Sokan vagyunk károsultak.

Nők, akik a legfogékonyabb éveinkben lelkesítő eszméket, jelmondatokat, elvárásokat szívtunk magunkba. A naivitásunk kiiktatta az elemi önvédelmi reflexeinket.

Mindenkit megértettünk, elfogadtunk, hittünk bennük és esélyt adtunk nekik. Mindenki jó. Mindenki jó akar lenni: ha tehetné, jó lenne.

Önelnyomásban éltünk. A maguk ellenségei lettünk.

Kicsit mindegy, hogy kerkonz szüleinkkel szembehelyezkedve vagy épp a családi balos-liberális-lázadó örökséget folytatva ugrottunk bele ebbe. A lényeg, hogy lángoló idealistaként hittünk az egyenlőségben, az emberi jogokban, mindenki méltóságában. A bőrünk alá ivódott, hogy bármilyen előítélet, fóbia, megbélyegzés, kirekesztés tilos. Az a legnagyobb bűn, véleményed sem lehet, üvöltően egyértelmű mintázatokat sem vehetsz észre, azzal “önként iktatod ki magad a komolyan vehető emberek köréből”.

Ezt a mondatot én írtam. Egyébként durva nőgyűlöletre válaszul, inceleknek, és tartom, hogy nem vagyok köteles bárkivel szóba állni, továbbá a nőgyűlölet gáz, és sokkal súlyosabb, pervazívabb, mint valaha hittem. Most már tudom: az, hogy szóba álltam ilyenekkel, elolvastam a förmedvényeiket, ugyanúgy önelnyomás volt. Mindenki ember, mindenki véleménye érdekes, ez csak félreértés, elmagyarázom neki, hátha megérti. Ezen csak picikét szépített az, hogy illusztrációs anyag lett az acsargásaikból nagy hatású posztokhoz.

Mások viszont nem úgy értették a kiiktatós mondatot, hanem a saját primer érdekeik szerint utáltak ki, hallgattak agyon, tettek indexre bárkit, akinek gyanús lett az egyenlősdi, a kontroll nélküli migráció, a perverziók normalizálása, vagy az, hogy korunk szentjei a buzik. Vagy épp a gyerekek tudatának mesterséges átszexualizálása import és bárgyú szólamokkal. Azok ellen uszítottak, akik észrevették, hogy az egyenlősdit pont a kulturális elit hangoztatja. Milyen groteszk! Márpedig nekik hatalmuk van és féltik a hatalmukat, ezért diktálnak ilyen erőszakosan.

A jóság csak máz. Közben bárkire rámondják, akinek kellemetlen az álláspontja, hogy bántalmazó, testszégyenítő, zaklató, gyűlölködő, transzfób, abuzál, nárcisztikus – áhítva egy közeget, ahonnan ezeket importálták, és ahol ezek halálos ítéletek.

Ez nem az az ország, mert az ilyesmi “a magyar embernek nem megy be a haja alá”, és nem azért, mert nem vagyunk progresszívek, hanem mert részben szándékosan, részben geopolitikai és történelmi okokból mi kimaradtunk az őrületből: az önmaga paródiájává vált elfogadósdiból. A pártpolitikai fenekedés lényege: borzasztóan vágyják a cenzorok, hogy ez is olyan ország legyen jövőre, ahol ki lehet csinálni bárkit ilyen címkékkel. Ennek rajongott vezéralakja volna egy exfideszes, hangsúlyosan jobboldali miniszterférj, nem mellesleg bántalmazó. Első napján vezeti majd be a melegházasságot, nyilván.

Az említett elit a médiában és a közösségi médiában uralkodik. A média nem a hatalmi ágakról közvetít, nem fölöttük és függetlenül egyensúlyoz, hanem régóta önálló, negyedik hatalmi ág, a legerősebb, úgy, hogy valódi ellensúlya sincsen. Alkalmanként az igazságszolgáltatás fegyelmezget a helyreigazításokkal, melyek halottnak a csók. A közösségi médiát biztosan nem lehet megfegyelmezni, technikailag sem és az alapjogok miatt sem.

Az illemtant, az elvárásokat és tilalmakat, a “gyűlöletbeszédet” az elit hangoztatta, a magyarnarancsos, egymás között szaporodó újságírók, nyomukban pedig a tízes évek emancipált tündérkéi. Most mindannyian tiszaseggnyalók. Kibélelt életű, agyoniskolázott emberek, akik oda meg vissza voltak, hogy nekik híres az apukájuk, és tizenhét évesen lakások voltak a nevükön, soha nem kellett dolgozniuk némi irkáláson, szerepelgetésen kívül. Ők diktálták ellentmondást nem tűrően, mi a helyes, ki a jó ember, mi az illem és mi tilos. Bármilyen kritika tilos volt, azonnal fasisztává, fideszbérenccé avatott, és, mint tudjuk, annál nincs nagyobb bűn. Hogy Magyar Pétert hogy nyelik le ugyanezek, azt én nem értem, de a lényeg, hogy ami ma Magyarországon van, az annyira rossz, hogy bárki jó lesz, aki “reményt” ad az embereknek a változásra.

Ó, pedig milyen öntudatos liberális-imitáló voltam én! Mennyi ingyenmunkát tettem bele! Hogyan marcangoltam magam, hogy még mindig vannak előítéleteim! Hogy többre tartom a civilizált társadalmakat, nem akarok mindent az elnyomással megmagyarázni, hogy nem tudok mit írni az abortuszról, és nemigen értem, amikor nem vágyból fakad a szex és nem érzelmi-emberi egyezés az alapja. Vagy ha nem heterók. Kéne pedig. Kellene. Illene! Ez egyébként kampányként használta a KLM, de minden lényegeset elmond.

Vagy ha ennyire gyűlölik az anyaságot, és hőssé vannak avatva. Én nem akarok megértő lenni, még elviselni sem az ostorozásaikat mindazzal kapcsolatban, ami szép és teljes az életemben. Hanem egyszerűen békén hagyva élni.

Gürcölő nőknek diktáltak, akiknek semmit nem tudtak az életéről. Az én elitizmusomat tették szóvá a kibélelt életűek, edzeni vagy színházba járni is tilos volt, mert együttérzünk a Rózsadombról mindenkivel, akinek nem telik ilyesmire. Tilos volt kimondani, hogy a hajléktalan férfiak közel száz százaléka alkoholista feleségverő, akiket okkal raktak ki. “Ne fordítsd el a fejedet”, érted, tedd ki magad minden erőszakos kéregetőnek, aki nem átall egy egyedülálló anyát lehúzni. Legénybúcsús ajándékok feliratait és csirkehús-reklámok szexizmusát, a Burda “pedofil” szóhasználatát bírálták, miközben semmi gondjuk nem volt a magukat nőnek hazudó férfiak erőszakosságával és önsajnálatával, a pornóval, a perverziókkal és kipécézett nők lejáratásával. Egyenesen ünnepelték ezeket.

Jónak lenni jó! Kiállt egy színpadra, és “személyes” élményekkel ezt mondta önmagáról. Nos, legalább te jól érzed magad, az is valami.

Neked jó, mert te karriert alapoztál a jóságra. Pontosabban, arra, hogy hangoztatod: te jó vagy, mások rosszak. És nem csak a legostobább, tétova kattintgatók, hanem közepesen figyelmes-okos emberek is hősnőként kezelnek, mert ha egy hazugságot ezerszer harsognak, egyszerűen megszokjuk és még a kritikus elmék is elkezdik elhinni.

És a többi. Kit milyen trauma ért a tinderen és hogyan szólt vissza az utcán valami pasinak. Melyik az izgi streamingsorozat. Rinya autizmusról, depresszióról, érzékenységekről, testszégyenítésről, nonbinárisokról, vegánságról. És milyen szexi a negyedik stádiumú rák, milyen kizárólagos és bizsergető a főorvosokkal a viszonya. De csak az övé, csak neki, csak ő legyen a hősnő, mindenki más hallgasson.

Én aztán megértem, mit jelent torkig lenni a levélözönnel, a törleszkedőkkel, akik szintén hősnők akarnak lenni a panaszaik jogán… most én legyek az ő közönségük. Ismerem az érzést, ebből már tíz éve is elegem volt. De ha így van, ha ezt le is írja egy könyvben (amelyet a jelek szerint a rajongói nem olvastak), akkor ő csak magáról akar beszélni. És akkor nem játszhatja a mindenkin segítő aktivistát, edukátort, akit megtámadtak, pedig mindenki üdvére milyen önzetlen. És főleg nem szerezheti ebből a jövedelmét. Akkor annyi marad, hogy elég érdekeset, elég jól kell írni, izgalmas gondolatokat kellően érdekes személyiségként. Mi marad akkor?

Mi olyan áron voltunk jók, hogy semmi nem maradt belőlünk. Mindenkit megértettünk, durván kihasználó férjek bizarr szexuális kívánságait, alkoholizmusát, szétesettségét. Minden óránk be volt osztva, egyedül küzdöttünk vízvezetékszerelővel, köhögő gyerekkel és szülői értekezleten, utána rémálmaink voltak és a stressztől hullott a hajunk. Eközben vadásztuk a dehumanizáló szavakat a beszédünkben, azon görcsöltünk, nehogy leírjunk vagy akár csak gondoljunk valamit, ami rasszistának vagy homofóbnak tűnhet, netán az állatok jogait sérti és fajizmus. Isten ments, hogy káromkodjunk: a jó nénikédet, mert ez megbélyegezheti az idősebb nőket. Ne mondjuk, hogy balkáni stílusú a szálloda, mert az előítélet társadalmak ellen, és ki ne ejtsük, hogy te tirpák, mert az egy népcsoport. (Mindhárom eset megtörtént.) Hallgattuk, hogy “csak az a nő istenkirály, aki szül, hát szerintem ez kurvára igazságtalan” (Szentesi Éva), meg a “tudatos gyerektelenek”, azaz gyerekgyűlölők öntudatoskodását, mi több, sértődöttségét, amiért családtámogatás csak családnak jár; család pedig az, ahol kiskorú vagy eltartandó inaktívak élnek. Ti csak azért vettétek elő a szeretetet mint a család fogalmának esszenciáját, miközben a szeretetről halvány gőzötök nincs, hogy család lehessen az is, ha magányos felnőttnek van cicusa, kutyusa. Hiszen szeretitek! Nem, a kutyus nem család, a fikusz sem család, és a festményed sem a falon, hiába szereted. Magyarázkodtunk, hogy mi éppenséggel szültünk, de ez tényleg nehéz, igazuk van, és annyira megértjük azokat, akiknek ez csak egy lehetséges életstílus, és nem vállalták. Rajtunk gúnyolódtak, az ősanyaságon meg a normakövetésen, ők, akik ugyanilyen normakövetés miatt élhetnek egyáltalán. Micsoda öngyűlölet! Elhittük, hogy ők vannak elnyomva és ők érdemelnének támogatást. Hajnalban keltünk, vízszintes havasesőben cipeltük a szatyrokat a busztól, visított a gyerek, és amikor egy éjjel bekékült, döntenünk kellett, hogy a férjünk onkológusával beszélünk-e, vagy a gyerekkórházba rohanunk látogatni. Az elit, aki az illemszabályokat diktálta, a barátnőivel röhögcsélt kanapékon borozgatva, és netezésből, fontoskodásból, pornónézésből álltak a napjai.

Ugyanők most áldozatot játszanak, hogy őket zaklatják. És pont a jogi fenyegetőzéssel, a tömeges letámadással, durva hazugságokkal szerepeltek le végleg a maradék előtt is.

Felszabadító kilépni a szektából. Felismerni, hogy nem gyűlölet vagy előítélet volt az, hanem önvédelem és maga az igazság. Jól éreztem, nem kell magamat ostoroznom, sem újbeszélnem. És ennek hatalmas energiája van.

Jónak lenni nehéz. És áldozat. Jónak lenni nem szerepelgetés sminkben. Az önelégültség nem jóság. Aki vállalja az áldozatot, az megérdemli az elismerést. De akinek a jóság a karrierje, a becsvágya kiteljesítése, azt ki fogják röhögni, mert messziről ordít a képmutatás.

Az ilyen posztjaim miatt támadtak meg, amelyekben az öntelten jóságos, cenzorkodó női nyilvánosságot leplezem le, mert fűtött lakásokból akarják mások nyakába sózni az elesetteket, a megértést, a befogadást, és nincs a közelükben zavarodott transznemű, aki milliókat követel, hogy “olyan testben élhessen, amelyet a magáénak érez”, vagy ha van, azonnal médiasztárt csináltak belőle is. Ugye én “zaklatom őket”, mintha a nyilvános vélemény zaklatás volna, holott én ilyeneket írok, teljes joggal, egyre jobban szörnyülködve és elhűlten… de hogy én mit is írok, arról sosem beszélnek, nem cáfolják, és azt sem értjük, miért pont ők lennének bírálhatatlanok.