Tegnap volt az úgynevezett mentális egészség úgynevezett világnapja, mint azt tegnapelőtt megtudtam. Mesterkéltnek érzem a világnapokat, az ügyeket, és zavarosnak, gyanúsnak tartom a cégeket, influenszereket, kampányindító szervezeteket és a saját különlegességükkel hivalkodó júzereket, akik beszállnak, mert emberi jogi témának keretezik néhány ember nyomulását, meglovagolják és sápot szednek belőle. Ez az én hozzáfűznivalóm, még szombaton kezdtem írni, de közben eltelt a csütörtök is, tanítottam (este lett és reggel, és látá Éva, hogy mindez, ímé, igen jó).

Ha minden, de minden egyes jellemző illik az egyik ismerősömre innen, akkor mi a kérdés?

Ez megér még egy posztot a diagnosztizálgatásról, amelyet olyan agyi színvonalú emberek művelnek tele szájjal, hogy hú.

https://www.instagram.com/pszicho_apu/reel/ChZAAKsoblM/

A formátum mindenképpen, de a “szakember” is a végletekig és kártékonyan leegyszerűsíti a témát.

Nem az a kérdés, az ismerősödnek mije van, van-e valamije, hanem hogy neked miért van késztetésed diagnosztizálni őt.

Nem a diagnózis (az ő viselkedése) a probléma, hanem a diagnosztizálgatás.

Érdekes, hogy önmagukat is szívesen szakvéleményezik, ha tetszetős a kórság. A korszellem megszülte a különlegességérzést adó diagnózisokat: elsősorban a félreértett és elnyomott NEURODIVERGENS csoport hangoztatja, hogy ő régen nem tudta, miért vették el a tízóraiját, és milyen nehéz volt, Ő ÉREZTE, HOGY MÁS (ők voltak a legnagyobb kollégiumi szarkeverők, barátságszétverők!). Most pedig igyekeznek a ziziségeiket, lustaságukat, sehova nem tartó életüket szuperérzékenységnek, zsenialitásnak beállítani. A többire meg mentség, hogy de ő ADHD-s.

Négynapos munkahetet mindegyiknek! Majd a többiek dolgoznak! “Soha nem javasolná”, szerintem írd bele az önéletrajzodba is:

Ők tehát az öndiagnosztizált ADHD-sok, aspergeresek, enyhe autisták (persze van, hogy kitapossák a diagnózist a pszichológusból), DE AZ UGYANOLYAN SZENVEDÉS! Kedvenc műfajom egyébként is a szenvedések összemérése, olimpia, licit:

Fontos posztot írtam tavasszal az autizmus valóságáról, és hogy miért sértő felvonulni vele a közösségi médiában, magadra ismerni, hogy Te Is A Padlón Kerülgeted A Háromnapos, Gombócállapotban Porosodó Zoknidat, nahát, micsoda finom lélek vagy!

Részben a bipoláris is menő lett, különösen a huszonévesek akarják “normalizálni”, és mintha viccelnének vele:

De láttam már olyat, aki a (bekamuzott) személyiséghasadását próbálja cyberpunk gesztusként előadni, és itt messzire vezetnek a szálak: a bomlott elme mint erotikus vonzerő, az őrült, öntudatlan nő megerőszakolásának archetípusa (mert luxusprostituáltként adja elő magát).

De most az előnyös külsejű, sugárzó elméjű instapszichiáterrel van feladatunk, az ő kilenc tünetével. Stilisztikailag is jegyzem meg, hogy a kilencből öt szinte ugyanazt jelenti, átfogalmazva (amilyen szókincsük ezeknek van…).

Ezek a “tünetek” egyébként normális emberi viselkedések: vagy legitim furaság a “tünet” (nem hétköznapi, de nem is betegség), vagy pedig okos határtartás, az autonómia jele. Például a “feljogosítottságot” az látja “nárci” tünetnek, akinek nem tetszik a másik ember, mert az túl sokat van jelen, nem nyávog, örül a sikerének, életvidám. Esetleg megköveteli a tiszteletet, nem hagyja magát eltaposni. Vagy csak más az érdeke, és érdekkonfliktus van, versengés.

Így nagyon hamar meglesz az öt “tünet”, és tökéletesen jó fej emberek minősülnek nárcisztikus személyiségzavarosnak, ami egy revolver.

Amikor engem elemezgettek a kínos kinézetű, megszomorodott életű idegenek nettó gonoszságból, oda is írták a tünetekhez egyesével: PIPA. 😀 Valami kis hatalmat ők is megélhettek így.

Mindez csakis azért történik, mert a “nárcisztikus” szúrja a szemüket, kicsinyes neheztelések vannak a háttérben. A történet sokkal jobban szól a diagnosztizálgatóról, mint a “nárciról”.

Vajon az egalitárius eszmék torzultak el ennyire? Úgy értik vajon, hogy nem is léteznek különleges emberek, csak nárcisztikusak? A sok görnyedve alkalmazkodó rabszolga között mindjárt nárcisztikus lesz az, aki öntudatos. Gumifogalmak: túlzott, irreális, alaptalan, szélsőséges, ideális…

Vagy pedig láttak ők már Taylor Swiftet – a celebeknek szinte mindent megbocsátanak. De legyen “szerény, segítőkész, mindenkivel kedves”, azaz adja fel és aprózza szét magát, legyen egy merő bocsánatkérés az élete… ne tudja magáról, ki ő. Mert akkor zavaró. És akkor jól lenárcisztikusozzuk.

Ha nők iránt támasztják az elvárást, hogy ne legyenek “fennhéjázóak, arrogánsak, feljogosítottak”, az maga a kontroll, az autonómia gyilkosa, elhallgattatás. A megszégyenítés bármiért jár, ami saját lényegű, bátor, leszarós. Te csak szolgálj másokat!

A koma azonnal érkezik is Pszichoapu videójához nőgyűlölni:

Az egész blogom arról szól, hogy pont a nőknek kellene méltóságot sugározni, átlátni, ki hogyan húzza le őket, nem engedni magukat eltiporni. Többet gondolni magukra. Így is agyon vannak terhelve.

A színkódos faszi írta ezt a könyvet:

(TE kezeled ŐKET, nyilván, mindig mások azok.)

Alapértelmezettnek veszi, hogy egy erős önbecsülésű ember mindenkinek szívesen segít.

Szíves örömest? Kötőjellel…?

Amikor így előírják, morális jópontnak mutatják be, olyankor nekem semmi kedvem segíteni, mert így nem az én döntésem, hanem kötelezővé tették. Mit préseljek még ki magamból, miközben van családom, és sok közeli barátom is, akik számíthatnak rám? – de a legfontosabb én vagyok, mert azt senki nem fogja elvégezni helyettem, amit én tudok, magamért. A szerző miért nem a határtartásra, nemet mondásra biztat?

Nevezz tehát nyugodtan nárcisztikusnak, de ez csak zsarolás vagy bosszú. Engem már nem lehet lehúzni, nekem a népszerűségnél és a jó emberi kapcsolatoknál sokkal fontosabb, hogy alkossak, magamat műveljem, jól érezzem magam. És nem dolgozom ingyen. Nagyon megválogatom, ki érdemel tőlem viszonzás nélkül figyelmet, jó szót.

*

Aki tehát biztosan nárcisztikus szerinted, az közeli ember? A házastársad, szomszédod, anyád? Belelóg az életedbe? Ha egyik sem, akkor kénytelen vagyok észrevenni, hogy te haragszol az illetőre, azaz érdekedben áll őt összekenni, és olyan ostoba vagy, hogy azt hiszed, ez nem látszik. Ha kedvelnéd őt, akkor tapintatos lennél, és nem terjesztenél róla ilyeneket, még ha volna is komoly baja. Ha nem kedveled, akkor mi dolgod vele? Küldetésednek érzed, hogy az egész világgal tudasd, ő milyen beteg és gonosz, gyógyíthatatlan – szerinted ez kire nézve kínos?

A lesajnáló diagnózis rontja az illető megítélését. Jóindulatú ember nem fog ilyet a közösségi médiában vagy társaságban szétszórni, célozgatva sem. Pláne sima, idegenek közti kommentcsatákban. Pedig ott vetik be gyakran: az ilyen kommentelő öt mondat után mindent tud rólam, és nyilvánvaló, hogy nem érti a témámat, nem is érdekli, de győzni akar, erősködik, és akkor én “kérjek segítséget”, és: “sajnállak”. Nem tudod úgy becsomagolni, hogy segítő szándékúnak tűnjél. Vállald akkor, hogy határt lépsz át, feszültséget vezetsz le, és mocskolódsz!

Az is lehet, hogy az illető tényleg nehéz élethelyzetben van, te pedig odaveted, hogy személyiségzavaros, és javaslod, hogy kérjen segítséget, vagyis, az aligpénzét költse a létező leglehúzósabb szakma valamelyik öntelt ragadozójára. Ami még így is hiányszakma, és pont ezért valószínű, hogy egy selejt karmai közé keveredik. Ha nem selejt, akkor viszont háromszor annyiba kerül.

Emlékeztek a táblázatra? Egy kicsit korszerűsítettem:

És hát lesz egy pillanat majd, amikor te, aki eddig oly elvágólagosam szórtad a diagnózist, te leszel mélyponton, veled lesznek lesajnálóak és ellenségesek, téged közösítenek ki. Akkor majd megérted, mennyire nem hiányoznak ilyenkor azok, akik gőgösen “szakemberhez küldenek” – csak azért, mert amit valóban mondasz, azt nem akarják felfogni. Nem áll érdekükben.

Ez még akkor sincs rendben, ha valóban van valami zavarod.

Én ezt bírálom. Mit tudom én, ki a nárcisztikus. De annyit mondok még, hogy nekem tényleg rengetegen ártottak, rámszálltak, de

én még nem láttam nárcisztikust.

Nem nárcisztikus volt. Gőgös igen, tufa igen, hatalmaskodó, a férfiszerep kényelmébe búvó, elakadt, sérült, infantilis, önző, lusta, sóvár, műveletlen, korlátolt, szexuálisan frusztrált, perverz, materialista, agresszióra hajló, szerepelni vágyó, irigy, téveszmés, sértődött, az volt. Korunk termékei ezek, sima romboló viselkedések és férfiszoftverek.

A stigmatizálási vágy a te problémád, veled van a gond. Nem dolgod diagnózist adni a neten, sustorogni az illető háta mögött. Ne csináld. Szólj a HR-esnek.

Ezer oka lehet annak, hogy valaki fura, és az emberek gyakran furák. Individualista társadalmakban élünk, eltűnt a közösség uniformizáló kontrollja, bizonyos értelemben menő is különlegesnek lenni, “kiállni” szégyen nélkül, másrészt megmaradt a kollektív szokás: ítélkezés, kirekesztés, szégyenítés. Egészen középkori módokon.

De értsd meg: nem te vagy a tekintély, nem kell kontrollálnod a másikat, téged nem kérdezett senki. Ha zavar az az ember, tartsd magad távol tőle. Minden más bosszú és egózás. Loholsz utána, aztán szidod, hogy milyen…?! Akkor is ciki ez, ha bántalmazottaknak, áldozatoknak szánt, jótékony segítő/önsegítő csoportnak álcázza magát.

*

Ugyanezt gondolom a témában megjelent könyvekről. Pszichológusok, elismert lélekbúvárok a szerzők, kapva kapnak a témán: “közérthetően x betegségről”, mert ilyen a korszellem, ez könnyű kereset és hitelesnek láttatja a “szakembert”, hogy ezt így “feltárja” és “segít”, de ez a rosszindulatú pletyka, a rituális kiközösítés modern megfelelője. Ellentéteket szít, dühöt és hamis önérzetet generál azokban, akik “felismerik”, “védekeznek ellene”.

Te nem adhatsz diagnózist, nem a te dolgod. Neki kell kérnie, és az ő döntése, kér-e, akar-e. Aki ad neki, mert megkéri rá, az pszichiáter lesz, ő viszont nem fogja sehol a diagnózist terjeszteni, kihirdetni, szégyeníteni vele, ez szigorú szakmai szabály. Érted a különbséget?

Ha nem közeli az ismerősöd, ha könnyen elkerülheted, mégis rögeszméd őt taglalni, akkor kilóg a lóláb: unatkozol, gyűlölködsz, kontrollt akarsz. Vannak, akik bősz diagnosztizálgatással múlatják az életüket. Az az érdekes, hogy miközben stigmatizálják azt, aki csípi a szemüket, simán összeborulnak valódi elmeháborodottakkal, tapsolnak pszichiátriára való, törő-zúzó emberekkel, és legfeljebb szegény áldozatnak vagy jópofa punknak könyvelik el őket.

*

Az állítólagos kihasználás, különlegességérzet, arrogancia (a “nárci” tünetcsokor) többféle viselkedést takarhat.

Vagy simán reaktív, azaz védekezés: minden ép lélek ezt tenné, visszaszól. Csak a már nyöszörögni sem merők hagyják magukat megalázni dühös, tiltakozó reakció nélkül.

Vagy az illető tényleg bátrabb, él a jogaival, megtalálja a módját, hogy érvényesítse az érdekeit. Tanulj tőle! Nem lehet mindenki lúzer. Ha nőről van szó., erre mondják: “mindenkin átgázol”.

Vagy az az ember tényleg különleges, szerencséje van, tehetséges, könnyű az élete – ez a zavaró benne. Egy díva, és te meg nem. Nézz magadba! Mit irigykedsz?

Olyan is van, hogy nem személyiségbeli okai vannak, hanem például a férfiak mint osztály (class) működésmódja ez, hatalmi alapon. Nekik szabad. De nem egyéni jellegzetesség.

Magadon dolgozz, próbáld elfogadni, hogy számára nem az a normális és nem az a szélsőséges, ami neked. Neki más a fontos, mások a céljai. Esetleg nem egyeznek a tieiddel, keresztezik az utadat. Nem kell beleszólnod, mert joga van így élni, és nem kérdezte a véleményedet.

Nem más mondja meg azt sem, hogy az én személyiségem hogyan működik, miért működik úgy, mert ennyire egyik véleményező sem ismer, és nem, nem “látsz át rajtam”: a saját idegenkedésedet látod csak. Közben én egyáltalán nem akarom, hogy a közelemben legyél, ezért sem értem, miért lennél te az áldozat. És biztos nem olyan fogja megmondani, milyen vagyok, aki gyűlöl vagy ellenérdekű (mert mondjuk a gyökér gyereke bántotta az én gyerekemet).

Azért diagnosztizálgatnak, mert a nem-engedelmes emberi reakciókkal, az emberek sokféleségével nem tudnak mit kezdeni. Ahelyett, hogy odafigyelnének, mit mondok, vagy nem foglalkoznának velem, kapaszkodnak egy “tudományos” magyarázatba. Ez abban is segít, hogy ők maguk eltávolítsák maguktól a jelenséget: én aztán nem vagyok ilyen!

Híjj, és a tipikus Erzsi a vármegyéből:

A konyhapszichologizálás szinte vallás lett. Valami, ami nem anyagi, ami szellemi tudásnak tűnik, valami, ami kollektív, mindenki hozzászólhat, és mások életébe, lelkébe invazívan bele tud avakozni. Olyan fajtája a rágalmazásnak és lejáratásnak, amire a szakértelem hitelesítő pecsétjét ütik, és támogatja a társadalom, mert “a szakértők is ezt mondják”. Mindez elsősorban a szellem, a tudás kigúnyolása, devalválása.