meg amugy is, mindig olyan rend van (az bazze, mert en megcsinalom), ha viszont nincs, mert nem teszek rende, akkor is magamat szivatom, mert helyettem nem csinajja meg senkise. Es igen, olyankor tombolok. Es nem erti. 😀

              • Igen. Mert akkor azt tudja mondani, hogy dehat o segitene, ha mondanam hogy mit… Monnyuk az apjatol nem latta, hogy egy pasinak otthon mi dolga, mert mindent az anyja csinal a haztartasban. Apa csak kertezik, neha mosogat. Nem eszik zoldseget. Ilyyesmik. 😀

            • Nem igazán. Vagyis de, el lehet mondani, meg is érti, de általában kikanyarítja a végén, hogy ez a “főnökösködés” a világ megrontója, és ezek nem olyan fontos dolgok, amiért érdemes veszekedni, és gondoljak arra, hogy globálisan mennyire szeretve vagyok, és abban a dimenzióban amiben ő él, nem érdemes elvárni semmit a másiktól, ő se vár tőlem semmit, csak szeressük egymást píszendláv. És hogy értsem meg, hogy mindig a kedvemben akar járni, akkor is ha nem pont azt csinálja amit kérek.

              Mivel jóval okosabb mint én, az érveléseire nem tudok mit mondani, mert logikailag helyes, de tökre nincs igaza akkor sem. Lehet, hogy én vagyok materialista, földhözragadt gyökér, de szerintem pusztán a szeretettől még koszos marad a padló és üres a hűtő.

              Á, nagyon mérges vagyok, és csalódott, mert olyan jól alakult minden az utóbbi fél évben.

              • Nem helyes, hanem álságos és manipulatív. Milyen hülyeség, hogy akkor is a kedvedben akar járni, ha szarik rám, mi a jó neked? Valójában nem is érdekli, hogy mivel járna a kedvedben.
                Na jó, sejtem, hogy azért az esetek többségében igen, de ebben a tekintetben nem.
                Mi lenne, ha fognád magad, és ezentúl egy darabig pl. kaját csak egy személyre hoznál? Ő meg oldja meg, hát neki nem fontos.

            • Szerintem nem vagy materialista és földhöz ragadt gyökér, mert enni szeretnél és rendes lakást. Nem is tudom, mit lehet erre mondani. Ha elmondod, hogy ez nem főnökösködés, hanem éhes vagy és szeretnél enni, és ha szeret, akkor hoz kaját, az nem használ? Vagy az már zsarolás?

              Ilyenkor döbbenek rá mindig, hogy milyen szerencsém van, mert nálunk ilyen párbeszéd soha nem hangozhat el. Ez viszont csak azon múlik, hogy a férjem extra normális, és nem csak szóban hisz abban, hogy a házimunkát egyenlően osztjuk fel. Ha nem ilyen lenne, akkor gondolom állandóan konfliktusban lennénk, mert ő próbálná elbliccelni a dolgokat, én meg nem hagynám magam.

              • Ettől, hogy ha szeretsz, akkor …, na ettől falnak megyek. Ez nekem már érzelmi zsarolás. Mondjuk az, hogy megígérted, hát tartsd a szavad, az korrekt. Az is, hogy basszus, ketten esszük meg, és neked is annyi elmenni, mint nekem, plusz a te ígéreted miatt még messze is kell menni. Ne azért menjen el, mert szeret, hanem azért, mert pont annyira dolga, mint nekem, A gyerekeim se azért vigyék ki a koszos ruhájukat a szennyesbe, mert szeretnek, hanem mert magától nem megy ki, és nekik is annyi kivinni, mint nekem.

            • Ó, mennyire tipikus. 8 éve hallgatom, hogy nem vagyok a főnöke. Hogy a tisztaság és a rend csak nekem fontos, őt minek ugráltatom. Vagy miért vagyok kiakadva, mikor megbeszéltük, hogy ő fürdeti a gyerekeket, és f8-kor beül a net elé, mint aki jól végezte dolgát, a kölkök meg üvöltözve rohangálnak fel és alá. Könyvet tudnék írni róla. Van megoldás, önreflexióval kezdődik, és az anyu pici fia érzés felszámolásával folytatódik, a vége meg az, hogy felelősséget vállal az ígéreteiért, és elkezd együttműködni. De csak akkor működik, ha nem asszisztálok a henyéléséhez. Úgy drukkolok, hogy neked ehhez ne kelljen 10 év!

            • Basszus Györgyi, leckéket fogok venni tőled.
              És ha ezt így leírom ide, rám tör a bűntudat, mert a már megvívott harcokban, és a belsővé tett ügyekben nincs gond (egyszer írtam a kirobbantott háborúról házimunka ügyben, ami konstruktív békekötéssel zárult), de ha azoktól eltérő dologban szeretnék együttműködést, és nem valami extrém oka van (azaz nem betegség, vizsgaidőszak, anyám kínja) akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. És az én türelmem meg nem hogy véges, hanem már nincs.

            • Makrancosbakancs. Hát igen, és itt vagyunk a blog témájánál, hogy senki sem úgy képzelte ezt a párkapcsolatosdit/családosdit amilyen valójában, és jó esetben mindketten lassan érteni kezdik a lényegét, de mégis kié a küzdés? kinél nagyobb a tét? Hát persze, hogy a nőknél.

              És itt is vagyunk a hétköznapi egyenlőtlenségnél, ami gyakran a legjóindulatúbb, egyenlőségre törekvő, egymást szerető pároknál is felüti a fejét.

            • Devorah, szólj, ha segíthetek konkrét dolgokban, de igazából nincs mit tenni, ha ő nem veszi észre, hogy így neked nem jó. Az elején vagytok, most érdemes, nem kell húzni-halasztani. A szar dumákat meg pöccintsd le azzal, hogy mondhat, érvelhet, amit akar, neked EZ ÍGY NEM JÓ PONT. Ha fontos vagy neki és szeret, megfontolja, meghallja, változik. Van, aki csak akkor (én férjem), ha minden veszni látszik. Tényleg nem kell éveket várni, csak jófej embör kell hozzá, és remélhetőleg a te urad ilyen.

        • Rövidítettem, sajnos annyira nem voltam erőszakmentes, a “mert mindig mindent elfelejtesz “és a “nemis” között volt némi pengeváltás – most nagyon röhögök. Nem vagyok én sem szent, egyszerűen nem bíííííííííííírom ezt az elfelejtettem dolgot.

          • Nekem a “nem tudom” a vörös posztó. Ilyenkor a sajátosan hangúlyozott válaszom, a “de tudjad” elég meggyőző tud lenni, mert utána általában normálisan válaszolnak 😀

            • A négyéves fiam csinálja, hogy amikor nem figyelek rá, csak odavetem, hogy “nem tudom”, akkor azzal vág vissza, “de tudod, mert felnőtt vagy.” Hatásos.

          • Sőt, már a “mindig mindent” is eléggé támadó. 🙂 De én sem hibáztatlak. Egyébként az ígéret betartáson ez nem segít.
            Valójában meg sajnáltathatná magát a saját hülyesége miatt. Valószínűleg, ha nem manipulatívan panaszkodna a hidegre, akkor szívesen együttéreznél vele.
            Kitűnően tudok sopánkodni, hogy teleettem magam, de a következményeket nekem kell viselnem. Vagy pl rettentően tudom sajnálni a gyerekemet, mert sok cuccot kell elpakolnia, de hát ki a bánat mondta, hogy a fél gyerekszobát ki kell hordania a nappaliba. Néha ezen tudunk együtt nevetni.

      • Hhehh!

        Tegnap nálunk: Vettem ilyen kampós tapacsot a csempére, a fürdőbe, mert a görik mindig lökdösik éjszaka a szennyes tartót, agyamra megy, gondoltam, ezekkel jól feltapacsozom magasra, oszt jó lesz. Mondoma zuramnak, feltapacsoznád? Aszongya: Mér én? Hol itt az egyenjogúság? És ezt hótt komolyan gondolta! Lefagyott a szoftverem rögtön, csak hápogtam. Fingja nincs semmiről, egyenjogúságról pláne, bár mostanában igyekszik és olyanokat megcsinál, amitől én egyrészt megrémülök, másrészt egyből bűntudatom lesz és a tetejébe úgy oda van magától emiatt, hogy legszívesebben lefejelném. Ehh. Leszbi leszek.

      • Engem egyszer méhkirálynőzött le egy exem, amire azt találtam mondani, hogy igen, csak sajnos dolgozó helyett egy herével vert meg a zisten. Egyébként ő pont így viselkedett velem nap mint nap, ahogy te leírtad. Öt évig bírtam, ma se teljesen értem, hogy miért.

      • Menne a f*om, erre van a telefon meg az internet. Húsz perc alatt kihozzák a meleg ételt fillérekért, és nincs vita. 🙂

        (Jó, jó, bocs, tényleg paraszt volt, de számomra idegen a szitu: este, fáradtan, a hidegben a kajarendelés az egyetlen logikus opció, kivéve, ha 23 óra elmúlt, és minden zárva. Akkor marad az éjjelnappali, jobb híján.)

        • Ha éppen anyagi megszorítások vannak, és egyébként is hó vége, amikor a napi teljes kajakeret 1500 HUF két emberre, akkor kurvára menni kell. Nem magyarázkodnék, oka volt a kiakadásnak.

          • Nekem ez az egész viselkedésminta nagyon ismerős, lehet, hogy nem érvényes rátok, de azért elmondom, hogy mi mire jutottunk vele. Megvan az alapvetés, hogy ugye egyenlőség, egyenlő felelősség, izé és akkor mégis folyton ilyenekbe botlom, hogy szólnom kell, hogy megcsinálja, morog rá stb.
            Arra jöttünk rá, hogy ez egy játszma, amibe szocializációs (leginkább családi) előzményeink miatt jutunk és bukunk bele folyton. Egy-egy ilyen helyzetben ő a felelőtlen, léha, laza, “ráérünk arra még”, “ha halogatom, hátha megúszom” gyerekénjét hozza, aki ráadásul ezt lázadási gesztusként kezeli a “főnök” ellen. Ezzel meg átlök engem a szigorú, számon kérő, fegyelmező felnőtt pozícióba és akkor az enyém az erkölcsi fölény, no meg a meló (basszameg), ő meg megússza a közös dolgainkért való felnőtt felelősségvállalást meg a melót is sokszor (basszameg megint). És amióta ezt felismertük kicsit könnyebb lett mindkettőnknek, ha beleakadunk is kicsit könnyebben és gyorsabban tudunk kilépni belőle (többnyire valahol elröhögjük magunkat), jobban tudunk úgy kommunikálni, hogy ne dobjunk ki “horgokat”, amibe beleakad a másik (az ilyen “te mindig, én soha…” típusú szövegek eléggé horogszerűek tudnak lenni).

            • Hű, mennyire igazad van. Komolyan, olyan jó olvasni, hogy nem vagyok ezzel egyedül, és hogy milyen sok férfi szenved ettől, amitől meg mi szenvedünk. De jó, ha sikerül ezeket felszámolni! Én is, a vége felé már úgy éreztem, három gyerekem van, pedig csak kettőt szültem.

            • Hát ez eléggé társadalmi, rendszerszintű jelenség – én ezt itt értettem meg. És ettől is könnyebb lett, hogy nem egyéni jellemhibaként kell látnom és kezelnem. A felszámolás túlzás, de nagyon igyekszünk (na jó, főleg ő kell :).

            • Igen! Nagyon jól megfogalmaztad! Erre fogok koncentrálni.
              Ott vagyok elakadva a dologgal, hogy valami irgalmatlanul fel tudom húzni magam, és én sem látok ki a csőből, csak az kattog a fejemben: MÁR MEGINT. Ezen dolgoznom kell.
              Az életünk ebből a szempontból nehezített terep, erősen rátesz erre a játszmára: a férjem művészember, otthon dolgozik, azt se napirend szerint, keresni hektikusan keres, viszont élvezi. Én alkalmazott vagyok, mellette iskolába jártok, és az én jövedelmem a biztos minimum, néhány szempontból kötöttebben élek. Ezek a feltételek mellett a szokottnál is könnyebb belecsúszni, a vásott kölyök-felnőtt játszmába. (Nem panasz, ezekkel az adottságokkal vágtunk bele a közös életbe, tudtam kb. mire vállalkozunk.)

            • Mi is így éltünk 6 évig, de nem így mentem hozzá, ez menet közben alakult így. Nekem nagyon rosszat tett, szerintem neki is, hogy nem volt mindig konkrét feladat és kötöttség. Most ugyanúgy dolgozik, mint én, és igyekszik is, kifejezetten pozitív ennek a hatása.

            • Johanna, elképesztően pontos, amit látsz, írsz. És igen, nagyon nehéz nem beleakadni a horgokba, kilépni a szereposztásból. Nem mellesleg ehhez a partnernek is ugyanerre kell törekedni, különben csak dob egy újabb horgot és akkor lehetsz akár hipertudatos is, ha nincs kivel, kár a gőzért.

  4. Minek költesz el ot fontot kávéra és reggelire, ha a munkahelyeden ingyen van?
    Guacamole, lazac, Lambertz keksz fújj, az drága, bezzeg a bacon! Az legalább finom, de leginkább sok!
    Minek ez a táska, van táskám, minek még egy? A másik is öt évig bírta.
    És egyébként is, miért nem csinálsz valami hasznosat a szabadnapodon?!
    Ezek mind velem egykorúaktól, vagy fiatalabbaktól, akik sajnálják a pénzt arra, hogy egyszer megnézzék Rómát..

    • Van köztük olyan, aki mégis elugrott Rómába a nöjével (akit nem hívott vissza a vasárnapi sms után csak hétfőn az irodából). Három nap alatt úgy bejárták a várost, hogy volt amit kétszer is megnéztek kívülről.

      Nagyon szerencsés vagyok. Fiatalon felismerhettem a gránátalmás limonádék fontosságát, ez egyfajta dacreakció volt a különféle nyomorokra. Aki ezt nem tartotta jónak, fájdalmasan ugyan, de kikopott mellőlem. Így lettem én az arrogáns, a pénzt (a sajátomat) az ablakon kiszóró, önző dög.

      Én abszolút hiszek ennek a fontosságában, a férjem is. A körülöttem élőket is erre buzdítom, aki tudja veszi a lapot. Remek társaság.

      “Zsuzsi cikkcakkban is tudja” – ezen még elsirdogálok egy darabig 🙂

      Szia Éva! Sziasztok többiek!

      • Szia, néha kicsit.
        Ez az ismerősöd az anyósomra emlékeztet, aki egy időben minden látogatását nálunk azzal kezdte, hogy felhívta tőlünk azokat az ismerőseit akikkel valami dolga volt. Csak azért szokott le erről, mert lemondtuk a vezetékes telefont 🙂

      • Szia!

        Tetszik amit írsz 🙂
        Én úgy tapasztaltam, hogy ha nem is szórni, de költeni érdemes a pénzt, akkor visszajön. Nem spirimanci módon értem, hanem nyilván az anyagiakban is meglátszik előbb-utóbb az, ha jó vagyok magamhoz.

        A római kiruccanást nem értem pontosan…

        • A “minek költeni?” típusból ismerek olyat, akik utazgatnak, de azt a létező legigénytelenebb módon teszik, mármint tartalmilag. Elmentek konkrétan Rómába egy megtoldott hétvégére, megnéztek minden főbb látnivalót kívülről. Ez gyorsan ment, ezért kínjukban visszamentek egyikhez-másikhoz és megnézték még egyszer kívülről. Valamivel agyon kellett csapni az időt a repülő indulásáig.

          Egyetértek, a szorongatott pénz (nem a pénzszűke helyzetről beszélünk) sosem visz előre.

    • Nálunk ez nagyon ellentmondásos, ne gyújtsd be a sütőt, ne süss kenyeret, inkább vesszük a szerintem ehetetlen angol kenyeret. Ne legyen igazi karácsonyfa, jó lesz a mű is (ami egy elképesztő szépérzékű és finom árnyalatokat látó férfitől nagyon meglepő nekem). Kicsi dolgokon spórolás, de megvesszük az art deco lámpát, tükröt, és a metszeteket is muszáj most bekeretezni, pedig még a felújítás jelentős része hátra van, és arra kellene a pénz. Ugyanakkor meglep egy úttal. Tele van ellentmondásokkal.
      Szerintem ezért jó a külön kassza, nekünk a rezsi és a kaja a közös, meg az ingatlanadó. A kajából így is vita van, mert én leginkább házhoz rendelnék biozöldséget az Abe and Cole-tól, de ő szereti maga kiválasztani a zöldséget, így marad a szupermarket.

      • Nahát, mi is majdnem így osztjuk a költségeket.
        Kenyérből én csak barnát, nedveset, nagyon sűrűt veszek, biograne, azt hiszem ez a neve vagy teljes kiörlésű tortillát.
        Viszont ellentmondások adódnak, egy duhaj dzsentri meg egy sínre állított kispolgár nem tudja eldönteni néha, mi is akkor az üdvös?

  5. A hallgassonról jut eszembe – megérkezett a húgom látogatóba és mesélt.
    A minap épp hazafelé tartott este 10-kor Budapesten. Térdig érő hosszú télikabát, nadrág, csizma.
    Egyszercsak valaki hátulról nekiállt molesztálni, mire ő (aki amúgy békés, halk szavú lány, a légyne se tipus) reflexből akkorát rúgott bele, hogy el kellett látni utána. Jöttek ám a rendőrök (hárman, férfiak) és be akarták vinni. Hiába mondta, hogy önvédelem volt, nem hitték el neki egészen addig, amíg egy szemtanú (pedig nem csak egy volt, de a többi kussolt) mellé állt végre. Ekkor megkérdezte, hogy úgy mégis, hogy kellett volna védekeznie, hiszen még a paprikaspré is tiltott. Mire a válasz: ilyen későn (!!!) ne mászkáljon, és ne hordjon ilyen feltűnő (!!!!!!!!!!!) ruházatot. Hát a jó kurva anyjukat.
    És jól bazíroznak arra, hogy hallgatni fog, mert hallgat róla. Nem lesz panasztétel, feljelentés. Azt se tudja, hogy a rendőrök felvették-e az adatait, mert a sokktól a felére nem emlékszik, csak hogy ordít önkívületben a rendőrökkel. Hát így.

  6. Úgy két hete az ovisoknak azt énekeltem viccesen: ” Este jó, este jó, este mindig jó. Anya mosdik, apa főz, együtt lenni jó!” Erre a 4évesek egymást túlharsogva kiabáltak közbe, h olyan nincs, mert apa SOSEM főz!!! Aztán erről kicsit elbeszélgettünk és lesújtó volt az eredmény. 😛

    • Angol tanfolyasra jarok.
      Ilendo, nemillendo a tema.
      Illendo-e elso randin, ha a ferfi fizet? Mondom nem, nem illendo, egy rossz patriarchalis szokas, ami bebetonozza (consolidate) az egyetlotlenseget.
      Nez ram a kb. 25 eves tanulotars, hogy de hat az illem!
      Nez ram a szinten fiatal srac, hogy ugye te ezt most csak a vitatkozas kedveert mondtad?

      Jajjjjj!

      A feminizmus, hogyan akadalyoz meg minket a csoportos nyelvtanulasban?
      Majd irok egy vendegposztot, jo?:)

      • Német tanfolyamon tanítottam az Aspekte című tankönyvből, és az ilyen szempontból nagyon jó volt.

        Volt benne szó például a mozaikcsaládokról, hogy milyen nehézségeket okozhat és mi a szép benne. Aztán egy egész hosszú részt szentelt annak, hogy miért van ilyen sok válás, és miért kevés a házasságkötés: ott volt feketén-fehéren, hogy a nők számára mekkora plusz terhet jelent az, hogy a munkahelyi munka mellett a férjeik rájuk lőcsölik a teljes házimunkát, valamint a gyerekek és a család életének a szervezését, így sokan inkább elválnak, vagy nem is kötnek házasságot, mert úgy könnyebb az életük. Emlékszem, ott volt így direktben a hallás utáni értéses feladatban, hogy a kisgyerekes anyák mennyire túl vannak terhelve, én meg néztem, hogy bassza meg, ezt meg itthon alig lehet kimondani. Nagyon tetszett még, hogy videók is voltak a könyv témáihoz, amiket aztán közösen feldolgoztunk, és azoknak is baromi jó témáik voltak: például család és karrier összeegyeztetése egy fiatal nő életében, vagy a Hotel Mama téma, ami a szüleikkel élő, gyerekstátuszú harmincasokról szólt. Fiatal srácokat tanítottam ebből, és mivel már ügyesen tudtak németül kommunikálni, voltak jó kis beszélgetős óráink, talán a németen kívül más is ragadt rájuk.

      • Nekem spanyol óráról van ilyen élményem: kezdő csoportban két pasi,egyik vitatkozni kezdett a tanárnővel,hogy lehet az, hogy a problema szónak nőneműnek kellene lennie. Azóta a másik is (akiről ránézésre megmondani, hogy nem egy nagy spíler a nőknél) minden adódó alkalommal benyög valami könnyed negatív jelzőt. (Pl. az idős asszonyról, hogy nyanya.) Valamiért az az érzésem, hogy azt képzelik, ezzel imponálnak nekünk, mert hát férfiasak. Mindez rajtam kívül senkinek nem szúrt szemet.

      • “A feminizmus, hogyan akadalyoz meg minket a csoportos nyelvtanulasban?”
        Én is folyamatosan hasonló élményekkel gazdagszom abban a nyelvi csoportban ahová járok. Legutóbb például volt egy feladat, amikor kártyákat húztunk. Csoporttársam már a következő mondatot is alig tudta röhögés nélkül lefordítani: “Mit főznél vacsorára, ha meglátogatnának a barátaid? Höhő, de hát én férfi vagyok, naná, hogy nem főznék, ha rajtam múlna a haverok éhen is halnának hihi. És basszus, rajtam kívül ezt mindenki rohadtul viccesnek találta, a tanárnőnk szinte mentegetőzött, hogy bocsi, hogy nincsenek külön női és férfi kártyák!

        • Hát ez gyogyós… Rengeteg kifejezetten kétajtós-dörmögős férfit hallottam már arról dumálni, hogy mit főzött ebédre… Sok a kétbites buta ember, na.
          Nyelvtanulásnál a másik nyunyi, amikor külön nemekkel operáló nyelvben a foglalkozásokból nem mindnek van két neme. Pl franciául az orvos medicin, oszt kész. Most nem azt mondom, románul is tudnak ritka viccesen hangzani a nőnemű alakok (ld női lelkész preoteasă, mert hogy rakod nőnembe azt, hogy preoţ stb doctor=>doctoriţă, ha jól emlékszem), csak, hogy másik neolatin nyelvet mondjak. Vagy lengyelül is fura volt először, hogy mindennek neme van (lekarz-lekarka, amúgy poén, hogy finnül meg lääkäri az orvos), és nem tudok békében parlagi dekoratőr vagy akármi lenni, mert nőnembe kell rakni azt is. De ez megszokható – mondjuk inkább az volt nekem a nagyon idegesítő, hogyha _nem volt_ nőneme egy adott foglalkozásnak, nem is az, hogy vannak ilyen nyelvek, mert attól még nem _kell_ vonalas patriarchális pötschnek lenni:)

          • Na, az angol ehhez képes meg milyen PC, élvezem tanítani, hogy chairman helyett chairperson, fireman helyett firefighter, postman helyett post officer, stewardess helyett flight attendant és így tovább.

            • Na oké, de ezek még nem is “kiherélései” a nyelvnek.
              Kicsit PC-parám van, nem szeretem azt sem, ahogy a másik irányú korlátoltság sem a barátom.
              Egy szláv vagy neolatin nyelvvel ezt nehezebb megcsinálni, bár nem lehetetlen (két neme lesz a foglalkozásoknak, de _lesz_ nőneme is. Vagy ha van semlegesnem, akkor egy darab semlegesneme lehet a foglalkozásnak).

  7. nekem is off-sztorim van, csak épp kurvára ki vagyok akadva. előléptetés a cégemnél, négy év után, végre. nem túl nagy pozíció, ilyen fél-kisfőnök, osztálytitkár, de nem vezető. hárman szállunk ringbe, két faszi meg én. mondjuk nem tudom, lehet hogy itt ez a körülmény nem lényeges. interjú, szerepjátékkal, minden ami kell. mindenki rám fogad, évek óta kurvára odateszem magam, ilyen plusz vállalás, olyan tanfolyam, meg amit csak akartok. tegnap kapom a telefont, hát sajnos nem én kaptam meg, mert ugyan minden kérdésre jó váalszt adtam, és öröm volt velem interjúzni, és én kaptam a legtöbb pontot (!), és kurva jó vagyok, de sajnos, ezt nem tudom magamról, nincs önbizalmam, ezért nem tudom képviselni az álláspontomat magabiztosan, és hát ez így nem fog menni. na, mert így aztán lesz. mert így aztán van miért. mert most aztán tökre biztosan fejlődni fogok ezen a téren. mert mi sem természetesebb, hogy én bármit lenyeljek, ugyanazzal a lelkesedéssel nyomassam még ki tudja, hány évig úgy, hogy vagy lesz lehetőség, vagy nem, és ha egy napnál tovább anyázok ezen, akkor nem tudok veszíteni, még jó hogy nem az van, hogy bezzeg örüljek, hogy van munkám.
    ó, azt hszem, ez tényleg off volt.

    • Magabiztosan ott hagyni őket a picsába van lehetőséged? Ha te kaptad a legtöbb pontot, de mégse neked adták az állást, akkor diszkrimináltak. Ha ezt lenyeled, tapasztalatom szerint még inkább a fejeden fognak sétálni.

    • Bakker, a multiknál tényleg van ilyen táblázat, hogy szépen összeadod a pontokat, bonyolult összeadási művelet után kijön a rangsor, de az utolsó oszlopban van egy olyan, hogy zsigeri érzés, és ha ott nincs pipa, akkor hiába a 100 pont?

      • köszönöm a sok együttérzést. sajnos azt kell hogy mondjam, hogy önmagában az ítélet igaz, szóval nem hiszem, hogy diszkriminációról van szó, elég sok női vezető van nálunk (na persze nem itthon), azt hiszem, ha ezt kezdeném emlegetni, még nagyobb öngólt lőnék. úgy látszik kibaszottul meglátszik rajtam, és inkább ezért vagyok dühös, hogy teljesen bizonytaan vagyok magamban, és egy olyan vitában sem tudok kiállni az igazamért, hogy zöld-e a fű vagy piros, és iszonyú durva módon egyáltalán nem tudom kezelni a konfliktust, egy módszerem van, a meghunyászkodás és aláfekvés. azt reméltem, hogy ezt valahogy el tudom dugni az interjú során, és később majd ellavírozok vele valahogy, de akár úgy is vehetem, hogy ez egy jelzés, hogy ez így nem életminőség, és valamit most már tennem kell ezellen. de akkora bennem ez a gát, hogy egyáltalán nem tudom megvédeni magam konfliktusban, de úgy vegyétek, hogy tényleg egyáltalán nem, és nem tudom, hogy lehetne ezellen tenni valamit, mert azt érzem, hogy eddig ezzel el lehetett lenni valahogy, de most láttam először, hogy tényleg konkrét hátrányt okoz ez a fogyatékosság. most járjak pszichodrámára? vagy mit csináljak? mert még egyszer nem vagyok hajlandó belebukni ebbe, egyszerűen nem.

        elmehetnék, ahogy javasoljátok, de úgy érzem, az csak sértődöttség lenne. mindennek ellenére nagyon fontos identitás nekem ez a munkahely, és kibaszott dühös vagyok, de még így is szeretek itt lenni, most nem beszélve a magyar munkaügyi helyzetről, hogy olyan helyet, amihez ennyire tudnék ragaszkodni, és tisztességes cég is, mint ez aránylag (nincsenek ilyen szarakodások, hogy nem fizetnek túlórát, meg zsebbe, meg ordibálás, meg terror, meg bármi ilyesmi), kurva nehéz lenne találni, meg amit így a magaménak tudnék érezni. a következő ilyet, hacsak addig nem lesz kibaszottul elegem, na, ha azt se kapom meg, és ugyanígy, akkor megyek vissza pincérnek, de bár nagyon meg vagyok sértve, most úgy érzem, hogy végülis nem szeretném az első bukta után feladni.

        de most komolyan, hogy lehetne ebben fejlődni? mert nem ilyen enyhe kis izéről van szó, hogy félénk vagyok, és meg kellene tanulni pár jó mondatot, hanem valami olyan mélyen gyökerező dologról, ami totálisan meggátolja bennem, hogy kiálljak, hogy megvédjem az igazamat, hogy a legminimálisabb konfliktusba is bele merjek menni, ami azzal jár, hogy valaki egy másodpercig is csúnyán néz rám. olyan mélyen van, hogy ez úgy érzem, nem oldható meg pár magazintanáccsal. illetve évekig jártam pszichológushoz, nagyon jó volt, sokat tanultam, de ebben az egyben nem fejlődtem semmit. felismerem a mintákat, értem, tudom mit kellene tenni, nem megértés hiányzik meg felismerések, egyszerűen nem megy, mintha le lenne kötve a kezem, és be lenne ragasztva a szám, bármi is tiltakozik bennem bármi ellen, adott helyzetben kivétel nélkül úgy érzem, hogy oké, persze, ki kéne állni, de most éppen tényleg a másiknak van igaza. és minden helyzetben, egy fél mondat után. akkor is, tényleg, ha a fű színéről vitatkozunk. kivétel nélkül, ahogy mondom.

        most komolyan, mi a fenét csináljak én ezzel? takarodjak olyan munkahelyre, ahol erre sosem lesz szükség? le lehet így élni egy életet? annyira nem látom a reményt, komolyan, hogy mi javítana ezen, annyi mindent próbáltam, kivéve a hipnózist meg a pszichodrámát meg az ilyen hasonlókat. mondjatok nekem erre valami okosat. 🙂 szóval ezért érzem úgy, hogy ha ez ennyire meglátszik rajtam, akkor végülis jogos, hogy így nem lehet ellátni keményebb munkaköröket, mert a mostaniban is kellene ilyet csinálni, és aránylag sikerrel lavírozok, de ahol már a sarkamra kéne állni, ott általában vagy szerencsém van, és magától elintéződik a dolog, vagy nem intéződik el, hanem nekem kell a szart takarítani titokban.

        uhh, bocs hogy ilyen hosszan…

        • Érdekérvényesítéssel van problémád. El lehet menni érdekérvényesítő tréningre és vannak ilyen könyvek is. De nagyon nézz utána, ne ilyen humbuk személyiségfejlesztő könyveket vegyél. Hanem konkrétan érdekérvényesítésről, konfliktuskezelésről szólókat. És légy türelmes, mert alapvetően a hozzáállásodat kell megváltoztatni az ilyen helyzetekhez. Remélem tudtam segíteni.

        • Figyeld meg a szitukat aminél leblokkolsz, írj róluk listát. Utána gondold át egyedül, hogy mit kellett volna tenned és mondanod. Erre milyen válaszok jöhettek volna, és ezeket hogy kellett volna leszerelni. Utána barátnő és gyakorlás. Nyugodtan less el másoktól trükköket, meríts könyvekből ihletet.
          Csak ne vitatkozz úgy mint egy INTP. Mert rohadtul nem leszel népszerű.

            • Bunkó módon, felkészülten. A gondolatmenetet szoktuk darabokra szedni, gyakorlatilag lehülyézzük a másikat. Nekem külön kell figyelnem arra, hogy ne dühből válaszoljak, a másikat ne alázzam meg és egy vitában meg tudjak állni(ne szedjem a partner mondandóját cafatokra és vele az önbecsülését is). Ráadásul mi élvezzük a vitát, és eléggé tudunk szarni az összes normára, szokásjogra.

              • Hű, ez tisztára az első férjem. Hogy rühelltem vitatkozni vele. Egy idő után már nem is beszéltem vele, mert alsóbbrendűnek éreztem magam mellette.

        • Igen, úgy gondolom, a pszichodráma sokat segíthet 🙂 Ugyanis úgy vettem ki a szavaidból, hogy nem elsősorban technikai nehézségeid vannak (azazhogy mit kell modnani, hogy önérvényesítő legyél), hanem mélyen gyökerező, önismereti, személyiségbeli hiányról, ami valószínű régre nyúlik vissza, és ezért a technikák csak bizonyos mértékig tudnak segíteni, mert hiába tanulod meg, hogy hogyan állj ki az érdekeidért, ha közben továbbra is szarul érzed magad miatta és nemnormális mértékben stresszelsz a helyzeteken. A lelkednek kell kigyógyulni abból a fixa ideából, hogy neked kevesebb jár mint másoknak.

        • Fú, sajnálom, de gondolj arra, hogy még ifjú vagy és hosszú az élet,
          Addig is ezt valóban fejlesztheted, szerintem az ilyen döntésekben bizony nyakig benne van, hogy nő az illető.
          Gondoljátok meg, hogy szinte minden támogatja a férfiakat, és minden visszaveti a nőket, ami megmérettetés az életben. Erre reakció a nők bizonytalansága.
          Olyan nincs, hogy ilyen minimális és elsősorban egyénfüggő dolgok mindegyikében a férfiak vannak élmezőnyben, mint pl. sakk, autóverseny, vezető pozíciók, akármi – ez nem véletlen, hanem a kondicionálás merőben mássága.

          Ezért haragszom nagyon az agykutatási marhaságokra, mert ezzel a férfiak a saját lelkiismeretük nyugtatását veszik meg mintegy, pedig az egész nyílvánvaló hazugság.
          Minden azon bukik, ahogy a nőket kezelik. Hogy bizalom és biztatás helyett kétségeket és hátráltatást kapnak születésüktől fogva.

        • Jó, hogy leírtad, mert jobban értjük. Szerintem is jó erre a pszichodráma, mert egy-egy helyzetből kiderül, hogy mi van a mélyén. Van olyan tréning is, ami máshogy működik, és kifejezetten munkahelyi szitukra van, NLP. Én még nem voltam, de egy barátnőm kamaszkora óta csinálja, nagyon ajánlja mindenkinek.

    • Nálad nő vagy férfi, esetleg többen döntöttek? Puszta kíváncsiság és összesen egy munkahelyen dolgoztam 6 évig amit tudtam zsigerből, hogy ott hagyok hamarhamar pedig érdekelt szóval nulla tapasztalat ilyen téren. Nekem már azt is furcsa volt olvasni, hogy szerepjátékok vannak ilyenkor meg tesztek. Biztosan iszonyatosan tudományos, ahogy olvasom ez is csak szubjektív 😦

  8. Engem amúgy mindig nők akarnak meggyőzni arról, hogy nekem rossz.

    Most írtam ide egy hosszút, de kitöröltem, aztán inkább megírom rendesen, posztnak. Folyamatosan megihletsz, Éva, hála érte!

  9. En meg sokszor kotelessegemnek erzem, hogy panaszkodjak. Es ez olyan gaz. Kerdezik, hogy vagy? Megvagyok. Ezt mondom. Mert akkor nem kerdeznek tobbet. Ha azz mondom, jol vagyok, kerdeznek tovabb, hogy kezdjek mar el panaszkodni, nem igaz hogy egy nyolchonapos mellett nincs mirol! Es akkor panaszkodok. Pedig jo nekem. Itthon vagyok vele, apaja is egyre inkabb erti, hogy miben vagyok, mit szeretnek, es alakulunk. Es tudok szoptatni, meg nem harapta szet a mellem. Van penzunk mindig arra,amire kell, kicsit tudunk pazarolni is, kajat rendelni, olivaolajat, kokuszzsirt, finomakat enni, eheszsegeset. Es veszek nutellat, meg tonhalat. De nem jarok fodraszhoz, en festem es vagom a hajamat, meg a ferjemet is (azt csak vagom). Es nem iszunk, en nem dohanyzom. Es a sogornom azt mondja, o nem koltene ennyit kajara. En meg azt mondtam, az en testem megerdemli. En nem iszom, nem cigizek, en egeszsegesen eszem, csokit is… meg kavet. Jar nekem. Nem luxus, megis. Miert baj az ha kokuszzsirrar fozok, nem etolajjal? Meg megveszem a draga magos kenyeret? Hmm….

  10. “Rémületes, ahogy felmutatja: lehetne másképp is. Hallgasson.”

    Ez a “hallgasson” viszonylag friss emlékeket ébreszt bennem – arról, amikor olyat akarsz, ami hagyományosan nem illik hozzád, majdnem tabu, mert nőként neked ezt akarnod kellene, vagy sajnálnod, hogy nem akarod, ennek ellenére elégedettnek és nyugodtnak tűnsz az álláspontodban.

    Én például nem szeretnék gyereket – évek óta sejtettem már, hogy ez így lesz, de most már biztos vagyok benne, hogy így is marad. Belenyugodtam abba is jó sok önkínzás után – vagy inkább, már nem érdekel, mert ezen nehéz vagy lehetetlen változtatni -, hogy alapvetően távolságtartó vagyok és kevéssé érzelmes; ugyanígy nem érdekel már az, hogy ki mit gondol erről a döntésemről – valójában semmiféle belső változást nem érzek, sőt, egyre inkább megerősödik, ahogy járok-kelek mindenfelé. A megjegyzések, amiket kapok, zavarnak és dühítenek.

    “Ahelyett, hogy az ilyen nők (?) büszkén hirdetnék, hogy nincs bennük semmilyen anyai ösztön, kussolhatnának.”

    Szarul kéne érezzem és utálnom magam (megteszem más miatt, ezért minek?), ehelyett kényelmesen érzem magam a döntésemben, így megfelel, én így jól érzem magam, pedig nő (!) vagyok, kérdőjel nélkül. Nem kéne. Önző vagyok. Kussoljak.

    • Az egyik barátnőm pont ilyen, őt is állandóan megszólják, hogy nincs családja. Irigyek persze, mert saját vállalkozása van húszéves kora óta, ebből két lakása tehermentesen, éli az életét, hobbijai vannak. Soha nem akart gyereket, pasija néha van, de ezen sem görcsöl. Jól érzi magát a bőrében, utazik, most már külföldön is vállalkozik. A volt munkahelyemre dolgozik be, ahol évek óta firtatják, hogy ő miért nem alkalmazott. Mivel hoz ügyfeleket, és saját megállapodása van a vezetőséggel, ezért leszarja, de mindig fúrná valaki.

  11. Hát éppen 20 perces a sztori, ami nálam kivágta a biztosítékot.
    Megettük az ebédet (péntek este előre megfőztem, mert már rájöttem, hogy csak akkor megy szombaton flottul a nap, ha nem kell kutya baszta vágtában kaját rittyentenem), és elértünk a desszerthez, vettünk fánkot a városban. Beszélgetünk jó hangulatban, a gyerek alszik, kint süt a nap. Jóízűen beleharapok a fánkba, hull róla a porcukor szerteszét az asztalon. Röhögök, nyelek, de erre a férjem felcsattan:
    – Nem igaz, hogy nem bírsz a tányér fölött enni, hadonászol a kajával, aztán meg takaríthatok utánad!
    – Figyelj, nem én vagyok az abroszért, a padlóért meg a fánkért, hanem fordítva. Eszem, mert így esik jól. Élvezem a fánkot. És majd feltakarítok én, ha minden porcukros lesz – mondom én, de nagyjából már elszállt az a kellemes délutáni pillanat.

    Miért érdekes ez? Mert nekem ez is arról szól, hogy sajnálja. Sajnálja tőlem, hogy nekem jó.
    Sajnálja, hogy lazítok, sajnálja, hogy élvezettel eszem.
    Igaz, hogy részt vesz a takarításban, a házimunkában, de ez nem azt jelenti, hogy csak ő csinálja. Vicces is lenne, én vagyok itthon a gyerekkel, ő meg DOLGOZIK, ugye…
    Ja, az is igaz, hogy engem nem sarkall azonnali domesztoszozásra néhány szem porcukor az asztalon, de nem élvezem a kupit sem, a totyogó gyerek miatt meg úgy kétnaponta felporszívózom a lakást.
    Szóval miért kell a házimunkával takarózva kontrollálni, bűntudatot kelteni, szétkúrni a másik hangulatát? Valószínűleg nem is érti, mennyire bántó volt ez az egész.
    Vagy én nem értem az ő álláspontját?

  12. Előzmény: 2 éve készülök fodrászhoz, de valahogy mindig másra jobban kell. Mi külön kasszán vagyunk, ezt is tunni kell. Félig baszogatásból is már, havonta megkérdezem 2 éve, hogy befizet-e a fodrászhoz. Komoly 4-5 ezer lenne kb. Minden hónapban aszonta, most nincs rá pénze. Ehhez képest havonta vett valami kütyüt, videókamerát, tv-t, mindenféle szir-szartot. Na jó. Tegnap megkérdem, befizet-e. És aszongya, igen! Ó…és hökk!
    De tegnap már nem volt kedvem, késő is volt, stb. Vásálni vótunk ugyanis, fizuból kifolyólag. De vettem hajfestéket. Ő szokta festeni a hajam.

    Na és ma számolunk el és odaérünk a blokkon a hajfestékhez és számolja nekem felfelé, én meg mondom neki, hogy ácsi, az a fodrászkőccséghez tartozik, nem? Aszongya erre ez a péniszorcájú: Na persze, minden hónapban fodrász , én meg fizessem!

    Annyira rosszul esett.

    • Hajnalka, tudod, hogy imádlak, de a közös kasszát – szerintem – tényleg csak komolyan érdemes csinálni. Annak idején engem is átbaszarintottak vele (azért vitt otthonról kaját ebédre, mert az a közösből ment és nem a saját zsebéből, plusz ezért kellett nekem minden kibaszott este főzni), utólag döbbentem rá, mekkora naiv voltam. Szóval, ha külön, akkor külön, mindenkinek a maga hobbija szerint. Ha kütyüt vesz, vegyen, cserébe nincs beleugatás a te fodrászkodásodba. Legközelebb ne kérdezd meg, hanem menj el fodrászhoz, neki meg csitu.

      • Komolyan csináljuk, nincs vele különösebb gond. Az, hogy az ő kőccségére akartam fodrászhoz menni, egészen más dolog, hosszú idő alatt alakult ki ez a raplim bizonyos okokból és nem is gondolom igazán komolyan, csak basztatom vele. És jól esik.
        Tőlem azt vesz a pénzén, amit akar, nem szólok bele, tökre hidegen hagy és én is arra költöm a sajátomat, amire fussa. 😀

        Szóval nem arról van szó, hogy nem mehetnék fodrászhoz, mert bármikor.

    • Bocs, de ez olyan méretű péniszség, hogy bohózatba való. Nem velem történt, de ilyen sírva röhögős típus. Mint a dinnyére sör.

        • ügyintézési díj 1500+áfa

          ezt kérd el tőle tranzakciónként, ha nem képes a vaterán vásárolni fizessen a másik tudásáért, vagy tanulja meg kezelni és ne kérjen tőled ilyet (a főzési tudományuk is azért nem alakul ki, mert mindig kurva jó fejek vagyunk és ingyé főzünk)

            • jajóvanakko

              regisztráljon őr is. na azé!

              (nálunk is vannak hasonló megbántódásaim, ennek az oka sztem az, hogy túlságosan is nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a párkapcsolat megcsúfolás az ilyen szintű külön kassza és ez egészen mélyen tud belevájni a lelkünkbe, nem? )

              • Nekem jó a külön kassza, nem csinálnám másképp. Az én lelkem már elég edzett.

                Te meg megájj, nem írsz nekem!

            • Érdekes, sosem voltam külön kasszánál senkivel, mondjuk nem is tudnám elképzelni a kivitelezését, ha nekem több van és jó valakivel együtt, nem adok az enyémből? Ha nem kapnék valszeg az is zavarna, de az annyira nem.
              Kedves Hajnalka , a háztartás vezetése milyen bevételeket hoz a konyhára, izé fodrászra?

                • Csak költői volt.
                  Van 1 barátom, szeret horgászni, minden halat visszadob. Szeret egyedül lenni, elmélázni a dolgokon. Én nem szeretek horgászni, nem köt le.

                • Szerencséd!

                  Mélázás közben mért muszáj halakat kínozni? Költői kérdés.

    • Sajnálom, hogy nem vagyok elég empatikus, de ez a minden hónapban fodrász azt juttatta eszembe, hogy dinnyére sört? És most röhögök.

    • Hajnalkám, ti, és mindenki,aki külön kasszán van: hogy oldjátok meg? Nekem tök elképzelhetetlen ez a számolgatás. Én még mindig mindenkivel közös kasszán voltam, ami azt jelenti,hogy két külön számla, de egymás bankkártyáinak ismertük a kódját, akinél amikor amire volt pénz, az fizetett. Tele volt az életem köcsögökkel, párat ismertek is :), de ebbôl még soha nem volt gond.

      Tényleg érdekel, hogy csináljátok, és pláne miért, nekem ez nagyon fura. Úgy értem, együttélésnél, házasságban, plána, ha gyeek is van. A gyerek kinek a költsége? Vagy azt felezitek? Vagy fizetésarányosan…? Valaki világosítson fel engemet ezekrôl a dolgokról!

      • Ami közös, az felesben megy. Nem fizetésarányosan. A rezsi közös. Igaz, 4 évig tartott, mire elfogadta, hogy a lakásbiztosítás rezsi. 😀
        És a kaja úgy van, hogy ki-ki a magáét, mert általában nem ugyanazt esszük, de ha ugyanazt esszük, ami ritka, akkor felesben. A maradék pénze mindenkinek a sajátja, amihez a másiknak semmi köze. Persze, szoktunk egymásnak ezt-azt venni. Apróságokat. Vagy én fizetem a vacsit, pl és akkor meghívtam vacsira. De otthon, nem étteremben, ott még sose voltunk együtt.

        Az ok nálunk a külön kasszára az volt, hogy mikor összekerültünk, tele volt adósságokkal és nem akarta, hogy én is fizessem, aztán olyan jól bevált, hogy így maradtunk.

      • Mi 13 éve vagyunk együtt és külön kasszán vagyunk. Szinte még gyerekek voltunk, mikor összekerültünk, aztán így maradt. Az albérletet, rezsit, benzinköltséget kiszámoljuk, hogy mennyi és elosztjuk, a boltban egyszer én fizetek, egyszer ő. Ami a háztartásba kell, azt is felezzük, meg a fogamzásgátlót, ilyesmiket is. Mindig az fizet gyakrabban, aki többet keres éppen – a többet kereső kipótolja, ha a másiknak kell mondjuk téli cipő, vagy kabát, de nem lenne pénze megvenni. Meg veszünk egymásnak ajándékokat is, ha éppen jut rá. Félretenni mindig az tesz félre, akinek épp van feleslege, így a tartalékaink közösek, bár külön számlákon vannak.
        Ezen túl mindenki azt vesz magának, amit akar, de ebből még soha nem volt gond, hasonlóan állunk a pénzhez, vigyázunk rá, hogy csak addig nyújtózzunk, ameddig a takaró ér.

      • Hogy miért? Mi azért csináljuk, mert neki van három gyereke, és jóval több is a jövedelme, úgyhogy ez volt kézenfekvő.

        Az exemmel, akivel annak idején összeköltöztünk (a szülői házból meg ki-) közösködtünk, de egyáltalán nem volt jó, ugyanis ő azokra a dolgokra, amikre megfájdult a foga, lelkifurka nélkül kifizetett viszonylag sok pénzt, míg én szokásomhoz híven kuporgattam, meg hát tényleg nem volt sok pénzünk.

        Szerintem ha nagyon eltérő a hozzáállásotok a pénzhez, illetve nem tudtok megegyezni, akkor nem jó megoldás a közös kassza. Egyébként meg mindenki úgy csinálja, ahogy neki(k) jólesik, csak az tényleg essen is jól, ne csak megszokásból meg valamiféle illem szerint tegye.

        Mi kezdetektől külön kasszán vagyunk a fent vázolt okok miatt, de most már nem is csinálnám másképpen. (Néha amúgy meghív, nyilván többször, mint én őt, mivel többet keres. Nem görcsölünk rá, de ez azért is van, mert bízunk egymásban, és ő elég lazán kezeli ezt – én eleinte zavarban voltam a számolástól, de már megszoktam, és tök természetesen kezeljük a dolgot. Ehhez azért kell egyfajta normális hozzáállás is, ahogy kábé mindenhez.)

        Gondolom, a külön kasszának is akkor van értelme, ha nincs annyi kiadásotok (pl. hitel vagy “csak” kevés jövedelem esetén), amely miatt nem is maradna havonta pénz. Hiszen akkor nincs is mit a külön kasszában hagyni.

        Amúgy meg azt gondolom, hogy nem vagyunk összenőve, hanem önálló, felnőtt emberek vagyunk. Miért ne maradhatna meg a pénzügyi autonómiánk a párkapcsolatban is (persze leszámítva a közös költségeket, meg a gyerekekre költött pénzt)?
        Ugyanis közös kassza esetén olyan érzésem lenne, hogy meg kell indokolnom, meg egyáltalán: bejelentenem, hogy én ezt vagy azt veszek a saját pénzemből. Miért kéne emiatt nekem magyarázkodnom? Most sarkítok, tudom, hogy egyáltalán nem így működik ez mindenkinél, aki közös kasszán van. Csak én már azt nem tudnám elképzelni.

        • Igen, megértem.
          Csak nekem ez azért fura, mert nekem minden pasival bevált eddig a közös kassza, még a ritka nagy rohadékokkal is.
          Ez tényleg azt jelenti, hogy nincs olyan pénz, ami ne lenne közös, nincs enyém-tiéd. A férjemmel ez azért is működik különösen jól, mert pontosan ugyanúgy bánunk a pénzzel, én talán valamivel takarékosabb vagyok, de amúgy a hozzáállásunk ugyanolyan. Semmiféle elszámoltatás nincs – nem volt, mindenki arra költ, amire akar, nem kell magyarázkodni. Mondjuk nem is veszünk baromságokat, az igaz.
          Valahogy úgy alakult, hogy a gyerekkel kapcsolatos kiadásokat én fizetem (nyilván, mert én intézem a vásárlásokat), a rezsit ő, benzint az vesz, akinél kifogy, éttermi számlát ha lehet kártyával fizetni, akkor ő, ha nem, akkor én, nagy bevásárlást ő, kis bevásárlást én. Ez meg praktikusan azért van így, mert nálam mindig van kp, nála meg soha.

          Valahogy úgy fogjuk fel, hogy ha pénz jön be bárkinek az oldaláról, azt mi kaptunk, és nem én vagy ő. Abszolút szabad felhasználásra. Másként nemigen tudnám elképzelni, nem tudnék számolgatni folyton, hogy ki mit mikor fizetett és mennyivel tartozik.

          De azzal nagyon egyetértek, hogy a közös kassza akkor gond, ha más a pénzhez való hozzáállása a pár két tagjának.

            • nálunk sokáig így volt, igaz az én számlámra utalta az összeget, amit az évek során kiszámoltunk hogy én költök többet és annak a felét utalta el.
              aztán hogy most nincs pénze én egy rohadt nagy pénzköltő korlátolt szellemi képességű lettem, így ez most nem működik. megint számolgat. amit én kurvára utálok.
              (gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy szinte semmire nem költök és ő ezt számolgatja. jó szórakozást! )

          • Nem gondolom, hogy bármelyik is jobb lenne a másiknál (közös vagy nem közös), az a lényeg, hogy azoknak, akik a módszert használják, jó legyen, kényelmes, ne lehessen visszaélni vele a másik kárára, satöbbi.

            Nálunk is azért működik jól a külön kassza, mert nem görcsölünk rá: nem úgy kell ezt elképzelni, hogy nap mint nap számoljuk az ötforintosokat úgy, hogy közben csepeg a homlokunkról az izzadság (szerintem van egy ilyen tévképzet ezzel kapcsolatban sokak fejében) (amúgy csak én számolom, rám bízza), hanem pl. egy hét után összesítünk blokkok meg csekkek alapján (mert mindig más fizet mást). Felírom, nagyságrendileg mi mennyi volt hová. Nem egyeztetünk minden egyes alkalommal, hanem összesítünk. Jól kialakult már ez nálunk, de természetesen ez nem mindenkinek jó megoldás.

            Lehet, félreérthető volt az előző, én nem gondolom kevésbé jónak a közös kassza módszerét. Csak éppen már nem tudnám elképzelni úgy, mert nekünk a külön- jól bevált. A másik fele a dolognak meg az, hogy igen kevés pénzből élek, örülök, hogy ennyi van, hogy végre valahára tudok magamra költeni, engem ez boldoggá tesz. Szeretném ezt megőrizni, amíg van rá módom. Mert ez is az identitásom része.

            • Nem-nem, tökre értettem, látom, hogy működik, és nem is azért reagáltam, csak leírtam, hogy nálunk hogy van. Kíváncsi voltam, mások hogy oldják meg.

            • Nekünk a zsebpénzezés jött be. Bevételek, minden ami éppen van a közös kasszába, aztán fejenként 20.000 Ft költőpénznek, ami szűkebb hónapok esetén 10-10. Ebből mindenki kigazdálkodja az aktuális szenvedélyét. A közös kasszából havi X-ből fizetjük a kaját, háztartási cuccokat, rezsit, közös szórakozást, bérleteket. Ami marad, az marad aranytartaléknak.

              Szerencsések vagyunk, mert nincs sok kiadásunk, illetve nekem van egy hitelem a lakásomra, amit kiadok, szerencsére pont fedezi a bérleti díj. Mivel jelenleg csóringerek vagyunk, sok vita nincs, igyekszünk spórolni.

            • “nem úgy kell ezt elképzelni, hogy nap mint nap számoljuk az ötforintosokat úgy, hogy közben csepeg a homlokunkról az izzadság ”
              hát oké nem ez, de ilyenek:
              – ezt most én fizettem, ezt a bevásárlást! (nyomatékosan, hogy tudjam)
              – ezt akkor elszámoljuk, vagy hogy legyen (amit én fizettem pl, de most megfigyeltem, hogy ezt aranyosan nem kérdezi meg. elvisz minket céges autóval idee oda, így nekem tényleg nem kerül pénzbe az utazás. aztán amit ott fizetek annak a felét nem adja oda, hiszen elvitt autóval – ami neki nem került egy fillérjébe sem! – oh de kedves dolgok ezek!)

          • Én is híve vagyok a külön kasszának, amin lehet könnyíteni azzal, hogy van egy számla, ahova jövedelemarányosan befizet mindenki egy összeget havonta és onnan fizeti a pár a közös költségeket. Ebben az esetben már csak abban kell megegyezni, hogy mi számít közös költségnek 🙂

        • Sziasztok :)! Eddig csendben figyeltem, de ez a külön kassza-egyezkedés most nálunk eléggé forró téma, úgyhogy okulásul muszáj ezt most leírnom. Sajnos lehet tök szarul is csinálni :(. Mi anno hasonló okokból (mármint, hogy “nem vagyunk összenőve, hanem önálló, felnőtt emberek vagyunk. Miért ne maradhatna meg a pénzügyi autonómiánk a párkapcsolatban is” stb. ) kezdtük el…Szóval nálunk az van, hogy van egy összeg, amit a férjem minden hónapban odaad, 1/2 rezsire+ 1/2kajára. Igen ám, csak hogy ezt még anno a múlt században határoztuk meg!!! Azóta született több gyerekünk, nagyobb lakásba költöztünk…sőt, még az árak is emelkedtek :)…úgyhogy folyamatos vita tárgya (részemről), hogy ugyan üljünk már le újból és osszuk szét megint a költségeket (jó, azért egy kicsit hozzátett ehhez, úgy 7-8 évvel ezelőtt :)). Én leszarom a pénzt egyébként…egyszerűen nem érdekel…ha van, akkor nem csinálok belőle cirkuszt, de most nem ez a helyzet. Szóval, tényleg vagy komolyan, számlánként felezgetve lehet ezt jól csinálni hosszú távon…vagy inkább maradjon a a jó öreg közös kassza. (Bocsi, tudom, nem tartozik a poszthoz…de ha már :))

          • Mi apukámmal osztjuk a rezsit úgy, hogy minden hónap végén készít egy listát a havi rezsiről és egyéb közösen fedezendő dologról, majd az előre elhatározott aránynak megfelelő összeget átutalok neki. Ez a módszer szvsz remekül működik.
            Mi a férjemmel közös kasszával kezdtünk, de én nem tudtam a sajátomnak érezni amíg ő keresett sokkal többet, sosem vettem ki belőle csak amennyi tényleg a közös kiadásokra kellett. Aztán amikor fordult a kocka és ő nem keresett még meg igen, akkor szó nélkül nullára költötte a számlámat rendszeresen, sőt úgy is volt, hogy előbb lenullázta, mint hogy a kötelezettségeinket kifizettük volna. No ekkor (vagy egy év győzködés és dühöngés után) letiltottam a számlámról a hozzáférését és azóta kvázi külön kassza van. Illetve ha épp van pénze fizeti amit tud, de szó nélkül eltesz és költ bármennyi pénzt amennyit adok.
            Az biztos, hogy nem várt el tőlem mást, mint amit utána ő csinált, de én mégis képtelen voltam kihasználni és képtelen vagyok elviselni.

            • milyen szépen, sorjában jönnek a kommentek arról, hogy bárhogy, bármit csinálunk kiderül:
              a pasik aljas állatok, igénytelen dögök. akik bármikor képesek elvágni a torkunkat , ha elég mélyen alszunk.

              ez sztori is annyira gusztustalan.
              a klasszik felállás: hogy mindketten dolgoznak, aztán jön a gyerek és a csaj otthon marad, fizet mindent (pelenka, rezsi, intézi a kvázi család ügyes bajos dolgait, aztán még a csaj szülei is hordják oda az ajándékokat, érdekes a pasik szülei – kivételek vannak!_ ebből is kimaradnak, illetve egy liter multivitaminos gyümölcslével tudják le ezt a részét az unokának) aztán elfogy a pénze és a pasi kerekre nyílt szemmel kérdezi, hogy jé van olyan villanyszámla?
              ez annyira gyakori.

              • Ez kicsit fájt. Tudom, ne vegyem magamra.
                De igazából az fáj, hogy ennyire szarok a tapasztalatok. Azért fáj, mert TUDOM, hogy van alapja, ha – remélem – kissé általánosító is.
                És kérdezem, mert a magam tapasztalata nyilván ellentmond, hogy hogy van ez: ezek a pasik a gyerek előtt is rácsodálkoznak a villanyszámlára? Ha igen, miért, miért nem intézték még véletlenül sem, mi indokolta a gyerek-mentalitáson kívül, hogyan magyarázták, hogy az ugyanúgy dolgozó feleség dolga az ügyintézés?

                • úgy magyarázzák, hogy az ő dolga asztkész
                  és kurvára segíti őket a rencer

                  komolyra is fordítva: a rendszer nagy mértékben elősegíti ezt a fajta hozzáállást. a veleszületett gőrénységet most nem is számolom bele, de ha valaki csak simán éldegél és jóindulatú is, akkor is képes korrektnek beállítani a pénzhez való viszonyát és puffogtatni ilyeneket, hogy a múltkor is meghívtalak ebédelni (15 évvel ezelőtt és még virágot is vett)
                  a másik oldalon pedig herdálásnak és pénzszórásnak titulálni olyan egyszerű beszerzést, mint pelenka.

                  ha a nő sokáig otthan kénytelen maradni és még aktív korában nem vett pl. mosogatógépet és a gyerek (gyerekek) mellett elkelne. nos ilyen helyzetben de gyakran elhangzik a görény szájából:az meg minek?
                  ja minek is.
                  én a magam részéről nem nézném el, még ha lenne rá pénzem akkor sem, ha a háztartási alkalmazottam régi típusú szénnel fűthető vasalóval vasalná a ruháimat, míg ezek a 21. századi díszpéldányok simán elnézik, hogy a feleségük a büfiztetés és kakis ruha mosás után még a mosogató felett görnyednek órákig az esti vacsora után.
                  szóval ilyen magyarázatokkal jönnek:
                  – minek ha egész nap úgyis ráér
                  – egész nap dolgozom, ez az ő dolga

                  stb .stb.

                  és ha a nő fellázad a rencer őt bünteti ezerrel

                • Ó, a rencer működése felől nincs sem kétségem, sem illúzióm. A gyerek előtti időszak az, amit még az “úgyis otthon van” baromság sem magyaráz. A rencer igen: amihez a pasinak nincs kedve, az a nő dolga, na jó, kivétel azért általában a pénzkereset, dolgozni igenis dolgozzon a férfi. Sőt, GYES-en otthon maradni pasinak kvázi tilos (nem a jog, a rencer szerint), sőt még korábban érte menni iskolába, az is. Baromi szerencsés vagyok, itt még azért sem szólnak, ha behozom őket a munkahelyemre, de tudom, hogy burok alatt élek ebből a szempontból.
                  De érted: tényleg ennyire önállótlanok? tényleg MIND anyuka mellől házasodik, sosem éltek önállóan?

                • vannak azért nyilván mértékben különbségek

                  de lássuk be, te pl nagyon ritka vagy.

                • Na ja, nyilván vannak mértékbeli különbségek, azért azt képzelem (persze lehet, hogy ez hurráoptimizmus, mármint nyilván nem a számodra), hogy a te tapasztalatod meg kifejezetten a rossz véglet. Ami nem jelenti, hogy az átlag rendben van, csak azt, hogy egy picit kevésbé szörnyű.
                  Jaja, annyira ritka vagyok, hogy egy van belőlem konkrétan.

                • Egyem a szívedet, jó sok ilyen “rossz véglet” típusú férfi van ám… akár az én környezetemben is.

                • Hát sejtem, hogy nem egyedi jelenség azért. Tényleg van egy kis búra-élményem, mert a közelebbi ismerőseim messze nagyobb része nem ilyen. Már ahol ismerem a családot belülről. Még az is lehet, hogy mondjuk a csekkeket a nő intézi, de ez munkamegosztás formájában megy, tehát a pasi csinál mást – és főleg nyilván a pénzen, hogy miért is megy az el, nincs vita. Ja, és nem azért, mert a pasi nem tudná megcsinálni, hanem mert valamiért a nőnek könnyebb (vagy pont fordítva, a pasi dolga ez, a nőé meg más).

                • pont arról beszéltem, hogy milyen nagy számban és milyen gyakran élnek ezzel az eszközzel a pasik és milyen görények tudnak lenni.

                • Mondom, tudom. Igazából ez az elképesztő önállótlanság rész lepett meg azért.

          • “Én leszarom a pénzt egyébként…egyszerűen nem érdekel…”
            na én ugyanígy
            és ezt használják ki végletesen a pöcsfejek (most nem a te férjedre gondolok, de azért érdekes, hogy ragaszkodik a régi összeghez! kicsit kilóg a lóláb!)

            • Úgy tűnik én nem itt élek, inkább a holdon, megrökönyödve olvasom ezt a pénz dolgot. Nálunk ami bejön az a mienk. Arra költünk amire kell, meg amire nem, most már arra is jut,. A mosogatószert ki veszi, a nő, de penteken a ffi mert ő használja, ha meg gép van közös ? Nekem nem menne, pedig lényegesen többet keresek. Dugdossam el a család elől? Inkább éljünk jól, tanuljanak a kölkök, élvezzék jó sokáig azt hogy gyerekek(?) 26,24.10 lesz még elég trutymó az életükben.
              Az adósság azért árnyalja az összképet főleg ha azzal együtt érkezett a kapcsolatba. De a fodrászon akkor is ki vagyok akadva, arra nincs mentség. ( vacsit kapott aznap?)

  13. Kedves L. Eszter.
    érdekesnek találom a hevületet, amellyel hosszú kommentet írsz nekem, ismeretlenül kielemzed a személyemet, az életemet, a motivációimat, ahogy van pofád engem sajnálni, meg ahogy gőgösen abszolútummá emeled a véleményedet; nem olvasod a bejegyzést, amelyről oly határozott véleményed van, hosszan, hosszan, majd kijelented, hogy én ne írjak (“verbális tűzijáték”), mert úgysem olvasod. Megmosolyogtat a kioktató buzgalmad. Nem vagy referencia, az erre járó fintorgó nem referencia.

  14. Nekem az jutott eszembe erről a bejegyzésről, hogy amikor gyerek voltam, apám mindenre, ami nekem tetszett, vagy örömet okozott, azt mondta, hogy hülyeség. Ami őt nem érdekli, az csak hülyeség lehet, főleg, ha drága, akkor mi a fasznak az neked? (bezzeg a huszadik horgászbot, az nagyon kell). Néha még ma is nehezen élek át valódi örömöt, főleg, ha drága, vagy időigényes dologról van szó, de szorgosan gyakorlok 😀 A másik, amit utálok, ez a negédes aggódó beszólogatás, ami az öröm lelohasztására szolgál, pl.: “Jaj, ezen a héten már kétszer voltál színházba, háromszor edzeni, és még étterembe is? Azért néha pihenj, kicsim, nehogy kifáraszd magad. És nem kéne inkább a nyelvvizsgára tanulnod? Most mért vagy ilyen dühös, csak aggódom miattad, ha már te nem aggódsz magad miatt, mi lesz így veled?”

    Egy kis OFF, mert elkalandoztak a gondolataim az egyik fenti beszélgetést olvasva, asszem Hajnalkám (mármint nem az enyém, valakié) volt.

    Az egyik barátnőmet nemrég megfektette egy skalpvadász, majd megalázta, és kidobta (Fun Fact Kislányoknak: ha úgy néz ki, mint a mesebeli herceg, ha úgy csinál, mint a mesebeli herceg, ha úgy érzed, ő a mesebeli herceg, akkor fuss, rohanj!).

    Vegyészek vagyunk. Előkísérleteket végeztünk. Úgy tűnik, hogy a megfelelő folyadékban egy hét alatt bármilyen szövetet fel tudunk oldani, és utána le lehet engedni a csatornába (és még a lefolyót is tisztíccsa!).

    *reklámszöveget fogalmaz*

    Mélyen Tisztelt, Csodálatra Méltó Hölgyeim! Anyák! Feleségek!

    Úgy érzi, elege van? Nem bírja tovább? Párja megint nem vitte le a szemetet? Még neki állt feljebb, hogy nem volt vacsora 12 órás megfeszített wowozás után, hiszen Ön aznap csak 8 órát dolgozott, igazán megcsinálhatta volna? Az Ön drágája megküzdött a Mass Effect 3 szörnyeivel, és hősi tettére hivatkozva felháborodik, ha Ön a felmosást kéri rajta számon? Ellenállhatatlan vágyat érez, hogy agyonverje élete szerelmét a karácsonyra kapott fullextrás vasalóval? Legszívesebben lenyomná a torkán a szülinapjára kapott vizes porszívót? Vagy akár már meg is tette?

    ITT A MEGOLDÁS!

    Laboratóriumunkban hosszú évek munkájával kifejlesztettük a folyadékot, mely könnyedén megoldja az Ön gondjait! Ósdi 19. századi módszerek? Sufni, és lapát? Ásás a kemény földben? Darabolás, elégetés? Az arcába nevetünk az ókori eszközöknek! Bahhh! Sőt, piha!

    Hölgyeim, csak most, csak Önöknek, a csodafolyadék, mely egy-az-egyben feloldja életük párját! Bármilyen szövetet elroncsol, csupán 1 hét (1 hét!!) alatt! Máskor a test bomlása a földben több évet vesz igénybe! Időtakarékos! Helytakarékos! 100%-ban roncsolja a DNSt! Nem hagy nyomot! Használat után a csatornába önthető, szövetoldó hatása miatt még az eldugult lefolyót is kitisztítja! Kettő az egyben hatás! Már édes illatban is kapható, hogy ne bántsa az Ön orrát, és ne figyeljenek fel rá a szomszédok! Kisgyermekes anyáknak: Ha nem akarja a kádat használni, földarabolt szerelmét akár lavórokban is feloldhatja, az erkélyen! Nagydarab (ún. “mackós”) férfiak esetén 20l grátisz!

    További tájékoztatásért kérem hívja ügyfélszolgálatunkat, non-stop, a következő számon: 0620-mármegintbeszóltaférjem.

    Jaja, csak vicceltem. A csontok sajnos megmaradnak, de azokat meg lehet őrölni, és eladni halkajának.

    • Jaj. Ez fályt.
      A “Mi lesz így veled?” kérdésről jutott eszembe: Mi lenne, az én életem jobb, mint a tied, csak te ezt nem bírod elviselni!

    • De hogy jön ide a skalpvadász? Engem ez érdekelne. Istenem, mennyi ilyen pszichopata görénybe belebotlottam eddigi életem során, a mai napig megfejtetlen kérdés számomra, hogy akik nem, azok miért nem?

      • Lényegében a skalpvadász elpusztítására szőtt gyermeki bosszúnkat fogalmaztam meg az előbb. Az a szemét iniciálta a heves brainstormingot, aminek az eredményét fent olvashatjátok. Sokat röhögcséltünk ezen, a morbid humor segített a barátnőmnek átvészelni a szakítás utáni heteket (persze még most sem érti, hogy miért lett vége, hiszen olyan tökéletesnek tűnt a srác).

        • Chiaki barátnője gyönyörű…

          Egyébként annyira gáz, nekem is bepasizott egy szerettem mostanában és itt is az a helyzet, hogy a srác úgy néz ki, mint a mesebeli herceg, úgy csinál, mint a mesebeli herceg, és azt hiszem, a lány úgy is érzi, hogy ez a srác a mesebeli herceg. Lila köd ezerrel, és én nem merek szólni semmit, mert látom hogy élvezi (3 hete van folyamatban kb. dolog), de valahogy nem tudok hinni benne, hogy igazi lehet az, ha nagyjából ennyi idő alatt valaki már nagy szerelmet meg házasságot emleget. Csak reménykedek, hogy van kivétel és ez itt nem egy óriási átverés.

          • Egy kivétel jelen. Bár a férjem kizárólag érzelmi,szellemi és szexuális szempontból tűnt mesebeli hercegnek, mégis teljesen nyilvánvaló volt egy hónap után, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Egy hónap után volt eljegyzés, egy év után esküvő. Lehet óriási szerelem, elköteleződés rövid idő után is, főleg, ha már nem tizenéves az ember.
            A férjem segg dolgai ellenére még sosem voltam ilyen boldog, el sem tudnám képzelni magam mással.

      • Hogy miért nem:
        – nem vagyok elég szép,
        – túl bizalmatlan vagyok a férfiakkal szemben,
        – amikor egy ilyen rendesnek álcázta magát és megkörnyékezett, időben rájöttem és fejbe rúgtam acélbetétes bakanccsal,
        – és nagyon szerencsés vagyok.

        Szerintem ezért.

    • Azt olvastam első nekifutásra, hogy a csontokat megőrölni és eladni hajnalkának. 😀

      De most még egy OFF: a zénuram vett egy csudálatos horgászbotot, aminek hiányzott a vége, ezért baromi óccsó volt és aztán vett rá véget és itt mutogatja épp nekem, hogy nézzem meg(kulvála nem érdekel) és milyen könnyű, fogjam meg. Na jó, megfogtam, jó hosszú, a plafonig is felér, megragadtam az alkalmat, hogy lepiszkáljak vele egy kis pókhálót, amit észrevettem, erre kikapja a kezemből és majnem sírva aszongya: teee, hát ennek porcelán a vége, tönkreteszed! 😀
      ON

      Tetszett, amit írtál.

      • jajjj hajnalkám
        a pókháló
        nem bírom…
        (ez a horgászoskodásuk pöcsfejeknek. annyira gáz. nekem a hobbim az olyan, hogy be lehet vonni a családot is. a horgászkodás kifejezetten azért fekszik ezeknek az idiótáknak – most nem a te férjedre gondolok- hogy legalizálják a bunkóságukat, tuskóságukat és antiszociálisságukat. nem is értenek a halakhoz. hülye cikkeket olvasnak ez ügyben, ami semmi hasznos tudást nem ad, és mivel tuti senki nem olvas ilyen baromságokat, abból idézgetnek, hogy ja én ezt is tudom.)

      • Kösziköszi Hajnalkám, ezer éve filózok, mivel pókhálótlanítsam a qrva magas plafont! Van valakinek egy használaton kívüli négyméteres botja? 😀

        • Meg tudom durrantani alkalomszerűen valamelyiket, ha gondolod. A porcelánvégre húzz gumit, vagy nem tom, ne bukjunk le.

        • Igen, nálunk akad. Amióta a két nagyobbik gyerekkel jár horgászni, azóta nem megy annyira nagyon gyakran. Én meg nem megyek velük sosem, mert akkor bébiszitterré és sofőrré minősülnék át, és az nem vonz annyira. 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s