De tényleg, milyen ember az olyan?

Egyáltalán, mért kérdés ez?

Nem, nem örülök senki halálának. Nem várom, nem sürgetem. Nem is kommentálom, csak az életet. Képes vagyok hallgatni. Célozgatni sem. Még akkor se örülnék kifejezetten, ha lényegesen könnyebb lenne az életem attól, hogy végleg eltűnik az az ember.

Az élet szent.

Emellett van az, sőt: ebből következik, hogy tudom, hogy el fog jönni a halál, az enyém is és másoké is. Továbbá, azt is tudom, hogy a hosszú, teljes élet, az időskori életminőség, az viszont kiváltság. Megöregedni, látni, mi lesz 2065-ben, az unokákat felnőni… – és mindezt épen, durva kórok nélkül, biztonságban! Lehet érte tenni, ebben is biztos vagyok. Konkrét tetteket. Nem erkölcsileg, nem úgy, mint egy pontgyűjtő versenyen, nem is kiérdemelni, hanem csak meg nem nyomorodni, függőségekbe nem süppedni, kitölteni élményekkel.

Láttam az Írófejedelmet a múlt héten, és tudtam, hogy neki már kín az élet. Átlátszóan fehér volt.

Leányom kis osztálytársai idomított, import woke stílusban ugrándoztak Charlie Kirk halálhírén. Hiába az elit budai fáradozás, ennyire tellett. A lányom pedig borzad, megrendül és szóvá teszi. Nem kell vele erről hosszan beszélgetni, mert tudja. Ha Charlie Kirk szélsőjobbos, fasiszta, akkor boldogan vállalom a címkét. Bármelyiket, mert semmit nem jelentenek többé. Olyan centrista, józanész-alapú nézeteket neveznek fasisztának, bigottnak, hogy nincsen többé értelmük a kategóriáknak. Avagy: hogyan lettem “kereszténydemokrata”?

Úgy mondom ezt, hogy a nők és férfiak szerepéről vagy a nagyon korai házasságról teljesen mást gondolok, mint a politikai keresztény amerikaiak és Kirk. (Meggyőződésem ugyanakkor, hogy egy ottani tradwife szabadabb és méltóbb életet él, mint itt Mérő Vera vagy pláne a macskatartó, hülyehajú öntudatosak. Ez fejlettségi és anyagi kérdés is.)

Jámbor András nyomán, aki rögtön felemlegette a másik oldali áldozatokat (nem bírnak ezek a “visszafogott, szimpatikus baloldaliak” úgy sajnálkozni, hogy ne mutogatnának: de ők is!) – én magamat vizsgálgatom, hogy eléggé meg voltam-e rendülve Brian Thompson meggyilkolásakor, vagy a demokrata képviselők halálakor.

Ugyanígy nem írtam ki semmit. A szűk környezeten, párttársakon, családon, kollégákon és a hivatásos véleményformálókon túl nem is dolga senkinek taglalni a halált. A lihegő, állandó posztolás, odatolongás elidegenítő és színvonaltalan.

Ha nagyon ellenezzük a gyilkolást, és én nagyon, akkor mit gondoljunk a diktátorok elleni merényletekről és a kísérletekről? Nem tudom, én sosem tapsikoltam még ezen se. Amikor a fél magyar elit kiírogatja Orbán születésnapján, hogy dögölj meg…? Ha olyan hal meg, aki megérdemli, akkor hihihi? Mindig lesz, aki szerint megérdemelte.

És hogyan tekintsünk a halált, a maffiát, a bűnözőket mitizáló műfajokra? Ez nehéz kérdés, mert Dosztojevszkij is érintett, és a Bűn és bűnhődés is inspirált annyi gyilkost, mint a Ted Bundyról szóló filmek.

A lényeg: nem, nem örülünk mások halálának. Nem is kívántam soha senkinek. Egyszer voltam kárörvendő, hogy “na, ez az”, amikor Schadl panaszolta, hogy a cellája falán szar és csótányok vannak. Akkor jelent meg bennem, vagy inkább a bennem elő baloldaliban egy addig ismeretlen, erős gúny. De nem mondogattam, hogy “majd jól megkapja a cellatársaktól”, ilyesminek drukkolni barbárság.

Ellenzem az informális, törzsi igazságszolgáltatást is. Figyelem a Truly Criminal epizódjaiban a gyászolók viselkedését médiában és bíróságon, a vicim impact statementeket. A hozzátartozók fel vannak mentve annyiban, hogy az indulataik érthetőek. Volt egy apa, aki kirontott a helyéről és a tárgyalóteremben meggyepálta a kisfia gyilkosát, úgy szedték le róla hatan. Le is ültették egy napra.

És van a mitikus igazságszolgáltatás. A pedofil erőszakolót, Akku Yadavot mindig kiengedték, annyira korrupt és nőgyűlölő volt a rendőrség, és végül kétszáz nő szurkálta agyon, így nem volt a halálának felelőse. Semmi mást nem mutat ez, mint hogy az állam – az indiai, mert ez ott történt – nem védte meg a polgárait. Nem tudom, ha ott álltam volna

Egyszer megkérdeztem egy komoly marxistát, mi van a vörösterrorral, az akasztásokkal, hogy fér ez bele neki, és ő azt mondta, nem csak a fizikai erőszak az erőszak, az egyenlőtlenség és az éhbérért dolgoztatás is erőszak, és arra reakció mindez. Azért volt ott más is, sima vérengzés, ifjú csőcselék is. Maci erre azt mondja, nem kell senkit megölni, legyőzni, nem az a forradalom, csak el kell venni a gyár kulcsait.

De lényegében két lehetőség van: 1. civilizált vagy, a jogállam előnyeit élvezed, és akkor le kell mondanod a vérengzésről, barbár indulatról, sőt, arról a vágyadról is, hogy a hatékony állam révén mindenki megkapja a méltó büntetést, “inkább többen, mindenki, nagyobbat, mint hogy megússza akár egyvalaki” – ez nem működik, 2., nekiesel mindenkinek és bárkinek, csak neked van igazad, önjelölten dulakodsz, erkölcsi felmentést keresel, kivégzésekről és hatalomról ábrándozol, a te oldaladnak igaza van, tehát megteheti: ellehetetlenít, agyonnyom, letarol mindenki mást.

Ha ezt a szellemet kiengedjük, csak egyre durvább lesz az erőszak.

Én olyan táradalomban (korban) nem tudnék élni, amelyben a megtorlás rítus és a kivégzés a néptömeg rendszeres szórakozása, miközben ártatlanokat is simán kivégeznek. Indulatalapú, vérbő társadalomban egyáltalán nem, inkább egy barlangba menekülnék. Komolyan, sokat olvastam az Evangéliumot, és nem tudom elfelejteni a krisztusi eszményt. Ezért.

A karmában sem hiszek: az sima bosszúvágy, rosszindulatú leszámolhatnék. Nem történik, hanem sóvárogja valaki. Olyan valaki, akiről egyvalamit tudunk: hogy frusztrált. Nincs ilyen, hogy karma. Ami mégis van, az már van, nem lesz. Nem az a büntetés, ami majd lesz, amit a sors érlel, hanem az, hogy most ilyenek, hogy aljasságokat tesznek, hazudnak és gyávák. Mindig sebek vannak a háttérben, amikor ennyire nyomorúak, megszállottak, egész nap idegenekkel neten fecsegők. Ez a tetteik eredete, ettől ilyenek, de ez egyben büntetés is. Megrendít gaz ilyen, különösen, ha lesüllyedt, és ismertem az illetőt épebb, teljesebb emberként is.

Azonban előfordul, hogy a haláleset az igazság pillanata: végre nem árthat többet. Sokszor deklarált cél elkapni az ellenséget, és örömünnep is volt Oszama bin-Ladené, vagy a Ceausescu-házaspár kivégzése, a háborús bűnösök akasztása. Olyan is van, hogy az áldozat családtagjai végignézik a gyilkos kivégzését, elégtételként. Én nem tenném, ez nagyon erős bennem: a test maradjon intakt, az épsége szent, ezért nem kínzunk és nem módosítjuk erőszakosan a testet, nem gyötrünk senkit. Végső soron pedig nem a mi hatáskörünk a halál, mert Istennél az ítélet. Ez meg jogvédő jellegű, viszont sok (valódi) keresztény is osztja: hevesen, egyértelműen ellenzem az erőfitogtatást, az erőszakmonopólium szélsőséges formáit, a halálbüntetést (és ez nem olyasmi, ami majd megváltozik, lásd a Rowling-idézetet lejjebb). Nem gondolom nagy társadalmi költségnek a bűnözők élethosszig történő eltartását, még az esetleges szökésüket sem, cserébe az erkölcsi nyereségért, hogy nem öltünk, és nem tettünk semmi visszafordíthatatlant, ha tévedésből ártatlanra sújtanánk le esetleg.

Előfordul olyan helyzet is, amikor az ember tud arról, hogy közeleg a halál, majd be is következik, de én nem rohanok érzelegni azokhoz, akik egyébként felelősek a halálesetért. Volt ilyen, a bloghoz kapcsolódó történet: halálesetből netes hírnevet és tiszta lapot akartak, “minél rosszabb, annál jobb”, én ezt borzadva figyeltem. Inkább nem mondtam semmit, hogy az ízléstelen őrületbe ne szálljak be. Sajnos, a halál sem rendez el mindent, sőt, sokszor semmit, inkább megmutatja, milyen jellem a gyászoló, mire használja fel a tragédiát. Én gondoltam így, én így gondoltam, és mégis körém költötték a hazugságot, hogy “ugráltam a gyerek sírján”, a haláláért felelős szülő pedig megdicsőült. Érdekes ez a Tükörország. Az én nyakamba varrták már korábban is, hogy aggódjak jobban gyerekek jóllétéért, mint a szüleik. A másik oldala annak, amit mondok, hogy nem minden az én felelősségem.

Azt is tudjuk, mi a következménye az önpusztító életnek, függőségeknek, veszélyes sportoknak, emberkedésnek. Ilyenkor sem kívánja senki a kockázatos életet választó személy halálát, épp ellenkezőleg. Az élet tisztelete miatt szeretné, ha nem élne kaotikusan az illető, és nem akarja, hogy ez a kiégett, ingerhajszoló viselkedés vonzó legyen a fiataloknak.

Vannak, akik most is hangosan fújnak rám, de tudom, és ők is tudják, hogy nem sok van hátra. Nem kell mondani semmit. Nem lehet már vitázni, nem kell a halált kívánni, amellett, hogy nem is lehet, és nem is függ össze velem.

Van, hogy emberek halála szomorú, de elkerülhetetlen ár. Dönteni kell, és bármit választunk, minden esetben lesz halál. Kit mentsünk meg, ha csak tíz mentőcsónakunk van? A járványban sokszor beszéltek a triázs (az egészségügyi ellátás rangsorolásának) dilemmáiról. Van a túlélők számának latolgatása, erről szólt a Terror című előadás, amelynek egy pilóta volt a főhőse. És van háborús helyzet is, ahol elkerülhetetlen az ölés, főleg ha élő pajzsként használnak túszokat, civileket, gyerekeket. Szerintem az al-Jazeera felvételei súlyosan manipuláltak. Terrorra nem lehet más válasz, csak az ellentámadás, illetve: a terrorizmust hizlalja minden, ennél szelídebb döntés. Ki tudja, honnan kell nézni, és mi az igazság?

Naomi Cunningham, Sandie Peggie védőügyvédje írja ezt a Substacken, menyire pontos!

It’s true that I am well-versed these days in the facts and the law relevant to the sex-and-gender debate, much more so than most of my friends and colleagues. But what I recognised was my own nervous backing away from a different subject, that of Israel and Palestine. On that, it’s genuinely true to say that I don’t have any well-informed views. Beyond an unequivocal willingness to condemn atrocities like rape and torture whoever perpetrates them, I’m aware of a hugely gnarly and ancient tangle of wrongs and counter-wrongs on which I simply do not have the learning to venture an opinion.

Rowling értékítélete se moccanatlan, és ő is említi a halált. Kissé rosszmájú kérdésre felel:

A királynő hatvan éves. Ennyi mindenben fordult, összeszedte becsülettel – hasonlóan foszlottak le rólam is a vakhitek (örökbefogadás, nature vs nurture!).

Fájdalmas könnyűséggel, vagy inkább: könnyed fájdalommal mondhatom, hogy NEM TUDOM, MI VAN PALESZTINÁVAL, de Viva tévés sem vagyok, így nem is kell külpolitikai szakértőként okoskodnom. Az igazság, ugyebár, középen van! Veszekednek itt ezek, két szimmetrikus fél, és ő mindkettőt elítéli (de érezhetően inkább Izraelt):

A kulcs: ne mossuk össze a gazdag kultúrát, sokszínű népet, spirituális hagyományt egy kormány vagy fegyveres erő politikájával.

Spirituális hagyomány: értsd iszlám, dzsihád. Én mondjuk nem szeretném, ha í közelemben lenne ez a sokszínűség (RASSZIZMUS, FEHÉR FENSŐBBRENDŰSÉG!!!), egyébként a legnagyobb rabszolgatartók történelmileg. Fegyveres erő: értsd terroristák (hadserege csak államnak van, és a hadsereg dolga az állam területi integritásának védelme, nem nők megbecstelenítése). E terroristák hatalmon tartásában az egész nép, a civilek is érdekelt: civil nők, családok tartottak fogva izraeli túszokat, és azért is, mert dönthettek volna 2007-ben, választhattak volna mást, nem a Hamászt, lehetne államuk is, de nem tették.

Az összemosásnál pedig nincs is borzalmasabb, a fehér farmer is attól lesz foltos! Fúj, de utálom ezt a szót. Felidegel a butaság. Amikor így kinyilatkoztat, mindig csak szimpatikusan.

Ám, könnyű, fájdalmas: Izrael nem az én országom, nem kell véleményt mondanom, pláne döntenem, nem vagyok én ekkora. A megelőző-megtorló gyilkolásnak (Gáza megszállásának) se drukkolok, elszomorít, de nem tudom nem látni, mennyi mindent tehetett volna a gyengébb, biztosan vesztes fél, hogy ez ne következzen be. Bűn nem látni, hogy gyengébb vagy és el fogod bukni, amid van, ha még te ugrálsz (ez részben igaz Ukrajnára is). Ez akkor is így van, ha az izraeli erőszakot is elítélem.

Ennél is fontosabb: borzadva utálok mindenfajta erőszakot, a fegyvereket is. A fizikai agressziót stilizáltan, játékosan is elítélem (küzdősportok, vadászat, kések). Mások bántását, a vérontást, magzatokét is. A fegyvermániát különösen gyerekesnek és ostobának tartom. Szavakkal, gondolatokkal, lobbival kell és lehet küzdeni. És nincs olyan, hogy gyűlöletbeszéd. Csak a tettek tudnak gyűlölni. Ha a szavak tudnak gyűlölni, azok mindig azok a szavak lesznek érdekesképpen, amelyek Mérő Vera érdekeit sértik, vigyázz, nehogy dehumanizálj! Amit te mondasz, az sosem metafora, mindent mindig komolyan kell venni, szavakkal is lehet ölni, és netes perszónát gyilkolni is gyilkosság (by Angéla).

És van még a stílustévesztés, az ízléstelenség (halálnak örvendezni). De gyűlöletbeszéd, olyan nincs. Szólásszabadság van. Vigyázzunk a szavakkal, ne kommenteljünk úgy, hogy más (ő) megsértődjön – nyújtotta be igényét Balogh Zsófi estjén egy transznemű. Mire is kb. azt a választ kapta: hogy a szabad szólás hatásaival mit kezd, az ő dolga és felelőssége. Erősödjön meg. Mindannyian ezt tesszük.