az olvasó még mindig kérdez

Bambuszbiciklitől a létezésig mint olyanig. 2013. júliusi bejegyzés.

Tehát úgy biciklizel, hogy az egyik gyerek ülésben, a másik háton. Ez nem veszélyes?

(Szerk.: már nagyon rég nem így viszem őket, megnőttek a gyerekek.) Igen, így biciklizem, amikor két gyereket szállítok, bár ma kölcsönkaptuk a szomszédasszonyomtól az utánfutójukat, az is vicces. Nekem a biciklizés nem hobbi. Mivel sok kényszer alakította, hogy így biciklizem, nem hirdetem büszkén, ez nem valami tudatos kiállás, hogy lám, így bicikliznek a menők, hanem “ez van”, “ez lett”. Igen, van veszélye, és én ezt a veszélyt nagyon tudatosan próbálom minimalizálni (ezért nem viselem el a kioktatást). Nem megyek például így főútvonalon.

Senkinek nem ajánlanám, hogy na, ez a tuti biciklizés, nagyon jól kell tudni hozzá biciklizni, batyut kötni, odafigyelni. Évek óta nem voltam semmilyen rizikós helyzetben, nem estem komolyat, nem komolyat se nagyon, most már talán lesz egy. De annyira könnyű vagyok biciklin, annyira erős, nincs bennem félelem, miközben megteszem mindazt, ami rajtam múlik: nem megyek eszetlenül, tudatában vagyok annak, hogy ajtót nyithatnak rám jobbról, előzhetnek balról, nem pirosozok, benézek a jobbkezes utcákba, határozottan jelzem, ha sávot váltok, és annyira észnél vagyok, rutinosan, hogy olyan tudatállapot nincs is.

Tényleg bambuszbiciklid van? És az miért jó?

Az előnyöket a készítőtől idézem:

Egyrészt kényelmes, nagyon jó rezgéselnyelő tulajdonságai vannak, egészen más hangja van, mint egy fém váznak, hiszen ez az útról érkező rezgéseket nem felerősíti, hanem elnyeli.
– Az alapanyagai „zöldek”, vagyis a fémek vagy akár a karbonszövet előállításának hatalmas energiaigénye helyett ezek nőnek maguktól és közben oxigént termelnek. Az epoxi gyantát és az alumínium betéteket persze nem tudjuk a kiskertünkben megtermelni, de legalább a váz többi részével nem terheljük a környezetet.
– Ha nem is a csúcskategóriás, de az egyszerűbb alu, vagy a jobb Cr-Mo vázakhoz hasonló súlyú szerkezetet lehet készíteni ezzel a technológiával, és talán ami a legfontosabb:
– Egyedi, hiszen ennek a gyártása valószínűleg sosem lesz nagyipari módszerekkel megoldható, így minden egyes darab külön-külön, a készítőjének tudását, tapasztalatát beleadva, a felhasználó méretére és igényei szerint készül.

innen:

http://bikemag.hu/tech/hogyan-keszul-a-bambuszbringa-2-resz

első rész is van: http://bikemag.hu/tech/hogyan-keszul-a-bambuszbringa-1-resz

Ami drága benne, az nem az alapanyag, hanem a szakértelem és az építés munkaideje. Nekem ez a közlekedési eszközöm, dukált már egy komolyabb: sose volt jó biciklim, csak ilyen tömeges áruházi, és jó érzés most ez, amilyen nincs még egy (olyan tucatnyi bambusz lehet az országban, nőiről nem tudok), és állandóan leszólítanak miatta. Ronggyá van nyűve egyébként, pedig nemrég garanciális felújításon esett át.

Úgy lett, hogy olvastam egy cikket 2011 augusztusában a Magyar Narancsban, hogy az expón volt bambuszbicikli. Megkerestem a készítőt, elutaztunk hozzá, egy kicsit beszélgettünk, megnéztünk a műhelyét, aztán egymás markába csaptunk, és két hónap után elmentünk a kész bicikliért Füredről. Valami egészen transzcendens módon meg tudtam bízni ebben a férfiúban, pedig összesen négyszer találkoztunk.

Nekem sok ilyen meredek projektem van, hogy kitalálok valamit, elsőre tudom, hogy igen, ez az, valami nagyon komoly, nagyon egyedi, és… drága, és nem nagyon mérlegelem, nekem olyan legyen, és nem sajnálom rá az időt, pénzt, megyek, mint a tank. Ez valahogy az attribútumom is, vagy nem tudom.

Szeretem, mert könnyű, máshogy megy, mint a fémvázas, és egyedi igények alapján összeállított, páratlan bicikli, benne van az ember, a készítő személyesen.

Neked milyen érzés így vállalni magadat, ennyire őszintén mindenki előtt?

Amit írok, komolyan gondolom. Nagy gesztus ez: ezt gondolom, én, akit nem akartatok meghallgatni. Felszabadító nem titkolózni. Itt meg lehet, meg kell mondanom, mi van, a válaszokat. Ez nem olyan, mintha az ajtajukban kiabálnék velük, ennek itt helye és értelme van, és tudom, hogy keserves, de ez van, ide jutottunk, és nem félek, váljék már el egyszer végre a szar a májtól.

Hogy érint a sok kritika?

Hihetetlenül nem érint a fanyalgás: annyira erős a blog bennem, valami olyan egyedi, isteni szerencse és mély tudás és élvezet és energiaközpont, annyira makacsul történik, egy irányban, egyre több az egész, és olyan régóta, annyira egy irányba kell figyelni ehhez a koncentrált tudatállapothoz, hogy tényleg nem törődöm senkivel. Szilárd bennem a blog, és ez nem rajongó, öntelt, hanem józan, szakmai és hálás állapot. természetesen a flow és a sok visszajelzés megdobta az önbizalmamat. Tudom, hogyan kellene viselkednem, mit kéne mondanom és mit elhallgatnom, hogy szerénynek tűnjek, akinek mindez mellékes, “ó, semmiség”, de nekem ehhez az alakoskodáshoz sincs kedvem. Jó a blogom, jó lettem általa, megváltoztatta az életemet, és én szeretek így élni.

És érdekes, ahogy ilyen sokakat foglalkoztat, eltalál, ennek rengeteg változata van, és ez, hogy ennyire erős a hatás, nagyon jó, de nem érinti elemien azt, hogy én milyen viszonyban vagyok ezzel a valamivel. Nem hiszek igazán sem a túlzóan rajongóknak, sem a károgóknak, jobbítóknak: őróluk van szó mindig, amikor reagálnak. A kéretlen tanácsadóknak, figyelmeztetőknek írom: hát hol tudnak ők ilyet, ők bíbelődtek húsz éven át a nyelvvel mint mesterséggel, őbennük feszült így az elmondhatatlan?

Vannak hibák, rossz napok, esetlegességek, nem kerek történetek, de író vagyok, író lettem, írómódra jár az agyam, ez biztos, és innentől nem a hibák számítanak, hanem ez a tudatállapot: azt írni, ami belül van, hagyni megtörténni, félig vakon is, illetve átélni, ahogy a nyelv maga formál gondolatokat.

Ez most, amit eddig részleteztem, maga az írás volt, és van még a közösség része, az emberekhez való kapcsolódás a szövegek által. Egy teljesen más létezés ez, hogy sok minden tudható rólam személyes érintkezés nélkül is, nagyon megpendülnek ismeretlenek, ismerősök is pusztán a blogtól, összetalálkozunk itt, és ez a sok visszajelzés nagyon sokat jelentett, amikor nem volt biztos, hogy én létezem (tulajdonképpen ez az alapélményem). Én egy olyan kétségbeesett, teljességre szomjazó, szorongó állapotból jövök, hogy azt el sem tudom mondani. Mások meg így nyitnak, ezzel, ez az alapállapotuk, ahová én megérkeztem, na, szép.

Másrészt viszont csak írom, ez nem a nagybetűs Igazság, mindössze az én szöveggé formált legmélyebb igazságom. Én nem emberismeretben, tudásban vagyok erős, hanem nyelvben, és a nyelvnek sajátos törvényszerűségei vannak, az ember stilizál, szemszöget és beszédmódot, nyelvi eszközt választ.

Te is vagy úgy néha, hogy beleszeretsz a saját soraidba?

Nekem ez sokkal inkább meló (a m.u.n.k.a szóra reklámot tesznek a hiénák). Jóleső, de nem örömelvű, annál sokkal józanabb. Nem vagyok elragadtatott. Nagyon sokat írok, és ritkán érzek közben felszabadult mámort. Elmélyültséget, azt igen, az a feltétel, nagyon figyelni, nagyon ott lenni. Itt ugye megalkotott szövegek vannak, nem kép meg ajánló, meg “olvastam egy érdekes cikket”. Ez tényleg nagy m.unka.

Ami van: az intenzív jelelét, a nagy figyelem, a rengeteg megosztás, a kritikák, a szemétkedések, az olyasmi, amiért 368943 blogger ölni tudna. Vagyis: nem fulladt az egész blog két hónap vagy másfél év alatt jelentéktelenségbe, és nem is egy belterjes húszfőnyi társaság kommentel itt. Még azok is itt lógnak folyton, az én életem és gesztusaim érdeklik őket, akik gyűlölnek, ártani akarnak. A nagy figyelem oka: amit publikálok, az feltűnő, érdekes, hosszú távon is ideragasztja az olvasót. Akik között van árnyalt, értelmes, élethiányos rajongó, sérült csimpaszkodó és pszichiátriára való, veszélyes manipulátor is, és ennek megfelelően interpretál engem.

A fitneszoldalakon közhely, hogy a siker hetven százalékban a diétán múlik, a sport csak 30. Ez hülyeség, mert egyrészt ez nem százalékosítható (csak az árnyalatlan emberek imádják a százalékokat), másrészt hogy mi a megfelelő, az attól függ, mi a cél. A fő szabály az, hogy mozogni kell, bármit, bárhogy, és ezen felül ha van speciális cél (fogyás, izomtömeg-növelés), akkor kell nagyon tudatosan kajálni. A megfelelő étrend olyan, mint a kapcsoló: egyes és nullás állása van. A blogírásban ez a kapcsoló: hogy tudsz-e tartósan figyelmet keltő tartalommal előállni. Szenvedélyes, provokatív, élvezettel írt szövegekkel. Egyébként meg “mozgás” van, vagyis az ember ír, a maga kedvére, mert írni jó.

Én nem olvasom a soraimat: én írom őket, azaz nem látom kívülről, csak érzem, mint a futó, ha jó a szél, hogy ez most könnyen és erősen jön, jólesik, kifejező. Gyönyörködni ritkán szoktam, józan tudatosság, szakértelem, az erőfeszítés öröme ez inkább. Az ember a maga stiláris normáit természetesnek veszi, innen csak mások közhelyei, pontatlanságai, rossz metaforái látszanak, vagy épp a sajátjaim, éles fényben és leginkább utólag. Nagyon sok a resztli, a rossz szöveg, agyonírt gondolat, ismétlés, tévút, abbahagyott kezdeményezés, elhamvadt lelkesedés az én bloggerségemben. Ez egy ilyen műfaj.

A facebookos megosztásokban, újságmegjelenésekben, statisztikában, olvasói levelekben, erős kommentekben jobban sütkérezem.

Nehéz a saját szöveg, visszaharap, mert innen csak szőrével szemben lehet simogatni. Sosem elég jó, inkább a hibáit látom, az örökké javítandót, de a blogbejegyzés nem veretes szöveg, hanem percműfaj, nem lehet folyton csiszolni. Ennek ellenére sokat javítgatok, pontosítok utólag. Amiben mégis gyönyörködöm, de jóval a megírás után, azok a legmélyebbek, legszemélyesebbek, a férjem halála, a nő vagyok, vagy mi (ez robbant először), meg talán ezek:

a rendszert gyűlölöm — interjú
egy régi bejegyzés (jelszavas)
ha több pénzünk lenne
ha igazi Nő akarsz lenni
a hét főbűn: bujaság
regényigény
az erőszak természetrajza (jelszavas)
rövidre tépte a haját,
szóval ezek a legerősebbek szerintem nyelvileg. Néha tényleg olyan elemien jó olvasni a bejegyzéseket — kivételesen jó bejegyzést nyugodt, pihent állapotban –, máskor azért olvasom, hogy átéljem, hogy hat az olvasóra, tehát csak ellenőrzésképpen, de leginkább mint a hentes gondolom, hogy na, ez szép sovány szelet.

Ha nagyon sok időm lenne, nekiesnék a blognak, kifejezőbbé tenném a régebbi, néhol érthetetlen mondatokat alany, jelző stb. beszúrásával, szórendeken változtatnék és rövidíteném a sok többszörös alárendelést (Az ajtóról szólót most megcsináltam), és rengeteget húznék, mert nem elég sűrűek. A könyvbe kerülő szövegeimmel ezt teszem, ezért lassú a dolog, mert a napi rutin felfal.

Mikor lesz könyv?

Hát ez az.

Te nagyon megváltoztál a blogírás hatására?

Létezem, és nem félek. Mámorító napot töltöttem ma a strandon: hegyek, szelíd alkonyat, az izmok öröme, és az én szépséges gyerekeim. És az jutott eszembe ott, hogy régebben hiába lett volna minden ilyen tökéletes, az öngyűlölet, a szorongás nem engedte, hogy átéljem, hogy közel kerüljek, hogy beleolvadjak az élménybe. Csupa kérdés voltam, félelem, remény, nem tudtam jól kapcsolódni. Vártam valamit, erőltettem bizonyos forgatókönyveket, hogy ez itt a Nagy Szerelem meg az Örök Barátság, legyen ennyire fontos nekik is, ezek a Létezés Szabályai, ez meg az Árulás, a Sohatöbbé. Ma sokkal gyengédebb vagyok, hagyok helyet, értelmezést másoknak is, hátralépek, maradok a saját hatókörömben. Nem értem, miért teszi az ember, aki fontos volt nekem, amit tesz, és nem akarom már mindenáron tudni sem, megmagyarázni, a réseket a saját narratívámmal kitölteni. Már nem akarom mindenáron sem azt az embert, akit kinéztem, bearanyoztam magamnak, sem a megértést. Ez én vagyok, az meg ő, ő is lehet olyan, amilyen, nem kell mindig egyezni, a magunk normáját másokra erőltetni, nem korholom, nem akarom helyette tudni, nem is “engedem el”, mehet, minden addig tartson, amíg önkéntes és öröm. Persze sok kérdés marad az ilyen kapcsolataimban, és az fájdalmas — ezt a fájdalmat elviselni, ez is feladat. És aztán mégis, néha történik valami, valami kegyelemszerű, tisztázni lehet, újrakezdeni. De erre az ember nem vár, csak él. Nehéz érzéseinket egyedül intézzük, akár a készpénzfelvételt. Nem kutakodunk, nem pletykálunk, aki kilépett, amögött becsukjuk a nyílászárót (az ablakot is). Majd csönget, ha akar valamit.

A másik, amit a tekintetekben látok: megjegyeznek, számon tartanak újabban a környezetem tagjai, meg először látott emberek is, ha belépek valahova, mindenki megnéz, szívesen segítenek ki húsz forinttal (amikor nem akarom felváltani a tízezresemet). Olyan kontextusban is kiemelt figyelmet kapok, amelyben nem jelenik meg a blog, hozzám fordulnak, tőlem kérdezik, hogy hol a Felhő utca. Szeretnek, és érzékelem ezt, de nekem a szeretet, a figyelem nem kétségbeesetten, nem mindenáron kell. Nincsen erőlködés, nem akarok már a világtól semmit. Megálltam, nézek, és a világ jön felém. Nem tudom, mi látszik rajtam, de jól érzem magam ebben. Már nem félek a magam legjobb lényege szerint dönteni, akkor sem, ha az konfliktusos,  és igazán csak az enyéimnek, a legenyémeibbnek tartozom felelősséggel.

Rendkívül éles, kiélezett, apró pixeles lett minden, a szavak, az érzések, az érvek. Könnyen átlátom azt, amivel foglalkozom, nagyon éber az agyam, jók az intuícióim.

Nagyon röviden: elmúlt az öngyűlölet, nem marcangolom magam, megbocsátó vagyok magammal is, és értékelem, ami lett. Nem akarok még, még. Ezt interpretálják sokan úgy, hogy én öntelt és nárcisztikus vagyok. Nem magyarázkodom.

Az előző rész: az olvasó kérdez

17 thoughts on “az olvasó még mindig kérdez

  1. A bringáról: mi lesz, ha túl nehéz lesz a kicsi? Hogy fogsz 1-2 év múlva közlekedni?
    Engem nagyon érdekel ez a téma, mert van két ilyen korú, de marha nehéz gyerekem. Ülésbe már alig férnek be, egyedül meg még nagyon sokáig nem engedem őket bringázni a városban.

    • ez bennem is felmerült, bár az említett utánfutó pl. megoldás lehet addig, amíg legalább J. nem biciklizik önállóan. (ami nem tudom pl. mennyire sok idő. Lőrinc mióta biciklizik saját járművön?)

  2. biciklis (járművön közlekedős) tudatállapot tényleg van, meglepő dolgokat is észrevesz az ember ilyenkor. (pl kétszáz méter múlva az a gyalogos valószínűleg le fog lépni elém, ki kell majd kerülni – és valóban)

  3. Mindig elfog a szomorúság, ha a biciklizésről olvasok, biztosan fantasztikus érzés lehet olyan biztonságban suhanni, ahogy írod. Én a szemem miatt – a fel szememre gyakorlatilag vak vagyok és a másikon is van 7.5 dioptria – nagyon nehezen tanultam meg biciklizni, és most sem tudok valami jól. Ha tehetem nem ülök biciklire, inkább gyalog járok. Németországban az ottani ismerősök nagyon biztattak a biciklihasználatra, kaptam is egy járgányt, hogy járjak azzal, mivel tömegközlekedés nem volt a környéken, gyalog meg messze volt minden, de nekem konstans halálfélelmem volt rajta. 11 évig mindig kint töltöttem évi 2 hónapot, és ekkor igyekeztem is megszokni a biciklit. Mindig örültem, ha túléltem egy-egy utat – szerencsére kicsi volt a forgalom – de igazán jól, biztonságosan soha nem éreztem magam rajta. Sajnos a szemem miatt autót se vezethetek, ami talán még jobban fáj, mint a biciklizés.

    • Nekem nincs ilyen egészségügyi problémám, mégis ugyanígy vagyok, mint te, hogy halálfélelmem van a biciklin. Bár ehhez biztos az is kellett, hogy 19 évesen “tanultam meg” biciklizni. Így aztán nekem is fáj a szívem, esz az irigység. Nagyon várom, hogy egyszer valaki kellő türelemmel akarjon révenni a dologra, mert ez magamtól, tudom, nem fog menni. Autót meg elvből nem akarok, így aztán jogsit sem tervezek, szóval marad a tömegközlekedés. Tulajdonképpen élvezem amúgy, szociológia testközelből, és még az olvasás is fix a napomban.

      • Én meg huszonkét évesen, én nyertem 🙂
        Megyek muszájból biciklivel, de gyereket sose mertem vinni, és forgalomban halálfélelmem van nekem is. Persze tudok biciklizni, de sosem fogok olyan biztonsággal ülni rajta, mint a lányaim, akik négy-öt éves koruktól kétkerekűznek. Egyszer élveztem nagyon a biciklizést, Münchenben tíz napig csak azzal közlekedtünk, hihetetlenül biciklibarát város. (Az autósok még ott is inkább elengedték a bicikliseket, ahol nekik van elsőbbségük. Ott élő barátunk mondta, hogy pontosan az az alapelv, hogy tökmindegy, kinek a hibájából, de autó és bicikli találkozásakor biztosan a biciklis húzza a rövidebbet.)

        • Én is 22-23 évesen kezdtem el tanulni biciklizni, pár éve. Anyám frászrohamaival kísérve. Ez odáig fajult, hogy mostanáig egy megszokott körön belül már viszonylag félelem nélkül tudok autók között is haladni, szabályosan, ésszel, hatékonyan, de újabb utakat meg kell szoknom és adrenalinlöket még a gondolata is.
          Aztán pár hónapja, mikor tudtam, hogy egy ilyen ritkán használt útvonalon kell mennem munka után, és már délelőtt izzadt a tenyerem, mert “jajj, az a kereszteződés”, belém nyilalt(!), hogy miért félek tőle?! És persze azért mert annak a gyereknek éreztem magam, akit az anyja még a biciklizéstől is félt. Végiggondoltam, hogy az nem azonos velem, milyen “sikerrel” közlekedek amúgy, megvoltak a koordinációt fejlesztő sportok, miért nem bízok a saját képességeimben?! És ez valami egészen katartikus volt. (AZ akit félteni kell, mert…., nem én vagyok!) Felismerni, leválasztani anyám egyik félelmét, ami minden felháborodásom ellenére is belém ivódott.

    • Nekem meg ellopták a biciklimet az udvarról, azóta zárjuk éjjel az ajtót, addig nem. Anyám leis hülyézett nehányszor. Imádok biciklizni, de csak úgy, ha nincs forgalom. Nem bírom a kreszt megtanulni. Jogsit is szereztem, úgy, hogy tudtam közben, hogy minek? mert nem fog menni, belekerült vagy kétszázezerbe ha nem többe vagy 3 éve, pedig előtte mindig állítottam magamról, hogy nem, nem, nekem ez nem való, életveszélyes vagyok. Na, mióta van jogsim, nem csökkent az érzés, nem vezetek, de pluszba mindenki cseszeget hogy vezetnikell mer elfelejtem, énis cseszegetem magam, mer belekerült a sok pénzbe, pedig minimálbéren voltam, de akkor sem, nem tudom megszeretni, na. Motorozni meg nemmerek, mert egyszer elestünk, hátul ültem, azóta sem. Nem lett nagy bajom, kicsit megégett a lábamon a husi. Gyalogolni meg nemnagyon szeretek, mert félek, hogy ismerőssel találkozom, és attól is, ha nemtalálkozom senkivel. Nem is tudom, mit gondoljak magamról…

      • Nem baj, hogy megvan a dokument, én is levizsgáztam anno 20 évesen, de autónk se volt, meg szintén életveszélyesnek gondoltam magam. Én aztán nemnemsoha. Aztán mikor ott álltam három kisgyerekkel hirtelen falun, és lett autónk is, akkor rászántam magam. Vettem előtte pár órát. Olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Én egy év alatt nagyon sok kilométert levezetve gondoltam azt, hogy na most már tudok vezetni. Szóval örülj neki, hogy megvan a papír, bármit hozhat a sors.

  4. Nagyon tetszik ez a bejegyzés, főleg az utolsó kérdésre adott válasz. Csak mert én is ezeken megyek keresztül lassan, de biztosan. 🙂
    Bicajozni nagyon szeretek, de egyelőre csak nekem van tényleg használható biciklim a családban, de idén nem szedtük még elő, nem hozta úgy a helyzet. Mondjuk ha nem lenne ennyi hegy-völgy, biztos kiharcoltam volna egy kis-szervízt, hogy legalább néha be tudjak rohanni a faluba valamiért, de tudom, hogy ez is el fog jönni. Fijam bicaja tönkre van, odaadta valakinek a játszótéren, az meg a váltójával játszott, csoda-e hát… Pedig suliba is járt vele tavaly. A kicsié meg teljesen szétesett, kuka. Ígéretet kaptunk az apjától, hogy MAJD azt IS megcsinálja, de hagyjuk inkább. Nem ő fogja ezt SEM megoldani. 🙂

  5. Én is felnőttként tanultam biciklizni, de egyik életelemem lett. Szabadságot ad, erőt, mozgásörömöt. Az első saját biciklimet 25 évesen kaptam, 12 éve. Lombik után rögvest a pozitív teszttel biciklitúráztunk. Halálra idegesítettem mindenki a lombikos fórumon a flegmaságommal; a túrán a többieket a szorongásommal, meg a fürdőzés és a gyógyszerek időzítésével.
    Megtanultam a biciklin mire vagyok képes és mire nem. Autóval is megtanultam. Előtte utána tudok félni, közben nem.
    De az emberemért mindig aggódom, ha biciklizik, pedig bérlete az nincsen neki.

  6. Visszajelzés: a klasszikusok | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s